A TIZENEGYEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Csak ne felejts!

Ötvenöt éves, beretvált, paparcú ember. Afféle kőből faragott képű, amilyenek az angol parlamentben ülnek. A ruhája is angol szabású. Szivar helyett is kis angol pipát szí. Szinte furcsa, mikor a nevén szólítják:

- Kovács Imrus.

- Hát te mért nem házasodtál meg, Kovács Imrus?

Magam se tudom. Elfelejtettem. Vagy nem akartam. Vagy nem volt rá időm. Vagy hogy el is felejtettem, nem is akartam, nem is volt rá időm. Nem tudom már, mi volt az igazi oka.

De különös, hogy valahányszor ezt a kérdést intézik hozzám, nekem mindig olyan, mintha franciául kérdezne valaki.

És mindig egy nefelejcs jut az eszembe, egy csinált virágocska meg egy akvarellképecske.

Ha rágondolok arra a finom kis festményre, ma ezreket adnék érte.

Álomszínekkel festett, gyönyörű képecske volt. Vörösselyem tokban tartották. Mosolygó, szőke leányt ábrázolt.

Az a mosolygó, szőke leány... Ma is furcsállom, hogy az az egy leánykép két nőnek volt az arcképe.

Kissé különös történet. De ma se tudom megítélni: szerencsém-e vagy szerencsétlenségem?

Úgy harmincéves koromig mellszúrásokat okozott. Azontúl sok ideig csak mosolyogtam rajta, s ellegyintettem.

Hát, az én történetem abban az időben kezdődik, mikor az érettségi után kimentem külföldre.

Az apám akarata volt, hogy filológiát tanuljak Svájcban. A plébánosunk biztatta rá. Én már akkor is éreztem, hogy nem nekem való pálya. Festő szerettem volna lenni, noha csak afféle iskolai ornamentumokat festettem, mint amilyenek akkor divatoztak a rajztanításban.

De hát apámmal nem ellenkezhettem.

Kemény ember volt, afféle nagy tajtékpipájú szolgabíró. És hát abból a kis fizetéséből hat gyermeket taníttatott okleveles emberré.

Igaz, hogy új ruhát mindig csak a legidősebbik kapott, a Péter bátyám. Amint az aztán kinőtt a ruhájából, a következő testvér öltötte fel. Mikorra énrám jutott, már kétszer megfordította az anyám, és a kabát alját hosszúra hagyta, hogy ne lássék a nadrágon a foltozás.

Haj, de keserített engem az a hosszú kabát! Mindig átkoztam a sorsomat, hogy én születtem hatodiknak.

Hát még, mikor kikerültem az elemiből, és gimnazista lettem!... Addig az apám mellett ültem. Ő rakta a tányéromra a jó falatokat. A csirke máját, a kakas taraját. Hanem amint feljutottam a latin iskolába, otthon leszállítottak az asztal végére.

- Most már nagy fiú vagy: illő, hogy respektáld a bátyáidat.

S nekem respektálnom kellett szüntelen az öt bátyámat. Nekem minden tálnak az utolsó maradékocskája jutott, az almának leghitványabbja, diónak férgese, mogyorónak lyukasa. Respektálnom kellett a bátyáimat. Nekem már nem volt öcsém, hát engem már nem respektált senki.

Így éltünk. Mindig azt kellett éreznünk, hogy sokan vagyunk, sokan!

Az én iskolázásomra aztán már a bátyáim is pótolgattak. Apámnak akkor már valamelyes adóssága is volt. Nem sok. De igen neheztelte.

- Már ezt tik fizetitek meg, gyerekek! - mondogatta. - Hiába, sokan vagytok, sok kell!

- Ponciusát - morogta egyszer az egyik bátyám -, nem is házasodok én meg, hacsak olyan lányt nem kapok, akinek négyökrös szekérrel szállítják majd hozzám a pénzét!

De hát azért tisztességesen éltünk. Apám maga nem költött semmire. Nem járt sehova. Az egyetlen mulatsága az volt, hogy összeült délutánonkint a pappal. Kártyáztak. Krajcárba.

Ma is előttem annak a hurka termetű, kis plébánosnak a képe, amint vadászszemmel lesi a kártyát. Nagyokat üt vele olykor. Vörös a méregtől, ha öt krajcárt elveszt. Jókedvűen rikolt, ha négy krajcárt elnyer.

Hát annak a papnak a fejében keletkezett az a bolond idea, hogy engem Svájcba küldjenek.

- A franciát is értő tanárokat jól fizetik - mondotta. - Annyi, mintha két diplomája volna, mikor végez, s a két diploma kettős jövedelem.

Valami távoli rokona professzorkodott a genfi technikán. Csak Mikes Kelemennek hítta. A negyvenkilencediki országos vihar fújta ki azt az embert oda, s nem is tért vissza többé.

Hát annak a szárnya alatt akart engem a pap tovább neveltetni.

Az apám persze nem értette a jó szándékát:

- Megbolondultál te, Matyi? Hiszen tudod, hogy...

- No, majd holnap...

És másnap beállított egy kis zsák rézpénzzel. Csupa krajcár...

- Huszonhat esztendeje kártyázunk együtt. Ezt mind tőled nyertem. Kétszázegy forint. Az odautazásra meg az első hónapokra elég lesz a fiúnak. Később aztán tanítson gyerekeket, vagy keressen magának valami más kökénybokrot. Éhen nem hal a világon senki. A fő az igyekezet.

Csak ámuldoztunk.

- De hát még egy baj van: a fiúnak addig is kell tudnia franciául, hogy értse az előadásokat.

- Megtanul. Szeptemberig megtanul. Én magam tanítom meg.

És a pap a maga házába vett arra a két hónapra. Szüntelen vele kellett járnom-kelnem. Franciául beszélt velem. Kezdte a köszöntéseken, rövid mondatokon. Amíg kártyázott, össze kellett jegyeznem, amiket aznap tanultam. Szeptemberre már beszéltem franciául.

Meg is gömbölyödtem az alatt a két hónap alatt. Az orvos bátyám alig ismert rám, mikor feljöttem Pestre.

- Ez aztán a legény! - mondotta egy barátja is. - Meglátszik rajta, hogy bácskai búzaföldön termett.

Mentem nagy büszkén Svájcba, Genfbe.

Megtaláltam a pap rokonát, a professzort. Hatvanéves, álmos szemű, nyugodt ember, rengeteg sok könyv között. Ahogy ott ült vállba süllyedt fejjel a karosszékben, el nem képzelhettem, hogy az az ember kardot forgatott valaha.

Nyugodtan olvasta el az ajánlólevelemet. Aztán unottan nézett rám vastag, vörös szeme héja alól.

- Érted-e jól a nyelvet, öcsém?

- Egész nyáron azt tanultam.

- Egész nyáron?

Kérdez franciául is. A fejét rázza. Ad egy francia könyvet:

- Olvasd hangosan. Fordítsd le; hogy érted?

Olvasom. Nem értek belőle semmit.

- Csak fordulj haza, öcsém - mondja egykedvűen. - Hiába hallgatnád a tanításokat.

Csak néztem rá. Éreztem, hogy okosan beszél. De hogyan menjek haza? Megszégyenítsem azt a jó papot is?

- Nem megyek haza - nyögtem. - Inkább utcát söprök egy évig, míg megtanulom a nyelvet tökéletesen.

Az öreg rám tekintett. Elmosolyodott.

- Ezt már szeretem - mondotta. - Ha valaki kész arra, hogy utcát seperjen, az már életrevaló ember. Hát jó. Hol lakol öcsém?

- Egy kamarában. Szent Viktor utca 10. Hat frankon béreltem.

Felírta.

- Mit tudsz még az utcaseprésen kívül?

- Rajzolni, festeni. Mindig első voltam a rajzolásban. Nem is filológus akartam én lenni, hanem festő vagy legalábbis mérnök.

Bólintott.

- Nézek majd valamit, hogy megélhess.

Harmadnap izent értem.

- Hát nézd - mondotta. - Van itt egy tapétagyár. Kell olykor nekik holmi kisegítő fiatalember, aki rajzolni, festeni tud. Most is hirdették. Kapsz havonkint negyven frankot. Esztendeig megélsz belőle. És beszélgess szüntelenül franciául. Azonkívül olvasgass is. Itt a tankönyvek jegyzéke. Vedd meg antikváriusnál s minden szabad idődet arra fordítsd, hogy ezeket olvasgasd. Akkor aztán esztendő múlva beiratkozhatsz.

És rámnézett:

- No, mi bajod még?

- Nem merem megírni haza...

- Jó, majd én megírom.

S följegyezte a papnak a címét is.

Mentem a tapétagyárba.

Egy öreg rajzoló mellett kellett ott dolgoznom. Az volt a munkám, hogy megszíneztem mindenféle rajzot: egy-egy rajzot tíz-húszféleképpen is be kellett festenem vízfestékkel. Aztán megbírálták. A legalkalmasabbat kiválasztották, fahengerre faragtatták, és a hengerlőben hosszú papirosokra nyomtatták.

Az öreg rajzolónak Lüpen volt a neve. Széles mellű, de alacsony termetű francia - rövid lábú, mint a dakszlikutya, és hosszú hajú, vállig érő hajú. Az arcában is volt valami a dakszliból. Különösen a szeme. Fekete, de már szürkülő dakszli, vidám, becsületes dakszliember.

Ma sem értem, hogy lehetett olyan örökkön jókedvű. De vannak olyan boldog természetű emberek. Ha egy pohár sört ihatott tíz órakor, látszott rajta, hogy öröm neki az élet. Pedig kopott ruhában járt. Ötezer frank volt az évi fizetése - nagy pénz ez akkor! -, és mégis foszlott aljú nadrágban járt. Tíz évig viselt egy cilindert, és tán egész életében egy drappszín posztóból varrt felsőkabátot.

A bemutatkozásomkor annyi kérdést intézett hozzám, mintha rendőrkapitány volna. Ki és mi az apám, anyám? Vannak-e testvéreim?

Mi köze a tapétagyárnak az én családfámmal?

De igen kedves volt az ember. Mindig tréfálkozott vagy lelkesedett. Olykor a vállamat veregette, és hamarosan fizetésjavítással biztatott.

Üvegtetős, vasgerendás terem volt az, ahova beállítottak. Csupa rajztábla, és terebélyes asztalok. A gyárnak förtelmes enyv- és keményítőszaga oda is behatolt, de egy óra múlva már megszoktam. Sőt annyira megszoktam, hogy ma is, ha könyvkötő- vagy asztalosműhely előtt megcsap az az enyvszag, csirizszag, megállok egy percre. Behunyom a szemem, és szipogatom, mint valami mennyei illatot.

A teremben csak egy fiatal makarónit láttam az elhelyezkedésemkor, egy folyton fütyörésző, mozgékony emberkét, aki tőlem távolacskán háttal állt mindig nekem, és virágfigurákat komponált méteres rajzpapirosokra: cinniát, mácsonyabugát, violát, almavirágot, kökörcsint, mindenfélét, ami eszébe jutott. Ma is előttem a két piszkos, fürge keze, csillogó, fekete szeme, nagy karimájú, hegyes kalapja, és lengő szárnyú, barna köpönyege. Verébijesztő figura volt künn az utcán.

Az öregúr kifordul a műhelyből. Mindjárt eszembe jut, hogy gyakoroljam a francia nyelvet; megszólítom a taljánt:

- Csak hárman dolgozunk itt, möszjő?

- Négyen, möszjő.

És mosolyogva emelint a szemöldökén, mintha valami farsangi tréfaszót mondott volna.

- És ki a negyedik?

- A gattina.

S még furcsábban emelint a szemöldökén.

Rosszabbul beszélt franciául, mint én: olasszal keverte a francia szavakat - nem értettem.

- Gattina? Mi az a gattina?

Előkapott a zsebéből egy gyűrött és piszkos könyvecskét. Beleforgatott.

- Macska. Szép macska! Lüpen úrnak a macskája.

S nevetett.

Én is elmosolyodtam. Mihelyt olasz - gondoltam -, mindjárt macskáról beszél.

De nem folytathattuk, Lüpen belépett. Fogta a ceruzáját, és dolgozott.

Az ő dolga az volt, hogy az olasznak a virágait foglalta különféle ornamentális keretekbe vagy sávok közé. Gyakorta nyúlt a cirkalomhoz. Olykor meg tussal próbálta elődomborítani a figurákat.

Már vagy öt napja vagyok ott, egyszer csak bepöndörödik az ateliébe egy fehér batisztblúzos leány. Tizenhét éves forma, szőke. Afféle nárcisz termetű, aminők az angol gyermekek mesés­könyvét ékesítik. Csak épp hogy az arca nem hosszúkás, hanem kerek. Bidres-bodros hajú, babaorrú. A bal arca közepén lencsike. Genfben ritkaság a szép nő. Nagylábúak, kapafogúak, kecsegeorrúak, pörsenéses bőrűek vagy szeplősek. Hát csak ráragadt a szemem.

Tehát ez a gattina - a macska!

A leány egyenesen a principálisomhoz lebeg.

- Bonzsúr, papa.

Kezet csókol. Néhány szót váltanak. A leány leteszi a kalapját, napernyőjét.

Lüpen hozzám fordul:

- A leányom. Zsorzset a neve. Itt dolgozik ő is. Csakhogy most beteg volt az anyja. Möszjő Kovaksz.

A möszjő Kovaksz persze én voltam. Végigbizsergett rajtam a gyönyörűség, hogy olyan szép leányt kapok kollégának. S pláne, az én kettős asztalomnál van neki is a helye! Szemben velem! Hogy fogom én gyakorolni a francia beszédet!

A leány levonja a könyökig érő, fehér selyemkesztyűjét, és leül. Elővonja a fiókját. Fehér, csonthátú tükröcskét kap elő: bepillant jobbról, balról. Aztán sovány kis kezébe léniát és ceruzát fog. Rajzol vonalakat, sávmezőket, értő szemmel, gyakorlott kézzel.

Az olasz megfordul, ránk néz. Kacsint rám, és nevet.

