AZ ELSŐ AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Szakállas Magdolna

Az első elbeszélő hát a katona. Látszik rajta, hogy valami érdekes történetet szeretne elbeszél­ni, de nem jut eszébe semmi. Szinte bosszankodva húzogatja a szakállszéllel toldott, vastag, szürke bajuszát.

- Hát... hogy én mért nem házasodtam meg? Igazán... nem is tudom így hamarjában. Nem értem rá, vagy mi.

- De hát szerelmes csak voltál?

- Szerelmes? Mindig voltam. Néha kettőbe is. Különösen kadét koromban. Az akkori naplóim tele vannak lánynevekkel. De hát régen volt az! Még akkor éltek tündérek a földön.

Egyszer, igaz, csaknem meg is házasodtam. Hadnagy koromban. Tyű, az gyönyörű lány volt! Gyö-nyö-rű! Őrülten belérészegedtem. Egy polgármesternek a leánya volt az. Egy kis csucsori szájú, cukorhab leány! De, mondom, hogy oly szép, hogy ha itt állna, hát érette egyszerre megbocsátanátok az egész női nemnek.

Hogy is hítták? Várjatok csak... Hermin, vagy Janka, de mégis inkább Katica. Persze hogy Katica!

Elég annyi, hogy mikor megláttam, csak hátratenyereltem a székemen.

Nyeregbe, huszár! - gondoltam egyszerre.

Csakhamar meg is ismerkedtünk, meg is egyezkedtünk. Csak épp a főhadnagyi kinevezésemet vártuk, hogy ünnepiesen eljegyezzem. Közbeérkezik egy karácsonyünnep. Hazagondolok.

Már egy esztendeje nem voltam otthon. Micsoda örömhírt viszek haza! Katica külön erre a célra fényképeztette le magát. Oldalt is, szembe is, egy csupa lengő-szalag ruhában, de mindenképpen gyönyörűn. A vonaton csak azért kötöttem ismeretséget a velem utazókkal, hogy a két fényképet elővehessem.

- Szép hölgy - mondta az egyik. - Csak az orra kissé hegyes.

- Mit mond? - hörkenék rá sértődötten.

- Semmit, semmit - mentegetődzött a fráter -, lehet, hogy a fényképész... és azért látszik olyannak.

Megnéztem a képet, hát a profil-fényképen csakugyan hegyeske volt az orra. Különös, hogy mindig néztem az arcát, de ezt a hibácskát nem láttam rajta.

Otthon nem tudtak semmit az én boldog ismeretségemről. Hogy örülnek majd! Különösen a bátyámat nevettem előre.

- Én is házasodok ám, Pali! - fogom majd kiáltani diadalmasan.

Mert ő is akkoriban házasodott. Azazhogy már akkor esztendős házas is volt. Máig is emlékszem a vőlegénykori levelére, amelyikben a boldogságát festette:

Végre hát én is megtaláltam a szívemnek földi angyalát! Életemnek eddigi hullámos tenge­réből végre a házasság nyugodalmas kikötőjébe jutok. Micsoda művelt leány! És micsoda égi szelídségű! Azt mondanom se kell, hogy formára is gyönyörű, mint valami alabástromból faragott, árkádiai nimfa!

Stb.

Már negyvenesztendős volt akkor. És hogy hullámos tengerről beszélt, nem tudtam hamarosan, hogy a szélben hullámzó gabonára gondol-e, vagy hogy a sok falusi dorbézolásra. Fene víg legény volt! Nagy táncos és sarkantyúpengető, primadonnáknak lelkes kocsihúzója. Sose hittem, hogy megházasodik.

A levele többi részében elmondta, hogy a leány egy akkoriban odaköltözött, nyugalmazott főispánnak a leánya. Nem is akarták neki adni, de a leány a Tiszának futott. A szülők aztán azt mondták: már akkor inkább a Palinak fusson.

A menyegzőre persze hazamentem.

