AZ ÖTÖDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
A pék órája

Az elbeszélő komoly és kehes öregúr. Kánikulában is úgy sétál, hogy a karján hordozza a felsőkabátját.

Csak a szeme erős és józan, mint valami bankpénztárosé.

De nem bankpénztáros, nyugalmazott professzor.

Az idén nyugalmazták.

S még csak nem is matematikát tanított, hanem latin és görög nyelvet.

Én a nőtlenségemet egy pék órájának köszönhetem.

Már akkor működő professzor voltam. Nem is hittem, hogy valaha engem is megkörnyékez a hosszúhajú veszedelem. De hát megkörnyékezett. Életemben egyszer. És akkor az egyszer igen kívánatos, komoly intézménynek éreztem azt a hetedik szentséget.

A nőt egy rekviemen láttam először. A Mátyás-templom előtt mentem el, és bevont az orgonaszó.

Ott ült gyászruhában. Valami rokona halt meg, azt gyászolta a; többivel.

Tizennyolc-tizenkilenc éves, fehér arcú leány. A gyászfátyol alatt lágy hullámú, szőke hajfürtök. Áhítatos, fekete szem. Kis, fekete kesztyűs kéz. Fejének kedves oldalt hajlása: mint az imádkozó angyaloké a régi oltári képeken.

Öt perc múlva azt mondtam:

- Ez a nő lesz a feleségem, vagy senki!

Megvártam a végét a rekviemnek.

Egy öreg, kecskeszakállú úrral távozott. A járása is gyönyörű volt. Pláne, hogy az öregúr őmellette úgy lépegetett, mintha a lába térdben rosszul megkent srófokon mozogna.

Az Úri utca sarkán megállt az öreg.

- Sétáljunk?

- Ne. Gyerünk haza, papa.

S ahogy megfordult, rám tekintett.

Már a templomban is rám pillantott egyszer. De az csak futólagos pillantás volt. Talán nem is látott vele. Ott az utcasarkon azonban határozottan rám nézett. A nézése egykedvű volt és ártatlan.

Egy perc múlva megszólalt:

- Sétáljunk kissé, papa.

És sétáltak a várfal mellett. Tíz percet.

Nem pillantott rám többet. Csak nézte a tájat, a felhőket. Csevegett. Olykor elmosolyodott, olykor elkomolyodott. De mindenképpen gyönyörű volt! Fehér galamb gyászruhában!

Végre lementek a lépcsőn a várfal alá, a Lovas útra. Bementek egy kis kertes házba.

Még aznap délután megtudtam, hogy ott lakik, és hogy Ágnes a neve. Az apja számtiszt a pénzügyminisztériumban. Özvegyember.

Ez júniusban történt.

Egy hét múlva már ott ültem a gyászruhás fehér galambbal a háznak a kertecskéjében.

Mellettünk ült az öreganyja is. Az gardírozta. Szuszogó, kövér és víg asszonyság volt különben, s az unokája iránt olyan figyelmes mintha nem is öreganyja volna, hanem vele maradt dajkája.

Már akkor tudtam azt is, hogy a telekkönyvhivatalban fölösleges kérdezősködnöm. Néhány órát gondolkoztam is, hogy mellékletek nélkül mennyi lehet egy hajadonnak az értéke.

Csakhamar konstatáltam, hogy nincs minden érték beírva a telekkönyvbe. Az egészség is vagyon. A szépség, a jóság is. Mind kamatozó vagyon.

Megálltam egy emeletes ház előtt, és fölvetettem a kérdést. Ha most megszólalna a Sors, és azt mondaná:

- Válassz: a lány vagy ez az emeletes ház?

Habozás nélkül ráfeleltem: - A lány.

Ültünk tehát a kertben. Az ég eső után tisztult, júniusi ég fölöttünk. Hóboglyák kék mezőben. Körülöttünk a nyár első rózsái virultak.

Egy sárga rózsán megállt a szemem.

Ágnes elmosolyodott:

- Ugye, mennyi szépség van ezen a világon! Mennyi gyöngeség és finomság!

- Olyan, mint maga - feleltem udvariasan.

Ágnes leszakította a rózsát.

- Legyen a magáé.

Ilyen nyilatkozat után nem lehettek kétségeim.

Másnap megint ott ülünk. Az ég még kékebb. A hóboglyák még fehérebbek. De szellő kerekedik. A fenyőfákon át valami bűvös zenesóhajtást hallok.