Igazán macska - gondolom -, fehér macska, de mennyei macska!

Mikor a papa kifordul az ateliéből, a leány fölemeli az arcát:

- Bocsásson meg, möszjő Kovaksz, de a neve olyan furcsa... Nem francia, se nem német.

És mosolyog. Gyönyörű arcgödröcskével mosolyog, miközben a meggyszín lencsike épp a gödröcske szélére fut.

- Magyar név - felelem boldogan.

- Magyar? Ahá: osztrák-magyar.

- Nem, csak magyar.

Így indult az ismeretségünk.

A pulzusom aznap már kétszer olyan sebesen vert, mint azelőtt. Verseket éreztem, és a szívem átváltozott zenélőórává. Minden öt percben egy lágy harmóniumakkord. De persze csak én hallottam. És az olaszra már az első órában kémlelő pillantásokat vetettem, hogy nézeget-e a gattinára.

Megnyugvással láttam, hogy a makaróninak jegygyűrű van az ujján. Tehát már házas vagy vőlegény. Egyszerre nagy szimpátiát éreztem egész Olaszország iránt.

Tíz órakor egy pohár sört és egy pohárka tejet hozott be a szolga. A sört a Lüpen úr asztalára tette. A tejet Zsorzset asztalára.

Csak úgy szemszögletből lestem, hogyan issza. Apró kortyokban itta, csemcsegette, nyalintgatta...

Igazán macska!

Harmadnap, ebéd után, ahogy a gyár felé andalgok, egy virágárus asszony kosarán áll meg a szemem. Egy szál rózsa... nem lehet drága... Ha ott találná Zsorzset a vizespoharában...

És a zenélőóra adázsiókat muzsikált.

- Hogy ez a rózsa?

- Csak tíz szantim, möszjő.

- Csak?

És a zenélőóra elhallgatott. Tíz szantim nekem egy uzsonna. Negyven frank havi fizetésből még virágot is venni...

Tovább mentem.

Uzsonnázni vagy nem uzsonnázni? - ez volt a hamleti kérdés.

Végre is azt mondtam:

- Nem uzsonnázni!

Negyedóra múlva ott állt a pohárban a rózsaszál.

Zsorzset jött. Mindig együtt jött az apjával, mint ahogy vele is tért haza.

Levette a felső kabátocskáját, levonta a hosszú kesztyűt soványka, fehér karjáról. Csak lestem. A zenélőóra diadalmas indulót muzsikált.

Zsorzset az asztalhoz fordul, a szeme örömlobot vet a virágon.

Egyszerre rám néz. Persze én lesütöm a szememet. Néhány percnyi csend.

Zsorzset megszólal halkan:

- Ön?

- Én. Remélem, szívesen fogadja.

- Köszönöm, möszjő Kovaksz.

De milyen édes susogással mondta ezt a szót: Kovaksz! S hogy nézett rám azzal a melegen hunyorgó macskaszemével.

A zenélőóra szakadatlanul zengett aznap délután, olyan melódiákat nem írt még zeneszerző, mint amilyenek bennem zengedeztek! De micsoda jó gondolata is volt annak a pap bácsinak, hogy Svájcban folytassam a tanulást!

Munka végeztével Zsorzset kivette a rózsát a pohárból, megtörölte a szárát itatós papirosban, és a keblére tűzte.

A keblére!

Ó, mennyi domborodás van Svájcban! Hiszen az egész ország csupa domborodás, csupa gyönyörű dimberedés-domborodás. De olyan gyönyörű dimberedés-domborodás az egész Svájcban nem volt, mint az ő fehér batisztblúzán az a kis dimberedés-domborodás, amely fölé ő azt a rózsát tűzte.

És hálásan, melegen nézett rám, hozzám lépett: a kezét nyújtotta.

- Agyő, möszjő Kovaksz.

A szemembe pillantott, és az arcán megjelentek a bűvös gödröcskék. A keze szorítását még éjjel is éreztem.

Az uzsonnáim aznaptól végképpen elmaradtak.

Minek is az? - gondoltam. - Az uzsonna merőben fölösleges találmány.

Egyszer, hogy a pohárka tejet itta, az ötlött eszembe, hátha egy táblácska csokoládét is elfogadna a tej mellé?

Elfogadta.

Aznaptól kezdve a reggelizésre is azt mondtam: fölösleges találmány.

Az éhség mégis gyötrött olykor. De az a kérdés még inkább gyötrött: vajon megszólal-e valaha Zsorzsetnek a mellében is a zenélőóra, s összemuzsikál-e az enyémmel?

Sok tűnődés, sok álmatlan éj!... Ha arra gondoltam, hogy Zsorzset egy napon karikagyűrűvel jelenik meg az ateliében, könnyek facsarodtak a szemembe, s a zenélőórám rekviem-zenét játszott.

Nem, Zsorzset nem lehet a másé! Ha egyszer arról értesít, hogy menyasszony, én viszont arról értesítem, hogy pisztolyt vásároltam. S ha ő erre azt mondja: mégis, én meg azt válaszolom: csak az én vérző holttestemen át!...

Már akkor nem is tudtam másról gondolkodni, csak Zsorzsetről, éjjel-nappal csak Zsorzsetről.

Olyan volt nekem, mintha nem is földi emberfajnak a leánya volna. Mintha az isten őt külön alkotta volna, s nem is földből, hanem rózsaszirmokból: fehér rózsából, piros rózsából.

A földi emberfaj gondokkal, bajokkal van tele. Zsorzsetnek az arca azonban boldogságot sugárzott. De nemcsak az arca, az egész szép valója, még a kisujja is, még a hajába tűzött rózsaszín csokrocska is, még a cipője sarka is. Úgy sugározta a boldogságot, mint a lámpás a világosságot.

Az a vasgerendás terem rideg és rút szagú hely volt, míg ő meg nem érkezett. De amint ő belépett, egyszerre olyanná vált a terem, mintha virágfüzéres, lampionos bálteremmé vált volna. A levegő illattal telt meg, és andalító zene zümmögött körülötte.

A papa jelenlétében nem mertem szólni Zsorzsethez, és ő is hallgatott. De mikor Lüpen kifordult a műteremből, mindig hévvel gyakoroltam a francia beszédet.

- Milyen boldog ez a makaróni! - mondottam Zsorzsetnek.

- Miért, möszjő Kovaksz?

- Vőlegény. Már túl van a húszon, tehát nősülhet.

- Nálunk korábban is lehet, möszjő Kovaksz.

- De az én koromban csak nem lehet?

- Mennyi idős, möszjő Kovaksz?

- Tizennyolc múltam.

- Lehet. Svájcban lehet, möszjő Kovaksz.

És olyan édesen nézett rám, hogy ha a Montblánra úgy nézne valaki, minden hó és jég leolvadna róla, s fehér orom helyett zöldet látna a világ, vagy éppen rózsaszínűt.

Percek kellettek, míg újra megszólalhattam.

- Engedjen meg egy kérdést, Zsorzset.

- Szóljon nyíltan, möszjő Kovaksz.

- Magának még nincs... senkije?

- Ó! - felelte egyszerre piros pünkösdirózsává változottan. - Hogy kérdezhet ilyet, möszjő Kovaksz?

- Nem bánom, ha haragszik is, Zsorzset - mondottam én is kigyulladt arccal -, de erre az egy kérdésre feleljen, kérem, feleljen.

Mosolygott, és behunyta a szemét:

- Nincs.

Ismét percek kellettek, míg a tombolva muzsikáló zenélőóra szólani engedett:

- Csodálatos - mondottam -, csodálatos!

Zsorzset mosolygott. A tenyerébe nézett, aztán rám. És egyszerre elkomolyodott:

- Nincs ebben semmi csodálatos - felelte nyugodtan. - Én nem is mehetek férjhez sokáig, möszjő Kovaksz.

- Hogyhogy?

- Míg a nagybátyám él... nem mehetek férjhez.

A papa belépett.

És én egész éjjel azon tűnődtem: ki az a rejtelmes nagybácsi? Miért nem mehet Zsorzset addig férjhez, míg a nagybácsi él? De gondoltam: hál’istennek, hogy él, hiszen negyven frank havi fizetéssel úgyse vehetném el Zsorzsetet. Őszintén szólva: sok csokoládét eszik - bármekkora táblát teszek az asztalra, másnapra sose hagy belőle. S ha elveszem, bizonyos, hogy még több csokoládét fog enni. Nem panaszképpen gondolom, mert hiszen dobog a szívem az örömtől, mikor reggelenkint megérkezik, és rápillant az ezüstpapirosos csokoládéra:

- Már megint, möszjő Kovaksz? Köszönöm.

S elteszi a csokoládét a tízórai tejecskéhez.

Novemberben ötven frankra emelték a fizetésemet. Csakhogy akkorra a virág is megdrágult. Egy szál szegfűért húsz szantimot kellett fizetnem. S nem hagyhattam abba. Már megszokta: délelőtt csokoládé, délután szegfű.

Nem tudom, a csokoládétól - vagy a szegfűtől, de szembetűnően gömbölyödött. A karja is, az arca is. Én meg hogy a fagyos időben is csak a nyári vékonylevű, egyfrankos ebédeken tengődtem, hétről hétre összébb varrtam a gombjaimat, mégis egyre pötyögősebbé vált rajtam minden ruha. A negyvenkettes gallér éktelenül bő volt már decemberben. Szinte elrémültem, mikor a boltban a kisebb számúakat próbáltam, s a harmincnyolcast ítélte a boltos megfelelőnek.

Akkor már Lüpen is sejtett vagy tudott valamit a zenélőórámról, noha még magának Zsorzsetnek se nyilatkoztam. Hogy is nyilatkozhattam volna: a gazdag nagybácsi... Legalábbis havi ötszáz frankig kell emelkednem, hogy a nagybácsi vállát elérjem.

De Lüpen érezte már bennem az ötszáz frankos fizetést is. Nemegyszer láttam, hogy jóakarattal szemlél. És meg is dicsérgetett:

- Derék, szorgalmas fiatalember! Kitűnően érzi a színeket! A jövő tavaszon egyszerre nagyot szökken a fizetése.

Boldogan néztem Zsorzsetre. Neki is megjelent a gödröcske az arcocskáján.

Szombat volt aznap, és az olasz nem dolgozott: szabadságot kért az esküvőjére. Hát végre kedvem szerint beszélgethettem Zsorzsettel.

Mihelyt Lüpen kifordult, mind a ketten abbahagytuk a munkát. Én olyan szemmel és ájtatos fejtartással néztem Zsorzsetre, mint a klastromi olajfestményeken a mennyei jelenést látó franciskánus barát.

Zsorzset fölkelt, és átkerült az asztalomhoz, mintha a színpróbák iránt érdeklődne.

Rámmosolygott:

- Boldog most, ugye, möszjő Kovaksz? Jó fizetést kap. Talán én is.

- Boldog vagyok én anélkül is - feleltem -, ha magát láthatom, Zsorzset. Ó, Zsorzset - mondottam nyárfalevélként remegő szívvel - ó, Zsorzset, ha maga tudná...

Elpirult, és meghatottan pillogott a földre:

- Én nem is sejtettem - felelte pirosan -, nem is sejtettem, möszjő Kovaksz...

És a kezét nyújtotta.

Istenem, milyen szentséges szép óra volt az! Mennyei orgonák üdvözítő himnuszzsongása töltötte el a szívemet, és mintha valami mennyei almafának a fehér virágesője hullongott volna ránk a magasból.

Azt mondtam, óra volt, pedig talán csak három percig tartott, míg fölkeltem, a kezét megragadtam, az ajkamhoz emeltem, és mind a két tenyerembe szorongatva gyakoroltam a Zsorzset szónak a lehető legszebb kiejtését.

- Ó, Zsorzset... édes Zsorzset...

Amire ő behunyt szemmel és piros arccal, édesen rebegte:

- Ó, möszjő Kovaksz...

Aztán aggodalommal pillantott az ajtóra, s kivonta a kezét a kezemből.

Visszaültünk.

- Mondja, Zsorzset - szólaltam meg néhány perc múlva -, az a maga nagybácsija... Beszéljen valamit arról a nagybácsiról.

- Anri bácsiról? - felelte boldog-bágyadtan. - Ó, az nagy ember! Nagy jeles ember! Majd ha kitavaszodik...

Még mindig piros volt. Az ajtóra pillantgatott.

- Majd ha kitavaszodik - folytatta -, kisétálunk a temetőbe, és megmutatom a kriptáját. Meglássa, möszjő Kovaksz, hogy olyan kripta három sincs a temetőben.

S elővette a fiókjából a fehér, csontba foglalt tükröcskéjét: belenézett.

- Hát már nem él?

Vidáman tekintett rám a tükör mellől:

- Hogyne élne! Csakhogy a kriptáját előre megcsináltatta. Tiszta fekete márvány, és egy fehér Krisztus áll előtte, életnyi nagyság, szép fehér márvány-Krisztus. A mennybe mutat.

- Rengeteg pénzbe kerülhetett!

- Harminchatezer frankba, möszjő Kovaksz. Gazdag ember ő, möszjő Kovaksz. Nagy, okos ember. Azt a pénzt onnan küldte.

- Honnan?

- Ausztráliából.

- Hát ott él?

- Ott.

- Gyáros?

Elmosolyodott:

- Nem éppen, de olyanféle. Struccot tenyészt. Öt-hatszáz strucca van, vagy talán sok ezer. Nem tudjuk. Tíz éve nem hallottuk hírét.

Lüpen belépett.

Zsorzset mélyen lehajtott fejjel dolgozott tovább. Magam is elrejteni iparkodtam az arcom hevét. S buzgón dolgoztam. Közben arra gondoltam, hogy struccokba helyezni vagyont nem okosság. Hátha azokat is meglepi valami járvány: száj- és körömfájás...

De mindegy: a fő az, hogy gazdag ember, és Zsorzset már választott, és Zsorzset éppen engem választott!...

Titkon rápillantottam. Ő is rám. A papa egykedvűen pipázott, és mártogatta a tusba az ecsetjét.