A menyasszony, nem csekély meglepődésemre, éppenséggel nem olyan volt, mint valami alabástromból faragott, árkádiai nimfa. Inkább lehetett volna mondani, hogy pipatajtékból faragott, bécsi szobaleány. Afféle kacsalábú, hitványka úrileány volt, aminők a vidéki szalonokban sárga fogú bárkazongora mellett és almáriumon őrzött, penészes befőttek illatában nevelkednek. Kissé finomkás, kissé méltóságoskodó, inkább komoly, mint víg. Az egyetlen valami, amit megelégedéssel láttam rajta, az volt, hogy még hegyesebb az orra, mint az én Katicámnak. De hát gondoltam: az a fő, hogy boldogítani fogja a bátyámat.

A lefolyt év alatt nem sok levelet kaptam hazulról. De nem is haragudtam érte: boldog embernek száraz a kalamárisa.

Igen meglepett aztán, mikor a bátyám megvénült arccal fogadott az udvaron. A szokott fekete harcsafej, a régi, vadlovat fékező, erős dalia. De a szeme nem az a vidáman csillogó, mint amilyen szokott lenni. A hangja sem az a vígan kurjantó. A mozdulatai is bágyadtabbak.

- Beteg voltál?

- Dehogy - felelte a bátyám. - Még csak nátha se volt rajtam.

Aztán az anyám jött elém. Azon nem látszott változás. Az öregasszony mindig egy forma, ha egyszer túl van a hatvanon. De hát a sógorasszonyka szintén idősebbnek látszott vagy tíz évvel. A gyönge leányarc-színt elvesztette, s helyette valami sárgásfehér színt öltött az arca, mint amilyen a Pompejiban kiásott, avas márványszobroké.

A karácsonyestét persze boldog beszélgetésben töltöttük. A bátyám valami püspöki asztalra illő tokaji máslást szerzett valahonnan. A vacsora is afféle falusi disznóölés után való csupajó, aminek csak a szagára is félóráig nyalogatja odakünn a kutya a két pofáját.

Csodálkozással láttam, hogy a bátyám olyan figyelmes az asszonyka iránt, mintha valami hozzánk vetődött királyné volna. Az asszonyka meg, mintha a bátyám nem is ura volna, hanem lakája. S mintha arra az egy napra megengedte volna a lakájnak, hogy közénk üljön, és hogy feledtesse vele a sorsát, olykor gyöngyöcskémnek szólítja.

Csak ámuldoztam.

Sehogy se hittem a szememnek, hogy az én bükkfaderekú bátyám annyira hajlékony. Azt láttam volna inkább rendjén valónak, ha az asszonyka alázatoskodik mellette. A mezei ember házában mindig a férfi az úr. No lám, hogy a nyakára kerekedett az a hitványka bodzabél kisasszony.

Csak néztem: micsoda komoly, apró kék szem. Micsoda méltóságos mozdulatok azokkal a lapos kis kezekkel.

- Eszik még, gyöngyöcském?

- Köszönöm, angyalom - feleli Pali. - Ha megengeded, abból a diósból adj még. Igazán remekeltél vele.

Jolán elmosolyodott. Rám nézett:

- Hát tik esztek-e efféléket ott a tiszti kaszinóban?

- Nemigen - feleltem. - A mi szakácsunk vasúti étkezőkocsiról jött hozzánk. Az csak ramszteket süt jól, meg holmi francia szuflékat.

- De hát csak vacsorázol néha másutt is?

- Nemigen.

- Nono!

És pajkosan rámfenyegetett.

- Nem értelek - feleltem. - Mire gondolsz, Jolán?

- Tudod te, hogy mire gondolok. Hány lánynak csavartad már el a fejét?

Mosolygott, de megvetés is volt a szemében. Ha akkor vidámnak látom a szemét is, bizonyára előrántom a fényképet. Minduntalan a nyelvemen volt már, hogy egyet rikkantok:

- Házasodok én is!

De tudj’ az Isten: haboztam. Lehet, hogy a vasúti kritikának a megismétlődésétől is tartottam. Ha itthon is azt mondják rá, hogy hegyes az orra...

Tíz óra tájt az anyám lefekszik.

Az asszonyka még velünk marad. De csakhamar megásítja a beszélgetésünket, és ő is fölkel:

- Mulassatok, beszélgessetek....

Pali kezet csókol neki. Az asszony megcsókolja Palinak a homlokát. Elvonul.

Akkor aztán, hogy magunkra maradtunk, megint mozogtak a fényképek a zsebemben.

