A HATODIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Kék leányka, zöld legényke

Az elbeszélő körülbelül ötvenéves, kövéres ember. Mindig pepita ruhában jár, és bokorra köti a nyakkendőjét, mint a hetvenes években divatozott.

Dohánygyári igazgató, de inkább papos a nézése és minden mozdulata. A francia papok alázatos magaviseletére gondolok.

Az én történetem olyan, mint mikor csak az első ívét olvashatja az ember valami regénynek. Aztán keresi a folytatást egész életén át, de se a szerző nevét nem tudja, sem a címet. Ámbátor az én regényrészemnek lehetne címe. Ez lehetne a címe: Miért buktam meg a negyedik osztályban?

Tizennégy éves voltam, vidéken nőtt, félénk és oktondi kamasz. Itt laktam akkor Pesten egy postatisztnél, egy vén és világot megunt embernél. Abban a nagy házban laktam, amelyik a régi Stáció utcának a második háza volt.

Egy udvari, külön szobácskában helyeztek el a harmadik emeleten. Bizonyára cselédszoba volt az valamikor. De hát diáknak minden jó. A fő az, hogy éljen és tanuljon.

Én főképp annak örültem, hogy nagy az ablak a szobácskán. Pedig hát jobb lett volna azt az ablakot befalazni!

Az ablak persze a folyosóra nézett, a harmadik emeleti folyosóra, de a másodikra is leláthattam onnan, ha kissé kihajoltam. Egyszer szeptemberben, ahogy kihajlok, látom, hogy a kilencedik numerusú ajtóban egy hamvas, kékszín ruhás leány ül. Rövid szoknyás, olyanforma korú, mint én. Szőkésbarna hajában türkizszín, kék csokrocska. A harisnyája is kék, csakhogy világosabb kék szín, mint a szoknyája. Valami szalmaszékecskén ült, és az arca fölfelé volt fordulva, énfelém. Az első pillanatban azt véltem, hogy vak. Mert a szeme be volt hunyva. Az ajka mozgott, mint aki imádkozik. De aztán láttam, hogy könyv van az ölében, s nem vak, hanem tanul.

Gyönyörű volt az a fehéres, finom arca színe! Tetszett az az imádkozóforma komolysága is. Aztán az is szép volt, ahogy a könyvére hajolt, és a hajának egy fürtöcskéje előre lengett.

Csak néztem.

Egyszer aztán kilép egy ősz hajú, de fiatalos arcú, kövér asszonyka, és szól a leánynak. A leány fölkel. Álltában még szebb! A termete ugyan éretlen még, de már helyenkint duzzadozni kezdő.

Mint a rózsabimbó, mikor már a belső színei mutatkoznak!

Fölkelt, belebbent az ajtón.

Másnap délután már nem véletlenül néztem le a második emeletre. S lenéztem háromszor is, míg végre megláttam.

Épp akkor lépett ki az ajtón az ősz hajú, fiatal asszonnyal. Mind a ketten kesztyűsen, napernyősen. Indultak valahova. A leányon az előbbi napi kékszín ruha, s a fején fehéresszürke posztókalap; a kalapon díszül fehér galambszárny. És a harisnyája halványkék.

S mily kedves-könnyedkén lépdegélt abban a formás topánkában!

A következő napokban már tudtam, hogy a család feje tenorista valamelyik templomban, és hogy Janovics a neve, Janovics Vendel.

A kapu alatt néztem meg persze, az ő kapujuk alatt. Mert két kapuja volt a háznak: az egyik az Üllei útra nyílt, másik meg a; Stáció utcára. Én az Üllei úti részen laktam, hát arra jártam ki a Kálvin téri gimnáziumba. Ők a másik kapun jártak ki.

És csakhamar ismertem egy vörös slafrokos vénasszonyt is aki velük lakott. No, az csúnya volt! Pergamenszín, fonnyadt bőre különféle redőkben lógott az arcán és a nyakán. Mintha nem is a maga bőrében járna, hanem egy másra szabott, nagyobb bőrben. És a hangja olyan vastag volt, hogy beállhatott volna a tenorista mellé basszistának.

A három nő mégis hasonlított valamennyire egymáshoz. A szemük nyugodt, szinte álmos nézése egyezett. Csakhogy a leány úgy nézett, mint aki tündérálmot lát, a pőtye bőrű öreg­asszony meg úgy nézett, mint valami álmos víziló.