Az időtől még soványabb kenyéren tengődtem. Ruhát kellett vennem és nyakkendőket. Pedig de sajnáltam rá a pénzt! Zsorzsetnek azonban mindennap megvettem a szegfűt meg a csokoládét. És arra nem sajnáltam a pénzemet.

A karácsony előtt való hét egyik napján Lüpen olyan arccal lépett az ateliébe, hogy alig ismertem reá. A két szemöldöke mintha egybenőtt volna, az orra mintha megnyúlt volna. Alig fogadta köszönésemet.

Megrökönyödtem.

Zsorzset is megnyúlt arccal lépett be a nyomában, és búsan pillantott reám.

No, fene kutyaszorítóba éreztem magamat! Zsorzset bizonyosan kotyogott valamit: nem szeretik az ügyet! Biztos, hogy még ma kiteszik a szűrömet a gyárból!

És a zenélőórám zavaros moll-akkordokat tremolózott. Tragédiáknak a hűvös fuvalmát éreztem a gerincemen. És a lábam szára is úgy remegett, mint akit az akasztófa alá állítanak.

Alig vártam, hogy Lüpen úr átmenjen a munkásokhoz, és Zsorzsettől értesülést kapjak.

Végre fogta a vedlett cilinderkalapot. Intett az olasznak, s vele együtt átment a hengerlőbe.

Zsorzset nem is várta a kérdésemet, rám nézett. Olyan szomorúan nézett rám, mint az esőfelhőkön át az őszi nap.

- Szomorú újság, möszjő Kovaksz.

- Micsoda, Zsorzset?

- Meghalt...

- A nagybácsi?

Bólintott.

Csak álmélkodtam rá. Nekem örömhír, neki szomorú?

- Fogadja részvétem kifejezését - rebegtem végre felszabadultan a nyomás alól.

- Köszönöm - felelte beteg hangon. - Nemigen siratjuk. Megcsalt bennünket. Megcsalt, möszjő Kovaksz. Ó, milyen csapás!...

Elővonta a zsebkendőjét, és a szemére nyomta. A zsebkendőn csakhamar vízfoltok terjedtek el.

- Ó! Ó!

- De hát, Zsorzsetke - mondottam hozzásietve -, ne sírjon, édeském. Én nem is értem...

És megfogtam a kezét: szorongattam, az ajkamhoz emeltem.

Zsorzset fölkelt, és a mellemre borult, mintha a szívemre akarná sírni a további könnyeit.

- Vigasztaljon engem, möszjő Kovaksz! Vigasztaljon, mert a szívem megszakad!

Boldogan karoltam át, s a szívem remegett.

- De hát hogy vigasztaljam, édes Zsorzset? Hiszen azt mondta az imént, hogy nem a nagybácsit siratja.

- Nem, nem - felelte heves sírással -, magunkat siratom. Tudja... a nagybácsi... a szegények házában halt meg, Szidniben. Ó... Vigasztaljon!

A hír engem is megrezdített, de hát azért vigasztaltam. Gondoltam: ha már a mellemre borult, szabad az arcát megcsókolnom. Megcsókoltam a halántékán. Megcsókoltam könnyektől nedves szeme alatt, és elérzékenyülten mondogattam:

- Ne sírjon, kis Zsorzset, ne sírjon. Amíg én élek...

Ahogy ott ölelgettem, egyszer csak rémülten látom, hogy Lüpen bent van már a teremben.

És az volt a furcsa, hogy ő is, mintha nem látott volna bennünket, borult arccal járt föl és alá mellettünk.

Ijedten eresztettem le a két karomat. De Zsorzset továbbra is a mellemen maradt, s én vissza sem léphettem, mert úgy álltunk, hogy az asztal volt mögöttem.

- Bizony - szólalt meg Lüpen előttünk megállva -, ez nagy csapás ránk, möszjő Kovaksz. Ó, a hitvány korhely! A semmirevaló! Szegény leányomnak ő volt az egyetlen reménysége.

A szavára Zsorzset a székre hanyatlott, s az asztalra borulva sírt tovább.

Én csak álltam meredten és hüledezve.

- Zsorzset kisasszony nem szegény - hebegtem -, nem szegény.

- Nem szegény?

- Nem - feleltem bátorságra kapva -, aki így tud dolgozni és ily fiatal és ily szép, nem szegény az, Lüpen uram.

Lüpennek egy percre földerült a szeme, aztán ismét elborult.

- Szegények háza? Tudja ön, mi a szegények háza?! Gyalázat! Disznó korhely! És a végrendelet... Mondta a leányom, mi a végrendelet?

- Nem mondta, Lüpen uram.

- Tehát az a végrendelet, hogy neki egyetlen vagyona a genfi sírbolt, és azt kívánja, hogy hozassam el a holttestét. Én hozassam el? Én, szegény, koldus ember?!

- Ez valóban illetlen kívánság és oktalan - feleltem, levegőhöz jutva. - Mert az a kripta érték, azt el lehet adni.

Lüpennek elkerekült a szeme.

- No lám! Ez eszünkbe se jutott.

Zsorzsetet is annyira meglepte az ötletem, hogy levette a zsebkendőt az arcáról, és a szeme figyelemmel és becsüléssel tapadt reám.

- El lehet adni - ismételtem még bátrabban. - Halott nincs benne, tehát lakatlan. Drága építmény, tehát ház. Ház, tehát örökség. Gyermeke a megboldogultnak nincsen, tehát az önök öröksége.

A leány az apjára nézett. Az apa a leányára nézett. A gondolatom szinte megkábította őket.

Végre Lüpen megmozdult. Az asztalhoz lépett, s fölvette a pipáját. Afféle rövid szárú, tiroli pipa volt az. Rágyújtott, és gondolkodva sétált föl és alá a teremben.

- Ez nem rossz gondolat! - mondogatta. - Nem rossz. Kovaksz barátom, maga okos ember!

S mikor a delet csengették, rámszólt:

- Tartson velünk, fiatalember. Hiszen járhatunk mink együtt is.

Boldogan kísértem őket a hídon át, az utcákon át, a kapujukig.

A következő napokon folyton a kripta forgott a beszélgetésünkben.

Lüpen ügyvédekkel tanácskozott. Azok annyiféleképpen fogták fel az ügyet, ahányan voltak. Egyik azt tartotta, hogy a kripta nem pénzzé váltható örökség, Másik azt tartotta, hogy ha a halott már el van temetve, a kriptával rendelkezhetik a család, csak hatósági jóváhagyás kell. A harmadik azt mondta, hogy a kripta ötven évig a halott nevén marad, csak azután, ha nem költöztetik bele, kérheti a család.

Ilyen hol derült, hol borult hírekkel lépett be reggelenkint Lüpen, és engem már annyira a családhoz tartozónak érzett, hogy alig tette le a kalapját, már újságolta:

- Jó hír, jó hír, möszjő Kovaksz: a kripta a miénk.

Vagy:

- Rossz hír, rossz hír, möszjő Kovaksz: a kripta a halotté.

S bosszúsan rázta a haját, mint mikor a dakszli a fülét rázza.

Karácsony előtt való nap azzal lepett meg, hogy meghívott másnap estére: vacsorázzak náluk.

Boldog voltam. Háromszor mosdottam a nevezetes nap délutánján, és órák hosszáig vesződtem azzal a kis szőke, apró pehellyel, amely az orrom alatt a bajusz közeledését hirdette. Tussal iparkodtam valamelyest barnítani rajta. De a tus persze a bőrre mázolódott. Azért is kellett annyiszor mosdanom.

Már a milliós örökség elputtyant, a kripta is kétséges, de hiszen Zsorzset maga is kincs! S valami móringja mégiscsak lesz talán. Amelyik családban olyan gazdag nagybácsik teremnek... Az is lehet, hogy az öreg Lüpen épp azért jár olyan vedlett cilinderben, olyan foszlott aljú nadrágban, hogy Zsorzsetnek legyen. Vannak olyan fösvény emberek. Mire is költötte volna azt a nagy fizetését?

De vajon hazavihetem-e Zsorzsetet, az én eleven szép kincsemet? Vagy darabig még együtt dolgozunk, együtt a kettős asztalnál, egyre növekvő fizetéssel, boldogan.

Este hét órakor megindultam olyan érzéssel, mintha csak hazamennék.

Zsorzset mellettem fog ülni bizonyosan. Testvérei vannak, tudom. Egy lomha járású, pelyhes bajszú diákféle csatlakozott egyszer hozzánk, s bemutatták, hogy Zsorzsetnek a bátyja. Egyszer meg két kisleányt láttam Zsorzsettel és Lüpen úrral a Rousseau szigetén, még októberben. Csak a hídról láttam őket, s nem volt bátorságom arra, hogy hozzájuk csatlakozzak. A két kisleánynak olyan vékony volt a lába szára, mintha nádból volna, s vígan futkostak a Zsorzset körül.

Tehát vannak testvérei, s azok majdan az én testvéreim lesznek. Nagy érzések! Szent érzések! A hazától távol egy szeretett család vár rám, és a karácsonyest meleg-kályhás, boldog nyugalma.

Egy csemegekereskedés előtt csaknem belebotlottam az utcára kitett narancsoskosárba.

Nini, gondoltam, a gyerekeknek bizonyosan lesz karácsonyfájuk: illik, hogy én is vigyek rá valamit.

Tűnődve álltam meg: narancsot csak nem vihetek? Ordináré olcsó portéka.

Két cukorbárány is fehérlett a kirakatban, piros pántlikás, gyermekarasznyi cukrászmű. Az már alkalmasabbnak látszott.

- Mi az ára?

- Fél frank.

Megdöbbentem. Ha a kettő egy frank... éppen egy ebéd ára. S éppen karácsony napján ne ebédeljek?

A hazulról hozott pénz elfogyadozott már. A negyven frankhoz is kellett pótolgatnom. A könyvek is sokba kerültek. Pláne, egy szótárt is kellett vennem. Épp az előtte való nap adtam ki a hazai vagyonkámnak az utolsó fillérét.

Továbbhaladtam.

Aztán megint megálltam. Nem mehetek ajándék nélkül! És aztán vacsorát úgyis kapok náluk, ünnepi vacsorát. Talán a gyomromat is elronthatom vele annyira, hogy másnapra nem lesz étvágyam.

Megvettem a két bárányt.

Aztán egy virágkereskedés állított meg. Gyönyörű gyöngyvirágszálak álltak pohárban ott, páfrányok, azáleák és rododendronok között. A poharat friss nefelejcskoszorúcska körítette, és a kék koszorúcskában még inkább fehérkedett a friss, harmatos, gyöngécske gyöngyvirág.

Hm! Micsoda bolondság volt sietnem azzal a két cukorbáránnyal! Micsoda butaság! Zsorzsetnek virágot kell vinnem! Már hiába: kell vinnem virágot! Lehetetlen, hogy anélkül menjek oda!

- Hogy ez a gyöngyvirág?

- Szálankint húsz szantim, möszjő.

Csaknem lerogytam.

Legalább tíz szálat kell vinnem: két frank.

A boltos már bevette a virágot, és elém állította. Micsoda illat! S micsoda gyönge, szép, harmatos virág! Hiába: meg kell vennem a kis... feleségemnek!

- Adja olcsóbban.

- Hat szálankint frankjával, möszjő. Olcsóbban nem adhatom.

Vettem hat szálat.

Selyempapirosban vittem. Tehát két napra kell elrontanom a gyomromat.

És mégis boldog voltam. A zenélőórám karácsonyi melódiákat zengett: Alleluja! Alleluja! És ünnepi csillagfény rezgett a szemem előtt utca hosszat.

Hét óra volt, mikor az ajtajukon csengettem.

Nagy dübörgés volt rá a válasz belülről, mint mikor egy huszárszázad robog át fahídon.

- Vissza! Vissza! - hangzott a Zsorzset kiáltása.

S a következő percben megnyílt az ajtó, és Zsorzset rózsás arca mosolygott reám a két boldogító gödröcskével, csillogó, szép, tiszta szemével.

- Isten hozta, möszjő Kovaksz!

És jó illatú konyhagőz csapott meg, hagymaszag és pecsenyeszag.

Megcsókoltam a kezét, és rácsodálkoztam a körülötte nyüzsgő fekete szemű gyerekekre.

Tehát többen is vannak! És én csak két bárányt hoztam.

Eközben a kitárt ajtón még több fekete szemű gyerek is megjelent, s közöttük Lüpen úr széles mellű dakszlifigurája. A karján egy kurta inges, mezítlábas, komoly csecsemő. Az is fekete szemű.

- Táguljatok, kölykek!

Azt se tudom, mit mondtam, azt se tudom, mit gondoltam, azt se tudom, hogyan szedték le rólam a télikabátnak kinevezett, őszi köpenyegemet, csak egyszer ott álltam egy függőlámpással világított szobában, rengeteg sok gyerek között.

Egy vastag derekú, nyakig fehér kötényes, fehér fejkötős asszonykának mutattak be.

- A feleségem - mondta Lüpen.

S a vastag derekú, tokás állú asszony nyájasan mosolyogva nyújtotta a kezét:

- Sok jót hallottam már önről, möszjő Kovaksz.

Sose láttam akkora fehér fejkötőt, akkora női arcot és akkora habverő szerszámot, amekkorát tartott a kezében. Mintha a kalendáriumi telt holdnak a képét látnám bodros fejkötőben és asszonyi ruhában.

S az volt a különös, hogy hasonlított Zsorzsetre. De persze csak mint valami karikatúra. Még a lencse is ott volt a bal arcán, de akkora lencse, mint egy filléres pénz, domború és szőrös lencse.

Kábultan álltam ott. Az az érzésem volt, mintha valami iskolába tévedtem volna be, és Lüpen volna a tanító, a felesége meg a tanítóné.

- Bámul ön, ugye? - kiáltotta vígan Lüpen. - Ugye, sok gyerek? Sok szép gyerek! De ezt nézze, ezt...

S a karján ülő, meztelen lábú, inges gyereket megemelte:

- Látott-e valaha ennél szebbet? Festett-e valaha ennél szebb angyalt Murillo?