- Mi az?

- Eolhárfa - mondta mosolyogva a leány. - Amott áll a padlásablakban.

És én éjjel is hallottam a bűvös-lágy zengzetet. És úgy tetszett, mintha az ő lelkének volna a zenéje.

Egy hónap múlva már jegyesek voltunk.

Nem szoktam elhamarkodni semmit, de azon másfél hónap alatt ő is megismerhetett engem. Én is őt. Időpazarlás lett volna, hogy tovább halogassam.

- No, de hát most már mikor legyen az esküvőnk?

S a két öregtől vártam a választ. Vártam esdő szemmel, mert hiszen az esküvőt én mindjárt másnapra szerettem volna.

A két öreg tanácstalanul nézett a leányra.

Ágnes mosolygott:

- Augusztus 23-án.

Az agg asszony csak akkor szólalt meg.

- No, de Ágnes!... Nem tudtál egy későbbi terminust mondani!?

- Inkább korábbit! - szóltam én izgatottan. - Hiszen nekem már szeptember elsején iskolába kell mennem.

- Huszonharmadikán lesz - mondotta komolyan a leány.

- De miért éppen huszonharmadikán? - szólalt meg az apa is.

- Huszonharmadikán lesz - válaszolta a leány.

Gondoltam: majd megmondja, hogy miért éppen azt a napot választotta.

De hát nem nyilatkozott. Ma se tudom. Lehet, hogy ő se tudja.

És akkor még tetszett is nekem, hogy olyan határozott, hogy amit kimond, abból nem tágít.

- Tehát huszonharmadikán - mondottam a kezét megcsókolva. - Köszönöm.

Mily boldog voltam, istenem! Mindig irigy szemmel néztem a fiatal házasokat, akiknek a gon­dol­kodása úgy együtt forog, mint két kerék egy tengelyen. És hát a fiatal, legénykedő élet­ben van valami örökös nyugtalanság. Én meg már csak a mesterségemre való tekintetből is óhaj­tottam a rendezett életet. Az ember társas lény - mondottam -, és a férfinak legtermé­sze­tesebb társa a nő. Mikor a munkámból fáradtan hazatérek, már égjen a lámpás, és doromboljon a kályha. És röppenjen elém egy női blúz, mikor belépek. Mily nagy boldogság, hogy Ágnes blúza röppen majd elém!

Olyan ő a fehér blúzában, mintha a békesség galambja volna. Szelíd galamb, hárfazengzetű lélek, házi galambocska.

Minden délután náluk lebzseltem. Estefelé kisétáltunk. Hallgattuk olykor a bástyán a katonazenét. Olykor, ha a papának ideje volt, elmentünk a Városmajorba, Svábhegyre is. És én végigmagyaráztam Ágnesnek a botanikát és mineralógiát, s a kettőnek egymásra való hatásait.

Az apja ásítozott mellettem, de ő érdeklődéssel hallgatott. Csak ha pillangó repült el mellettünk, az zavarta meg a figyelmét.

- Fogja meg! - kiáltotta. - Fogja meg!

Soha életemben nem szaladgáltam annyit.

De mindjárt konstatáltam, hogy az entomológia iránt jobban érdeklődik, mint a botanika és mineralógia iránt, és őszintén sajnáltam, hogy nem azt a tudományt választottam szakomnak.

Este aztán, mikor fáradtan hazatértem, órákig ültem még a fényképe előtt.

- Milyen szép! Milyen kedves! Milyen igaz, hűséges-meleg szemmel néz rám! Meg fogom tanítani latinra és görögre.

Mondtam is neki másnap, hogy mindjárt a mézeshetekben elkezdjük, és mindenki bámul majd bennünket, hogy mi a klasszikusok nyelvén beszélünk. Hát a latinba bele is egyezett. Homérosz nyelve iránt azonban - nem tudom, miért - idegenkedéssel viselkedett.

- Elég a latin - mondotta. - Más asszony latinul se tud.

Ráhagytam. Gondoltam, majd rákapatom lassankint a görögre is.

Az esküvő előtt valami két héttel történik egy napon: vacsorára is ottmarasztanak.

Nyolc óra tájban megterítik az asztalt. A szuszogó, agg asszony beletekint a kenyereskosárba. Ránéz Ágnesre:

- Nem lesz elég a kenyerünk.

