MÁSODIK RÉSZ

1

A kisasszony ebéd után kilopta az újságot az apja szobájából.

Az apja szeme láttára is kivihette volna, vagy leülhetett volna ott az apja szobájában a karosszékbe az íróasztal mellé, és olvashatta volna őelőtte. A kisasszony azonban csak alig néhány hete szabadult ki a klastromból: még benne volt talán az érzésében, hogy meg kell gyónnia, ha újságot olvas.

Ott bizony a bejáró növendékek be-becsempésztek egy-egy újságot az iskola padjaiba, s leginkább csak az első levelét az újságnak. Szombaton aztán minden leánynak a gyónásában benne volt:

- Novellát olvastam.

Ida csak kétszer gyónta. Igaz: egyszer még, hogy meghallgatta, amit egy szerelmes novelláról locsogtak. Azontúl elfordult, ha afféle kárhozatos nyomtatványt látott, s bedugta a két fülét, ha a lányok novelláról vagy éppen regényről csevegtek, pedig szinte reszketett a kíván­csiságtól. De hát azt is meggyónta:

- Bűnös kíváncsiságot éreztem egy novella iránt.

Hát most már olvashatott volna novellát, verset, regényt. Akár mindennaposan is. Tizenkilenc éves volt. A klastromban már csak úgy maradhatott volna, ha belép a szerzetbe.

Ida azonban zöld bimbócska korában se lépett volna be. Virágkorában meg már, hogy a felső osztályokba járt: Petőfit is kellett ismernie. Nem teljesen, csak szemelvényekből. De Ida szorgalmas tanuló volt, s érdeklődéssel fogadta el egy Klein Berta nevű bejárótól kölcsönképpen a teljes Petőfit.

Petőfi költeményeinek mindjárt az első megzendülése:

Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem.

Ettől ugyan éppen nem indul apácának a már virágzó leány.

Ida szinte megrázkódott a gyönyörűségtől, mikor ez a mondat először harsogott a szívébe. Ha más mondta volna vagy írta volna, megborzadt volna a bűnös szavaktól, de hát a Poétika tanulókönyv, és Petőfi költeményeit ismerni kell annak, aki valamikor majd érettségi vizsgálatra készül. Aki csak szemelvényekből ismeri, nem ismerheti úgy, mint aki valamennyi versét olvasta.

Hát olvasta.

Az arca úgy égett, mintha máris ott állana az utolsó egzámen professzorai előtt: csupa szerelem és szerelem a könyv. Jaj, de hogy is tudományoskodhatnak az ilyesmiről hangosan!

Aznaptól fogva éppenséggel nem óhajtott apáca-kornétát a fejére. Esténként, mikor lefeküdt, az imádsághoz mindig hozzásóhajtotta:

- Szabadságot és szerelmet adj, Istenem, mint a kívül lakó, boldog, más nőknek.

Alig hétéves volt szegény lelke, mikor az apja betette a klastromba, és a szünetekre se vitte haza. Idának a szíve mindig hét tőrrel hasadozott, mikor a többiek hazamehettek. Ő egymaga sírt az iskolának azon a boldog napján.

Őneki nem szabad. Tudta is az apácáktól, hogy miért: az anyja már nem él; nőrokonuk nincs olyan, akire az apja rábízhatná, s az apját igen elfoglalja az üzlete, a borkereskedés. Borkeres­kedőnek sokat kell utaznia. Mikor meg otthon van, a pincében foglalatoskodik.

Nem is igen látta az apját, legfeljebb ha egyszer évenként, s leginkább júniusban. Egy kosár ürmös borral kedveskedett olyankor az apja az apácáknak, és kérte őket, hogy szívleljék meg nyáron is Idát maguk között. Mindig szép fekete kabátban jelent meg az apja, s komolyság és elfogultság látszott az arcán. A hajában egyre több a fehér, az orrán a vörös, mintha a testének minden melege oda szokott volna gyülekezni. Ida - mintha csupán távoli valakije volna az apja - csak éppen megcsókolta, ügyelve, hogy a bajusz hegye meg ne bökje, s két-három kérdés volt minden beszédük:

- Hogy vagy? Kell-e valami? Pénzt adjak-e?