A tenoristát csakhamar megismertem személyében is. Begyes-hegyes, kis komoly ember volt az. Elefántcsontvégű pálcával járt, és úgy járt, mintha borsó volna a cipőjében. A macskánk szokott úgy járni otthon, mikor vizes az udvar.

De én mégis áhítatos tisztelettel néztem rá. Hogyne: annak az angyalképű leánynak a papája! Különösen tetszett, hogy mindig fekete ruha van rajta, és hogy a haja gondosan van megfésülve, és elöl-hátul hullámosan fodorítva.

Egy reggel aztán csodálkozva láttam, hogy a felesége az ablakban fésüli és keféli a tenoristának a haját, de a tenorista nincs ott.

Igen rányílt a szemem: akkor láttam parókát először.

Én hát gyakorta lekandikáltam hozzájuk.

Csakhamar megjegyeztem, hogy a leány néhány perccel később haza az iskolából, mint én.

A következő nap már vártam a kapujuk előtt, a Katona szabó boltja mellett. Megnézem - gondoltam -, milyen a leány közelről.

És egyszer csak megjelenik a járókelők közt az én kék tündérem. Jön azzal a gyönyörű, ringó járással, ahogyan csak a tizennégy éves leányok tudnak járni. Jön a kis fehér selyem napernyő alatt. A bal kezében fehér viaszosvászonba burkolt könyvcsomó. De sose láttam én könnyeb­ben lépő lábat, mint az övé! Jött, mintha annyi súlya nem volna a testének, mint amennyit egy galambpehely nyom. Jött egyforma ritmusú, eleven járással és mégis álmatag szemmel. Senkire rá nem nézett. S micsoda formás volt a topánkája!

Jött.

A lélegzetem is elállott. Csak bámultam rá. Ó, de finom arcocska! Ó, de gyönyörű virága az Istennek!

Ha az ember szíve vasból volna, azt mondanám, hogy izzó szívvel mentem föl a szobácskámba.

És az ablakba könyököltem, és epedezve vártam: kiül-e tanulni?

Kiült. Csak néztem. Szerettem volna, ha olyan hosszú volna a nyakam, mint a zsiráfé.

De nem lehetett sokáig néznem. Az udvari lakók gyakorta megjelentek a folyosón: feltűnt volna.

Aznap persze a tanulás helyett verset írtam:

Láttam őt! - volt a címe.

S így kezdődött:

Csodát láttam ma, gyönyörű csodát:
Istennek legszebb fehér angyalát!

Másnap eső esett, mégis vártam rá. De akkor hiába, mert nekik csütörtökön volt a szünetük, nekünk szerdán és szombaton délután. Csak egy percre láthattam, amint a kékcsokros fejecske az ablakhoz hajolt.

Aztán óra hosszat vártam, lestem, hogy talán még egyszer odahajol. De nem hajolt.

Pénzt kértem a kosztosasszonyomtól rajzfüzetre, és lementem: vettem egy kék nyakkendőt, éppolyan színűt, mint az ő csokra.

Én hát azon az estén is tanulás helyett megint csak verset faragtam:

Mért nem jöttél elő, fényes napvilágom?
Felhő volt az égen, árnyék a világon.
Szomorú volt minden...

Reggel persze későn ébredek. Kapkodok. Készületlenül lódulok az iskolába. Gondoltam, ott falogatok majd valamit a leckékből az órák előtt.

De a fiúk bolondoztak. Király Pál, a latintanár hamarabb belép, mint szokott. Leül. Kiszólít. Meg se tudok mukkanni.

Hallatlan valami énrajtam! Mindig kitűnő tanuló voltam. Díjak, jutalmak csillagesőként hullottak rám a tanévek végén. Az apák úgy mutogattak rám otthon és a szomszéd falvakban, mint valami világítótoronyra.

Szégyen és keserűség borított el. Könnyezve átkoztam a parókás tenoristát, hogy éppen az én szobácskámmal szemben bérelt lakást, és megfogadtam, hogy többet ki se pillantok az ablakomon.

A többi professzornak már úgy-ahogy tudtam volna felelni, de azok nem szólítottak.

Elnehezült szívvel ballagtam haza.