- Nem lesz elég? Hozunk a péktől zsemlyét. Elsétálunk mi ketten. Hányat hozzunk?

- Kettőt, Ágicám.

Ágnes fogja a kézitáskáját. Sétálunk a Lovas úton, karonfogva, a pékhez.

Ahhoz a pékhez szokott járni, amelyiknek a Zöldkoszorú kocsmával szemben volt akkor a boltja, az Albrecht-kapu mellett.

Az idő már sötétes volt. Előveszem egy lámpás alatt az órámat. Látom, hogy áll. Elfelejtettem este felhúzni. Az is csak akkor az egyszer történt életemben.

- Ágicám - mondom -, nézze meg majd a péknél, hány az óra.

- Jó!

- Percig pontosan.

- Jó jó, megnézem.

Átmegyünk a téren. Ő belép a boltba. Én künn maradok. Sétálok föl és alá.

Azonban már nyolcszor-tízszer is megsétálom a ház hosszát, az én Ágicám még mindig bent késik.

Benézek az üvegtáblás ajtón, hogy miért késik. Hát látom, hogy ott könyököl a pulton, és nyugodtan beszélget egy sima fekete hajú leánnyal, a pékkisasszonnyal.

De megpillantom egyúttal az órát is, az áruszekrény fölött. Nagy, kerek óra. Hozzáigazítom az órámat: 8 óra és 27 perc.

Sétálok tovább, s mosolygom Ágnest. Várja az öreganyja, várom én is, és ő lityi-lotyi, ottfeledkezik.

Egyszer aztán kilép. Megint a karomba öltekezik.

Várom, hogy megszólal és mondja az órát és a percet, ő azonban nem szól semmit.

A Zöldkoszorú előtt aztán én szólalok meg:

- Nem felejtettél el valamit, kedves?

- Nem. Mit?

- Gondolkozz csak.

- Az órát? Nincs óra a boltban.

- Nincs?

- Néztem: nincs.

- Nézted?

- Néztem, de nincs.

- Nem jól nézted.

- De jól. Nincs óra náluk.

- Van ott óra, Ágnes.

- Nincs, lelkem.

- De van.

- De nincs; mondom, hogy nincs.

- No, gyere vissza.

- Dehogy megyek. Ha mondom, hogy nincs.

- De hát gyere vissza, édeském, hiszen itt van: egypár lépés.

- Én nem megyek vissza. Ha mondom, hogy nincs óra, hát nincs óra.

- Ott van, lelkem, a szekrény fölött.

- Csalódol.

- De Ágnes, akkora óra, hogy toronyba is beillene.

- Nem igaz. Ott nincs semmilyen óra se.

- Gyere, megmutatom.

- Ugyan...

- De hát ezzel egyszerre vége szakad a disputánknak. Gyere, megmutatom.

- Nem megyek. Ott nincs óra, az egész boltban nincsen.

- De hát nem értem a csökönyösségedet. Ha te ennyire határozottan mondod, hogy nincs...

- Hát nincs és nincs!

- De hiszen...

- Én nem megyek!

És semmiképpen nem lehetett rávenni, hogy visszaforduljunk. Egyre hevesebben, harago­sabban ismételte, hogy nincs óra. Utóbb a karját is kirántotta a karomból, és szinte rikácsolt:

- Hát nincs és nincs!

Én is bosszús voltam, de azért a hangom nyugodt maradt. Valami öt perc múlva ismét megszólaltam:

- Nem értelek, Ágnes, hogyha valamit állítasz, és valaki az ellenkezőjét mondja, miért nem engeded, hogy bizonyítsa? Hol itt a logika?

- Mert nincs igaza, és nincs igaza! - szólt már szinte fuldokolva a dühtől. - Ezt nem vártam volna öntől.

- De éppen ezért, édes jó angyalom, hogy megnyugtassalak, hogy lásd, mennyire nem ellenkezésképpen beszéltem, hát éppen ezért gyere most velem szépen vissza, és...

- Én nem megyek vissza! Ott nincs óra!

És már akkor sírt.

- No, de most már éppenséggel vissza kell jönnöd!

És fogtam, vontam; vissza akartam fordítani.

Eltaszított:

- Nem!

- De, Ágneskám...

- Ne beszéljünk arról többet.

