HARAGOSOK

A mi falunkban is vannak olyan történetek, aminőket regénynek szoktak nevezni. Csakhogy a mi regényeink nem olyan karikásak, nem olyan formásan megszabottak, mint a könyv­regé­nyek. A mi regényeinknek többnyire csak eleje van meg közepe. A vége mindnek egyforma: csak egy fakereszt, amit letűznek a földbe a regényhősök feje fölé.

I.

Ezelőtt valami ötven esztendővel Paizs János rossz számot húzott a községházán: elvitték katonának. Azt mondják, szép sugár legény volt. A határig elkísérte az édesanyja meg egy leány - persze sírva kísérték. Ma is látunk efféléket tavaszonkint: egy öregasszonyt meg egy fiatal leányt, amint sírva kísérik a sorozóbizottság utcáján a csoportosan daloló meg hujángató, nemzeti pántlikával körülkötött kalapú legényeket.

Paizs János a határon megölelte, megcsókolta mind a kettőt. Az öregasszonynak azt mondta:

- Hej édös anyám; édös szülő anyám!

A leánynak meg azt mondta:

- Hej Lidi, Lidi, édös kis galambom!

Jambusokban és körmondatokban csak a színpadon búcsúzó katonák beszélnek.

Hét esztendő múlva hazatoppan János. Bizony alig lehet a nagy vitorlás bajusz miatt meg­ismerni. Az igaz, hogy a háromcsillagos őrmesteri ruha is sokat másít rajta. A kocsin egy fekete szemű asszony is van meg egy kis fekete szemű gyerkőce.

- Hát ez a fehérnép? - kérdi az anyja.

- Ez a feleségem meg a gyerekem.

Az öregasszony leölelgeti azokat is a kocsiról.

- Isten hozta, kedves menyem... unokám... ej, nem is álmodtam...

- Beszélhet nekik - mondja nevetve a János -, nem értenek egy kukkot sem magyarul.

S a feleségéhez fordult: taljánul mondott neki valamit, amire az megcsókolta a kezét a napának. Furcsa beszéd az a talján, egy szavát sem lehet megérteni.

- Hát Lidi? - kérdi elmeredő szemmel az öregasszony.

- Lidi?

- Lidi.

Paizs János rábámult az anyjára.

- Leány még?

Az öregasszony a földre pillogott.

- Téged várt.

Paizs János megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. De vállat vont. Azután átölelte az olasz menyecske derekát az egyik kezével, a másik kezével pedig megfogta a fia kezét, és bevezette őket a szobába.

II.

Mi lett az olasz menyecskéből?

Azt is tudom.

Megtanult magyarul.

Hanem a hazai ruháját nem változtatta meg. Halála órájáig úgy járt. Nem csúfolták érte, mert hiszen a Paizs János felesége volt. Senkit se csúfolnak, akinek az ura hét csatában harcolt.

És mi lett Lidiből?

János az első vasárnapon szokatlanul kikeményítette bajuszát. A három ragyogó érdempénzen, ami a mellén volt, káprázott a falu szeme. Olyan méltósággal vonult föl a nagymisére, hogy azt fel lehetett volna vélni: még a fák is köszöntést bólintanak.

A nép szokás szerint a templom körül állt, várta a harangszót, no meg ezúttal Jánost is.

- Jön már - kiáltották előre a gyerekek.

És jött.

De miért egyedül jött?

El kellett volna hoznia a feleségét is.

Talán majd délután hozza el, a litániára. Meglehet, hogy külsőországban ez a szokás.

Paizs János méltóságos leereszkedéssel köszönt jobbra, balra. Egyenesen a leányok felé tartott. Ott a lépése bizonytalanná vált. Az arca elhalványult. A Gedő Lidi arca is olyan halvány volt, mint a fal.

- Lidi - szólott Paizs -, megismersz engem?

És kezét nyújtotta a leánynak.

A leány nem fogadta el. Végigmérte a szemével tetőtől talpig.

- Eredj tőlem, te hitvány!

Ezek után János meg a felesége soha nem látták meg a Lidit; se Lidi őket. Ha el is mentek egymás mellett az utakon, úgy mentek el, mintha nem is látnák egymást. Csak a János anyjával maradt Lidi némi barátságban. De ők se beszélgettek soha sokáig, mert az öregasszony nem tudott másról beszélni csak a fiáról.

