A HARMADIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Egy korty víz

A bankigazgató következett, a nők legádázabb ellensége.

Én már vőlegény is voltam. És hogy ma nem vagyok férj és egy fészek gyereknek a papája, mindez csak egy korty vízen múlt.

Huszonhat éves voltam - ezerkétszáz forintos bankhivatalnokocska -, mikor megismerkedtem a leánnyal.

Ez a balszerencse persze bálban ért, mint a legtöbb halandót.

A Józsefvárosban laktam akkor, és bekeveredtem egy ottani kurta-bálba.

A leány egyszerre leütött a szépségével.

Pedig hát engem nem lehetett egykönnyen. Soklányos családban nőttem fel. A nénéim előttem preparálták magukat a bálokra. Ismertem a hét szépítő szappant, s tudtam, hogy a tündérruhákat is köznapi rőffel mérik a boltban.

Nem is igen jártam én bálokba. Józan szemmel néztem a nőket. De akkornap az egyik vezérigazgatónknak a házi mulatságára voltam hivatalos. Két eladó lány, és mind a kettő mindig új kalapos, finnyogó orrú. Útközben gondoltam rá, hogy nekem is ki van téve a lépvessző. Nem vagyok én csíz! Megállítottam a bérkocsit: leszálltam egy kivilágított, emeleti vendéglő előtt.

- Bál van itt?

- Bál.

Ha már frakk van rajtam, fölmegyek, megnézem a virágkiállítást.

Egy rendező megszólít, hogy óhajtok-e táncolni. A következő percben már benne voltam a leányforgatagban - Vikivel.

Húsz-huszonnégy éves, gömbölyű leány. Elefántcsontszín, fehér, telt arc, és gyönyörű kék szem, mint a páva tollán.

Eleinte azt gondoltam, hogy nem is fővárosi leány. A beszéde olyan tartózkodó volt, mintha életében először volna bálban. A tánca azonban - mintha minden estéjét táncban töltötte volna. Könnyű láb, hajlékony derék, mosolygó, mámoros arc.

Mikor elvégződött a keringő, a mamájához kísértem, és beszélgettem velük.

A mama görbe hátú, kis, sovány asszony volt, s bizonyára reumás nyakú, mert ahányszor meg­szólalt, egyet vont a nyaka bal felén, mintha attól tartana, hogy a nyaka bal felől összehúzódik. De a pávaszemű leány annál bűvölőbb volt! Keveset beszélt, de bizalmasan nézett, és szemérmesen mosolygott. Nem bírtam szabadulni a szemétől.

- A négyest is remélhetem talán?

Melegen ragyogtatta rám a kék sugarakat. Kissé habozott.

- A magáé.

S kitörölte annak a nevét, akinek ígérkezett.

A négyes alatt már éreztem, hogy Viki mellém van jegyezve a sors könyvében. Mély és meleg rezgések jelentkeztek a szívem gyökerén. (A házasság nyavalyájának mindig ez az első szimptómája: rezgések a szív gyökerén.)

A rezgések másnap nemhogy elszűntek volna, hanem még erősödtek.

Ebből baj lesz! - gondoltam a fejemet rázogatva.

A bátyám is rosszul házasodott. Egy barátom olyan nőt vett el, akiről kitudódott, hogy a szívének vannak már történetei. Egy fiatal férj kollégám meg, akivel egyfelé laktam, gyakorta ismételte:

- Ne higgy a nőnek, ameddig meleg!

Aztán hát, amint említettem: voltak nénéim, húgaim, kuzinjaim. Csakugyan olyan volt valamennyi, mint a rossz részvény: kívül cifra, belől értéktelen.

Ilyen tapasztalatok után bizony még a gyönyörű pávatollra is bizalmatlanul néztem.

De hát mégiscsak meg kell látogatnom - gondoltam -, hiszen szinte skandalum volt, mennyire kitüntetett! Másokkal alig kettőt-hármat fordult egy táncban, mindjárt elég volt neki, de alighogy leült, és én hívtam, legott felkelt, és végigjárta velem a táncot.

Mikor lekísértem a kocsihoz, illett megkérdeznem, hogy hol laknak.

Ha nem akarta volna, hogy meglátogassam, azt felelte volna:

- Nem messze, csak itt a harmadik utcában.

Ő azonban rám nézett, és szemérmes pillantással válaszolt:

- A Práter utcán. Hatvannégy a házszám.