Ebéd után mindjárt nekidőlök a délutáni tárgyaknak. Nagy eltökéléssel duruzsolom a délutáni leckét, de az elmém olyan, mint az életlen kés. Minduntalan arra gondolok hogy hátha éppen kint ül a csodálni való leány. És hiába őrlöm, morzsolom a leckét, a szavak nem akarnak átvándorolni a könyvből a fejembe.

- Végre is - vélekedtem - jobb, ha kipillantok. Aki szomjas, vízre gondol. Aki ivott, nem gondol a vízre. Tehát én is azért gondolok a lányra, mert nem pillantok ki. Nézem kissé, ha kint van. Kis ideig nézem csak, igazán kis ideig, aztán nyugodtan dolgozok tovább.

S kitekintettem.

Ott ült az ablakban. Varrt.

Az arcát nem láttam, csak a haját, a nyakát meg a kezét. Elbájoló volt!

Bennem ismét vers született:

Fejét lehajtva, mint az ibolya
Varrogat az én kis kedvesem...

Följegyeztem sebten, hogy el ne felejtsem, és hát szemléltem a leányt tovább.

Egyszer aztán látom, hogy fölkel. Várom, hogy kiül a folyosóra. Hát ki is lép nagy sokára, de kalaposan és napernyősen. A kezében a fehér viaszosvászon könyvcsomó.

Akkor eszmélkedek én is, hogy már háromnegyed elmúlt.. Délután Vámossynak és Dapsynak van órája. Tanulni késő. No, majd ott...

Megint kihínak, megint szekunda.

Annyira elbúsulódtam, hogy estig kóvályogtam a Duna-parton, mint valami őrült, aki elfelejtette, hogy kicsoda és hol lakik. Gyűlöltem magamat. Megfogadtam szentül, hogy többé nem szórakozok el. Tanultam is aznap, mint valami kínai imádkozó gép, éjfélig.

Persze másnap egy tanár se szólított ki.

Ebéd után térek a szobácskámba. Az ablak nyitva van. Minden ablak nyitva van a házban. A szép szeptember végi nap kicsalja a lakókat a folyosóra. A pőtye bőrű vénasszony is künn áll, s beszól nagy vastag hangon az ablakon:

- Flóra!

Rajtam meleg bizsergés vonult végig a szívemtől a sarkamig.

A leány kilép. Tehát csakugyan ő a Flóra! Ó, Flóra! Flóra!

S hiába zártam be az ablakomat, hiába fordultam háttal kifelé, hiába fogtam két tenyérbe a fejemet. A tihanyi ekhó csak tizenhatszorosan zengi vissza a beléje kiáltott szót, az én lelkem tizenhatezerszer ezt a gyönyörű szót: Flóra.

S újra kinyitottam az ablakomat, hogy lássam Flórát.

Világos lilaszín ruha van rajta, és a hajában is ugyanolyan csokor, csakhogy valamivel sötétebb lila. S mosolygott. De hogy mosolygott! Soha oly kedves mosolygást nem láttam!

Persze tanulás helyett versírásra fordult az eszemnek minden kereke:

Mért ragyog oly gyönyörűn a szeptemberi nap ma?
Hogyne ragyogna! Pestre tekinte: Flóra mosolygott.

A vers díja aznap délután egy gyászos szekunda volt...

No, a kitűnő bizonyítványnak már fütyültek!

El voltam keseredve, mint a baróti juhtúró. Micsoda őrültség is, hogy én egy ismeretlen leánnyal töltöm tele a fejemet! Flóra mosolygott, hát mosolygott. Mi közöm vele és az ő mosolygásaival? Soha többé rá nem nézek. Esküszöm mindenre, ami legszentebb nekem!

S végiggondoltam: mi a legszentebb? - megesküdtem nagy szent fogadással a Soroksári utca sarkán, a fehér elefántról elnevezett fűszeres bolt előtt. De a karmelita szerzetes nem esküszik lelkét megtagadóbban az oltárnál.

Azonban mindjárt arra is gondoltam, hogy amitől megválik az ember, el szokott tőle búcsúzni. No, hát ennyit én is megengedhetek magamnak.

S fordítottam a vitorlát egyenesen a Kecskeméti utcának. Lesétáltam egész a Kecskeméti-házig, amelyre akkoriban rakhatták rá a kőből kifaragott hét vezért, mert még mind a hét újnak tetszett. Flóra arra jön. Bizonyos, hogy az apácákhoz jár, az angol apácákhoz a Lipót utcába.