Pislogva és szinte idegenül nézett a leányára. Aztán megint nem mutatkozott esztendőn át.

Egyszer egy asszony látogatta meg Idát. Már akkor ötödikes volt, tizenöt éves. Épp uzsonnáz­tak, mikor az apáca a látogatóterembe szólította:

- Egy asszony vár lent - mondta -, Beretvás Istvánné.

Ida elképedt.

- Ki az?

- Azt mondja: dajkád volt.

Ida nem emlékezett a névre. A dajkáira is csak annyiban, hogy ki csontos volt, ki gömbölyű, ki Rozi, ki Mari, ki cipellős, ki mezítlábas. Mégis hát örömmel hagyta félben a kávéját, és sietett le a lépcsőn.

Egy harcsaképű, fekete fejkendős asszony fogadta. Apró szeme örömtől pislogott.

- Ó, Iduska!

S a szája az ó-nak mosolygó kimondásában akkorára nyílott, hogy egy zsemlyét be lehetett volna rajta dobni célzó ügyesség nélkül is.

- Jaj, már meg se ismer a lelkem! Hogy megnőtt! Hogy megszépült! Jaj, az a szép fekete szeme! Szakasztott tekintetes asszonyom! Isten nyugtassa szegényt, most is élne, ha beteg nem vót vóna. Rosszul mondtam a nevemet az apácának, azután eszmélkedtem rá, mikor kiment. Csak annyit kellett vóna mondanom: Mari, a dajkája Iduskának. Mert hiszen nem tudhatja, hogy asszony vagyok. Beretvás Pista vett el. Az első szeretőm. Cserepeslegény. Jó ember, csak ritkán részeg. De akkor se ver. Tör, zúz egy kicsit, de nem ver. Most itt cserepezünk Kelenföldön - gondótam: megnézem az én aranyos kis Iduskámat. Most mán ugye emlékezik reám?

Ida már emlékezett. Elbeszélgettek Ida anyjáról, hogy milyen jó asszony volt.

- Csak mindig szomorú - mondta Mari.

- De hát mért volt szomorú az én édes jó anyám? Én nem emlékszem rá, hogy szomorú lett volna.

Mari behunyta a szemét, s felvonta a szemöldökét.

- Pedig hát igen szomorú vót annak az élete szegénynek, Isten nyugtassa.

- De hát mért volt szomorú?

- Hát... hát... Még a konyha is ott... Annál szomorúbb konyhát nem láttam életemben - s a fejét csóválta -, itt is olyan szomorú-e a konyha?

- Hát... csendes.

- De nemcsak apácák főznek?

- Nem. Vannak másféle cselédeink is. Hát maga a konyhán is dolgozott otthon?

- Dolgoztam én, lelkem, mindent, kisasszonykám. Ma is ott vónék tán, de hát az úr miatt...

Pillogott. Félbehagyta a szót. Megint csak az emlékezésekre tértek át, hogyhát emlékszik-e Iduska arra... meg arra?...

Ida bizony nemigen emlékezett. A házuk is már csak úgy képlett előtte, mint valami régi álom. Tágas, nagy ház. Ők az emeleten laktak. Az egyik szobában rézágy, fehér márványmosdó és egy nagy tükör, amelyben lábig látszik az előtte álló. De különösen a sublót maradt az eszében. Testes körtefa sublót. A tetején üveg alatt nagy, szép régi óra: alabástrom oszlopai között fehér szakállú csuklyásbarát áll, arasznyi nagyságú, fogja az aranyfonálból font kötelet. Minden óraverésben harangoz. Olyankor az óra számlapja fölött Mária gyönyörű képe jelenik meg, a kisded Jézus a karján. A barát buzgó hajladozással harangozza az ávét.