És a szemembe pillantott.

Kábultan mentem haza, pedig csak málnalét ittam a bálban. Ki lehet az a leány? Bizonyára faluból vetődött ide fel. Hol teremnek az ilyen szépségek? S ha már ennyire szép, hogyan van, hogy nem vette el eddig senki?

Igen kívántam újból látni. De hátha az egy látogatásból több is következik? Hátha úgy maszlagol majd, mint az én húgaim a vőlegényeiket?

- Ne higgy a nőnek, ameddig meleg! - ismételte hazatértünkben a kollégám.

Gondoltam: még egyet alszom, aztán nyugodtabban ver a pulzusom. De hiába aludtam én: a rezgések a szívem gyökerén harmadnapra se csillapodtak.

Ej, gondoltam, éppen az lesz a legjobb, ha meglátogatom. Messziről elefántcsontból faragott virágnak tetszik a pattogatott kukorica is. Méternyi távolságban angyalbőrön is látszanak a pórusok. A bolondító zene se szól: ki fogok józanodni!

Elmentem.

Hát ott már csakugyan nem volt annyira tündéri a levegő. Udvari lakásban laktak, és a ház utcai oldalán Omelka Nándor hentesmester mérte a hájat.

Az udvarra áradó tepertőszagban elenyészett minden tündéri illúzióm.

Egy szeplős arcú sváb leány vasalt a konyhaablakban. Az jelentette be a látogatásomat.

A két hölgy a jó ismerősök örvendezésével fogadott. Az öregasszony hangos sápogással, Viki néma kézszorítással. De a bűvös pávaszemek még melegebben ragyogtak rám, mint a bálban.

Egy klematiszvirágos fotelbe ültettek, s azonnal konstatáltam, hogy a fotelnek az egyik rugója nincsen a helyén.

A bálról beszélgettünk persze, s közben körülszemlélődtem.

Csupa ódon-ó bútor, mintha egy elmúlt századba tévedtem volna be.

Családi bútorok? Vagy zsibárusnál vették? - tűnődtem beszélgetés közben. - Az asztalosok ma már nem faragnak efféle bútorokat.

Egy kettős szekrény könyv. Vajon az is hagyaték-e, vagy olvassák is?

A falon régi olajfestésű arcképek. Egy megbarnult arcú Madonna-kép is. Bizony nem mennyei arc, hanem mintha etnográfiai kép volna, egy asszonyember, valami olyan afrikai népfajból, amelyiknek az ujjai kétszer olyan hosszúak, mint más emberfajé.

Másik olajfestmény fehér, vállszíjas, vén katonát ábrázol. Az arca olyan, mint a felfújt marhahólyag, amelyre valaki pajkosságból szemet festett meg bajuszt. Azt csak nem vették zsibárusnál?

S ránéztem Vikinek halványpirosra hevült arcára, álmodozó szemére. Lehetetlen, hogy ez is olyan rókamájú, mint az én húgaim és kuzinjaim!

Mégis gyanakodva vizsgálgattam. Húsz-huszonnégy éves arc, de a homloka gyermeki, s a beszéde olyan ártatlan hangú, mint az apácáké.

- Minek az a sok könyv maguknak? - kérdeztem a szekrényre pillantva.

Viki csodálkozva nézett rám.

- Sok? Mink már ötször is végigolvastuk.

- Beniczkyné, Jósika.

- Azokból is van. Bizony...

És egyszerre röstelkedve nézett reám, aztán az anyjára.

Az öregasszony egyet vont a nyakán:

- Hát mi van abban? Magyar könyvet nem sokat olvasunk. Kit olvassunk? Jókai az egyetlen. Azt már mind elolvastuk, amit eddig írt. Ezek bizony külföldi könyvek: német, angol, francia, egypár olasz is, de még lengyel is.

Ebből a beszélgetésünkből fakadt aztán az a családi történetük, hogy katonai család. Az ura csak kapitányságig vitte, de az apósa ezredes volt. Innen a sok nyelvismeret. Kit úgy tanultak meg, kit bolyongás közben szedtek fel. Már értettem, miért keresztelték a leányt Viktóriának.

S láttam is a komolykás leányon valami katonai vonást. Micsoda modell lehetne Jeanne d’Arc képéhez!