III.

Így nyáron minden reggel hat órakor van a mise. Csak afféle rövid susogó mise persze. A pap az oltárnál. Én a kóruson. Orgonálgatok, énekelgetek. A hívek künn vannak most szanaszét, mindenfelé a határban. Aratnak.

A templomba csak két öreg jár: egy meggörnyedt anyóka meg egy remegő fejű apóka. Az egyik az alvégről indult el, a második harangszókor, a másik meg a felvégről ugyanakkor. Mikor az anyóka betotyog a templomba, az öreg apókának már ott remeg a feje a padok között. A subájába behúzódva szemelgeti az olvasót. Mert nyáron is subába jár templomba. Ha valaha a másvilágon találkoznánk, el nem tudnám másképpen képzelni a szentek között az öreget, csak ahogy a subájában ül egy fehér felhőbuckán; a bajusza lelóg hosszan a melléig és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.

Az öregasszony meg mindig rojtos, fekete kendőben jár. Elöl keresztbe hajtott, hátul csomóba kötött kendőben; hátul lelóg a rojtja. A fején meg fekete selyemkendő. Csak az arca fehér, mint a pergamen. Nyugodt, ráncos arc. Soha nem haragvó, de nem is mosolygó. Nem minden öreg­­asszony ilyen, csak ez az egy. Mert ez nem is asszony szegény, hanem leány. Hetvenesztendős leány. Egy legény miatt! Az a legény azelőtt ötven esztendővel Paizs János volt, az az öreg remegő fejű bácsi, aki az üres padokban közepett ül; a bajusza lelóg a melléig, és az egypár fürt ősz haja körüllengi a nyakát.

Az öreg leány előretotyog három paddal. Ott megáll. A fejét lehajtja és a kezét a mellére emeli. Aztán beül a padba, az asszonyok helyére, balfelé. Előveszi a hóna alól a nagy kopott imádságoskönyvet, amelynek Rózsakert a neve.

Több ember nem jön. Én csak az orgona lágy hangú fasípjait szólaltatom meg, és csak úgy dúdolgatva énekelem azt az ősrégi szenténeket, amely ezzel a nagy sóhajtással kezdődik:

PRIVATEMenny, föld, tűz, víz, levegő ég
Gyöngy, arany és minden kincs
Mit háborgatjátok elmém?

Mondom, más nincs a templomban: csak mi négyen-öten a ministráns gyerekkel, no meg a sánta Gál gyerek, aki az orgonaszíjat húzza egy krajcár napidíjért.

De mintha a falon levő szentek is hallgatnák a misét: a csillagkoszorús Nepomuki, fehér gyóntató­ingben, egy kis fakeresztet a szívére szorítva és az ég felé tekintve; Szent Pál a pallosra támaszkodva; Szent István, amint a koronáját szép piros bársonyvánkoson fölnyújtja Máriának; a négy zord tekintetű evangélista meg a kegyes szemű Szent Anna, amint a kisleányát olvasni tanítja.

Milyen különös így nyári reggeleken a templom! Az oltár fölött csillogó aranyozott három­szögből mintha csudálkozva nézne le az óriási fakó szem. A viaszgyertyák lángja mintha bele­folyna a napsugárba, amely a magas templomablakból aláereszkedik. Mikor az orgona elhallgat, a siket csendben hallom a pap suttogását, amint átváltoztatja az ostyát Krisztus testévé. A ministráns gyerek háromszor zördít a repedt acélcsengőkkel. Aztán az újra beálló percnyi csöndbe beleköhint az öreg Paizs. A templom visszhangzik a köhintéstől. Egy dongó a hátam mögött zurmol az ablak üvegein, és visszahulltában belekeveredik a száraz falevelekbe; amelyek még az úrnapi ünnepről maradtak itt a templomban a jó szénaillattal együtt.

A két öreg csöndesen ül a helyén. Az öreg Paizs néha elmélázva nézi az öreg nőt. A feje olyankor fölváltva igeneket és nemeket remeg, de az olvasó szemei nem mozdulnak a kezében. Amaz persze nem látja őt. Mikor vége van a misének, megcsókolja a könyve lapját és összekapcsolja. Elmennek egymás mellett idegenül, köszönés nélkül. Egyik eltotyog a felvég felé; a másik elcsoszog az alvég felé.