S megtörölte az angyalnak az orrát.

- De hát ez...

- Nem, nem mind az enyém. Ez az egy körtefejű nem az enyém. Csak rokon. De azért úgy szeretjük, mintha az is miénk volna.

S rákurjantott a gyerekekre:

- Glédába, kölykek!

A gyerekek egy perc alatt orgonasípok rendjében sorakoztak. A sor innenső végén egy nyálas szájú, hároméves leányka. A sor túlsó végén a már ismert, mohos bajszú lajhár.

- Egy még hiányzik!

A hiányzó már akkor futott. Leány volt, tizennégy éves, barna, mint az apja. Az is nyakig kötényes, fakanalas. Odaállt az is a glédába. Zsorzset is. Látszott rajtuk, hogy nem először állnak így az apjuk előtt.

- Kiáltsátok: Vive la Hongrie!

 S a gyerekek kiáltottak.

Lüpen aztán sorba bemutatta őket. Tizenöten voltak az ölében tartott csecsemővel együtt, tehát tizennégy az övé.

Nekem még mindig a markomban volt a két cukorbárány meg a virág.

- Bocsánat - mentegetődztem Lüpennek -, nem tudtam, hogy ennyien vannak, hát csak két báránykát hoztam.

S átadtam neki.

- Mármost ossza meg, ahogy tudja.

- Vacsora után szét fogjuk szeletelni. Addig akaszd fel, Zsül, ide a lámpásra.

Átnyújtottam Zsorzsetnek a virágot.

Elérzékenyült:

- Ó, micsoda kedves gondolat, möszjő Kovaksz - rebegte boldogan.

Szagolta. Csókolta. Elgyönyörködve nézte.

- No, de hát most már terítsetek! - dobbantott Lüpen. - A kályhát rakjátok meg.

S levette a fél karját a komoly csecsemőről: engem ölelt át vele. Bevezetett egy kis dohányszagú benyíló szobába.

Hálószobája volt az, és egy ócska íróasztal meg egy rajzállvány is állt benne.

- Ugye, szép gyerekek! - mondotta boldogan. - És mind egészséges. Gyújtson rá, kedves Kovaksz. Egy cigarettát elszíhat addig. Vagy pipát jobban szeret? Ma vettem egy új pipaszárat. Várjon: fiókba tettem, mert a gyerekek szappangolyókat fújtak vele.

S az íróasztalhoz fordult.

- Fogja csak meg egy percre ezt a porontyot.

S átadta a csecsemőt.

Nekem sose volt afféle eleven portéka a kezemben. Úgy fogtam, mintha üvegből volna. S bizonyára furcsán is néztem rá, mert a gyermek még inkább elkomolyodott, az arca egyszerre csupa szájjá változott. Sivított, mint a malac, és úgy veckelődött a karomban, hogy alig bírtam tartani.

A másik szobában is nagy zsivajgás kerekedett, huppanás közben, és bőgés. De a bőgés elveszett a kiáltozásban:

- Én is nyalom! Én is nyalom!

Lüpen kitárta az ajtót, hát az aprók mind az asztalon nyüzsögtek. Valamelyikük feltérdelt, és megnyalta a cukorbárányt. A többi aztán utána.

- Szilansz! - dörgött Lüpen az ajtóban.

Gyorsan lekotródott valamennyi gyerek. Ijedten néztek felénk.

- Zsül - kiáltott Lüpen -, vidd ki ezt az üvöltő kukacot!

Zsül már akkor a terítéssel foglalkozott. Hosszú fehér abroszt bontott szét Zsorzsettel a szoba közepén.

- Van itt rend - dicsekedett Lüpen. - Csak egyet kurjantok, egyszerre csend van a házban. Mi jut eszembe: hiszen karácsony estje van. Gyerekek! Körbe ide! Énekeljük vacsora előtt a karácsonyi éneket.

S fölemelte az ujját.

Tous écoutez! Entendez vous
Lá, dans les airs, des chants si doux?

A vacsora cseresznyeleves volt meg ürü hagymás lében, s végül szuflé. A másik leány tálalt, a tizennégy éves, meg egy álmos, vörös szemű cseléd. Valamennyi gyerek úgy falt, mint a menazsériás vadak. S az apróknak maszatossá vált a képük.

- Még! Még! - hangzott a nyávogásuk szüntelen. - Csak ennyi?

S közben Lüpen ordítása:

- Szilansz!

Nehányszor olyat csapott az asztalra, hogy a tányérok táncoltak belé.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tányérok olcsófajta porcelánból voltak, s nem is egyszínűek: sárga tányérból evett két gyerek is, egy meg zöldből. Az evőeszközök is bazáriak voltak.

Lehetetlen volt teljesítenem azt a szándékomat, hogy beteggé eszem magamat. Pedig Zsorzset oly nyájasan kínált:

- Möszjő Kovaksz...

- Köszönöm, Zsorzset, de nekem éppen elég volt.

A fejkötős holdvilág a harmadik tál beadása után szintén megjelent. No, a földön nehézkesebb volt a járása, mint az égen. Csodálkozva néztem: íme, a japáni skatulya, amelyből szinte végtelenül jönnek napvilágra a kisebb japáni skatulyák.

Közénk ült, szembe velem. Az ölében a kicsi. Anyás kedvességgel kínált ő is:

- Möszjő Kovaksz, érezze magát otthonosan.

Vacsora végén az ünnep tiszteletére krampampulit csinált az öreg. Mazsolát, fahajat és mandulát is szórt belé. Egy-két gyerek megégette a száját, és üvöltött. Aztán sorra elálmo­sodtak, és a fejkötős holdvilág meg a másik leány kihordta őket egyenkint, ma se tudom, hova.

Lüpen pipára gyújtott, s nekem is átadta újra az új szárasat.

- No - mondotta vígan -, még egy meglepő valamit tartogatok önnek, möszjő Kovaksz. Zsül fiam, itt az íróasztalom kulcsa: hozd ki a képet. Nevetni fogjuk önt, möszjő Kovaksz, nevetni!

S már előre nevetett. Zsorzset is rejtelmesen mosolygott reám.

Zsül egy vörös könyvforma valamivel tért vissza. Lüpen megnyitotta. Vörös selyembélésű tok volt az. Elém tette.

Valóban meglepődtem.

A kép Zsorzsetnek a képe volt. Gyönyörű akvarell! Zsorzsetet ábrázolta fehér batisztruhában, szoborállvány mellett, amint jobb kezére könyökölve néz és mosolyog. A bájos gödröcskék az arcán, s még a lencsike is a bal gödröcske fölött... S a termete valóban olyan lenge, mint az angol mesekönyvek tündéreié.

- Remek! - mondottam őszinte elámulással. - Valóban remek!

És Zsorzsetre pillantottam.

- No, hát így eltalálva...

Valamennyien nevettek.

A mama is belépett. Látta, hogy a képet nézem. Az is leült közénk újra, és úgy nevetett, hogy a tokája rengett belé.

Nem értem, hogy mit nevetnek.

Végre Zsorzset, aki csak szemérmesen mosolygott, megszólalt:

- Nem az én képem, möszjő Kovaksz.

- Nem a maga képe??

Erre még inkább nevettek.

- A mama képe, leánykori képe.

Elgondolkodva mentem haza. Sehogy se bírtam elhinni, hogy az a nagy képű, fejkötős asszony éppenségesen olyan volt valamikor, mint Zsorzset: olyan lengeteg vékonyságú, olyan gyenge karú, tiszta szemű, selymes hajú, tündérajkú.

S éjjel olyan volt a fejem, mintha a háborgó Balaton volna benne. Zavaros hullámok, és minden hullám egy fekete szemű gyermekfej. Zajgás, nyüzsgés. S időnkint egy harsogó férfikiáltás:

- Szilansz!

Arra a hullámok egyszerre elsimultak, elcsendesedtek. S a felhőkből egy rózsás angyalarc mosolygott reám.

Szinte betegen ültem be a karácsony után való napon az ateliébe. A szokásos csokoládétáblát odatettem a Zsorzset asztalára, és fásultan kevertem a festékeimet.

Nagy havazás volt az elmúlt két ünnepnapon, szinte szüntelenül pihézett a hó. Nem táplálkoztam kellően: sárgarépán éltem, mint a kanárimadár. Fáztam.

De amint ő belépett az ateliébe, egyszerre elmúlt minden bajom. Mintha napfénnyel telt volna meg a levegő. A zenélőóra megszólalt, és üdvözlő dalt muzsikált.

Új téli bundácska volt rajta: asztrahángalléros. A sapkája is asztrahán. Hogy illett arra a bodros, szép, szőke hajára! És a hajában, a halántéka fölött ott fehérlett három szál gyöngyvirág az én gyöngyvirágomból.

Már messziről mosolygott rám. Szívesen engedte, hogy lesegítsem a bundácskáját. Levonta a kesztyűjét is, és csak azután szorított velem kezet.

- Hogy töltötte az ünnepeket, möszjő Kovaksz?

- Boldogan - feleltem. - Mindig magára gondoltam.

Mosolygott.

Az asztalához ült, hosszú pillantást vetett a fehér hátú tükröcskébe, és mosolyogva rendezgette a vonalzószereit.

És dolgoztunk, mint szoktunk.

Én olykor vizsgálódva szemlélgettem.

...Ilyen volt az anya is, mikor Lüpen megszerette. Lehetetlen is volt meg nem szeretnie! És talán ugyanitt ült Lüpen, ahol én, és talán ugyanott ült az a nő, ahol Zsorzset. Tehát minden ismétlődik a világon! Minden! Tehát minden úgy lesz Zsorzsettel és velem, mint Lüpenékkel...

Ólomhegy nehezült a mellemre. Ránéztem. A fejemet ráztam:

- Nem, nem. Tizennégy... az sok!

Mikor Lüpen kiment az olasszal a hengerlőterembe, Zsorzset legott fölkelt, és szokása szerint az asztalomhoz került.

És nézett rám üdvözítő, bizalmas mosolygással, mintha azt mondta volna:

- Hát jer, és ölelj meg! Leheld be a hajam illatát! Csókold meg az arcom gödröcskéjét! Ez a perc a miénk!

És én fölkeltem, és megöleltem, és beleheltem a haja illatát, és megcsókoltam az arca gödröcskéjét.

- Zsorzsetkém - rebegtem mámorosan -, maga az egyetlen, az egyetlen!...

És ő átfonta a nyakamat, és szemérmesen, boldogan suttogta:

- Mennyire szeretem önt, möszjő Kovaksz!

És akkor ő csókolt meg: az ajkát az ajkamhoz nyomta hosszan, forrón, üdvözítőn.

- Mennyire szeretem önt, Kovaksz!...

Sose mondta ezt eddig. És nem is csókolt meg, csak akkor. Én úgy megrészegültem, hogy a kezemben egy óra múlva is remegett a festékesecset. Enyém ő! - gondoltam diadalmasan. - Enyém! Igaz, hogy olyan lesz, mint az anyja, de mikor lesz az? És az a sok gyerek, az éppenséggel nem bizonyos. Hány asszony van, akinek nincs gyermeke, pedig hát az anyjának volt.

És boldogan pillantgattam rá a munkám mellett. Ő is énrám. Egyszer elővette a tükröcskét, és elnyomogatta az arcán és a szeme alatt a piros foltokat, a csókjaim nyomait.

- Mondja, Zsorzset - szóltam halkan. - Itt dolgozott a maga mamája is, ahol most maga?

- Ó, dehogy - felelte. - A mama nem tud rajzolni.

Ez a nyilatkozat teljességgel eloszlatta az utolsó felhőcskét is az egemről.

Elveszem! - gondoltam. - Mégis elveszem. Mihelyt ideadják, elveszem!

Abban az órában történik, hogy ismerős hangot hallok az ajtó előtt:

- Möszjő Kovács!

Kovácsnak mondja a nevemet. A hang milyen ismerős...

Egy percre rá nyílik az ajtó, s becammog az öreg Mikes Kelemen.

- Erre jártam - dörmögi. - Eszembe jutottál... Hát hogy vagy, öcsém?...

- Mint a fa, mikor virágzik - feleltem vígan. - Tessék leülni, bátyámuram.

- Örülök, örülök. Hát azért nem is nézel felém. No, mindegy.

És vastag héjú, álmos szemével a leányra is pillant.

- Hát a tanulmányokkal mennyire vagyunk?

- Gyakorlom a nyelvet buzgón.

- De a könyvek, a könyvek...

- A könyvek?...

- Megvetted?

- Sajnos: meg.

- Miért sajnos?

- Semmi szükségem rájuk. Nem leszek én tanár. Megélek én így is. Meg lehet élni. A fizetésemet egyre emelik. Nagy jövőm van itt.

Az öreg bólogat.

- Hát úgy is jó.

- És hát - folytatom diadalmasan -, meg is házasodok.

- A manót?

- Meg én.

- Ilyen fiatalon?

- Svájcban lehet. Remek ország ez, urambátyám!

- Az igaz.

És a leányra pillant.

- Talán ez a kis...

- Eltalálta, bátyámuram.

- Hm. Aztán van ennek valamije?

- Hát nem elég valami ő maga? Csak tessék megnézni.

- Hm. Csinos, csinos. Kinek a lánya?

- A principálisomé.

Lüpen háttal fordultan dolgozott felénk. A principális szóra ránk pillantott. Mikes bólintott neki. Az is vissza. Aztán tovább beszélgettünk magyarul.

- De hiszen ez szegény ördög!...

- Tévedni méltóztatik. Van ezeknek kriptájuk is.

- Kriptájuk?

- Az. Nemrég örökölték. Egy milliomos nagybácsijuk hagyta rájuk.

S elmondtam, micsoda furcsa milliomos volt az a nagybácsi.

Mikes álmosan csodálkozott. A fejét rázta.

- Hány testvére van ennek a kisasszonynak?

- Hány testvére? Hát izé... tizennégy.

- Hm.

Untam már. Az ecsetemre néztem. Az öreg fölkelt, kezet nyújtott.