A beszélgetésbe persze csakhamar beleszövődött az is, hogy Viki már sokszor férjhez mehetett volna, de mindenik jelentkezőre azt mondta:

- Nem az igazi, anyácskám, ne erőltess. Ha az igazi nem jelentkezik, inkább leány maradok. Van annyink, hogy szegényen, de tisztességesen megélhetünk.

- A jó isten mindent eligazít - rebegte az öregasszony. - Sokszor elalszik a lámpásunk, és nem tudjuk némelyik kérdésben: merre van a kijárat. A jó isten keze egyszer csak lenyúl, és kivezet bennünket.

Szinte kábultan jöttem el tőlük. Hiába volt ott a töpörtőszag és Omelka Nándor hentesüzlete, a Práter utcát a világ legszebb utcájának ismertem aznaptól.

„Az igazi.” Én volnék hát az igazi, akit az álmaiban várt?

Ez a kérdés persze újabb rezgéseket okozott. De nem kellett soká várnom: csakhamar kiderült, hogy valóban én vagyok az igazi.

Egy hónap múlva már jegyesek voltunk.

Az esküvőnk napját akkorra határoztuk mikor egy fokkal feljebb jutok a bankban, s ezerötszáz forint lesz a fizetésem. Mert Vikinek lett volna valami egynehány ezer forintja, de az a mama nevén állott, s én magam ajánlottam, hogy amíg él, ne váljon meg tőle.

Őszintén megvallom, hogy nem a pénztől idegenkedtem, hanem az öregasszonytól.

Egy bátyám is olyan leányt vett el, aki özvegy mama mellett nőtt fel. S a leány a mamától, a mama a pincsijétől, a pincsi egy rossz szokásától semmiképpen nem bírt megválni. De nem szóltak erről a bátyámnak semmit. A bátyám aztán meghozta a leányt. A leány meghozta a mamát. A mama meghozta a pincsit. A pincsi meghozta azt a rossz szokását, hogy nem kapart az ajtón, mint a jól nevelt pincsikutyák szoktak. Hiába példázgatolódzott a bátyám, hogy ő csak a Terkáját vette el, a mama ottmaradt, mint az ilyen ragaszkodó és mindenkit kritizáló, magukat azonban soha nem vizsgáló mamák szoktak. S a bátyámnak együtt kellett élnie a mamával is, a pincsivel is.

Nem szerettem volna úgy járni, mint ő. A tudományos asszonyoktól pláne irtózom. Hogy engem folyton bölcs mondásokkal igazgassanak! Hogy nekem emlegessék a katonai vitéz őseiket, s a hallgatásukban érezzem, hogy az én apám és öregapám csak porcelántányért árult a Sebestyén téren. Az anyós mindig ellene lehel a vőnek. S ez lengyelül lehelne, meg angolul, meg olaszul. Fülem hallatára váltana a leányával egyszerű és bővített mondatokat, csupa ismeretlen nyelveken.

Még az eljegyzés előtt elmondtam Vikinek a bátyám bús történetét.

Viki nevette.

- De hiszen - mondotta jólelkűen -, nekünk nincsen pincsink.

Ebből megértettem, hogy a mamát ő is szállítja majd, szállítja a férjéhez.

Túl voltam már azon a koron, amelyikben bódult fejjel szoktak a fiatalok belerohanni a házasságba; meg a foglalkozásom is számokkal való dolgozás volt, hát biz én gondolkodtam rá egy-két napot. Aztán kereken megmondtam Vikinek, hogy én csak őt magát óhajtom feleségül venni.

Viki könnybe merült szemmel nézett reám.

Ha öt-hat évvel fiatalabb vagyok, egyszerre magamhoz ölelem, és azt kiáltom:

- Jól van, no, csak ne sírj.

Így csak némán rezgett a szívem gyökere. A válla helyett a kalapomért nyúltam.

- Három napig nem jövök el - mondottam. - Beszéljék meg, angyalom, a mamával. Higgye el: a maga boldogságáért cselekszem még ezt is. A legangyalibb anya is anyóssá savanyodik, mihelyt a leánya férjhez megyen.

S rezgő szívvel csókoltam meg az arcát és a kezét, és otthagytam.

Bizonyos voltam abban, hogy Vikit nem vesztem el. Jó fogás voltam nekik, minden tekintetben. És hát a leány bizonyára tapasztalta már, hogy anyás feleséget venni nem szeretnek a fiatalemberek.