A bátyám azonban olyan gondba mélyedt szemmel pipázott ott az asztalnál, hogy a nyilatkozás helyett akaratlanul is kérdéssel fordultam hozzá:

- Te, Pali, boldog vagy-e te ezzel az asszonnyal?

A bátyám vonint a vállán. Emelint a szemöldökén. Pöffent egy füstfelleget.

Csak bámultam rá.

- De hiszen - mondottam elszoruló mellel - a Tiszába akart érted ugrani.

Legyintett. Töltött a poharamba a karácsonyi máslásból.

- Igyál.

Ittam egy kortyot, és mint aki fél attól, hogy sebre tapint, aggódva kérdeztem:

- Nem szeretitek egymást?

- Dehogynem.

- Vagy hogy ő nem szeret úgy, mint akkor?

- Még jobban.

- Vagy hogy te nem?...

- Én is csakúgy. Nem, erről szó sem lehet. Ez az asszony nem közönséges tisztaságú lélek. Okozott holmi kellemetlenségeket, de hiába, az érzékenysége megbecsülni való. Szó se lehet arról. Ne beszélj ilyen bolondokat!

- De hát mégiscsak van valami hiba?

- Hát anélkül nincsen. Lóról is tudhatod, nincsen olyan ló, amelyik hiba nélkül való.

- És mi a hibája?

A vállát vonogatta:

- Sokat kérdez.

Csak bámultam rá.

- Sokat kérdez? Hát olyan nagy baj az? Hiszen nem vagy te szótalan természetű ember.

Elmosolyodott, és legyintett:

- Ne beszéljünk róla.

De aztán mégis beszélt:

- Hej, öcsikém - sóhajtott, miközben a fejét csóválta -, kutya meleg heteim voltak énnekem, vagyis inkább hónapjaim. Nem kellett énnekem színházba járnom, hogy drámai jeleneteket lássak. Volt itthon bőven. Shakespeare és Kotzebue vegyesen. Szárazon és nedvesen. Némajátékban és orgonaszóval.

Csak bámultam rá.

A fejét csóválta megint:

- A penitenciatartás szentségében ugyan megmártogatott engem az én feleségecském. Tudod, mi vagyok én? Szakállas Magdolna. Az. Csak annyit mondok: ha valaha megházasodol, hegyes orrú leányt el ne végy.

Ez a mondása éppen szíven szúrt. Mi köze a hegyes orrnak a házassággal? Annyi hegyes orrú ember van a világon, hát azt mind ki kell-e zárni a házasságból?

De nem kellett faggatnom, megindult a magyarázata magától is:

- Az én mézesheteim csak három nap tartottak. A negyedik nap... Gondolj a mesebeli hősre, aki elővesz a tarisznyájából egy kis szelencét, és felnyitja. És a szelencéből olyan vihar kavarodik elő, hogy majd a világot rázza ki a sarkából.

A manó tudta, hogy közénk is gurul olyan kis szelence.

Azt mondja ugyanis a harmadik napon:

- Egy kérdés gyötör engem, gyöngyöcském, mindig, mióta megismertelek...

- Micsoda?

- Az, hogy én vagyok-e a szívedben az első?

- Hát persze, hogy te vagy - feleltem megölelgetve, megcsókolgatva -, persze hogy te vagy.

A szemembe nézett, és megvidámult:

- Hál’istennek. Igen nyugtalanított az a gondolat, hogy a te szíved is olyan, mint némelyik férfié. Meghaltam volna inkább, mintsem hogy olyan férfi legyen az életem társa, akinek a szíve... mint a vasúti váróterem, ahol mindenféle cemende megfordul. Fuj, de utálatos! De ugye, komolyan mondod, becsületedre mondod?

Hát mondd, mit feleltél volna? Már akkor benne voltam a mártásban. Nem mászhattam ki belőle, mint a légy: mocskosan.

Másnap délelőtt fordulok egyet a mezőn. Ahogy hazatérek, az anyám hosszú arccal lép elém:

- Mi lelte Jolánt? Mi történt köztetek?

Csak elhőkölök:

- Semmi.

- Valamit mondtál neki, valami sértőt.

- Én?

Berohanok. Jolán ott sír a díványon. Hason fekszik. Az arca a két tenyerében, zsebkendőben. Sír.