- Hát előre is gratulálok - mondotta jólelkűen. - Azért meglátogathatsz olykor, kedves öcsém.

S elcammogott.

Délben hazakísértem Zsorzsetet a kapujukig. Lüpen az úton elárulta, hogy újévkor nagy és örvendetes meglepődés vár rám; bepillantott az igazgatóság könyvébe: nagy emelkedés, nagy!

Értettem: ő ajánlott az igazgatóságnak, hogy becsüljenek meg.

Zsorzset örömsugaras szemmel pillantgatott rám. Én is boldogan pillantgattam vissza. Tehát Lüpen nekem fogja adni! Nekem! Talán már a tavaszra!...

Ó, tavasz!... Csak jönne már a tavasz!

De még a tél közepén se jutottunk túl, belép a postás az ateliébe. Telegramot és száz frankot tesz az asztalomra.

Elrémülve olvasom:

            Apád beteg. Azonnal jer!

                                               Anyád

Zsorzset elsápad.

- Valami rossz?

- Rossz - nyögöm. - Szegény apám...

Zsorzsetnek könnybe borul a szeme. Elővonja a zsebkendőjét.

Az öreg Lüpen is mély megindulással áll mellettünk.

- Csak férfiasan, barátom - mondja vigasztalón. - Egy hónapra kérek önnek szabadságot.

A vonathoz kikísértek mind a ketten.

Zsorzset a nyakamba borult a peronon, és sírva csókolt meg:

- Ne soká maradjon! Ne soká, édes Kovakszom!...

És selyempapirosban egy hajfürtöt és egy csinált-virág nefelejcset dugott a zsebembe.

Én is könnyezve feleltem:

- Nem maradok soká, Zsorzset, nem... Lüpen uram, vigyázzon erre a kedves leányra... Hiszen már nem titok ön előtt, Lüpen uram.

Lüpen melegen megrázta a kezemet:

- Nyugodt lehet, fiam. Zsorzsetet megtalálja, ha visszatér.

Végigsírtam Svájcot, Tirolt, Karinthiát, s a magyar vonalat Pragerhoftól Zomborig. Apámat igen szerettem. Az a gondolat, hogy, a temetésére érkezek haza, kétségbeejtő volt a szívemnek.

Hát amint benyitok, az apám ott kártyázik a pappal az asztalnál.

- Akkasztófáravaló! - kiáltja vígan. - No, csakhogy itthon vagy, akkasztófáravaló!

No, hát amit én azután szenvedtem, azt kilenc tapétagyárnak a festékeivel se lehetne lefesteni.

- A házas fiam... - mondogatta az apám.

- A kriptatulajdonos - mondogatta a pap.

- Tizennégyszeres papa! - mondogatták a bátyáim.

Hej, üttettem én a legmennydörgősebb ménkűvel azt a svájci Mikes Kelement. Dühös voltam. Sírtam. Pisztolyt vettem a maradék pénzemen másnap, és kimentem ebéd után a város szélére, hogy fejbe durrantom magamat.

De persze tizennyolc éves koromban... És hát ki az ördög lövi magát főbe ebéd után? Csak ültem, mint a beteg tyúk: ültem egy fűzfa árnyékában; ültem borongó gyászgondolatok között. Az ég kék volt. A föld élettel teljes. Két szitakötő enyelgett, játszott előttem a levegőben. Csak én haljak meg?

Elővettem a hajfürtöt és a nefelejcset. S mintha az a nefelejcs megszólalt volna:

- Élj, dolgozz, ne búsulj. Küzdj az élettel, mint én. Csak ne felejts, csak ne felejts!...

A pisztolyt másnap már eladtam. Az árán egy aranyozott ezüstmedaliont vettem: belezártam a hajfürtöcskét, és az órám láncára akasztottam.

Sokáig viseltem én azt.

A gyászos nagy keserűség mindössze egy költői bús levelet szült. Megírtam Zsorzsetnek, hogy rászedtek, kegyetlen játékot űztek a szívemmel. De csak maradjon állhatatos. Én mérnökséget tanulok Pesten. Négy év nem a világ. Azalatt az én szívemben szüntelenül égnek azok a szent lángok, amelyeket ő gyújtott benne. S így végeztem a levelemet: Csak ne felejts! Csak ne felejts!

Zsorzset vigasztalóan válaszolt, hogy az ő szívében is égni fognak a szent lángok, csak tanuljak, és írjak olykor neki. S a levelét így végezte:

            Örökre a magáé:

                                   Georgette

Hát én tanultam is, és írtam is neki olykor. Megírtam, hogy szívem alatt hordozom a hajfürtjét és a kis nefelejcset, aztán egyszer csak megérjük a mennyei ünnepet, amikor majd nemcsak az az egy hajfürtje lesz az enyém, és a kék nefelejcs majd a kettőjük képe mellé kerül a selyemtokba.

Ő erre ismét meghatottan válaszolt. Biztosított, hogy a többi hajfürt semmiképpen nem lesz másé, és hogy a selyemtokos arcképet ő fogja örökölni, mert hiszen más nem is örökölheti.

Aztán sokat kellett tanulnom. Nagy törekvések perspektívája nyílott meg előttem. Egy jeles mérnök titkárnak fogadott, és kivitt magával négy hónapra Angliába. Mikor hazatértem, még a csillagos eget is mérnöki szemmel néztem.

Egyszer felötlik nekem, hogy az órám fityegője megkopott. Lekopott róla az aranyozás. Olyanná vált, mintha bazári bádogportéka volna.

Felnyitottam.

A hajfürt és a nefelejcs változatlanul megmaradt benne.

Elmerengve néztem. A zenélőórám halk moll-akkordokban szólalt meg: - Ne felejts, csak ne felejts!

Eltettem a megkopott fityegőt abba a skatulyába, amelyikben az iskolai bizonyítványaimat tartogatom. S írni akartam neki: mentegetődzni, kérdezősködni; megírni, hogy gondolok reá.

De aztán közbejött valami: a levélírást másnapra halasztottam.

Aztán másnap megint más foglalt el...

Aztán az idő elmúldogált. Elvitte lassankint az ifjúságomnak minden virágát, elvitte a zenélőórámnak a zenéjét is.

A kis Zsorzsetből végre is nem maradt nekem, csak egy hajfürt - meg a nefelejcs.

A TIZENKETTEDIK AGGLEGÉNY ELBESZÉLÉSE
Kinek a párja?

Az elbeszélő hatvanéves, fogatlan öregúr. Szürke parókát visel. Fehér szakálla oly ritkás már, mint az árvalányhajjal benőtt homokdomb.

Karmester volt Németországban, Olaszországban is, később meg játékszerboltos Bécsben. Ott meggazdagodott, hazatért. Most háza és szőleje van Budán. Ő maga azonban Pesten lakik, a Vadászkürtben - bizonyára a Kaszinóhoz való közelségért.

Az én történetem szimpla kis história. Csak érezve valami, mint a muzsika. Elmondani - hogyan lehessen elmondani, ami muzsika?

Ha én azt a leányt elvehettem volna, engem ugyan nem tartott volna vissza tőle tizennégy gyermeknek a gondolata se.

A maga gyermeke mindenkinek ő maga. Egy-egy eleven része a szívének. Külön lábon járó, eleven része. Mindig érzett része.

Dolgoztam volna értük, mint magamért.

Így kinek dolgoztam?

A vendéglősnek? A szabónak? A trafikosnak?

És ha meghalok?

Láttam egyszer Bariban, amint harminc olasz kivándorló szállt a hajóra. Asszonyok, leányok, gyermekek kísérték ki őket. És a parton a nyakukba borultak.

- Isten veled! Isten veled! A viszontlátásig!...

Minden szem könnyes volt.

Csak egy öreg kivándorló állt köztük egymagában. Attól nem búcsúzott senki. Azt nem siratta senki. Hallgatva állt és gondolkodón, és száraz szemmel nézett a tenger messzeségébe.

Nekem az a figura volt köztük a legsajnálatosabb.

De hát elmondom a történetkémet, amennyire elmondható.

Az apám luteránus pap volt, esperes, Zemplénben. Engem is papnak taníttatott volna. De én éppen a történetemből eredőleg elidegenedtem a papi mesterségtől.

A keresztapám alezredes volt akkor már, mikor én az érettségin átjutottam, és Erdélyben lakott. Apámhoz nemcsak a komaság kötötte, hanem régi iskolai jópajtásság is. Meghívott, hogy töltsem a nyarat nála.

Én bizony nem nagy kedvvel mentem. Jobb szerettem volna otthon. Délutánonkint átjártam volna a szomszéd faluba, a Bandi pajtásomhoz, a pap fiához. Ugyan nemigen tetszett, hogy egy kis éretlen húga is volt, egy kese hajú, kis pulyka, akit nekem neveltek.

De hát könnyen segítettünk a bajon. Ha éppen otthon ültünk, kiküldtük a szobából, s ha netán csökönyösködött, Bandi megfogta, kilódította:

- Ki, kese! Ki innét! Fiúk közt nincs helyed!

És én pokoli örömmel néztem, hogyan bánik el Bandi a feleségemmel!

De hát engednem kellett az apámnak. Táskába raktam a nyári ruháimat, cigarettadohányomat, fuvolámat, és öt sovány forinttal és egynehány hatossal elvasutaztam Erdélybe.

Kisváros. Hegyes, völgyes, akácfás, kedves, mint minden erdélyi város.

Csak a végén a gőzmalom kéménye prózai.

Pajtásom nincs. Az öreg tisztek társasága nem érdekel. Hát biz én csak kószálok, unatkozok, meg olvasgatom a Vasárnapi Újság régi köteteit.

S különösen bosszantott, hogy a katonai élet szerint nekem is korán kellett kelnem.

Mit csináljak én reggel öt órakor?

Mit tehettem egyebet, eljártam a város túlsó végére fürödni.

Jó másfél kilométernyi séta a városon át, át a piacon, posta mellett, csillagos tornyú templom mellett, kettős keresztű templom mellett, legyes kis boltkirakatok mellett. De hát unatkozó embernek még a fügekávé képes borítéka is érdekes.

Szemembe ötlik egyszer, hogy az oláh templom mellett reggelenkint mindig egy leánykát látok az ablakban.

A lány lehet tizenöt-tizenhat éves. Fekete hajú és fekete szemű. De milyen szemű! Mintha bársonnyal volna a szeme körülszegve. S a nézése!... Mintha nyílt szemmel is valami szép álmot látna.

No, valami úrnak a háza. Szép négyablakos, dohányszínre festett. Csak épp a kis festetlen falóca ott a lány ablaka alatt, az falusias.

Ki szoktak ülni ők is ünnepeken?

Egyszer közelebb kanyarodok. Nézem.

Ő is néz.

S ahogy a nézésünk egybesugárzik, a hátamon mintha pávatollat vonnának végig a sarkamig.

Leveszem róla a szememet, és színlelt egykedvűséggel sétálok tovább a fürdő felé.

Ki lehet az a leány?

Zsidó-e, vagy örmény? Vagy oláh?

Mégis inkább oláh. Azt mindjárt az első nap láttam, hogy oláhok is laknak a városban. Szép szemű nép.

Hát ott állt a lány minden reggel öt és hat közt a nyitott ablaknál. Áll két fukszia és két szegfű­bokor fölött, mintha valami rámában álló kép volna. A fuksziák is pirosak, a szegfűk is pirosak. A leány is piroska.

Mégis furcsa, hogy nap nap után mindennap ott látom! Mégis furcsa!

A város utcai életén elvégre is nincs semmi néznivaló. Zöldséges kofák a nyári napsütésben, bivalytejes kofák, borvizes székelyek, bőrtüszős oláhok, fazekas székelyek, túróárus oláhok, mélán legyezkedő, apró, sovány lovak, rossz kis gyékényes kocsik, hagymaszag, sárgarépaszag. Aki egyszer látta, szagolta, mindennap csak az látja, szagolja.

Miért áll ott az a lány mindennap?

És nem csinál semmit, csak áll. Áll a két fukszia és két hamvaszöld bokrú piros szegfű fölött. Áll. És néz mélán azzal a bársonyos szép szemével, azzal az álomlátó nézésével.

És mikor arra megyek, rámnéz, persze, mint ahogy a kisvárosi nép minden idegent megbámul.

Rámnéz, s egy engedetlen hajfürtjét bal kézzel a bal füle mellé igazítja.

Egy délután, ahogy arra járok, akaratlanul is megint csak odapillantok.

Helyette azonban a bibliai nyíratú oláh papot látom. Ott ül a két fukszia és a két szegfű mögött, és hírlapot olvas. Bizonyosan oláh hírlapot.

Tehát a ház az oláh papé, és a lány is az oláh papé.

Nincs benne semmi különös. Ha nem történt volna semmi egyéb, régen el is felejtettem volna - a lányt is, a papot is, meg a négy cserép virágot is.

De történt valami.

Mikor már vagy tizedszer látom a leányt, hosszasabban pillantgatok rá. Hogyan elosztja a Teremtő mindenfelé a virágot: mezőkre, hegyekre, völgyekre, pópák ablakába! Igazán ritka szép virág! Az arcának az a szép eleven színe... El tudnám nézni naphosszat!

De még akkor is igen idegen volt nekem. Protestáns embernek igen maradi vallás az a cifra oltáros.

Egyszer meg is néztem azt a templomot. Unatkoztam, s a templom nyitva volt. Beléptem. A pap éppen misézett, igen komolyan misézett. És cérnahangú gyerekek vagy lányok énekeltek fenn a kóruson valami kanyargós ájtatosságú melódiát. S a cérnahangok közül kibőgdözött olykor egy nazális férfihang - a kántor hangja.

A protestáns ember fitymáló érdeklődésével néztem, hallgattam.

De egyszer csak megérzem, hogy engem is néz valaki. Odapillantok az asszonyok padsorába, hát a paplánynak a szeme áll rajtam - a bársonyszegélyű, gyönyörű, fekete szem!

Amint ránézek, lekapja rólam a szemét, és az imádságoskönyvébe mélyeszti.