Nehéz volt megállanom, hogy három napig ne lássam, de a bátyám is keményített: majd belebolondultam, de megálltam. A negyedik nap reggelén - szombati napon - a Szabadyban reggelizek. Valami érdekes idő járt akkor. Bizony már nem tudom, hogy a török-orosz háború-e, vagy a politikában volt valami érdekes. Elég annyi, hogy a hírlapok kedvéért ott reggeliztem.

Olvasom a Függetlenséget, a Verhovay cikkét, aztán a háborút, aztán a híreket.

Egyszer csak megmered a szemem egy híren:

- ...egy öregasszonyt elütött az Üllői úton a lóvonatú. A neve...

Csak kiesett a hírlap a kezemből.

A következő percben már konflison ültem, és robogtam a Práter utcába.

Röstelkedéssel vallom meg, hogy nemigen sajnáltam az öregasszonyt, sőt titokban hálistenkedtem, hogy a házasságom csomóját maga a sors oldja meg. Vikit sajnáltam én, hogy szenved, és nincs senki, aki vigasztalja.

S arra is gondoltam, hogy Vikivel most már megesküdhetek, mihelyt kissé kiheveri a bánatát.

A kocsi megáll. Berohanok.

A cseléd sír. Viki is vörösre sírt szemmel lép ki a szobából, és a nyakamba omlik:

- Vége, mindennek vége!

- Meghalt?!

- Még nem, de nem éri meg a reggelt.

- Péntek volt - nyögte a Náni leány. - Mondtuk, hogy ne lépjen ki a házból.

- Én is mondtam - zokogta Viki. - Mondtam: péntek van, anyácskám, vigyázzon. Ó, a halál irtóztató! Elválni attól, akit szeretünk... És a sír, a hideg sír!...

Orvosok jönnek-mennek. Karbolszag. Vikit csillapítom. Magam is sírok már, annyira rám ragad a Viki keserve.

A mamának keze-lába, válla csontja eltört. Vért hányt. Nyöszörgött. Biztos volt, hogy nem él éjfélig se. A hivatalomba nem mentem be. A bérkocsissal küldtem az értesítést az igazgatómnak, hogy családi gyász miatt nem mehetek.

De nem halt meg aznap a mama. Még másnap is élt.

Harmadnap azt mondta az orvos, hogy nem is fog meghalni.

Viki letérdelt a hosszú ujjú Madonnája elé, és úgy hálálkodott az Istennek.

Már akkor én is annyira együttéreztem velük, hogy én is örültem.

- Velünk fog élni a mama! Meg fogjuk édesíteni az öreg napjait!

Valóban nem is lehetett arra gondolni, hogy egy nyomorék asszonyt magára hagyjunk.

Ez a nyilatkozatom teljesen egybeforrasztotta mind a hármunk szívét. Ami szabad időm csak volt, mind náluk töltöttem. Az öregasszonyt én emeltem ki az ágyból, mikor már annyira volt, hogy fölkelhetett, s az én karom volt a támasza, mikor már úgy-ahogy járhatott is.

- Mondtam, ugye, hogy a jó isten mindent eligazít - rebegte. - Hálát érzek iránta, hogy ért az a szerencsétlenség.

És a hálakönnyeken át rám tekintett:

- Ebben ismertelek meg, fiam, hogy milyen nemes szív vagy. Jól mondta Viki, hogy te vagy az igazi. Illesz Vikihez. Ő már kicsikorában is olyan volt... Egyszer iskolás korában hónapokig nem reggelizett otthon. Magával vitt egyet-mást, hogy majd az iskolában költi el. S kitudódott, hogy egy szegény leánytársát táplálgatja. Ó, ez ritka jó szív, ez az én leányom! Majd ha téged ér baj, akkor ismered meg.

S hogy Viki a vállát karolva ült mellette, megfogta a kezét a leányának, és kezet csókolt neki.

Augusztus elején azt tanácsolta az orvos, hogy menjen az öregasszony valahova fürdőbe.

Már akkor járt-kelt, mintha semmi se történt volna vele, sőt a válla zúzódása folytán még a nyaka is úgy megjavult, hogy nem húzogatta többé.

A fürdőkeresés gondja persze az enyém volt.

- Ne legyen drága! - ez volt az ő kívánságuk.

- Ne legyen messze - ez volt az enyém. - De hát hol van olyan fürdő?