- Mi lelt, édes angyalom! Mi bajod?

Csak sír, mintha darabokban szakadozna a lelke.

- De hát szólj, az isten áldjon meg! Ki bántott?

Felölelném. Ellök.

- Hagyj magamra! Ilyen csalódás! Ilyen csalódás!

És fuldokol a zsebkendőben:

- Nem vagy becsületes ember! Nem vagy becsületes!

Elhőköltem, mint a kutya, mikor macska pöki szembe. Még ilyet nekem ember fia sem mondott!

De nem képedezhettem sokáig: egyszer csak fölkel, a pipatartómhoz lép. Fölkap onnan egy fényképet, és elém veti az asztalra.

- Hazudtál tegnap! Hazudtál! Ó!

Ez az ó olyan kín-fájdalmas hosszú ó volt, mint amilyen a római Lukréciáé lehetett, amikor a tőrt a mellébe nyomta.

S áttántorog sírva a másik szobába.

Nézem a fényképet nagy hüledezve, hogy melyik?

Hát egy primadonnának a fényképe. Éppen az az egy leányfénykép, amelyikért nem volt sírnivalója. Krecsányi Saroltának a fényképe. Soha életemben nem beszéltem vele, de akkoriban volt kezdő primadonna, és a fényképét a színész-igazgató kirakta a többi donnáéval együtt egy borbélynak a bolti ablakába. Tüneményes szépség volt. Öt forintot adtam a borbélynak, hogy sikkassza el nekem azt a fényképet.

No, ritka szerencse, hogy épp ezt találta meg! - gondoltam. De hogy került ki ez az egy is az íróasztalomból? Igaz: még a nyáron beszélgettünk egyszer a primadonnákról. Néhány pajtásom volt nálam. Akkor vettem elő. A Besenyey fiúnak megtetszett. Hogy épp egy ajánlott levelet vettem át, a tenta ott állt az asztalon. A Besenyey fiú fogta a tollat, és boros fejjel alája firkantotta a képnek: Csókollak, mucus!

Aztán kint maradt a fénykép. Takarításkor a könyvek közé keveredett. Jolán bizonyosan a port törölgette a könyvekről - ott akadt reá.

Tyű, micsoda zivatar!

Fogtam a fényképet. Bevittem nagy diadalmasan az asszonykához. Ott ült a széken az ablak mellett, és az ablakdeszkára borulva zokogott.

- Nem hittem, Jolán, hogy ennyire igazságtalan gondolkodású vagy.

A zokogás egyszerre elszűnt. Az arcát még nem emelte fel. Fülelt.

- Ez egy primadonnának az arcképe. Az öcsém hozta. Tudod, hogy a katonatisztek feje primadonnákkal van tele.

Aztán elmondtam, hogy a képet a pajtásaim forgatták.

- Nézd itt az írást. Egy férfinak a neve van alája írva. De persze te ezt nem olvastad.

Egyszerre fölemelte az arcát a zsebkendőről, és a könnyein át mohón olvasta, hogy a mucus alá csakugyan férfinév van-e írva? Olvashatatlan firkantás volt, de mikor megmondtam, hogy Besenyey Sándor, egyszerre látta, hogy csakugyan az.

Igen röstelkedett. Csaknem a lábamat csókolta, úgy könyörgött, hogy bocsássak meg neki.

Ideje - gondoltam -, hogy a többi fényképet a pokol fenekére expediáljam. Egyszer már csaknem rajta felejtettem a kulcsot az íróasztalomon. Ha azokra is rátalál, akkor lesz csak nagy trombitás mise!

Gondoltam én erre már vőlegény koromban is. De egyre halogattam. Tízesztendős rendetlenségben hevertek a fiókjaimban a gazdasági levelek, a szerelmes levelekkel egybekeveredetten. Aztán a sokféle apró kacat... Évről évre halasztottam, hogy egyszer majd elrendezek mindent. De mikor olyan napom volt, hogy ráértem volna, minden más eszembe jutott, csak az nem.