Egy zongorára is emlékezett, noha ő akkoriban csak bújócska játszásra való bútornak gondolta. A hosszan lelógó, zöld plüssterítő rajta alkalmatosan takarta a búvóhelyet. Micsoda ünnep volt, mikor Bodokyné ott ült náluk, és a Pista fiú is vele. A két mama csevegett, ők meg ketten ott elevenkedtek a zongora körül. Egyszer más asszony is jött velük, s egy leánykát hozott magával. Akkor még vidámabban játszottak. Elváláskor az asszonyok megcsókolták egymást, s a leányka is Idát. Ida akkor Pistát is. Az asszonyok nevették:

- No lám! Kap a legényen.

Ida igen elvörösödött. Mindig szégyenkezett, ha azt mondták, nem illik.

S még egy gyermek volt, akire abból a korából emlékezett: egy nálánál két évvel is fiatalabb leányka, a könyvelőjüknek a leánykája. Az a könyvelőjük ott lakott az udvarukban. Bogárnak hívták, de rác volt, s tán Bogdanovics eredetileg. Akkor vált Bogárrá, mikor az ő napja, magyarosította a nevét Alt-ból Ó-ra. Sváb eredet volt az apja, bácskai sváb. Hát annak a Bogárnak a leánykája mindig künn játszadozott az udvaron. Eleven, kis kékszemű leány, és kerek pofikája piros, mint a rózsa. Ida szinte mindennaposan lefutott hozzá valami nyalánk­sággal.

- Ellácska, Ellácska! Hol vagy?

És csókolgatta, kacagott a beszédein.

Mikor Ella még csak lábrakelő kisded volt, örömtől repesett, valahányszor Idát meglátta:

- Kisanyukám.

Ida gyakran gondolt arra a leánykára is. De persze többet a fiúra. S különösen, mikor szünet közeledésén örültek a növendékek. Ha ő is hazamehetne, találkozna Pistával...

Mikor már a felső osztályokba járt, gyakran gondolt arra, hogy Pista is megnőtt: most már szép fiatalember lehet. S egyszer csak arra gondolt, hogy az ő férje az a Pista lesz. Először csak talán volt a gondolata, később már bizonyosan.

- Mikor jöttek el hazulról, Mari?

- Mindenszentek után való kedden, lelkem kisasszonykám.

- Mondja: ott laknak-e még Bogárék?

- Dehogyis, kisasszonykám. Van annak tíz éve is, hogy...

- Azt tudom apámtól. Valami rendetlenség miatt tette ki. Kárt okozott az üzletnek - már nem tudom. De hogy ott maradtak-e a városban, vagy hogy elköltöztek?

- Egynéhány évig még ott lógadoztak. Petrovicsnál vállalt hivatalt Bogár úr. De a télen ők is felköltözködtek Pestre. Találkoztam velük már hatszor is. Bizony nincs olyan jó soruk, mint...

- Találkozott? Él még a kis Ella?

- Hogyne élne! Hiszen éppen ővele találkozok legtöbbször. Ott laknak valahol ők is Kelen­földön, vagy hogy a Lágymányoson. De nem kis Ella az mán: olyan szépen serdül... Csak bizony látszik rajta is, hogy vékonyan füstöl náluk a konyha.

- Jaj, édes-aranyos Marim, mondja meg neki, hogy látogasson meg. Akármelyik vasárnap jöhet. Délután három és négy között.

- Megmondom, kisasszonyom, meg.

Ida pillogott. Aztán mégiscsak kimondta a kérdést:

- Hát Bodokyékról tud-e valamit?