- Csak eredj ki az állomásra, és indulj akármerre - mondotta az öreg mama -, a jó Isten majd eligazít.

No, hát engem emlékoszlop illet Siófokon. Én voltam ott az első fürdő-idegen. Bódé is csak egy állt akkor még a Balatonban. Egy éktelen potrohos-kövér, nagy boltosné, valami Lőwné vagy Lőwingerné szokott fürödni egymaga. Magam is láttam. Olyan volt, mint egy elhízott, fehér elefánt. Mikor belement a vízbe, azt vártam, hogy a Balaton kicsap a medréből.

Sok keresésre találtam végre olyan házat, amelyikben nekem is jutott egy külön bejáratú szobácska.

Valami molnárnak a háza volt az. Eperfás udvar. A középen náddal fedett jegespince. Az ablakokon vasrostély. A molnár azért építette, hogy öregségére abban nyugodja ki az őrlésben és vámolásban eltöltött élet fáradalmait. Persze hogy bérlője találkozott, szívesen vámolgatta tovább még egypár hónapig a lisztet.

Vikiék az utcai szobát foglalták el. Az én szobámat hátul rendezték be. Földes szoba volt. Az ajtaja olyan alacsony, hogy az első napon kétszer beleütöttem a fejemet. Bizonyára hombárnak szánta a molnár. De Vikiék átalakították szobának: szőnyeget tettek bele, és az ablakra csipkekárpitot; az ablak közé szegfűt. A Náni szobaleányt is levittük magunkkal. Az volt egyúttal a szakácsunk is.

A hivatalomban három hétre szabadságoltak. Azon a három héten még tartott a kánikula, és nem volt ott akkor se fasor, se erdő, se kút. A Balaton-vidékiek ma is azt tartják, hogy minek a kút, mikor ott a Balaton!

Ittuk hát azt a vizet, amelyikben Lőwné áztatta a háját, máját délutánonkint. A mészárszékben hetenkint csak egyszer vágtak, akkor is többnyire csak birkát. A forróságot azon a három héten egyszer se enyhítette eső, ellenben szél az fújt. A löllei homokot mind átfújta Siófokra. A siófoki szél meg visszafújta. Így mulattak a szelek a homokkal.

Mégis azt mondhatom, hogy az volt az életem legboldogabb három hete!

Mert hiszen a forróság elől behúzódtunk mink az árnyékos szobába. Birka helyett ettünk csirkét. A vizet meg átszűrtük asztalkendőn - betettük a pincébe, hogy hideg legyen.

És hát fürödtünk is délutánonkint. A boltosné átengedte egy órára a bódéját. A mama, akár­milyen idő volt, belement a vízbe. Olyan volt a szegény a vörös-bodros, fekete fürdő­ruhá­jában, mint valami cirkuszi sovány-vén csimpánz, csak épp a kutya hiányzott, hogy ráültessük.

De nagy gyönyörűségünk volt a fürdés. Volt úgy, hogy messzecskén beúsztam.

Viki olyankor sikoltozott:

- Vissza! Vissza! Gyere vissza! Jaj, jaj, jaj!

S én le-lebuktam, rémítgettem, hogy elnyelt a Balaton.

Aztán, ha fasor nem is volt, sétálhattunk este a Balaton partján, holdvilágnál.

Mi szebb érzés a világon mint mikor a vőlegény a menyasszonyával a Balaton partján, holdvilágnál sétál!

Csak azt sajnáltuk, hogy tíznél tovább nem időzhettünk künn. Az öregmama korán lefeküdt, és Náninak mellette kellett ülnie, míg mi vissza nem térünk. Félt a kísértetektől vagy mitől.

Mink hát tízre nagy kelletlenül mindig hazaandalogtunk. Zörgettünk, beszóltunk az ablakon.

Náni kinyitotta a kaput. Aztán még néhány percet beszélgettünk a konyhaajtó előtt, míg ugyanis Náni felhozta a vizet a pincéből. Egy köszörült üvegpalackban szokott hozni a vízből Vikinek. Nem volt rá szükség, de a rendhez tartozott, hogy legyen egy palack víz is a szobában.

Hát csak beszélgetünk addig is. Hiszen annyi volt a mondanivalónk, hogy sose jutottunk a végére.

Aztán összecsókolództunk, és szép álmokat kívántunk egymásnak.