Naplók is hevertek ott. Tudod, hogy írtam olykor. Minden év végén eltökéltem, hogy felírom minden napomnak a történetkéjét, és vénségemben majd végigolvasom, és így még egyszer átélem az életemet. Hát a januáriusok be is vannak írva rendesen, de már a többi hónapokból csak imitt-amott egy nap, mint az olvasóban a miatyánk.

No, de most már...

Csakhogy azokban a napokban nem lehetett. Órák kellettek volna rá. Azt sem mondhattam, hogy bezárom a két ajtót. Gyanút keltett volna. Megkérdezte volna az anyánkat: szoktam-e? Anyánk csodálkozott volna leginkább.

Egyszer végre magamra maradhattam egy negyedórát: sietve kotortam bele a fiókokba és halásztam elő minden fényképet, ami csak a kezem közé került. Volt ott mindenféle: szőke, barna, téli, nyári, bűvös-boglyas és ártatlan fonatos. De valamennyi mosolygó, és némelyik emléksorokkal is terhelt: Szív a szívnek! - Ne felejtsd el a te holtig szerető Marcsókádat! - A tied! - És más efféle ostobaságok.

Vágtam volna a kályhába, de hátha belép, és megnézi, hogy van-e fa a tűzön? A hidegről jött ember mindig a kályhához lép először.

Hát csak zsebre valamennyit, a báránybéléses télikabátom külső felső zsebébe, mert belső nincs rajta. Majd valahol kint, ahol tüzet találok, rávetem.

Ahogy kifordulok, Jolán épp befelé tart a baromfiudvarról. A könnyű, kiskockás Himalája-kendő van a vállán. Befelé siet a havas udvaron.

- Elmegyek - kiáltottam neki messziről - a községházára. Kis, sürgős ügyem van ott.

- Várj egy pillanatra! - felelte a lépését meggyorsítva. - Valamit mondok.

És hogy hozzám ért, megcsókolt:

- Csak ezt akartam, gyöngyöcském. Nem szabad enélkül távoznod. Soha nem szabad enélkül távoznod! De mi a csoda ez a kemény itt a felső zsebedben? Úgy megnyomott.

- Akták - feleltem zavarodottan. - No, isten veled!

- Pali! - kiáltott kerekre nyíló szemmel. - Nem akták azok!

És elsápadt.

- De akták.

S lódultam volna el tőle mentül hamarabb és mentül messzebbre, de ő megint Palit kiáltott, és egy mély nyögéssel megtántorult. A kendője lehullt a válláról. Láttam, hogy elájul. Meg kellett kapnom. Akkor aztán úgy elájult, hogy föl kellett fognom: be kellett vinnem a házba.

Az anyám kétségbeesett. A házbeliek is összefutottak.

- Meghalt?

- Nem tudom - feleltem, szinte magam is elhalva az ijedelemtől.

És lebocsátom a díványra.

- Vizet! Ecetet!

Ma sem értem hogyan, hogyan se, de amint a díványra terült, a kezében volt az egész fényképcsomó. Egy mozdulattal legyezővé terjesztette szét. A másik mozdulattal eldobta magától.

- Tehát ez az! - hörögte vérfagyasztó keserűséggel. - Sejtettem.

És oly megvetőn nézett a szemembe, hogy majd elsüllyedtem.

Aztán egyszerre kiömlött a könny a szeméből - sírt, mint a Niagara.

Én csak kifordultam a házból. Mentem bódultan, mint a furkóssal fejbe ütött ember. Mentem a rétre, mentem az erdőre. Egyszer le is heveredtem a hodályban a szalmára, hogy talán a járás fokozza a lelkem zavargását. De fekve se csillapult a nyugtalanságom. Estig odabódorogtam.

Akkor mégis csak haza kellett mennem. Aggodalom fogott el, hogy Jolán elhagyott, vagy talán még rosszabbat cselekedett. De milyen bolond is voltam, hogy meg nem mutattam neki előre a fényképeket! Ki kellett volna raknom rámába a falra. Azt kellett volna mondanom, hogy a te gyűjteményed.

A lámpás már égett, mikor hazakerültem. Beleselkedtem az ablakon. Ott ültek az anyámmal a lámpa alatt. Jolán sápadt volt, mint a húsvéti viasz. Az anyám magyarázott neki valamit komoly arccal, oktató kézmozdulatokkal.

Beléptem.