És Flóra csakugyan megjelent. Jött a lila színű ruhában, lilaszín harisnyában. A szívem repesett. Csodálkoztam, hogy az emberek, kocsik, lovak, omnibuszok is nem állanak meg, hogy nézzék, bámulják.

Jött.

Jött könnyű lábbal, álmatag szemmel, nem nézve senkire, rám se, s mintha egy virágzó orgonabokor suhant volna el mellettem...

A nyomába indultam. És néztem, ittam a szememmel minden színét, minden mozdulatát. Ó, boldog flaszterkövek! Ó, boldog kék csokrocska! Ó, boldog árnyék, mely vele haladhat!

Persze ebből megint vers lett. A Hét vezér volt a címe, s el volt benne mondva, hogy áll a hét vezér mozdulatlanul, kilencszázados gondolatokkal, mély nyugalomban. De íme, egy tüne­mény jelenik meg az utcán, leánylábon haladó orgonabokor, s a hét vezér utána fordul:

- Láttál-e valaha ilyet? - kérdi Huba.
Feleli Tas vezér: - Ilyet bizony soha.
És szól a vén Álmos: Világot bejártam,
De ilyen szép leányt álmomba se láttam.

Végül Lehel megfújja a kürtjét, és összehívja vele Pest város népét. Flórát pajzsra emelik, és körülhordozzák.

Buta vers volt, de a szívemben született. És sajnos: éjfél után kettőig tartott a teljes megszületése.

Persze hiába volt a nagy eskü: darabig ha meg is álltam, hogy nem néztem le a második emeletre, mindig találtam okot rá, hogy esküszegés nélkül lenézhessek. Ha ajtó csattant, ha verkli szólalt meg, ha veréb röppent az udvarra, arra gondoltam, hogy meg kell néznem: mi csattant? - le kell néznem a verklire, mert hiszen más lakók is lenéznek. És hát a veréb: csupán csak természetrajzi érdeklődés, hogy mivel táplálkozik.

Azokban a napokban F-betűs mandzsettagombot vettem, és lila színű tintát. A lila színű tinta jobban tetszett, mint a fekete. Az iskolapadba egy F betűt faragtam magam elé.

Aztán valami különös véletlen folytán mindig akadt valami dolgom ott a Kecskeméti utcán délután négy órakor. Odajártam a papírkereskedésbe, a kirakatok szemlélésére; az arra lakó társaimat elkísértem az egyetemig. Annyi mondanivalóm volt, hogy rövidebben nem lehetett.

De a leányhoz nem jutottam közelebb. Az akkori eszemmel elképzelhetetlen volt az nekem, hogy megszólítsam. Csak vártam őt a hét vezérrel, és jártam utána, mint a Hold a Föld körül.

Egyszer aztán rám pillantott. Nyugodt és komoly volt a pillantása, mint a holdvilágé a tavaszi felhők között. Engem mégis édesen megrezegtetett. Aznap persze megint dőltek belőlem a versek.

Lassankint zordra fordult az idő. Hol eső esett, hol szél fújt. A Múzeum-kert fáiról a Kálvin térre sodorta a szél a faleveleket. Flóra már meleg kabátban járt: búzavirágszín kék bársonyban, és ugyanolyan bársonyból való kék kalpagot is viselt. Elbűvölő volt! Az a kabát és kalpag legalábbis harminc versemben szerepel.

Egy novemberi vasárnap délelőtt az ablakomra tűzött a verőfény. Miért ne nyitnám ki az ablakot?

S nyitottam, lenéztem.

Az ajtójuk tárva volt, és én egy kék szoknyácskát láttam, és topánkát. Csak ennyi látszott Flórából, de micsoda édes szenzáció volt! Néztem és néztem, boldog zsibbadozással. És még azután is, hogy elmozdult onnan, néztem a helyét, néztem álmodozó szemmel sokáig.

Azon a vasárnapon tanulás helyett Flóra lábáról faragtam verseket.

Már akkor annyi szekunda volt rajtam, hogy az összes előbbi évek kitűnőit is eltemette. Olykor-olykor mély lélekfurdalást éreztem, de úgy voltam, mint az iszákos, aki mindennap megfogadja, hogy utoljára iszik, de mindig csak másnap akarja kezdeni az ivástalan életet.