Az utolsó előtti nap estéje sötét volt. Megnéztük a naptárt: tíz órára ígérte a holdat. Könyö­rögtünk a mamának, hogy csak ezen az egy estén ne féljen: hadd maradjunk ki tizenkettőig, vagy csak legalább tizenegyig. Mert már csak még egy estét tölthetek Siófokon, aztán lehet, hogy az a másnapi est esős lesz vagy szeles.

Náninak is adtam egypár hatost, hogy szívesen virrasszon. Így hát megkaptuk az engedelmet.

Gyönyörű est volt! A Balaton tükrét is mintha csillaggal szórta volna be valami tündérkéz. Aztán a hold is fölkelt a somogyi hegyek mögül.

Összeölelkezve andalogtunk a parton. A táj csöndes volt. Csak a Sió felől hallatszott a malmok monoton kotyogása.

- Nézd a holdat - mondotta álmodozva Viki -, hát nem olyan, mintha az is nézne bennünket?

- Oly ritka a boldog ember a világon - feleltem -, hogy a hold is megcsodálja.

Aztán arról beszéltünk, hogy olyan boldog házaspár nem lesz a fővárosban, mint mi ketten.

- Holtunkig - gügyögte Viki. - És ha végtére meg kell halnunk, bárcsak együtt mehetnénk a másvilágra is!

Ez olyan mély érzéssel volt mondva, hogy a szavai szinte leolvadtak a szívem gyökeréig.

Másnap délután egy vén cigányasszony vetődik az udvarra. Kéri, hogy hadd vessen szerencsét.

Adok neki egy négykrajcárost, és küldöm a fenébe.

Azonban Viki az ő mindenre kiáradó jóságában megengedi neki, hogy kártyát vessen.

- Hadd vessen szegény - mondja nekem németül -, hadd éljen a nyomorult.

- Még valami rosszat mond - felelem szintén németül -, aztán felizgatja vele a fantáziáját.

- Ugyan... Csak nem gondolja, hogy én ebből csak egy szót is elhiszek?

A cigányasszony eközben lekutyorodik a küszöb mellé: rakogatja a kártyáit. Ide is krajcár, oda is krajcár; közben elmondja, hogy a tekintetes kisasszonynak sok az irigye, de olyan erősen áll mellette egy szív, hogy az, mint a kártyából világosan látható, el nem hagyja.

- Soha, ugye, soha!? - lelkesedett boldogan Viki, miközben szerelmesen pillantott reám.

- Csak a halál választja el - felelte a cigányasszony a kártyáit szemlélve.

- A halál? Ó!... Úgy vesse a kártyát, hogy az se válasszon el.

Veti a banya a kártyát. Néz, pislog, vállát vonogatja:

- Nem tehetek rúla.

- De soká, ugye, soká? És én halok meg hamarabb?

A cigányasszony újra szétrakja a kártyáit. Új krajcárokat kell persze ráraknunk. Végre megvakaródzik:

- Itt ez a kártya: vizet jelent. Ez meg holdat, napot. Amelyikük holnap előbb iszik a Balaton vizéből, az él tovább.

- Mit mond?

- Az él tovább.

S a kártyáit összeszedve folytatta:

- Főképp, ha Krisztus öt szent sebére is gondol.

- No, persze - mondottam mosolyogva.

Viki is nevette:

- Már igazán... Igen hiszékenyeknek vél bennünket! No, de ilyet, hogy aki holnap hamarabb iszik... és a Krisztus öt sebére gondol.

- Én nem mondtam - mentegetődzött a cigányasszony -, a kártya mondta.

Aznap is tiszta volt az ég, mintha üvegből öntötték volna ki. A holdnak ugyan még később volt a fölkelő órája, de a csillagok annyira világítottak, hogy megint csak kikívánkoztunk.

- Tízre gyertek haza, az isten áldjon meg benneteket- könyörgött a mama. - Hiszen nemsokára úgyis összekeltek, aztán sétálhattok a Duna-parton, amennyit akartok.

És akkor beszélte el, hogy Náni az előző estén valami pomázi boszorkánytörténetet mondott el neki, úgyhogy a foga is vacogott féltében.

Hát nem maradhattunk ki tíznél tovább.

De az is boldog séta volt. Egyáltalán, csak egy boldog időszak van az ember életében: a vőlegénység kora. Én ezt házasembertől hallottam.

Mikor hazatérünk, Náni szokása szerint viszi az üvegdugós vizespalackot a pincébe, s hozza megtöltötten.