- Bodokyékrul? Ki is az a Bodoky? Tudom mán: Bodokyné tekintetes asszonyom, aki odajárt hozzánk. Olyan tokás, szőke, nevetős, két gyűrű az ujján, egyik pirosköves, mint a piros bor. Vót egy citromszín-selyem, szép nagykendője...

- És egy kisfia is...

- Az, egy kisfia, Pista. Hogyne tudnám. Kenderhajú gyerek. Mindig kisasszonyommal játszott. Emlékszik-e: egyszer lerántottak három csészét, ahogy maga belekapott az asztalterítőbe.

- Hát azok hogy vannak?

- Nem tudok róluk semmit, kisasszonykám-lelkem. Mert hogy én aztán az adópénztáros úrhó szegődtem, nem jártam az utcájuk felé. A piacra meg maga az asszonyom járt. Én addig takarítottam. Ott mán nem vót olyan jó a sorom, mint maguknál. Igen komisz vót a naccsága: még az ételt se adta ki.

Ida elgondolkodva nézett az asszony szélesre dolgozott kezére, aztán elkomolyodott:

- Mondja, Mari: mért nem mehetek én soha haza? Minden társam hazamehet az ünnepi szünetekre, csak én nem.

Mari zavarodottan pislogott:

- Ó, lelkem... hát hogyan?...

- Ahogy a többi. Mindenkit hazavisznek.

- Ó, lelkem... de hogyan is lehetne? Iszen minden hónapban más asszony van a háznál.

S elmosolyodva rázta a fejét:

- A tekintetes úr igen jókedvű ember.

Ida nem értette ezt. A gazdasszonyt gondolta, hogy váltogatja az apja - ha az iskoláit teljesen elvégzi, ő fogja majd a gazdasszonyt, ő rendelkezik a házban. Csak azon a szón csodálkozott, hogy az apja jókedvű.

Mondta is:

- Jókedvű? Itt olyan komoly...

- Meghiszem azt - vont a nyakán mosolyogva a dajka -, vannak ott olyan dombérozások... De mondja, kisasszonykám lelkem: az imént tetszett említeni, hogy itt az apácáknál magamfajta asszonyok is szógálnak a konyhán: nem lehetne-e, hogy engem is...

- Mi az a dombérozás?

- Dombérozás? Hát devernyázás, lelkem kisasszonykám, ahogy az urak szoktak. (Pislogott, elkomolyodott.) Mert tetszik tudni: nagy jó vóna az nekünk, ha én is kereshetnék. Esténként hazajárnék innen. Vihetnék magammal néha egy-egy kis maradék kenyeret, tán még pecse­nyécskét is...

Az ajtó nyílott: az ügyelő apáca fehér kornétás arca kukkant be.

- Az óra eltelt, Ida.

Ida elmondta mindjárt a dajkája óhajtását, de az apáca csak a fejét rázta rá:

- Mindennap jönnek efféle kérelemmel: megvannak nekünk a magunk régi belső cselédei.

Ida sokáig töprengett a dombérozás és devernyázás értelmén. Szótárban is kereste, de nem találta. Aztán el is feledte. Csak az a bizonyosság maradt meg előtte, hogy ő lesz majd az asszony a házukban: ő rendelkezik, s akkor majd körmére néz ő a cselédségnek, nem lesz annyi változkodás.

De hát mire való az néki, hogy elvégezze előbb a gimnáziumnak mind a nyolc osztályát?

A következő vasárnapon megint a látogatóterembe szólították Idát.

- Valami leány keresi magát - mondta az apáca -, a szülővárosából való.

Ida mindjárt tudta, hogy Ella a látogató. Bogár Ella. Kisanyám. A pirospozsgás, édes nevetésű angyalka.

Szinte szárnyon repült le a lépcsőn. Az arca kipirult. Előre mosolygott, és már előre rebegdélte.

- Ellácskám, kisleánykám!...