Nyugodtságot erőltettem magamra.

Jolán nagyböjti arccal nézett maga elé. A szeme pilláján újra megjelent egy könnycsepp, aztán a másik.

- Látod - mondottam közéjük ülve -, ez éppolyan ok nélkül való, haszontalan vízvesztegetés, mint az első volt.

- Már nem hiszek - felelte bús-megvetően. - De azért csak beszélj: érdekel, hogy hová csavarod el.

- Hová csavarom el? Egész délután nem voltam itthon. Azalatt megtudhattad volna, hogy ezek a fényképek az Aladár öcséméi. Éppen azért akartam elvinni és postára adni, mert attól tartottam, hogy téged nyugtalanítani fognak, és hogy megismétlődik az a kínos komédia, amit az első fényképpel produkáltál.

Hitetlenül nézett rám, de én már akkor benne voltam a nyeregben.

- Nézd meg a fényképre írt sorokat: mindenütt az Aladár nevét látod, és nem az enyémet.

Persze, nem nézte. Ha nézte volna, sehol se láthatott volna nevet, de készen voltam, hogy belemagyarázom.

És hogy még tetézzem a vakmerőségemet, odanyújtottam neki az íróasztalom kulcsát:

- Itt a fiókjaim kulcsa is. Zárnom kell azt az asztalt, mert benne vannak a szerződések, cselédkönyvek, egyéb megtartani való papirosaim. Tessék: nézd meg azokat is, ha nem hiszel.

No, hát ezzel a vakmerő ajánlattal teljesen csatát nyertem. A kulcsokat nem fogadta el persze. Bocsánatkérően nézett rám, és röstelkedve mondta:

- Hát jó, tedd el azokat a fényképeket, ha az öcsédéi.

A békesség felhőtlennek ígérkezett. Az asszonyka ismét az én simuló báránykámmá vált.

Mégis szurkoltam, hogy egyszer csak rólam álmodik valamit, aztán újra ébred benne a gyanú. Ahányszor künn járt a konyhán vagy a padláson vagy az udvaron, ki-kirántottam egy-egy fiókot, és gyorsan összetéptem egy-egy virágos sarkú vagy rózsaszín levelet. Csaptam a kályhába.

Már akkor tavaszodott. Olykor egy-egy égő gyújtót is kellett a levelek után bedobnom. Aztán meg az elszenesedett papiroslapokat is szétvertem. Mindenre gondoltam.

De persze ez hetekig tartott. Dolgom is volt: szántás-vetés. Csak déltájban kaphattam időt egy-egy kis takarításra.

Már akkor annyira vigyáztam, hogy az íróasztalom kulcsát is rejtegettem. Van az egyik mellényemen egy belső zseb, abba dugtam.

És ezt jó volt cselekednem. Egy délben, ahogy a karosszékben elnyújtózkodva keverem a feketekávémat, Jolán az almáriumból egy zöld borítékos könyvecskét vesz elő.

- Nézd már - mondja -, a cselédeink vagyonosodnak. A Juli négy koronát tett be a takarékpénztárba. Mármost azon aggódik, hogy ellopják. Add csak ide a kulcsodat, hadd tegyem el.

- A kulcsot, lelkem?... A kulcsot?... Az íróasztalom kulcsát?... Mindjárt, azonnal...

És tapogattam a zsebeimre.

- No, nézd, elvesztettem.

Láttam az orrán, hogy mindjárt az első szavamra feljebb kunkorodik, mint kellene. Folytatom:

- Most jut eszembe, angyalom, hogy a felsőkabátomban van.

Kimegy. Az ajtót is nyitva hagyja. Én meg azalatt előkapom a kulcsot, s hátra négykézláb a díványhoz: be hirtelen-hamar a dívány alá!

És ahogy négykézlábról felegyenesedek, a fali tükörben Jolánnak a rám meredő szemét látom. A ménkű azt a tükröt! Éppen úgy áll, hogy az előszobából rám lehetett látni.

Egy minutáig meredünk egymásra a tükörben, mint az üvegszemű halak a múzeumban. Nekem a hajam szála is megegyenesül ijedtemben. Látott-e vajon, hogy négykézláb galoppoztam a díványhoz? Vagy csak akkor látott meg, hogy fölegyenesültem?