- Náni! - szólt reá Viki. - Ma este amoda tegye be a vizet, a vőlegényem szobájába. Ma este nem iszok.

Megértettem, és boldogan csókoltam meg érte.

- Náni - szóltam én is a leányra -, csak vigye oda, ahova szokta.

- Nem, úgy tegye, ahogy én rendeltem!

- De hátha megszomjazik, édesem!

- Sose szoktam. De hogy ne legyen aggodalma... Hozzon egy poharat, Náni.

S ivott a vízből egy teljes pohárral.

- No, most csak vigye oda a pohárral együtt.

- Biztosítlak - mondottam -, hogy reggelre nem fog belőle hiányozni egy csepp se.

Utolsó esténk volt az: nehéz volt tőle megválnom. Össze-összecsókolództunk, hogy no, most már jójcakát, de aztán még ez, még az, csak tovább beszélgettünk. Beszélgettünk halkan, édesmelegen, ahogy a szerelmesek szoktak a nyári est levegőjében.

Egyszer csak egy csúnya madárrikoltás hangzik az éjben valamelyik kertből, s nem is távol tőlünk: Kviu-viu!

Viki összerezzen:

- Jaj, mi az!

- Bagoly - vélekedek -, nem lehet egyéb.

A madár újból rikolt: Kviu-viu!

A mama megzörgeti az ablakot:

- Viki, gyere már be!

S Náni is kilép:

- Tessék már aludni jönni, kisasszony.

A madár ismét vijjog: Kviu-viu!

Náni keresztet vet.

- Jaj, halálmadár...

- Meghal holnap, Náni - ijesztem tréfásan. - Biztos, hogy meghal!

Viki is nevette.

- Fél?

- Bizony félek - rebegte a leány. - Tessék bejönni: a naccsága is fél, hallotta a madarat.

Viki átölelt, megcsókolt.

- Jóéjcakát, édes!

- Szép álmokat, édes!

- Szép lesz minden álmom, mert rólad álmodok!

S talán százszor is megcsókoltam.

Aztán nagy nehezen kibontakozott a karomból, s elváltunk.

- Folytatása Pesten - szóltam utána búcsút intve.

- A Duna-parton - felelte boldog hangrezgéssel az ajtóból.

És eltűnt.

A kulcs kétszer nyikordult: bezárkóztak.

Én is belépek. Bezárkózok. Vetkőzök. Fekszek.

De igen búsított, hogy másnap utaznom kell. Vikiék még három hetet is ott időznek. A gyorsvonat járása akkor még nem alkalmazkodott a fürdőkhöz. Nem lehetett arra gondolnom, hogy vasárnaponkint lelátogatok Siófokra. Hát hogy én három hétig ne lássam az én pávaszemű, szép páromat!... Három hét - vőlegénynek három örökkévalóság!

Milyen furcsa lett volna, ha valaki azt mondta volna akkor:

- Hallod-e, azon a három héten egyszer se fogsz te gondolni arra, hogy lelátogass Siófokra! S Vikit már holnap csak egyszer csókolod meg, s akkor is csak röviden, és aztán soha többé!

 - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Talán tizenegy óra lehetett, egyszer csak valami halk plattyanást hallok a szobámban.

Utána csend.

Aztán megint...

Ez valami állat!...

De micsoda?

Egér nem lehet. Az egér rág, annak más a magaviselete.

Hátha kígyó?

S hideg viszolygott át a hátamon.

Egy rossz kis petróleumlámpás állt egy asztalkán, az ágyam mögött.

Meggyújtom. Fogom: nézek az ágy alá.

Semmi.

Nézek a szekrény alá.

Semmi.

Nézek a cipőimre, a gerendára, a ruhám mögé, a szék alá, a szőnyeg alá, a törülközőkendő mellé.

Semmi.

Hallgatódzok.

Semmi.

Újra fekszek. Lesrófolom, elfújom a lámpást. Ahogy a fejem a vánkosba süllyed, megint hallom: platty...

S a fejemhez közel.

Ez nem lehet más, csak béka! Rám mászik az átkozott az éjjel! Még ráül a fülemre!...

Újra gyújtom a lámpást. Összekatatok-matatok mindent. Még a cipőmet is kifordítom, még a kofferemet is kirázom.