Az első emeleten azonban az igazgatói szobának az ajtaja nyílott kifelé. A kornétának alig néhány ujjnyi csücske fehérlett még elő, a sötétkék szoknyának is csak alig a széle. Ida mégis azonnal tudta, hogy Mária testvér, az igazgató asszony.

A futása egyszerre rendes, komoly járássá lassult. Az arcáról mintha téli szél fújta volna le a mosolygást és a pirosságot.

Mert a főasszony előtt, jaj, dehogyis ugrálhatott láb, és lebeghetett vígan a szoknya. A főasszony ugyan nem dorgál, se nem büntet, de a főasszonynak grófné volt az édesanyja, igazi grófné, parfümös skatulyában született, kékvérű grófné, s a grófnék igen polgári nevelet­len­ségnek ítélik az ugrándozást. A grófnék nem szólnak, csak elnyitják a szemüket. A főasszony szemében benne van minden grófnénak a szeme. Jaj: a föld alá süllyedne, akire így ránéz.

Ha Mária testvérnek csak szíjgyártó lett volna az apja, és csak szimpla szíjgyártóné az anyja, a növendékek csak egy közönséges vén apácának látnák. De grófné leánya...

Ahogy ő jár, ahogy ő bókol, ahogy ő prüsszent, minden apáca és minden leánynövendék úgy jár és úgy bókol és úgy prüsszent. De különösen ahogy néz: aranykeretű, hideg okuláréján át... Mintha a szeme is üvegből volna: néz úgy, hogy nem is pillant. Mint ahogy a múzeumi baglyok néznek. A legfincározóbb természetű lányok is, ha valamit sértőnek éreznek, egyszerre úgy néznek, elnyílt szemmel, pillantástalan nézéssel, hogy rezeg belé a szemük bogara. De általában akármi cselekedet vagy mozdulat kétséges a klastromi leányban, egyetlen gondolata: hogyan cselekedne a főasszony? Vagyis hát a grófné. Ahogy a sifonérban egy kis szagos szappannak minden ing magába veszi az illatát, a növendékek is úgy szívtak magukba ott egy kis arisztokratikus levegőt. Aki nem úgy lép, nem úgy fordul, nem úgy mosolyog, nem úgy köhint, nem úgy fogja a zsebkendőjét, nem úgy beszél és nem úgy hallgat, mint Mária testvér, az olyan leány közönséges.

- Te közönséges...

Ida hát egyszerre meglassult, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg a bokáját. A dereka katonásan megegyenesült. Az arca méltóságosra komolyodott.

Feje mély meghajtásával köszönt a főasszonynak.

- Laudetur...

- In aeternum...

S úgy meghajolva várta meg, míg a főasszony elsuhog előtte.

A vendégszoba közepén egy tizenhárom éves forma, fiúsarcú leány állt és nézett a megnyíló ajtóra. Szegényes fehér blúz rajta, és olcsó, fakó, lila-szín szoknya. A fején bazári szalmakalap, kisujjnyi kopott bársonyszalag rajta. A kezében is bazári fehér napernyő. A homlokát a hajának szinte merev nyirata ékteleníti, az is olyan piaci-polgári sárgás, agyag-szín haj, mintha az is valami olcsó helyről került volna ki. A cipője gombos cipő, de látszik, hogy nem az ő lábára vették: a lába-szárától eltágult a széle.

Teljesen idegen, hideg, bámész arc! Annyira idegen, hogy Ida beljebb is tekint a terembe. De nincs ott senki más.

Hát csak ráfagyott a szeme.

De az idegen leányon is látszott, hogy Idát nem ismeri meg. Csak nézett, mint az ijedt hal - a szeme is olyan kékesszürke -, nézett csodálkozva és várakozón.

- Bogár Ella? - szólalt meg végre Ida tétován - Bogár Eleonóra...

- Én vagyok, kisasszony - felelt a leány. S bókolt kissé.

Fakó, sovány arcán reménykedő mosolygás jelent meg. A kisasszony szó kellemetlenül érintette Idát. Hát már nem kisanyukám...