- Ágnes szívem! Én addig nem ülök a vacsorához. Tartozom vele magamnak és neked, és az igazságnak. Gyere vissza, no... Gyere szépen...

Már akkor a kapu előtt álltunk.

Várnunk kellett, hogy megnyissák, mert a Lovas úton akkor még alig öt ház állott: korábban zárták a kapukat.

Hallgatott. Az ajkát harapdálta. A szeméből könnyek gördültek alá.

Az én szívemre ólomterhek nehezedtek.

- Hát nem bánod - szóltam rezgő hangon -, nem bánod, ha nem vacsorázok veletek?

- Nem - felelte vonagló ajkkal. - Ha maga olyan...

- Gyere vissza... Lásd, hogy én nem vagyok olyan.

A kapu kinyílik. Nagysebten befordul.

Én künn maradok persze. Künn maradok, mert következetes vagyok. Künn maradok, mert otthagyott.

S várok.

Várok az elhagyott szerető búba keserült szívével. Várom, hogy néhány perc múltával a kapu újra meg fog nyílani.

No, nem nyílik.

Elmegyek néhány lépést az elhagyott szerető búba keserült szívével. Megint visszatérek az elhagyott szerető reménykedésre lobbanó szívével. S várok. Odabent bizonyosan meg­kérdezik, hogy mi baja. Most is kérdezik... Ő mindeddig nem felelt, csak sírt. De, most már elmondja. Most, érzem, most beszéli el a disputánkat... No, az apja most fogja a kalapját... Most már nyílik az ajtó... Áthalad a kisudvaron.

Várok, várok. A ház csendes. A kapu csendes. Nem jön senki. Végre is megfordultam. Elmentem a Zöldkoszorúba. Ott vacsoráztam.

Szerencsére találkoztam ott egy barátommal. Ha az nem ül az asztalomhoz, nem tudtam volna enni egy falatot se.

Otthon aztán átgondoltam az ügyet töviről hegyire és hegyiről tövire. Ágnes a nagy beszélgetésben bizonyára megfeledkezett az óráról. Csak azt érezte, hogy őt a pékleánynak valami érdekes közlése leköti, vagy hogy ő újságolta, hogy ő már menyasszony. Eközben érezte, hogy sietnie kell; és mikor már kijött, rám gondolt csupán, hogy én künn várom, s nem az órára. Aztán hogy künn figyelmeztettem, röstellte a feledékenységét: füllentett, füllentett, mint valami kisleány. De hiszen csakhamar láthatta, hogy pozitívumba ütközik az állítása. Micsoda logikával vélhette megdönthetőnek?

Éjfél után sokára aludtam el. S reggel, hogy megébredtem, az első gondolatom megint Ágnesra fordult.

De különös volt az a kis zivatar! De rémséges! Hogy lehetett annyira csökönyös abban az ártatlan hazugságban? Azt vélte-e, hogy ha igen erősködik, végre is azt fogom gondolni, hogy tévesen emlékszem az órára? Hogy azt fogom gondolni, más boltban láttam, nem ott.

De különös volt!

Hát ilyen is az a lány olykor?

Hm!

Tizenkét nap múlva egybeesküszünk. Ha feleségem lesz, és majd nagy ügyekben kell a szavára támaszkodnom?... És ha ilyen csekélységekben ennyire ingerült és csökönyös volt, mi lesz, ha nagy kérdések keletkeznek köztünk, és megkülönbözik a véleményünk? És ha majd latinul beszélünk, és ő hibát követ el, és én figyelmeztetem... Vajon akkor is sír-e, ha én a könyvet eléje tartom?

- Nézd a szabályt.

És ő akkor toppantani fog, és azt feleli:

- Nem igaz!

- De nézd: ide van nyomtatva, ezt eltagadni nem lehet.

- Nem igaz, nem igaz! És ott nincs szabály és nincs szabály!

Az arcképe az íróasztalomon állt bordó-szín, bársony rámában.

Leültem eléje. Néztem.

- Mily szép, nyugodt arc. De nem galamb, nem. Látszik rajta, hogy akaratos. Látszik a szemén. És az a nézés - hiába van nyitva a szeme -, mintha nem volna nyílt. Nem lehet látni a szemében mit gondol. Mennyit néztem ezt a fényképet, s nem láttam mégse. Az a szép ajk is... Azon a szép ajkon vonaglott tegnap a harag?.... Hm. Én azt hittem: az a szép ajak csak mosolyogni tud, meg csókolni. Hm. Tehát alkalmilag dühöngő galamb is! Hm.