Unatkoztam, hát azt a csekély mulatságot is megragadtam, hogy kérdést vetettem belőle: fog-e még egyszer rám nézni?

Egyszer csak csengetnek az oltárnál. A hívek letérdelnek. Én beülök a padba. A szemem a leányon marad.

Egyszer csakugyan rámpillant.

Vajon hányszor fog rámpillantani a mise végéig?

Hát még vagy négyszer rámvillant a szeme.

De a mise igen hosszú volt. Végre is fölkeltem, kisétáltam a templomból.

Én nemigen gondoltam többet a leányra.

A fürdőből más úton szoktam hazatérni. Voltam úgy, hogy délig is elbóklásztam. Olykor a malom mellett hallgattam az ahajtos beszédű székelyeket. Olykor az erdőre mentem ki, a fenyvesbe. Olykor a katonai gyakorlatokat szemléltem a kopár, kövecses gyakorlótéren.

Egy délelőtt a postán van dolgom: levelet küldtem apámnak, meg a kesének a neve napjára. (Apám figyelmeztetett, hogy írjak egynéhány kedves szót neki.)

Ahogy kilépek, megállok az árnyékon, és cigarettát sodrok. Tizenegy óra felé jár az idő. A nap júliusi tűzzel égeti a buckós utcaköveket. Legyek zümmögnek. Alig egy-két ember lézeng a városkában.

Épp azért látom meg azonnal, hogy a túlsó soron egy kisasszony jön.

A ruhája sötét ibolya színű szatén, vagy mi. Az öve pitypangszín, sárga selyem. Nagy szélű, fekete szalmakalapja csupa violavirág.

Jön.

A kezében fehér napernyő. A másik kezében valami papirostekercs, mintha kóta volna. De bájos!

Akármi legyek, ha nem a reggeli kisasszony!

Az a!

A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig.

Még nem láttam künn, de azért megismertem. Nem valami színpadra való termet, csak mint a jércelányoké. De a járása!... Mintha pillangószárnyakon lebegne!

Egyszer csak látom, hogy meglassúdik. Egy percre mintha meg is állna.

Rámpillant. Aztán átvág az utcán, egyenesen felém.

A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig.

S jön felém.

Én csak szemlélem, mint a fiatalemberek szokták nézni a lányokat. Nézem az ibolya színű szaténruháját, violavirágos szalmakalapját, piros arcát, pitypangszín övecskéjét, lesütött bársonyszemét.

S jön. Ellépeget mellettem.

Milyen csinos a lába! Fekete félcipő, fekete selyemfűző rajta csokorba kötötten.

De lám, megáll az üvegesbolt előtt. Visszafordul. Megint nekem jön.

Megáll előttem pirosan.

- Ugyan, kérem - rebegi kedves-félénk ajakkal -, melyik a Malom utca? Jól megyek-e erre?

S néz a szemembe azzal az álomlátó, fekete bársonyszemével. Az arca még pirosabb. A szeme szinte elnedvesül. Látszik rajta, hogy nagy megerőltetésébe került a megszólításom.

A pávatoll háromszor vonul rajtam végig. Csak bámulok rá. Idevaló, és tőlem kérdi, hogy merre a Malom utca? S ha nem volna idevaló, akkor is láthatná, merre a nagyhosszú kémény. Amerre a kémény, arra a malom, és amerre a malom, arra van a Malom utca is.

A leány csak áll előttem, tavaszi szépségének teljes közelségében, szépségben égő arccal, szépségben égő szemmel. Szinte hallom a szívecskéjének a dobogását.

S ahogy olyan édes elmerüléssel néz a szemembe, egyszerre átbizserdül rajtam az a gondolat, hogy a leány csak azért kérdez, csak azért... hogy kérdezhessen.

Nézek rá. Magam is elpirulok.

- Bocsásson meg - rebegi mosolyogva -, tudom, hogy nem illik... De nem kérdezhettem mást, és talán... Én különben a papnak a leánya vagyok. Mária a nevem.

Megemeltem a kalapomat:

- Az én nevem Sáfár, Sáfár Sándor. Igen örülök... És a Malom utca... Ha megengedi, elvezetem.

Csak azért mondtam, hogy elfordíthassam az arcomat. Restelltem, hogy ég.

- Igen lekötelez... Sáfár úr.

S megindulunk.

És beszélgetünk. Kiderül, hogy látásból már ismerjük egymást. Ő korán szokott fölkelni, és szeret az ablakban állni, mert a reggeli levegő éltető erejű.

Megvallom, hogy láttam a templomban is. Helyeseltem a templomba járást. És ami a reggeli levegőt illeti, bátorkodtam megjegyezni, hogy meg is látszik rajta a reggeli levegő.

Szegény Mariska! Később tudtam meg, hogy sose szokott ő olyan korán kelni, hanem csak hogy engem láthasson.

És az öreganyja pörölt is vele reggelenkint:

- Micsoda cúgot csinálsz, Mariska! Csukd be már azt az ablakot!

Amire Mariska sóhajtva felelt:

- Még csak nyolc napig tart a cúg...

De hát akkor még csak az utcán beszélgettünk, és még negyvennyolc napunk volt a cúgra.

- Nem jár társaságba? - kérdezte mosolyogva.

S olyan epedő szemmel nézett rám, mintha valami nagyot várna tőlem.

- Nem - feleltem -, nincs ismerősöm.

- Én is csak a tanítóékhoz járok - mondta sóhajtva. - Nem ismerős velük?

- Nem.

- Kár. Igen kedves család. Én minden csütörtökön ellátogatok hozzájuk. Minden csütörtökön. Délután ötkor. És ott vagyok hétig.

S egy mozdulattal a füle mellé igazította a homlokára lengő fürtöcskéjét.

- Igen kedves család - ismételte -, igen kedves család az.

A sarokra értünk, megállt:

- Maga nem erdélyi - mondta szemembe merülő nézéssel.

- Nem, Mariska, zempléni vagyok.

- Zempléni? Messze van. De most már itt fog lakni?

- Nem. Még négy évem van hátra. Tanulnom kell.

Az arca sajnálkozóra változott:

- Még négy év: sok. De a vakációt mindig itt tölti?

- Lehet.

- Ennek a városnak igen egészséges a levegője. Van itt egy asszony, aki már százéves. Lukácsnénak hívják.

És kezet nyújtott.

- Viszontlátásra...

De milyen szemmel mondta ezt a szót, milyen édesen! A pávatoll hétszer vonult végig rajtam a sarkamig meg vissza.

De hát mindjárt rendbe is igazítottam az eszemet: minek nekem a viszontlátás? Mi közöm nekem azzal, hogy ő csütörtökön tanítóékhoz jár? És hogy éppen öt órakor.

Visszatéret mégis végigbolygott a szemem a templom környékén álló házakon. Melyik a tanítóé?

Tehát az a csengettyűtornyos.

Ej, mi közöm nekem csengettyűtoronnyal és egyáltalán a román tanüggyel?

Hétfő volt aznap. És én csütörtökig mégis mindig az oláh tanítóról gondolkodtam.

Bemenjek? Ne menjek? Bolondság ismeretséget fonnom azzal a bársonyszemű Máriával. Bolondság! Igaz, hogy kedves, igen kedves, rezegtetően kedves, de hát nincs célja, hogy foglalkozzak vele.

Mégis, hogy arra jártam, benézegettem olykor a galambdúcos, eperfás udvarra. Csakhamar felfedeztem, hogy két nagy leánya van a tanítónak. Az egyik időske, beteg, tésztaszín arcú, nyúlánk leány. A másik kövéres, rövid nyakú és jóval alacsonyabb, jóval fiatalabb, tizenöt éves forma. A beteg gesztenyeszín hajú és bágyadt szemű. A kövér fekete hajú és eleven szemű. Mind a kettő fehér melleskötényt visel. Délutánonkint ott varrnak a szederfa alatt, az asztalnál. A kövér felhág olykor a szederfára, és megrázintja. Fehér szeder hull bőven. Ami az asztalra meg a lócára hull, a beteg unatkozó arccal eszeget belőle.

Csakhamar megkülönböztetem a tanítót is. Kis vállas ember és lőcslábú. Az arca meg olyan agyagszínű, mintha a Teremtő lehelete csak éppen életet adott volna a földnek, amelyből formálta, de testszínt nem. Szakállát, haját úgy viseli, mint a pap, csak valamivel rövidebbre nyírja és őszebb. Elfakult, nagy szélű szalmakalap a fején. Zöld bőrpapucs a lábán. Lomhán csoszog a papucsban, és zápfogon pipázgat egy tojás alakú tajtékpipából.

Tehát ezzel az emberrel kellene megismerkednem, hogy csütörtökön újra beszélgethessek Máriával.

De hát minek beszélgessek én Máriával?

Egy óra múlva azt mondtam: hátha mégis teljesíteném a kedvét annak a szép leánynak? A tanítóval könnyű megismerkednem. Azzal állítok be hozzá, hogy románul fogok tanulni. Viszonzásul én meg latinra meg görögre tanítom. Rábiztatom, hogy lépjen a papi pályára, vagy végezze el magánúton a jogot. Ha pedig nem akar latinul tanulni, fuvolázni tanítom. Értettem valamennyire azt a hangszert, és igen szerettem. Később azonban meguntam. Azt untam meg rajta, hogy fújni kell teljes tüdővel. Ha csak billegetni kellett volna, bizonyára nem untam volna reá. Az érettségi után vettem elő megint: kár elfelejteni, ha már egyszer megtanultam.

Másnap reggel már nagyot köszöntem Máriának, és ő angyali mosolygással bólintott vissza. Vajon bemenjek-e megint a templomba?

Bemegyek csak azért is, hogy lássam: rámpillantgat-e?

Ha nem pillant egyszer se rám, nem megyek el a tanítóhoz.

De rámpillantott, s nem is egyszer.

S akkor egyszerre heves vágy szállt meg, hogy az oláh tanítóval megismerkedjek. A vágy annyira fokozódott csütörtökig, hogy szinte rázott.

Hát csütörtök délután be is állítok hozzá. Épp az udvaron találom, a szederfa alatt, mezítláb. Azzal foglalkozik, hogy a papucsa sarkát szögezi az asztalon.

Rám bámul. A papucsszögezés egy percre abbamarad. Bemutatkozok.

- Látásból ismerem már - mondja barátságosan, de anélkül, hogy kezet nyújtana. - A templomban láttam. Mivel szolgálhatok?

- Hát, kedves tanító uram, engem igen érdekel a román nyelv. Gyönyörű a hangzása.

- Hát, az gyönyörű, az bizonyos. A román nyelv a legdallamosabb hangzású nyelv a világon.

- És annak, aki latin iskolát végzett, nem is lehet nehéz.

- Gyerekjáték. Megtanítom rá magát hat hét alatt. Úgy fog beszélni, akár én. És nem is erdélyi románosan, hanem elegáns bukaresti nyelven. Olvasni fogja Alexandrinak a költeményeit.

- Előre is örülök.

- A román nyelv egy is a latinnal. Én Vergiliust is szótár nélkül olvasom, pedig mindössze négy osztályt végeztem.

És a papucsa sarkára kettőt üt még. Felvonja a lábára. A kalapácsot leteszi. A tojáspipát felveszi. Kénes gyufát halász elő a mellénye zsebéből.

- És nem óhajtaná tökéletesíteni a latin tudását? - kérdeztem óvatosan.

- Eszem ágába sincs! - feleli nyugodtan.

S a gyufát a félig kiégett pipájára tartja.

- De ha letehetné magánúton a felső négy osztályt...

- Nem őrültem meg!

- No, hiszen az...

- Mi lehetnék?

- Ügyvéd például.

Eldobta a gyújtót. Legyintett.

- Koplalnak. Én nem koplalok. Szegény vagyok, de nem koplalok. Pláne így nyáron. Van gyümölcs. Most érik például a fekete szeder. És némi mellékes jövedelem is akad. Behívat olykor délelőttönként a gőzmalmos: én intézem a román levelezést. De azért délutánonként taníthatom magát. Akár mindjárt is megkezdhetjük.

- Nem olyan sürgős - mondottam parázson állva. - Engedjen meg előbb egy kérdést.

- Tessék.

- Ugyebár, ön nem tud fuvolázni?

- Fuvolázni?

- Fuvolázni.

- Nem tudok.

- Az a legszebb hangszer pedig.

- Szép hangszer. Az emberi hanghoz legjobban hasonlít.

- És igen könnyű. Mindössze hat lyuk és egy billentyű. Én például furulyán kezdtem, közönséges pásztorfurulyán.

- Gyönyörű hangszer az.

- No, hát akkor itt az alkalom! Én megtanítom rá. Ön tanít engem románul, én tanítom önt fuvolául, azazhogy fuvolázni. Püh, de meleg van ma!

A tanító a fejét rázta:

- Minek az nekem?

- Minek? Hogy kérdezhet ilyet! Ne legyen olyan egykedvű, mikor itt az alkalom. Hiszen ön mondta, hogy gyönyörű hangszer.

- Hát gyönyörű, gyönyörű. Minden hangszer gyönyörű elvégre.

- De az emberi hanghoz ez hasonlít legjobban. Ez hasonlít...

A tanító vállat vont.

- Hasonlít, nem hasonlít. Mire jó?

- Mire jó? Hát például, hogy felvidámítsa a lelket. Kivált esténkint...

Legyintett.

- Nyolckor én már lefekszem.

- Az nem egészséges. Bocsásson meg, de nem egészséges. Ha lefekvés előtt fuvolázna egyet... Ön úgyis sok port szív az iskolájában. Azt a port mind kifúvogatná esténkint a tüdejéből. És oly könnyű! Mindjárt az első nap megtanítom egy nótára. Két nótára! Négy nótára!

A tanító a keze fejét rázta.

- Hagyjon békén! Nincs énnekem kedvem még fuvolázgatni is.

- Megjön az. Megjön mindjárt az első órán. Mondom, csak hat lyuk és egy billentyű.

És kivettem a zsebemből a fuvolámat.