S megtörtént velem az a csúfság, hogy nekem is osztottak intőt a hónap végén. Az intőt a kosztosgazdám elé kellett volna terjesztenem, hogy írjon alája. Nagy lelki tusakodás között alája írtam magam. Azután meg folytonos rettegésben éltem, hogy kitudódik a névhamisítás. Arról nem is beszélek, hogy mennyire aljasnak éreztem magamat.

No, hát akkor már keményen és könnyes szemmel megfogadtam, hogy Flórára nem gondolok többé.

Meg is álltam két hosszú napon át.

A harmadik nap szombat délután volt, s én négy óra felé a Váci utcában járkáltam. Egy vastuskó volt ott akkoriban látható a ház sarkában befalazottan, s mellette könyvkereskedés állott. Mindig szerettem a könyveket, és soha nem mentem el könyvesbolt mellett, hogy a kirakatát meg ne nézzem.

Ott, ahogy szemlélgetem a könyveket, az egyiken ezt a címet látom: Erdély flórája. A szívem heves dobogásnak indul. A szemem előtt egyszerre kék színűvé változik a világ. Nézem az órámat: tíz perc múlva négy. Közel vagyok az apácákhoz...

És ismét kísérem Flórát hazafelé.

Az előbbi osztályokban nem voltak barátaim: buzgón tanultam, nem volt időm a társaséletre. Akkor mindjárt az év elején szükségét éreztem, hogy egy fiúnak elmondjam a titkomat. Búza Jancsinak hívták a fiút. Érdeklődéssel hallgatott, és hát tetszettek neki a verseim is.

Erre igen összebarátkoztunk. Ha Flórát nem láthattam, csak hozzá siettem. Ő a Zöldfa utcában lakott egy rendőrségi orvosnál, és neki is volt már titkos oltárképe. Az ő oltárképe egy Vilma nevű csodás valaki volt. De az nem Pesten lakott, és így Búza Jancsit nem háborgatta a szépséges megjelenéseivel.

Soha nem beszéltünk mink Jancsival egyébről, csak Flóráról és Vilmáról, és annyi volt a mondanivalónk, hogy csak a vacsoraidő választott szét bennünket.

Egy szerdán elkísért Flóra elé. Annyit hallott már róla, hogy látni kívánta.

Állunk, ácsorgunk a Papnevelő utca sarkán. Egyszer csak jönnek, oszladoznak kifelé a klastromból a lányok. Jönnek, jönnek. És egyszer csak megjelenik, előválik közülük Flóra, mint mikor a cserépbögrék közül előtűnik a finom porceláncsésze.

- Nézd! - mondom nagy szívdobogással. - Nézd hát!

- Melyik?

- Még kérdezheted? Az a kék bársony kalpagos.

Nézi. A leány jön. Ellépked mellettünk nyugodt-komolyan, mint valami tárgyak mellett. Nekem repes a szívem. Nem is bírok szólani. S indulunk utána.

Az egyetemi templom előtt végre meglököm Jancsit...

- No? - kérdezem halkan, mámorosan.

Vállat von:

- Csinos.

Mikor elváltunk, hidegen szorítottam vele kezet. Másnap kelletlenül beszéltem vele. Harmad­nap már egyáltalán nem beszéltem vele, s később az utcán is, ha találkoztunk, elmentünk egymás mellett idegenül.

Egy vasárnap ellátogattam az apácák templomába. Érdekelt, hogy Flóra milyen templomba jár.

A templom tetszett. Gondolatok ébredtek bennem, hogy talán a katolikus vallás mégsem olyan alacsony valami, mint a tanárok hirdetik. Milyen szépen énekelnek az apácanövendékek! Mintha mennyből szállana alá a hangjuk! Szép vallás, gyönyörű vallás ez a katolikus!

És hosszan néztem egy szentképet, amelyen egy életnyi, nagy lengő angyal látszott.

- Ez a kép sokkal szebb volna - gondoltam -, ha Flóra arcát festették volna meg az angyal arcának.

Megvártam, míg kijönnek. Flóra megállt a Lipót utcán, a Papnevelő utca mellett, és két leánnyal csevegett. A napernyőjük néhány percig felém volt fordulva: csak a szoknyáját és a lábát láttam. Egy nagy kőlapnak a közepén állt. És én attól fogva gyakran bámultam azt a kőlapot.

Még évek múlva is, mikor már rég elmúlt minden, ha arra jártam, sohasem mentem el úgy ott, hogy oda ne pillantottam volna.