Mármost mindegy: játsszuk a nyugodtat. S leültem vissza a kávémhoz.

Jolán belép.

Nem merek ránézni, csak kevergetem a kávémat tovább, mintha semmi se történt volna.

De az alatt a kis idő alatt, míg Jolán az asztalhoz ért, még a szívem dobogása is elállott.

Végre is rá kellett emelnem a szememet, nyugodtan, pillogás nélkül.

Jött, és bámult rám.

- Mért néztél olyan különösen? - szólalt meg gyanút lehelő hangon.

- Meglepett, hogy te a tükörből nézel. Azt véltem hirtelenében, hogy idegen nő.

Leült.

Hallgatott.

A levegő nyomottá vált köztünk.

- Nincs ott? - szólaltam meg végre unatkozó hangon.

- Nincs - felelte színtelenül.

- Akkor kint esett ki a magtárban. Vagy a mezőn.

Megint hallgattunk.

De nekem zúg a fejem, mint a malom.

Már bizonyos, hogy a díványig nem látott, de onnan vissza, látott. Csak az a kérdés: melyik pillanatban nézett a tükörbe.

- Elhívatom a cigányt - szólalt meg végre. - Az ki tudja nyitni.

- Jó - felelem nyugodtan. - Nyittasd ki a cigánnyal. De hátha elrontja a zárt? Wertheim-zár. És ha ki is nyitja, bezárni nem tudja. A napokban úgyis be kell mennem a városba: ott megvan a kulcsnak a mása.

Nem felelt. Csak nézett rám azzal a hideg nézéssel, amelytől az asztalon álló leves is megkocsonyásodna egy perc alatt. Valami szörnyű, hogyan tud nézni olykor az az asszony!

A kávémat már megittam. Még mindig ott ülünk. Azt várom, hogy kifordul, és visszalopom a kulcsot, vagy máshova rejtem. Mert hátha mégis látott, négykézláb is látott? Vagy azon gyanakszik, hogy nálam van a kulcs?

S megint benyúlok a zsebembe: kaparászok.

- Ménkű azt a kulcsot! Hátha mégis nálam van? Lyukas talán a zsebem: lecsúszott. Gyere, segíts te is.

Gondoltam, hadd győződjön meg, hogy nincs nálam.

Jolán azonban nem mozdul.

- Iszen nem sürgős - feleli egykedvűen.

S ülünk tovább, mint a két kőoroszlán a kapu tetején.

Én nem mozdulhatok - gondoltam. A kulcsot nem hagyom ott.

Az asztalt leszedik, Jolán marad.

Én is csak pipázok.

Két óra tájban megszólal:

- Nem mégy ki a vetésre?

- Fölösleges - feleltem.

Pedig szinte égett a padló a lábam alatt.

- Fölösleges - ismételtem nyugodtan. - És különben is vendégeket várok. Készítsetek is, kérlek, néhány üveggel a vörösből. A pap jön hozzánk, meg a jegyző.

- Ilyen korán?

- Lehet, hogy ilyen korán. Fontos ügyeket kell megbeszélnünk.

Fölkelt. Utánafüleltem, hogy kimegy-e az előszobából a folyosóra. Hátha megfordul, és rám nyillantja az ajtót épp a legkritikusabb pillanatban.

A külső ajtó is nyikkan, zörren. Csend.

Még egy percet várok óvatosan, aztán hipp-hopp, be a kulcsért könyékig a dívány alá.

Megtaláltam, zsebre vágtam. Visszahoppoltam a székbe.

Akkor meg az villanik az eszembe, hogy Jolán belép, és így fog szólni:

- Mégis megkeresem hát azt a kulcsot a zsebedben.

Ez a gondolat megint parázs volt alám. Nem tarthatom nálam. De hová tegyem?

S föltettem hirtelen az almárium tetejére.

Egy percig megnyugodtam rajta. Aztán arra gondoltam: hátha almát hoznak le a padlásról, és épp oda teszik?

S tettem a kulcsot a virágpohárba.

Öt perc múlva tettem az óra tetejére.

Megint néhány perc múlva a tálas szekrény alá, jól be a falig. Az mindig árnyékban van nappal. Ott nem fogja megtalálni.