- Engedje meg, hogy megmutassam. Egy-két nyomással összeállítható. És amint látja: hat lyuk van rajta, a hetedik a billentyű.

A tanító mind a két keze fejét rázta:

- Ne fáradjon...

- Ó, kérem, nem nagy fáradság. Amint láthatja...

Ebben a percben a kövér leányjelent meg az ajtóban. Fazék volt nála és fakanál.

Meghökkent, hogy engem ott látott. S bizonyára vissza is fordult volna.

A tanító azonban rákiáltott.

- Csak hozd!

S még valamit tett hozzá oláhul.

A leány kissé elpirultan hozta hozzánk a hosszúkás veres fazekat.

- Aludttejet szoktam ilyenkor enni - mondotta a tanító magyarázatul. - Tartson velem, ha szereti. Lizavéta, hozz tányérat, kanalat.

- Köszönöm, Liza kisasszony. Engedje meg inkább, hogy bemutassam magamat: Sáfár a nevem.

És sietve mondtam el, hogy itt töltöm a nyarat az alezredes keresztapámnál - ezt a szót kiemeltem -, továbbá, hogy románul akarok tanulni.

S ontottam a szót, csakhogy ott ragadhassak. A leány érdeklődéssel és becsüléssel nézett rám. Nem tudom, hogy az alezredes keresztapám említése hatott-e rá, vagy hogy már a papleány beszélt neki valamit, vagy csak érdekelte, hogy fiatalember vagyok - de igen szívesen nézett rám. Le is ült velem szembe a lócára.

- A mester úr nem akar fuvolázni - panaszoltam. - De hátha abba egyezne bele, hogy magát tanítsam.

- Még csak az kellene! - hörkent rám a tanító. - Az asszonyok úgyis többet fuvoláznak a férjük fülébe, mint kellene.

Befalt egy nagy egybeállt darabot a rengő aludttejből, és megemelte a nyakát, mint a tyúk, mikor iszik.

Aztán ismét rám nézett, elmosolyodott:

- Ne tartson attól, fiatalember, hogy én drágán tanítom. Fizessen, amit tud: mondjuk, például, negyven krajcárt óránként. Sok? Mondjuk, harminc krajcárt. Az is sok?

S a kapura tekintett. Egy tizennégy éves forma, vörhenyesszőke kisasszonyka lépett be az udvarra, és egy magamkorú fiatalember, fehér nadrágos, cvikkeres.

Lizavéta eléjük röppent, és összecsókolta a leányt.

A tanító rájuk se nézett.

- Mondjunk, huszonötöt. Az már csak potomság!

- Hát jó - feleltem. - Én éppen nem sokallanám a negyvenet se, de hát...

- Értem - bólintott a tanító barátságosan. - Majd ha a maga keresetén lesz, a hálaérzésére bízom a pótlást. Én azt a szeméből látom, hogy jóérzésű ember.

És letette a kanalat, belecsapott a tenyerembe.

- Kezdhetjük az órát akár mindjárt.

- Nem sürgős.

- Kár egy napot is elmulasztani.

- De ma fáradt a fejem. Holnap...

- Úgy is jó.

És újra fölvette a kanalat.

Az érkezettek akkor már előttünk álltak. Kezet csókoltak néki. Bizonyosan tanítványai voltak.

Lizavéta összeismerkedtetett bennünket:

- Márta, a takarékpénztáros úr leánya. Ez meg a bátyja, Petru.

Beszédbe eredünk. A fiú most végezte a hetediket Kolozsvárott. Bajuszosodni kezdő kamasz, divatosan kerített aljú, sárga zekében és nagy bokorra kötött, kék pettyes fehér nyakkendősen. Afféle édeskés nyelvű ifjú, akinek mindig a zsebében van az illemtan.

A leány szintén Kolozsvárott, a De Gerando híres nevelőintézetben tanult. Divatos nefelejcs­szín batiszt a ruhája, és mindenképpen skatulyából való. Csak az arca rozsdaszín szeplőit hagyhatta volna a skatulyában.

Azután megint egy diákféle fiatalember lépett be a kapun. Erősen rajzolt szemöldökű arc. Peckes járás. Afféle kisvárosi gavallér. Látásból ismertem is már. Az üveges boltja előtt szokott sétálni, s minden fordulónál a tükörbe néz.

Jogász. A gőzmalmos örménynek a fia.

Csak azért jött, hogy egy román levelet adjon át elintézésre a tanítónak.

Persze, ahol leánytársaság van, a fiatalember könnyen ragad. György úr is megragadt.

Aztán egyszer csak megint nyílik a kapu, s belép, akit vártam: a bársonyszemű, a pillangó­szárnyakon járó Mária. A gyönyörű sárga öves, ibolyaszín ruha! A violavirágos szép kalap! Micsoda piros! Micsoda eleven? Micsoda gyönyörű! Egy csomó szegfű a kezében. Járhat-e másképpen, mint virággal?

A tanítónak a beteg színű leánya lépdegél hosszan nyúlladozó lábfejjel mögötte. Tehát az ment át érte, és bizonyára az is kíséri vissza. Elena a neve annak a beteg színű lánynak.

Lizavéta bemutat. Mariska - vagy amint ők mondták: Marica - szóval se említi, hogy találkoztunk már. Kezet nyújt. S nem is lányosan, hanem meleg kézszorítással. S megosztja a szegfűjét lányoknak, legényeknek. Nekem adja a legszebbik szálat.

A tanító félreszólít, von karon fogva a tyúkketrecig.

- Kedves barátom - mondja a tarkóját vakarva -, nem adhatna egy forint előleget? Nem azért, mintha... De lássa, idehozták ezt a dolgot, és éppen elfogyott a papirosom.

Adtam neki, noha már csak két szorongatott papirosforintom volt a hazulról hozott pénzből. De hát mit tehettem, mikor románul csakis nála lehetett tanulnom?

A tanító mellényzsebre gyűri a papirosforintost. Otthagy bennünket. Belőcslábal a házba, bizonyára hogy a román levelet megírja. Helyette egy anyóka lép ki. Vén, mint a szebeni kapu. A lányok kezet csókolnak neki. Én is, hogy bemutatnak. Elena nagymamának szólítja.

Közénk ül. Untat bennünket a kérdéseivel. Hozzám is van szava:

- Ismerem látásból. A templomban buzgón imádkozik.

Elena közbeszól:

- Nem is tudtuk, hogy az alezredes úr katolikus.

- Nem az - mondja György úrfi. - Húsvétkor láttam, hogy a magyar templomból jött ki.

Rámnéznek. Elpirulok. De egyben fel is ágaskodik bennem a protestáns büszkeség.

- A keresztapám luteránus - mondom elszántan -, és én is az vagyok.

Elképedve néznek rám. Szinte érzem, hogy elhűvösödik köztünk a levegő. Még Maricának is hideg csodálkozással áll rajtam a szeme.

De ez csak egy percig tart. Aztán az arca búsra változik.

Látom, hogy magyarázatot várnak tőlem, röstelkedve mondom:

- Én csak azért járok a katolikus templomba, mert minden érdekel, ami misztikus. Szeretem a misztikumokat. És annyi szépség van abban a vallásban...

Az arcuk megenyhül. Csak a Mariska arca marad szomorú.

- No, csak mulassatok - mondja jóságosan a szebeni kapu. - Még fiatalok vagytok, tietek az élet.

Azzal ő is bement.

Darabig csevegtünk. Aztán hát persze négy lány és három fiatalember, csakhamar társas­játékra fordult a jókedv.

- Haragszom rád!

Az udvar mögé, a konyhakertbe vonultunk. Lugos állt ott, s a lugos körül gyep. Székekre, szakajtókosárra, dézsára, mire ültünk, s megkezdődött a játék:

- Haragszom rád!

De milyen kedvesen furcsa volt, mikor Mariska nekem dobta a kendőt, és édes rejtelmű, bús mosolygással mondta:

- Haragszom rád!

S elsimította a laza hajfürtöt.

De mindent mondott ő szegényke, csak azt nem, amiért igazán haragudott - a sorsra.

Zálogok gyűltek. Ki kellett váltani.

Elena volt a bíró. Néha furcsa ötletekkel büntetett.

Petru lovaggal tótágast állatott.

Sose láttam cvikkeres tótágast!

György lovaggal kukoríkoltatott a dézsa tetején.

Sose billent úgy dézsa kedvemre.

Nekem fuvoláznom kellett fél lábon.

Sose fuvoláztam olyan gyalázatosan rosszul.

Aztán a lányokra került a sor. Maricára is.

- Mondj egy-egy hazugságot mind a három gavallérnak. Egy-egy hazugságot!

- Nem tudja teljesíteni - mondottam kedveskedőn.

Elena legyintett:

- Nyugodt lehet.

Marica elkomolyodva kezdte rajtam:

- Te okoztad nekem az életem legnagyobb szomorúságát!

Tapsoltak.

- Milyen igaz hangon tud hazudni!

De én, csak én láttam a szemét, hogy valóban nem teljesítette, amit a bíró mondott.

Másnap ébredéskor az ügy mégis ostobának látszott. Hogy én románul tanuljak? És hogy épp egy oláh leánynak kedvéért, aki elvégre magyarul is megért, ha éppen beszélgetünk.

A forintomat különösen sajnáltam. Milyen gyorsan a magáévá tette az a lőcsnadrág.

Mikorra azonban kiléptem az utcára, megint csak foglalkoztatott az a kérdés, hogy ott fog-e állani Marica az ablakban?

Nem fog ott állni. Megmondtam, hogy luteránus vagyok, tehát nem fog ott állni. Az este bizonyára ő is meggondolta. Eretnek vagyok neki, sőt pogány. Nem fog ott állni.

Már messziről lestem: áll vagy nem áll?

S megdobbant a szívem, mikor láttam, hogy ott áll! Ott áll szegény! Szomorú mosolygással várja a köszöntésemet.

De hát a templomba már mégse megyek el többé. Hatan is tudják, hogy luteránus vagyok: kinéznének. Csak éppen sétálok addig, míg be nem harangoznak. Ennyi figyelmet megérdemel tőlem. Holnaptól kezdve aztán már se az ablak előtt nem járok el, se a templom előtt nem ácsorgok. Az oláh tanító meg várhat... Legyen boldog a forintommal!

Elmentem az utca végéig. Hallom, hogy harangozzák a másodikat. Ha most visszafordulok, épp akkor érek a papház elé, mikor Marica kilép.

S mintha valami láthatatlan kéz fordított volna meg, és vonszolt volna kötélen: visszasétáltam.

Épp akkor lépett ki egy öreg, gornyadt asszonysággal, aki mintha ólomtestet hordozna a lábán, nehézkes járással tipegett mellette.

Az öreganyja volt.

Marica rögtön engem keresett a szemével. A templomajtóban is megállt: megfordult, rám pillantott.

De hát mért ne érdeklődjek én tovább is a miszticizmus iránt?

S bementem a templomba. Leültem egy üres padba, és érdeklődtem a miszticizmus iránt.

Ó, a miszticizmus! Gyönyörű volt aznap a miszticizmus! Mint a hajnalban nyílt, fehéres, piros, szép pünkösdirózsa, olyan volt aznap a miszticizmus!

A következő éjszakán azon tűnődtem, hogyan lehetne a különböző vallásokat egyesíteni? De csakhamar konstatáltam, hogy ha a római pápa nagy engedékenyen le is szállna a trónusáról, az én apám nem szállna le a maga bükkfa katedrájáról. Hát még a pópa?!

Találkoztam vele egyszer az utcán is. Magába mélyedt, komor ember. Komor még a cipője talpa is.

Nem, nem! Képtelen butaság az, ami forgatja az agyam kerekeit! Oly távol állunk mi egymástól, mint a pápuák az eszkimótól! Nem foglalkozom többé azzal a leánnyal!

S ezt oly erősen eltökéltem, hogy másnap csakugyan kerülő úton sétáltam el a fürdőbe.

De sose hittem volna én, hogy a víz annyira nyomja olykor a mellet! Az én mellem fájt a nyomástól. Szüntelen arra gondoltam, hogy szegényke ott állt-várt hiába az ablakban. Ha már egyébért nem, csak azért is arra kellett volna mennem, hogy köszönjek neki.

Másnap kis pecsétes, rózsaszín levelet kaptam. Helyben. Vajon ki ír nekem? A pecsét Szűz Máriának a miniatűr képecskéje. Felbontom. Csak ennyi:

            Nemcsak az ég lehet felhős...

                                                           M.

Persze a következő nap ismét arra jártam, ismét köszöntem, ismét beültem a templomba.

S a következő csütörtökön délután négykor elmentem a tanítóhoz, s megkezdtem a románul tanulást.

Hévvel tanított, mintha egy óra alatt akarna megtanítani. Csepegős volt az idő aznap, és a tornácon ültünk. Aggódtam is, hogy az összejövetel elmarad. De ötkor már megjelent a pénztáros fiú a húgával. Aztán Marica a violavirágos kalapjában, hat szál szegfűvel.

Az örmény úrfi azonban elmaradt. De nélküle is boldogan mulattunk.

Elena különösen találékony volt aznap a büntetések kiszabásában. Rám azt ítélte: csókoljak kezet térden Maricának, és szólítsam őt királynénak!

Marica pirultan szabadkozott. Én azonban szigorúan védtem a bírói méltóságot.

- Amit a bíró mond, szent az!

- Hát legalább ne itt. A túlsó telekről belátnak.

S beszökkent a pitarba.

Én persze utána.

- Királyasszonyom, engedje meg, hogy a kezecskéjét megcsókoljam.

S fél térdre bocsátkoztam: megcsókoltam a kezét forrón, háromszor.

És a királyné boldogan nézett a térdelő lovagjára.

A következő játékban Elena még különösebb ítéletet mondott.

- Marica, megcsókolod mind a két fiatalembert, kendőn át persze.

Marica igen neheztelte a büntetést. Pirult, szabadkozott. De most már Petru is hangoztatta, hogy a bíró szava szent.

- Hát hol a kendő?

- Itt a kötényem - mondta a bíró.

