A harmadik
hét szombatján egy kerekképű, hentesforma úr lépett a szerkesztőség
azon szobájába, amelyikben Csaba ötödmagával dolgozott.
-
Balogh Csaba úr?...
- Én
vagyok.
- Ó
Péter a nevem.
Csaba
nézett rá, mint aki pisztoly legyén át néz valakire. A nézett ember: zömök
test, ritkásan szürke hajú, kerek fej, pirosas étkes arc, lepomádézott, széles
szemöldök, nyüstbe húzott fekete bajusz. Mintha egy ötvenéves hentes öltözött
volna fekete zsakettruhába, hogy jelen legyen a Magyar Mészárosok és Hentesek
Országos Egyesületének központi igazgatósági ülésén.
Csaba
aztán kezet nyújtott, és a szerkesztői szalonba vezette a vendégét.
-
Tessék.
-
Tudakozódtam ön felől is - kezdte Ó Péter, a szemét Csaba arcán és ruháján
jártatva -, kereskedő vagyok: nálunk szokás, hogy információkat szerzünk,
mielőtt valamely üggyel érdemileg foglalkoznánk. Ön tehát földbirtokosnak
a fia. Jogot is hallgatott egy évet. Aztán Münchenben élt. Szeretője volt
négy, de nem egyszerre. Házasságot nem ígért egyiknek se. A fizetése: csak
éppen hogy megél. Adóssága takarékpénztárban nincs. Hazulról nem segítik
pénzzel. Nem kártyás, nem iszákos. Egyszer duellált egy hölgy védelmében,
akinek be se volt mutatva. Ez tetszett legjobban nekem. Ez igen szép...
-
Kérem, csak a tárgyról.
-
Tehát az információk így szólnak tovább: társaságban nemigen forog, csak éppen
a télen járt el néhány barátjához vacsorára. A háziasszonyának nem tartozik. S
tovább is így. Amint látja: érdeklődtem ön iránt. Azt is tudom, hogy az
utóbbi két hétben háromszor beszélt egy püspökkel, kétszer egy miniszterrel, és
négyszer Löwenstein József uzsorással, Király utca 53. Önnek tehát pénz kell.
-
Pénz.
- És
kész érte elvenni akárkit is.
Csaba
pislogott.
-
Akárkit?... Hát megnézhetem talán?... Nem Törökország ez...
-
Tehát nem akárkit.
-
Nem. De mivel nekem csakugyan pénz kell, ha a kisasszony ép és egészséges...
- Ép
és egészséges.
- És
nem nézik anyámnak?...
-
Tizenkilenc éves.
- Nem
vak?
- Még
tán sötétben is lát.
- Nem
púpos?
-
Egyenes, mint a lénia.
- Nem
sánta?
- Úgy
jár, mint valami huszártiszt.
Csaba
még mindig gyanakodva vizsgálódott az ember arcán.
-
Karcsú?
-
Mint a nádszál.
Csaba
gondolkodva nézett maga elé. Aztán ismét Ó Péterre szemlélődött.
- És
nem ijednek meg az arcától még a lovak is?...
-
Szép, mint az égi angyalok.
- Az
ön leánya?
- Az
enyém. Kié volna másé? De nem azért mondom szépnek, hogy az én leányom.
Csaba
gondolkodva pillogott maga elé.
-
Beszéljünk nyíltan: botlott? Valami nagy skandalumnak az emlegetettje?
-
Hohó!
-
Vagy csak házi ügy?
-
Most jött ki a klastromból. Kisgyermek kora óta élt a klastromban. Ott
nőtt fel.
Csaba
bámult.
-
Hülye?
-
Hülye? Gimnáziumot végzett. Igen jól maturált. Jelesen maturált.
- Hát
mi a hibája? Mégis hát, mi a hibája a kisasszonynak?
- A
hibája? - és most már Ó Péter pillogott - a hibája? Hát az a hibája, semmi
egyéb hibája...
-
Valami testi hibája! Mondja meg nyíltan. Valami kellemetlen testi hibája...