Nézett, mint a grófi-szemű Mária testvér szokott, elhidegült szemmel, pillantástalanul.

- Örülök, hogy látom - rebegte végre -, üljön le, Ella. Örülök... Igen kicsi volt még akkor... Nem is emlékezik rám talán...

A leány szeme vizsgálódva járt Ida arcán. Látszott rajta, hogy nem emlékezik.

- Valami keveset - mosolygott tétován, alázatosan -, igen kicsi voltam még...

- Akkor egy szavamra se emlékszik?

- Nem tudom...

- Hogy hogyan szólított engem...

- Bizony...

S felvonta a bal vállát.

Ida akkor a kezére pillantott a leánynak: vörös kéz, fekete szélű, keskeny körmök. Az arca még inkább elméltóságosodott.

- Akkor hát arra se emlékezik, hogy én hogyan szólítottam?

- Bizony nemigen...

- De hát mégis mire emlékezik abból az időből, mikor nálunk lakott? Mikor még kicsi volt?

A leány elmosolyodott.

- Sok mindenre. Egy piros ruhámra, mikor rám adták. Véltem, hogy repülök benne, úgy örültem rajta. Egy kis macskára, ahogy pofozgatta a bábumat. Két bábumra emlékszem. Mind a kettőnek a feje porcelánból való, s mind a kettő eltört, és sírtam...

- És másra nem emlékezik? A leány elgondolkodott.

- Egy lépcsőre: leestem róla. Akkor tört el a bábum is. Egy tükörre a díványunk felett...

- Hát még?

- Keresztanyám egyszer tízfillérest adott. Szép új pénzt. Lenyeltem. Azon is sírtam.

- Játszótársaira nem emlékezik?

- Két leányra. Egyik különös, csipogó beszédű. Együtt jártunk haza a dedóból.

- És a másik?

- Az is az utcánkban lakott. Rövidre nyírt hajú leány. Orra igen pici. Mindig piros almát harapdált az iskolában, s olyankor az orra is ellapult.

- Előbbi korból való játszótársaira nem emlékszik? - A leány gondolkodott.

- Egy fiúra emlékszem, hogy labdáztam vele. Nem... ez későbbi. Boltosnak a fia volt. Cukrot hozott ki nekem, árpacukrot...

- Hát semmi más fiúra nem emlékszik?

- Abból a korból csak arra a két dedóbeli leányra. - Ida elgondolkodva nézett rá.

- Magának jó - sóhajtotta aztán.

Arra gondolt, hogy Ella künn járhat-kelhet szabadon. Ella csodálkozón nézett. Várta, hogy Ida megmagyarázza: miért jó őneki? Végre is a fiatalságára vélte, hogy Ida is szeretne még gyermek lenni. Tizenöt éves volt akkor Ida. Hallgatva nézték egymást.

Aztán Ella szólalt meg: - Maga olyan szép...

Idán mintha villanyáram futott volna végig. Sose mondta még neki senki, hogy szép. Csak az iskolában, hogy egyszer egymás szeméről beszélgettek, az ő szemét is a szépek közé sorolták.

Mikor elvált Ellától, egyenesen a mosdószobába sietett, és érdeklődéssel szemlélgette magát a tükörben.

Hát bizony ha még másvalaki is állt volna mögötte, olyan valaki, aki a formákat és színeket értő szemmel vizsgálja, azt mondta volna neki:

- Bizony nem szép maga, Idácska, nem szép. Csak épp hogy orra, szeme rendes. De az arca színe még nem virági. A szemében még nincsenek sugarak. A termete még csak mint valami nyurga fiúé. A szája meg éppen nagyocska is. Az a kese leány csak azt látta, hogy a maga ruhája tiszta és rendes, s az arcára és a kezére bőven jut a mosdószappanból.