Akkor már aztán kaptam a kalapomat is. Nyomtam a fejemre. S ki a házból sült-főtt arccal, szinte lihegve.

Jolán épp akkor lépett ki a pincéből. Csodálkozva nézett rám:

- Hát nem várod meg a vendégeidet?

- Nem, lelkem. Most jutott eszembe, hogy nem mára ígérkeztek, hanem holnapra.

Az ügy aznap ennyiben maradt.

Este úgy rémlik nekem, mintha a feleségem hallgatagabb volna, mint szokott lenni. Eh, csak képzelődöm.

De mikor lefekszem, megint eszembe jut a kulcs. Csak nem találták talán meg? Hátha begurult valami a szekrény alá: gyűszű vagy pamut?

Micsoda ostoba gondolat is volt, micsoda gyerekes szokás, hogy érzelmi sorokat is írtam a naplómba! S különösen a szoknyák iránt való érdeklődéseimet! Benne van minden - a manó vigye el -, a bakakorombeli Kaszír Fánitól a piros fülű bakterlányig, és a rengő derekú Juhász Boriskától a fitos orrú cukrász Ninuskáig. Közben persze a színész donnák, pezsgős vacsorák, a drámai szende megszöktetése, a naivának küldött ötstrófás butaság, hajjajjaj, micsoda minden cifra kutyaságok!

Hátha reggel későn találok felébredni? A Juli leány söpör... Elősöpri a kulcsot... Mutatja az asszonynak... Az asszony... Lehetetlen volt elaludnom.

Éjfélkor fölkeltem. Átosontam a sötétben lábujjhegyen a másik szobába. A zsámolyon csaknem keresztülbukfenceztem. Csak úgy dörgött a parketten.

A feleségem fölriadt:

- Ki az? Jézus!... Pali!

- Én vagyok - feleltem a lábam fájását szívogatva. - Csak aludj tovább. Ne nyugtalankodjál.

- Mit csinálsz?

- Egeret kergetek.

- Sötétben?

- Elaludt a gyertyám.

- Hiszen a gyertya itt van.

- Ez másik gyertya.

Vissza kellett térnem. Meg kellett várnom, míg újra elalszik. A zsámolynak persze megint nekibotlottam, de hál’istennek nem olyan zörgéssel. Átkozott zsámoly! De a kulcsot meg­találtam. Hova rejtsem?

Vissza a mellényem belső zsebébe. Az asszony ott úgyse keresi. De hátha korábban kel, és kiviszi a ruhámat, hogy kiporoltassa?

Megint fölkeltem. Dugtam a kulcsot a párnám alá.

Már akkor az éjfél utáni kettőt is elverte az óra. És nekem korán kell kelnem. A béreseim a Galagonyáson vetik a tavaszit. A magtár kulcsa nálam van. A vetőgép ott fog várni már hat órakor a dűlő végén. Siessünk aludni!

Másnap persze későn ébredek. Kapkodva öltözködök. A lovam már nyerít az ablak alatt. Nem is reggelizek, csak lóhátról kiáltom meg a Juli cselédnek, hogy küldjék utánam a reggelit.

És vágtatok a magtárba. Kísérem ki a gépet a szántóföldre. A vetőgéppel csakugyan sok a baj­lódás. Az egyik csoroszlya muttere meglazult. A franciakulcsot bekérték tegnap a konyhára.

- Ülj lóra - mondom a kisbéresnek. - Kérd el a feleségemtől a franciakulcsot.

Amint ezt a szót kimondom: kulcsot, úgy érzem, mintha puskaporos torony robbant volna szét mellettem.

- Maradj csak! - kiáltom. - Bemegyek érte magam.

És megsarkantyúzom a lovamat.

Mikor belépek a szobába, Jolánt ott látom az íróasztalnál. Ül, és két könyéken olvassa az egyik naplómat.

A többit képzelheted.

A bátyám elbeszélése gondolkodóba ejtett.

Mikor visszatértem, gyanakodva szemléltem a Katica orrát.

- Igen hegyes - gondoltam aggódva -, hiába, igen hegyes.

És egyre ritkábban látogattam el hozzájuk. Végre el is maradtam. Átpártoltam lassankint a gömbölyű orrokhoz.