- De
semmi testi hibája. Semmi egyéb hibája, csak az, hogy én vagyok az apja. Kérem,
ne nézzen olyan gyanakvó szemmel reám: nem vagyok lókupec. Csupán annyi az
értelme a nyilatkozatomnak, hogy özvegyember vagyok és mindig utazgató,
járó-kelő: nem hordozhatom társaságokba a leányomat. Ő maga nem
választott eddig. Nem volt alkalma se reá. Hát majd választok én. Mit gondol:
mennyien jelentkeztek?
Csaba
a fejét rázta.
- Nem
érdekel.
-
Gróf is van köztük. Miniszteri fogalmazó is. Ulánus kapitány is.
- Hát
akkor mért éppen engem választott ön?
-
Mert ön az egyetlen, akire az információim egybehangzólag úgy szólnak, hogy
komoly úriember, fiatal, rendes, becsületes ember. Nyolcezer koronámba került,
hogy ezt megtudjam.
A
beszédje tisztának látszott. Értelmes és nyugodt minden szava, mint a
gyakorlott üzletes embereké. A pomádészag, amely felőle lengedezett,
éppenséggel nem volt fővárosias, de hát a fővárosban is élnek ilyen
félig-urak.
- És
a kedves leánya is elfogad?
- Nem
tud az ügyről semmit.
Csaba
gondolkodott.
- Hát
akkor a házasság még messze jár. Ön azt véli, hogy udvarolgatok előbb a
leányának. Bálokba, Kuglerhez, vagy fürdőre kísérgetem...
- A
leányom három nap múlván a felesége lehet.
Csaba
szinte meghökkent. Megint gyanakvón nézett az emberre.
-
Sürgős? Mért sürgős?
-
Csak a lehetséget mondom. Én mentül előbb óhajtanám. A lányom, mondtam
már, hogy semmit se tud az ügyről.
- A móringot
készpénzben adja a leányának?
-
Önnek. Akár készpénzben óhajtja, akár értékpapirosokban. Az egybekelés
előtt való órában a közjegyző előtt. Mégis engedje meg, hogy
megkérdezem: mire fordítja? Micsoda vállalatot kezdene? Mert hát én
üzletértő vagyok, ön pedig mégiscsak fiatal ember hozzám képest:
tapasztalatlan ezen a téren.
Csaba
habozva nézett a szoba szögletébe. Eléje terítse ennek az embernek a húga
keserves ügyét? Nem, ez nem tartozik reá. Erre csak annyi tartozik, hogy férjet
választ a lányának, s a közjegyző asztalára olvassa a leányának a
móringját. Aki megházasodik, szabadon rendelkezik a felesége vagyonával. Vagy
elmondja egy teljesen ismeretlen borkereskedőnek még a művészete
ügyét is. Mit ért ez abban?
Aztán
még az se bizonyos, hogy a leányt elveheti. Lehet, hogy szép és fiatal -
ámbátor minden borkereskedő a maga borát dicséri -, de az is lehet, hogy
más okból olyan sürgős a házasság. Egy apa se nyitja fel a leányának a
szennyes ládáját az esküvő előtt.
-
Újságot alapít, ugye? - szólalt meg Ó Péter - arra nagy pénz kell. De ha vannak
társak... És más fundamentum is kell.
-
Csak az az egy - mosolyodott el megvetőn Csaba -, hogy az újság ne olyan
legyen, mint a többi.
- „Ne
legyen olyan, mint a többi.” Jó. Fundamentumnak jó. Én is járatok három újságot
is. Igaz, hogy csak az első levelük más. És hogyan gondolná ön például egy
jó újságnak a szerkesztését?
Csaba
vállat vont.
-
Hát... én az országnak csinálnám: nem Budapestnek. De bocsánatot kérek: nekem
dolgom van bent. Bemutat még ma este a kedves leányának?
S
fölkelt.
- Nem
itt lakik - mondta Ó Péter a kalapjáért nyúlva -, de ha velem jön, holnap
bemutathatom. Mi is van ma? Szombat. Holnap vasárnap. A jövő héten
házasember lehet. A polgármester szolgám nekem.
- És
a kisasszony... hátha nem tetszik neki a figurám?...
Ó
Péter legyintett:
-
Afelől nyugodt lehet.
- De
hátha mégis?
- Ó,
dehogy.
-
Annyira bizonyos ön, hogy nem ellenkezik? Ó Péter feljebb szegte a fejét.
- Énvelem? Az én
házamban?
|