Egy szeles napon a postás ment hozzájuk, és valami újságot adott át nekik.

Flóra lépett ki és vette át. Egy percre az ajtóban maradt. Leszakította a címszalagot, és belenézett a lapba. A címszalagot a szél elkapta, és az udvar felé sodorta. Láttam, hogy forogva, lebegve száll alá az udvarra.

S Flóra bement.

Én mint valami őrült rohantam le a szobámból. Reszketve gondoltam arra, hogy a címszalagot valaki fölveszi. Nem vették föl. Vittem magammal, mint kincsét a tolvaj.

A címszalagon a tenorista neve állt: Janovics Vendel úrnak. De soha címszalag úgy meg nem volt csodálva és becsülve. Összecsókoltam azt a szalagot, és az arcomhoz simítottam:

- Flóra! Flóra! Mily édes a papiros is, amit a kezed érint!

Másnap a tárcámba tettem, s éreztem, hogy a kabátom bal fele melegebb, mint a többi része.

De hátha én is küldenék valamit a postán?

Ez a gondolat szinte megremegtetett.

S nekidőltem nagy tűzzel-lánggal. Írtam egy vallomást versben. A vallomás hosszú volt és cifra. El volt benne mondva, hogy egy bús ifjúnak a szíve lángol a Föld és Ég legszebb leányáért, titkon és örök tűzzel, mint az Olibiusz mécse.

De még nem ütött a boldogság órája,
amelyben felpattan a koporsóm závára...

És más efféle ostobaság sok gondolatjel és kiáltójel között.

A levelet kék színű borítékba tettem, és reggel adtam postára.

Aztán egész délután lestem a levélhordót.

Hát végre-valahára három órakor meg is jelent. Láttam a kék borítékos levelet a kezében. Akkora szívdobogással lestem a történendőket, hogy szinte aléldoztam belé.

A csengetésre a pőtye vénasszony jelent meg. Elvette a kék levelet. Ma se tudom, hogy mint vélekedett a koporsóm závára felől.

Decemberben fagyra fordult az idő. Flórácska piros arccal és piros orrocskával járt az utcán. Magam is dideregtem, de belől a mellemben meleg volt, meleg! Milyen szép volt pirosan! Milyen szép! Olyan piros színek nincsenek a világ legjobb festőinek a palettáján se.

S következett este a vers: A piros leányról.

Egyszer elámulva látom, hogy egy görhes, mókusképű fiatalemberrel jön. Csevegnek. Flóra mosolyog. Flóra könyveit a mókus hozza. Elegáns, fiatal mókus különben: lakkcipőt visel és cilindert, és szarvasbőr színű télikabátot.

Ki lehet ez? - tűnődök képedezve.

Kíséri, kíséri, hazáig kíséri. Még a kapun is befordul vele.

Egész éjjel nem aludtam. Másnap is oly elkeseredett voltam, hogy egyszer se nyitottam ki az ablakomat. De azért délután megint csak ott kóvályogtam a Kecskeméti utcán.

Hátha csak ismerőse, s véletlenül találkoztak? - vigasztalgattam magamat.

S vártam szorongó szívvel.

Csúnya havas eső esett. A fiákeresek is összeguborodva ültek a kaucsuk gallérjaik alatt. Várok egy kapuban. A kék bársonykabát egyszer csak előtűnik. Esernyő alatt persze. A cilinderes mókus tartja az esernyőt. És Flóra a karjába öltekezve jön.

Velem felfordult a világ!

Aléldozó szívvel követtem őket. Még csak azt akartam tudni, hogy a kapu alatt csókolódznak-e. Éreztem, hogy meghalok, ha csókolódznak; meghalok, mint a villámtól sújtott fa, egyszerre és szótlanul.

S követtem őket.

A kapu alatt nem csókolództak. De a mókus fölment vele az emeletre, s be a lakásukba.

A versek özönével dőltek azokban a napokban a hűtlen kedveshez, persze fekete tintával, mert a lilát már gyűlöltem. És öngyilkossági gondolatok kavarogtak az agyamban.

...Pisztolyt veszek, és ott lövöm szíven magamat az ajtajuk előtt. Ha kilépnek, csak ennyit nyögök:

- Flóra az oka!

És meghalok.

...Nem, nem így: a szobámban lövöm magamat szíven. A verseimet letisztázom előbb, és ráírom: Janovics Flóra kisasszonynak a II. emeleten.