Föl és alá jártam a szobámban.

- Az eolhárfa nem az ő lelkének a zenéje. Az a hárfa gyári portéka. Csak mesterséges elhelyezés a bája. Szép, szép, de lélektelen valami...

Még egy nap gondolkodtam, tűnődöztem, vártam a levelet.

Harmadik napon...

Különös napom volt az. Nem tudom, tapasztaltátok-e, hogy némelyik nap mintha az angyalok ünnepe volna: csupa öröm és szerencse.

Reggel, alighogy fölkelek, zörget a postás: levelet hoz, hogy egy távoli rokonom valami három­ezer forintot hagyott rám. Nem nagy pénz, de nekem akkor mintha az égből pottyant volna. Ugyanaznap délben egy kultuszminisztériumi barátommal találkozom.

- Nagy újság! - mondja titokzatosan. - De még nem szabad tudnod.

Elég volt ennyi is: megértettem, hogy a rendes tanári sorba iktattak.

Meghívtam ebédre, a Szarvasba. Tokaji borral ittuk meg a jó hír áldomását.

Ebéd után, hogy hazatérek, nem tudom, mi szállt meg. Ágnesra gondoltam: ellágyultam. Hátha azóta megbánta? Igen, megbánta, s most már nem azért sír, mert a hazugságát szégyenli, hanem azért, hogy engem elvesztett? Ej: nyissuk meg a hidat a megtérő bűnös előtt.

S mosolyogva írtam egy névjegyemre:

Ágneskám! Van-e már óra a péknél?

Nem is hordártól küldtem, hanem az iskolaszolgánktól, egy jóképű, komoly, vén csiszliktől.

Megfordult az eszemben, hogy csokrot is mellékelek, de Budán nem volt akkoriban virágkereskedés. Az meg, hogy átküldjem: Pestre Szelnárhoz, időbe került volna. És én annyira örültem a gondolatomnak! Egy szót kapok majd válaszul a kis durcástól, és aztán... rohanok hozzá: újságolom a háromezer forintot, újságolom a kinevezésemet... Boldogok leszünk, milyen boldogok! És aztán... okkal-idővel majd magamhoz nevelem.

_ - No, csak vigye el Lukács, ezt a menyasszonykámnak. Érti? A menyasszonykámnak.

Lukács fél óra múlva visszatér.

- Átadtam - mondja tiszteletesen.

És a földre pislog.

- Őneki magának?

Lukács felpillant fél szemmel:

- Őneki.

- No, és nem felelt?

- Hát... nemigen.

- Nem írt semmi választ?

Lukács komolyan rázza a fejét.

- Nem írt.

- De valamit csak mondott?

- Hát... nemigen.

- De hát mit mondott mégis?

Lukács simít egyet a halántékára fésült, ősz fürtjén.

- Hát... Nemigen mondott semmit.

És csak a padlóra pislog.

- Valamit mégiscsak mondott?

- Nem mondott az, instálom. Azazhogy... Én csak odaadtam a levelet, ahogy tetszett parancsolni. Még azt is mondtam, hogy mondok: tiszteli a tanár úr, ezt küldte.

- No, és ő mit csinált?

- Hát... feltépte a levelet. Elolvasta.

- No, és aztán?

- Aztán... elszakította.

- Elszakította?

- El a, kétfelé.

- És aztán?

- Aztán hát, izé... elém vetette a fődre.

Röstelkedve pislogott rám. Simogatta a halántékfürtjét.

Én megkövültem.

- És semmit se mondott?

- De mondott...

- Mit mondott?

- Hát... Igen mérges vót... iszontató szörnyű mérges vót a kisasszony.

- És?

Az öreg szinte beleizzadt már a vallatásba:

- És azt mondta... Má csak megmondom; úgy, ahogy mondta. Hát biz az aszonta, hogy ne tessen neki levelet firkálni. Így mondta: firkálni.

No, hát én nem is firkáltam több levelet. Fogtam a fényképét, papirosba göngyöltem. A sárga rózsáját is, hajfürtjét is, levélkéit...

Még valami rémlett, hogy vissza kellene küldenem. Mi is van még?

Aztán eszmélkedtem, hogy az eolhárfának a hangjára gondolok.