De hát az a másvalaki nem állt Ida mögött, s Ida elégedett szemmel nézegette magát a tükörben.

A következő vasárnapon megint szólították Idát:

- Vendéged van - mondta egy leánytársa -, eredj.

Ida megrezzent. Egy évben egyszer ha történt, hogy a vendégterembe szólították. S akkor is csak júniusban, az apja. De hol van még június?

- Apám?

- Nem tudom: egy úr meg egy leány.

Ida dobogó szívvel sietett le. El nem vélhette: kivel jöhetett az apja?

A teremben akkor többen is voltak, leginkább mamák, noha már öt óra felé járt az idő.

Ida egy tekintettel látta, hogy az apja nincs köztük, de egyben megismerte Ellát. A lila-szín szoknya és fehér blúz volt megint rajta, s a bársonyszalagos bazári szalmakalap. De a cipője már lábára illő, fűzős fekete.

A leány már bizalmas ismerősként mosolygott reá. Fölkelt a székről, és Ida elé lépett. Várta, hogy Ida kezet nyújt neki, amit Ida meg is cselekedett.

Egy tapló-szín hajú és szakállú úrféle is fölkelt, és bókolt Idának. Teljesen ismeretlen úr fekete, kopott kabátban. A szeme apró, orra vékony, ösztövér test. Barátságosan mosolygott Idára, s mosolygásában sárga és csorba fogait is előmutatta. Bizony kellemetlen képű ember.

- Nem ismer, ugye, Idácska?

Ella folytatta a szót: - Apám.

Ida már vélte is. Volt valami hasonlóság a kettőn, noha az apa szeme fekete volt, s az orra vékony és hegyes, de a két arc mégis egyezett valamiképpen. A ruhájuk szaga is mind a kettőé olyan, mint a penészes mogyoróé.

- Tessék - intett a székre Ida komolyan. (Mint ahogy Mária testvér szokott az igazgatói irodában.)

És maga is fogott egy széket: velük szemben ült le. Az volt az érzése, hogy Ella dicsekedett otthon, s az apa hálából látogatja meg, hogy nem volt kevély a leánya iránt.

Az apa csakugyan azon kezdte, hogy köszönte Idának a szíves érdeklődést a leánya iránt.

- Ez bátorít rá - mondta tiszteletesen -, hogy a kisasszony jóságát magam is megkeressem. A leányom most tizennégy éves, és szeretném iskoláztatni. Már két éve, hogy végezte az első polgárit, de éppen akkor hely nélkül voltam, és három hónapig csak épp hogy a madaraim tartottak el. Tudja talán, hogy mellékesen madártenyésztéssel foglalkozok. Emlékszik talán, hogy kedves ura-atyja épp ezért dobott ki...

- Nem, nem tudom - hőkölt el Ida.

- Nem tudja?

- Gyermekkorom óta nem voltam otthon.

- Gyermekkora óta?

- Anyám halála óta.

- De hiszen ez még azelőtt történt. Hát az úgy volt, hogy az irodába is bevittem egy rigót. Azt csak tudja talán, hogy könyvelő voltam ott?

- Azt tudom.

- Hát bevittem egy rigót. Gondoltam: örömet szerzek vele édes ura-atyjának. A rigó úgy fújta a Rákóczi indulóját, hogy aki csak arra ment, megállt, és hallgatta. Alt úrnak tetszett is a rigó, s különösen tetszett, hogy csoportok álltak sokszor az üzlet előtt. Hallgatták a rigót. És hát persze az üzlet címtáblájára is fordult a figyelem:

Ó PÉTER BORNAGYKERESKEDŐ

Mondja is aztán egyszer:

- Hallja, Bogár, énnálam a hadsereg is rendel, és csupa osztrák tiszt jár ide: nem taníthatná-e meg ezt a rigót a Gotterhaltéra?