...Ez se lesz jó. Azt a mókust lövöm le előbb az utcán, mellbe. S így fogok szólni Flórához:

- Ezt magáért tettem.

S a következő pillanatban magammal végzek.

Gondoltam így is, úgy is. Mindenféle variációban megvolt az eltökélésem, csak épp a pisztoly hiányzott. Eközben elkövetkezett a karácsonyi vakáció. Haza kellett volna mennem, de apámnak azt írtam, hogy némely tanulmányomban hátra vagyok. Pedig máskor hogy rohantam haza! Nem bírtam elmozdulni Flórától! Égetett az érdeklődés, hogy kije-mije Flórának az a fiatalember. Szinte belebetegedtem a gyötrődésbe.

Azokban a napokban persze ő se járt iskolába. Meg kellett lesnem, mikor látogat el hozzájuk a fiatalember, s mikor mennek együtt valahova.

A lesés persze az ablakból történt, olykor a szállongó hópelyheken át, hogy a fejem szédült belé, olykor a reggeli elmulasztásával, olykor az ebéd abbahagyásával.

Ahogy félrehúzom egy reggel a kárpitot, s lenézek, hát a sokat átkozott mókus ott ül a szobájuk ablakában egy ingre vetkezetten, s beretválkozik. Testvérbátyja vagy mije volt a leánynak.

A kiállott gyötrelmek után végre azon kezdtem tűnődni, hogy beszélek vele. Beszélnem kell vele, mert hátha másvalaki jön, és az nem lesz a testvér-valakije!? Irtóztató volt nekem ez a gondolat!

Akárhogyan is meg kell vele ismerkednem!

De hogyan és hogyan?

Az utcán nem lehet megszólítanom! Talán a lépcsőn...

S napokon-éjeken át zúgott, katakolt, gőzölgött a fejem: hogyan álljak eléje? Micsoda szóval szólítsam meg?

- Bocsánat, kisasszony...

Vagy:

- Engedje meg, hogy...

Vagy:

- Talán megengedheti...

Ezerféle variációt találtam, de egyik se látszott alkalmasnak. Hátha ő azt feleli:

- Micsoda illetlenség!

Vagy:

- Csodálkozom az ön vakmerőségén!

Vagy:

- Szemtelen tolakodó!

Ezen válaszoknak csak az elképzelése is rogyasztó valami volt! Az egész januárius hónap ezekkel az izgalmakkal telt el.

Végre találtam egy formát, amelyet olyan heurékával üdvözöltem, mint Arkhimédész a fizikai találmányait. Szinte futni szerettem volna én is, és kurjongatni:

- Megvan! Megvan!

A forma ez volt:

Szokatlan valami, hogy így lépcsőn mutatkozzon be egy fiatalember, de kénytelen vagyok vele: nincs közös ismerősünk. Engedje meg hát hogy...

Ezt oly tökéletes és elmés valaminek éreztem, hogy örömömben aludni se bírtam azon az éjszakán.

Leírtam, és betanultam. S elképzeltem, hogy Flóra meg fog ugyan döbbenni, de végre is kezet nyújt. Azt a kis kiskesztyűs kezét fogja nekem nyújtani! Vajon mit mond? Milyen bájos lesz!

És reggelig daráltam...

Szokatlan valami...

 S ahányszor elmondtam, a gyönyörűség hulláma ömlött rajtam végig.

A következő nap már nem a Papnevelő utcán vártam, hanem az Üllei út sarkán. S mikor előtűnt a Kecskeméti utca végén, siettem lépcsőjükre. Fölfutottam a második emeletig, s onnan lassan le, hogy az első emeleten, a gázlángnál találkozzunk.

De mindig hozott valakit az ördög: vagy le, vagy föl, mindig épp akkor kellett valakinek a lépcsőt koptatnia.

S mikor Flóra elhaladt mellettem, a szemét lesütve, egykedvűen, nyugodtan, énnekem mindig egy tündérvilágom süllyedt a semmiségbe.

Most milyen alkalmas lett volna!

S így tartott megint napokig. Jártak, jártak, mindig jártak a lépcsőn! Micsoda nyugtalan nép ez a pesti, hogy nem bír otthon ülni.

Volt úgy, hogy éppen abban a pillanatban, mikor Flóra az első lépcsőre lebbent, üres volt a lépcsőház, s én emelkedő szívdobogás daráltam magamban:

Szokatlan valami...