S ahogy dühös elképedéssel állok és tűnődök, hogy még hol keressem, abban a pillanatnyi csendben megint hallom: platty...

Végre megtalálom: hát nem béka, hanem az üvegdugó. A hidegről hozott víz meg az egy pohárnyi levegője a bezárt ablakú, meleg szobában táguldozott, és föl-fölemelgette az üveg­dugót, az plattyogott a vak csöndességben.

No, hál’istennek, most már alhatok.

Oltanám is a lámpásomat, de akkor látom, hogy félméteres fekete oszlopban száll belőle a füst.

Megint bosszúság! Mármost ezt a kormot szívjam-e reggelig? Pű! Pű!

Kinyitom az ablakot. Az ajtót is kinyitnám, de hátha valami béka betéved?

Hát csak az ablakot. Törülközőkendővel csapkodom a szelet a szobában. Pű! Pű!

Aztán az ablak párkányára könyökölök.

A hold épp kel. Nagy, fényes feje már félig előbújt a rozsdaszín szélű felhőkből. Mint a bujósdit játszó gyerek mosolygó fél arca. Mindig szerettem a holdat nézni, akkor is, mikor nem voltam szerelmes. De akkor meg éppen szívesen szórakoztam a szemlélesén. Cigarettára gyújtottam, és újra odakönyököltem az ablakocskába.

Emelkedik, emelkedik a világ lámpása, lassan, némán, az alvó falu fölé. A széles csöndesség­ben csak az éji bogarak halk zengése hallik.

Az én szép pávácskám bizonyára boldogan alszik már. Mit álmodik vajon? Folytatja a Balaton-parti sétát? Vagy már a Duna-partit sétálja?...

A hold emelkedik. Ablakom előtt a nádkévés pince. A nádszálak csillognak a harmattól a holdfényben.

A csöndességben hallom, amint a Vikiék szobájában megszólal a falióra: cin-cin-cin... Veri az éjfélt.

De most már ideje, hogy ágyba térjek. Inkább nyitva hagyom az ablakot, s nem bánom, ha reggel föl is ébreszt a kanásztülök.

S lebocsátom a csipkekárpitot.

Ebben a pillanatban valami szokatlan csikorgást hallok az udvaron. S újra csikorgás. Alig ismerem meg, hogy a konyhaajtó zára nyikorog. Nyikordul végre a szokott hangon.

Nini! - gondoltam. - Náninak tán ismeretsége akadt? A siófoki legények... No lám!

S elmosolyodva lesek ki a kárpiton.

Csakugyan egy fehér ruhás nő lebben ki. Ing és alsószoknya. Mezítláb. Kibontott, hosszú haj... A nyakát behúzva lapul a fal árnyékába. Les és fülel az utca felé. De csak eldöbbenek: nem Náni! Viki.

Beljebb vonulok kissé.

Viki még összébb húzza a nyakát, és sápadt arca az én ablakom felé fordul.

Néz. A szeme karikára tágult. Néz még hosszabban, mint ahogy az utcára nézett.

Aztán egyszerre megmozdul, s nagy lobogva a pincénél terem.

Újra lapul. Fülel. Les ki. Les felém.

Beigazítja a kulcsot a pinceajtóba. A kulcs csetten. Az ajtó halkan ropog.

Viki eltűnik.

Még akkor se tudtam mire vélni a dolgát.

Egy perc nem telik belé, Viki előlebben. Fülel és les. Les ki. Les felém. A pince ajtaját halkan-lassan behajlítja.

A zár tompán csukkan.

Viki lihegve susog:

- ...sztus...t...szt...sbe...sztus...t...szt...sbe.

S besuhog vissza a házba.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Olvastam, hogy április vége táján jéghegyek indulnak meg az Északi-sark tengerén, és leúsznak mifelénk, és azoknak a lehe okozza a májusi fagyokat.

Az én szívemen is mintha egy jéghegy vonult volna át.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Másnap délben szándékoztam utazni, de reggel kilenckor is indul egy vonat...

Amint kilépek felöltözötten, Viki már az eperfa alatt rendezi a reggelizőasztalt. Ott a tej, a tea, a vaj, a tojás, az árnyékban a fehér terítőn, s egy üvegben a friss víz.

Viki mosolyogva pillant rám. Fogja a palackot: tölt belőle az egyik pohárba.

S elém hozza tálcán, szerelmes szemmel:

- Te igyál elsőnek...