Fehér gyolcskötény volt aznap is rajta. Leoldta. Beléptünk a konyhába.

Petrué volt az első csók. Mariska duplán összehajtotta a kötényt, és úgy tartotta az arca elé.

- Jaj! - nyögdécselte. - No, de most már menjen. Igen szégyellem...

S kilökte Petrut.

Egy percre ketten maradtunk. Mariska szimplán emelte közénk a vékonyka kötényt, s hogy az arcom közeledett az arcához, úgy szimplán is leejtette. Tartotta az ajkát hunyt szemmel, szemérmes pirosan.

Másnap ismét egy pecsétes levélke érkezett, s benne ennyi:

Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

                                                                       M.

Lehetetlen volt tovább nem tanulnom a román nyelvet!

Az utolsó előtti csütörtökön történt.

Egy magunk percében mondja, hogy másnap délben ismét a Malom utcába fog menni.

...hogy egypár szót beszélhessünk...

Egy szegény asszonyrokonuk lakott a Malom utcán: annak vitt olykor elviselt fehérneműt. S a megismerkedésünk első csütörtök napjától bizonyára nem tudta mire vélni az az asszonyrokon, hogy Marica miért jár hozzá sűrűbben, mint azelőtt! Csaknem mindennap!

S én a Malom utca sarkán várogatom. Csak egy-két percet beszélgethetünk. De minek is több? Hiszen minden szó, amit mond, ezer más szónak az értelmével van átszőve. S ha elhallgat is, a szeme édes mondatokat és költeményeket sugároz rám. A keze szorítása meg... Bétóven nem írt olyan szimfóniákat, mint amilyenek a szívemben zengtek minden keze szorítása után.

Már akkor csak tíz nap volt hátra az elutazásomtól.

S találkoztunk a Malom utca sarkán, mintha véletlenül találkoztunk volna.

- Istenem - mondottam -, fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy szombathoz egy hétre el kell utaznom, és még csak nem is beszélgethettünk eleget.

Szomorúan nézett rám.

- Én sokszor gondoltam már arra - mondotta -, hogy esténkint kinyitnám az ablakot, és odajönne... De öreganyám abban a szobában hál, amelyikben én, és ha alszik is, oly ébren alszik, hogy... Azonnal felébredne, mihelyt az ablakot megnyitnám.

És fogta a kezemet, és szorította.

- Ha apám megtudná - mondotta fájdalmas mosolygással.

- Hát bizony gondolom.

- Nem gondolhatja. Nem ismeri őt. Megölne.

És fogta a kezemet, és szorította, és nézett rám édes-szomorún.

És én is szorítottam az ő kezét, és ellágyultan rebegtem:

- Sohase láttam olyan szép leányt, mint maga.

Szomorú, szép szeme boldogan ragyogott.

- Eljön, ugye, a jövő nyáron is?

- Hacsak lehet.

- Jöjjön el!

S hogy nézett, rám! Milyen fájdalmas esdekléssel kért:

- Jöjjön el!

Az utca végén egy oláh asszony jelent meg, és két kislány is vele. Marica megijedt. A ránk néző ablakokra pillantott. A kezét nyújtotta:

- Csütörtökön, a tanítónál...

Azon az utolsó csütörtökön olyan fásult volt, olyan kedvetlen, annyiszor elhibázta a játékot, hogy a lányok bosszankodtak rá.

- Mi bajod? Hol jár az eszed?

És félbe kellett miatta hagyni a játékot.

Csak épp hogy beszélgettünk ott a szederfa alatt.

A szomszéd ház udvarán egyszer valami nagy roppanás hallatszik. Kiáltozás, emberek futása, csődülése.

Hát az történt, hogy az oláh templom kurátorának a gebéje, vagy mint ők mondják, kabalája, ráment legelni az udvari pincének a tetejére, s a pince beszakadt alatta. A kabala is beesett.

A lányok is felugrálnak, odafutnak a csodára.

Csak Marica marad az asztalnál. A pince és ló sorsa nem érdekli.

Ül csüggedt fejjel, mint a szomorúfűzfa, még a homlokára hajló, laza hajfürtjét se simítja félre.

Rám néz.

- Holnapután... Hát már holnapután...

- Reggel ötkor, Marica. Nem is láthatom többé. Csak még holnap reggel.

- Istenem...

S a feje ismét lecsüggedt. Aztán bágyadt mozdulattal simította félre a haját, és fájdalmasan nézett reám.

- Jöjjön el holnap búcsúzásra.

- De hát hogyan?

- Oda az ablakhoz... Ahol állni szoktam. Holnap este. Tizenegy után talán már kinyithatom.

- Várni várok én akár éjfél utánig is. De hátha felébred a nagymama?

- Csendesen jöjjön. Lábujjhegyen. És egy szót se szóljon. Még súgva se. Csak mintha némák volnánk. A boldogságos Szűz meg fog segíteni. Kérni fogom térden. Csak épp hogy még egyszer kezet szoríthassak magával. Még egyszer, és talán... utoljára...

S ahogy ült és nézett, annyira asszonyos volt az arca, annyira asszonyos, mintha tíz évvel idősebb volna.

Sose felejtem el azt az augusztus végi éjszakát!

Este zivatarra készülő, nyomott a levegő. Bőrig fogok ázni, mikorra oda jutok, vagy mikorra hazakerülök.

Tízkor kitartom a kezemet az ablakon. Esik-e már? Még nem esik. Csak az ég sötét. Vörösen villámlik olykor a távolban a levegő elektromossága.

Az ablakon kell kiszöknöm. Az semmi. De olyan fekete az éj, hogy egy lépésnyire nem lehet látni. A városban csak itt-ott ég egy-egy hitvány petróleumlámpáska. Magát az oszlopát is alig világítja meg.

A levegő meleg. A lámpás mellett némán libben el egy denevér. Lehet, hogy mindjárt esni fog. De hát visszatarthat-e engem, akárha özönvíz esik is?

S tizenegy előtt valamivel, ott állok már szemben az ablakkal, alig egy ölnyire.

A városka csendes. Mindössze egy katonával és egy úrfélével találkoztam a hosszú úton.

A katona nagyléptű kop-koppal igyekezett a bakancsaiban a kaszárnya felé. Az úr megállt egy percre, és kitért előlem a kocsiút közepére.

Állok. Várok.

A csendben egy macska nyervog valamelyik háztetőn. Nyomban rá éretlen hangú kutyácska ugat alól.

Aztán a macska elcsendesül. A kutyácska meg egy-két vakkanással bosszankodik, aztán az is elhallgat. Újra csendes minden. Csak olykor egy halkan búgó, nyáréji bogár kerül felém a sötétség mélyéből. De az is belekoppan a falba, s a csöndesség újra hallgató, végtelen.

Az ablakon át is kihallom, amint bent a szobában, álmosan veri az óra a tizenegyet: bong-bong-bong...

Nyomban rá a magyar templom tornyán is megszólal az óra: komoly és lassú kongással mondja a városkának a négyet, és utána még mélyebb érchangon olvas tizenegyet.

Az utolsó hang elmúlón rezeg el a sötétségben. De már én nem hallgatok reá. A szívem hevesen dobog. Az ablakra szegezem a szememet. Fülelek.

Az ablak fekete tábla a fekete éjben, fekete, néma tábla.

Állok előtte. Várok.

Hallom, amint bent bondul az egynegyed is. Az öregasszonyságnak bizonyosan megint álmatlan az éjszakája. Talán megérezte, hogy az unokáját eretnek láng környékezi? Az öregasszonyok sok mindent megéreznek.

Állok. Várok.

Az ég alja még mindig villámlik olykor, de már ritkábban. Nem lesz zivatar, hál’istennek.

Csak a nagy sötétség.

Az ablakot közelről is csak a szemem erőltetésével láthatom. De a csendesség oly siket, hogy meghallanám, bármi halkan nyitja is ki. Hiszen már azt is hallom, hogy az óra a felet üti.

Meddig várjak?

Csak nem aludt tán el? Lehetetlen, hogy Marica elaludt volna!

De milyen bolond is vagyok én, hogy idejövök, itt álldogálok. Hiszen ha ezer esztendeig itt álldogálok is, az a leány sose lehet az enyém.

Az ablak talán majd csak megnyílik, ő csak kihajol, és némán kezet szorít velem, aztán az ablak megint bezárul, és zárton-zárt marad, örökkön-örökké.

Állok. Várok.

Az idő teknősbékalábon halad. Már a tizenkettőt is bongatja benn a papék órája, s utána hosszan-hangosan a toronyóra. Marica nem jön.

Állok. Várok.

De nini, mintha valami fehér foltot látnék az ablak mögött...

Mozog...

Eltűnik...

A szívem lükögve dobog. A halántékom dagadoz. Ismét megjelenik a fehér folt. A belső ablak halkan roppan.

Ő az!

De sok idő telik bele, míg a fehér leánykar előnyúlik az ablak négyszögű sötétéből a külső ablak reteszéhez.

És ismét sok idő, míg hangtalanul elfordítja. És lassan-lassan fordul-tárul az ablakszárny kifelé.

Már akkor az arca is előfehérlik a homályból. Felhágok a padra. Édes szegfűillatot érzek. A fehér kéz emelt mutatóujjal nyúlik ki. Az arca visszafordul. Hallgatódzik.

Két virágcserepet hangtalanul emel be.

Aztán, ahogy ott állok, egyszerre a nyakam köré fonul két meleg, puha kar, s az arca az arcomra tapad.

Hogyan beszéljem el azt az őrületesen mennyei és pokoli órát? Azt a randevút, amelyen a két szerelmes nem láthatja egymást, és nem beszélhet egymással, csak csókok beszélnek s arcomra hulló, forró könnyei. A haja, ahogy előreomlik, az arcomra omlik, és ő a fejemet a maga fejéhez fonva csókol és csókol. Csókolja az ajkamat, a szememet, az arcomat, a homlokomat.

És fájdalmas pihegéssel susogja a fülembe:

- Ígérje meg, hogy visszatér, a jövő nyáron visszatér!

- Ígérem!

Befogja hirtelen a számat, nehogy többet mondjak. S újra csókok borítanak el. Az én viszontcsókomra megrettenve bocsát el olykor. S fülelünk. De nem hallik más, csak a szívünk forró dobogása, csak a szobai óra halk-nyugodt ketyegése.

De sokszor eszembe jut!

A következő évben kiküldtek már júniusban Jénába, hogy ott tanuljam tovább a teológiát. A keresztapámat különben is elhelyezték már onnan. Csak levélben mentegetőztem: Majd a jövő nyáron.

A leveleket Elena címére küldtem. Ő volt a bizalmasunk. És Márta nevet írtam a kísérő sorok alá, mert az a Márta nevű leány elköltözött onnan. Annak az írását utánozva írtam, annak a hangján. De persze nem sok levelet válthattunk.

S micsoda különös levelezés volt az! Marica tudta, hogy én nem térhetek a vallásukra, az apám miatt, és én is tudtam, hogy ő nem térhet az én vallásomra, az apja miatt. Az isten egymásnak teremtett bennünket, az isten szolgái rideg kézzel tartottak széjjel bennünket.

És abban a fekete reménytelenségben is szerettük egymást végtelenül!

Másfél év múlva férjhez ment, persze, oláh paphoz. Az esküvőt megelőző héten még írt:

Ha a lehetőségnek csak egy hajszálnyi sugara is mutatkozik, az oltár előtt is visszalépek. Várok akár húsz évet is. Írjon!

A szívemet szaggatta az a levél. Megtettem volna érte, hogy egy-két hétre felöltöm az oláh vallást, s mindjárt az esküvő után levetkezem. De hát még tanuló voltam, s a jövő képe köddel homályzó út volt előttem. Várassam-e, míg az apám elköltözik ebből a földi világból? Vagy megbúsítsam az apámat annyira, hogy kitagadjon? Hiszen mihelyt azt a szót kimondom: oláh pópa, annyi, mintha aszondanám: varangyos béka. S ha meg annak a papnak állok nagy elszántan a szeme elé, s azt mondom: - Uram, én egy luteránus prédikátornak a fia vagyok. A leánya feleségem lesz, vagy meghal - az a pap rám fog nézni jeges-nyugodt szemmel, és azt fogja felelni: - Haljon meg.

Mindezt megírtam Mariskának is, és azt ajánlottam neki: ne forduljon szembe az apjával, mert az gondolatnak is irtóztató! Viseljük türelemmel a keservünket: csoda nemegyszer történt már a világon; hátha idő múltával velünk is történik valami boldogító csoda?

Férjhez ment.

Csoda nem történt velünk.

Hat év alatt három gyermeke született. Az első fiát az én nevemre kereszteltette.

A hetedik évben aztán meghalt szegény. Valami hosszadalmas betegség vitte sírba, valami mellbaj.

Elena küldötte meg a gyászjelentést. Hosszú levelet írt melléje. Megírta, hogy valahányszor vele beszélt, mindig engem emlegetett. A leveleimet Elenánál tartotta, s valahányszor átment hozzájuk, könnyezve olvasgatta.

Csak még egyszer eljött volna, csak még egyszer - mondogatta szomorún.

S mikor már betegeskedett, megkérte Elenát, hogyha meghal, tegye a leveleimet titkon a koporsójába.

Egy tavaszon, hogy Erdélyben jártam, eszembe jutott a teljesített ígéret.

A halál nekem nem elmúlás. Hiszem és érzem, hogy akik meghaltak, csak a testüket vetkezték le.

Elmentem a kis oláh temetőbe.

A sírásó megmutatta a sok sírdomb között, hova temették.

Kis feketésszürke márványobeliszk, s félig nyílt, szelíd violák a síron. A kőemléken persze román szavak, román nevek, hogy kinek a leánya volt, kinek a párja volt az ott porladozó MÁRIA.

A sírhalomra tűző, langyos tavaszi verőfényben egy poszméh dongott a violákon. Dongott, dongadozott közöttünk, fölöttünk.

Mintha az is azt kérdezné szomorú kérdéssel a violáktól:

- Kinek a párja volt? Kinek a párja volt Mária?