A következő percben megjelent a nyomában valaki, vagy fölülről fordult valaki a lépcsőre, és kipp-kopp-csissz-csossz - elrontotta a bemutatkozást.

Mindig hozott az ördög egy-két lakót, gyereket, asszonyt, embert az utunkba!

Végre egy keddi napon!... Flóra jön, és a lépcső üres...

A második emeleti lépcső közepén állok. Lesek lefelé. S imádkozom:

- Csak most az egyszer sántuljon meg mindenki, aki fölülről vagy alulról a lépcsőre indul! Csak most az egyszer!...

És az isten mintha meghallgatta volna az imádságomat: a lépcső hangtalan, szinte éjfélien csendes. Csak az ő halk cipőkoppanásai hangzanak: kipp-kipp, egyre-másra, egyre feljebb.

És a gázláng is mintha növekedne... Mintha az is lobogva örülne a nagy következendőknek.

Szédülés fog el. Ünnepinek érzem a percet és szentnek. A levegőben mintha angyalszárnyak lebegnének. A lépcső mintha inogni kezdene alattam. A falak mintha hajolnának...

Kipp-kipp... egyre közelebb...

És az én nyelvem remegve ismételgeti: Szokatlan valami, hogy...

De mikor már Flóra az első fordulóhoz jut, egyszerre értéktelennek, sőt butának érzem ezt a megszólítást: Szokatlan valami, hogy... Valami hiányzik előle! - vélekedek elrökönyödve - de mi?! Így csak nem kezdhetek beszédet: Szokatlan... Micsoda feneketlen szamárságot eszeltem én össze? Másvalamit kell mondanom, mást! Valami okosat, szépet, illőt!...

S a gondolataim úgy összezavarodnak, mint amilyen a káosz lehetett a világ teremtése előtt, mikor hegyek, földek, tengerek, folyók, életcsírák, napok és holdak, subickok és csizmák egybekavarodottan vártak a sötétségben az isten rendező szavára.

S Flóra jön. Lépdel fölfelé.

Mégiscsak azt kell elmondanom: Szokatlan valami... Elmondom, nem mondhatok egyebet!

Az arcom már előbb is égett, de egyszerre mintha tüzes kemence lángjában állanék. Micsoda éktelen vakmerőség! Az inamat rogyadozni érzem. Ahogy lépkedek én is lefelé, meg kell állanom.

S ő jön: kipp-kipp...

Már csak tíz lépcső választ el...

Már csak öt...

Rámpillant szinte csodálkozva, aztán lesüti a szemét.

Most kellene szólnom, most!...

De a nyelvem mintha ólommá vált volna: nem mozdul. Mintha átok nyűgözné le s merevítené meg a lábamat is... S ő ellebben mellettem, csaknem érint a ruhája.

Kiáltani szeretnék - mint a fuldokló:

- Flóra! Flórácska!

De érzem, hogy ez illetlen volna és rútul szégyenletes! S ő halad egyre feljebb... szinte repül. Én meg állok, süllyedek lekókadt fejjel, égő arccal, remegve, mint a nyárfalevél.

Két hétig lestem ezt a szent találkozást, s íme, vége! Vége! Vége!!!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ma se értem: hogy lehettem annyira gyáva! Talán hogy nem voltak nőtestvéreim, és szokatlan volt nővel beszélnem? Talán hogy mennyei teremtésnek emelkedett a fantáziámban? Talán hogy a gyönge izmú, fiatal szívben nagy erővel forrant fel a vér...

Minek aprózzam tovább: február elsején a félévi bizonyítványok kiosztása következett. Öt tárgyból buktam.

Azt már nem lehetett az apám előtt eltitkolnom.

Apám feljött értem, és mikorra hazaértem az iskolából, a ládám be volt pakolva. Ő maga pakolt össze. És persze rátalált a verseimre is, és vágta a kályhába.

Még aznap magával vitt. Az úton nem szólt hozzám. De otthon... Hock Jancsi nem mondott annyi böjti prédikációt, mint amennyit nekem kellett hallanom négy-öt nap alatt.

Flórát soha nem láttam többé. Tudom, hogy ma már - ha ugyan még él - csakolyan pőtye vénasszony, mint az öreganyja volt...

De azért, amint láthatjátok, most se viselek más színű nyakkendőt, csak kéket.