- Igen szívesen - feleltem -, de kell rá vagy három hónap. Még akkor csak kicsiben foglalkoztam rigókkal: alighogy öt volt. Együtt tanítottam őket. Többnyire mészárosok vették. Ötven-hatvan koronát is fizettek egyért. Visszavittem a rigót, és egy fia-rigót fogtam iskolázásra. Külön szobába vittem, és furulyáztam neki a Gotterhaltét. Fájt a szívemnek, hogy olyan nótát kell tanítanom, de hát ha az üzlet kívánja, meg kell tennem. Avval könnyítettem aztán a lelkemen, hogy egy másik rigót meg a kamarában a Jaj, be huncut nótára tanítottam. Három hónap múlva úgy fújta a rigó a Gotterhaltét, mintha csak Bécsben tojták volna. Alt úr igen örült neki - már én csak Alt úrnak szólítottam -, mert mikor hozzákerültem, még akkor Alt volt a neve: megszoktam, és hát a régi vevők is csak Alt úrnak szólították az üzletben. Hát igen örült. Vagy két nap hallgat rigó. Harmadnap rákezdi szépen a közepén. Alt úr csak benyúl a zsebébe, kivesz egy szép ötvenkoronást. De még egy palack ürmöst is adott, hogy igyam meg estére. Mi történik azonban? Bejön délután két katonatiszt az irodába. Bort rendelnek ötven hektót. A rigó akkor is fújja a Gotterhaltét, hol elöl, hol hátul, ahogy szokta, de gyönyörűen. A két tiszt csak bámul. Kérdik Alt urat, hogy nem adná-e el a rigót. A tiszti ebédlőbe tennék. Abban a pillanatban megszólal az átkozott rigó: őrült erővel fütyüli: Jaj, be huncut...

Bogár Vince fájdalmasan sóhajtott.

- Ma sem értem, hogy az a rigó hogy fújhatta azt a nótát?! És miért éppen akkor? Hogyan és mikor tanulta? Lehet, hogy áthallatszott hozzá a kamrából a másik rigónak a szava, a haza­fiasé. A rigók különösen szeretik azt a nótát, meg azt, hogy Hármat tojott a fürjecske... Semmit se tanulnak könnyebben. De hát hiába: a kár megvolt. A tisztek kijelentették, hogy a rendelés meg nem történtnek tekintendő, s hideg köszöntéssel távoztak. Nekem is távoznom kellett. Még aznap ki kellett hurcolkodnom a házból. Ki is tekertem annak a disznó rigónak a nyakát! De hát már hiába! Alt úr engesztelhetetlen volt. Majdhogynem puskát sütött rám. Hát hiába... hiába... Azóta csak tengődök, mint Toldi lova a szecskán. Most a gázgyárban írnokoskodok. De hát mi pénz itt havi százötven korona? Ha a madaraim nem volnának...

Ismét sóhajtott. Aztán megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni belőle a kedvetlen emlékeket.

- Hát, kérem, édes jó kisasszonyom, az volna az én alázatos instanciám, hogy ajánlaná be ide a leányomat. Az ilyen egyházi intézetekben sokan élnek Krisztus kenyerén. Magának bizo­nyo­san van itt szava. Ha a leányom elvégezhetne csak négy gimnázimnot is, utána a keres­ke­delmibe járatnám: ő is kereshetne szépen. És én akkor teljesen fölvirágoztathatnám a madárakadémiámat. Boltot nyitnék itt valahol a belsővárosban. Bizonyára találnék társat is, aki pénzzel társulna velem. Mert most bizony csak nyomorgunk.

Leves és tészta az ebéd, főtt krumpli a vacsora. Egyik nap főtt krumpli, másik nap sült krumpli, néha kása. Százötven korona: nyomorúság.

Ida sajnálkozó szemmel hallgatott. Tudta, hogy a szerzet igen takarékos. Ingyenes helye csupán négy leánynak van bent. Kettő apáca-rokon, egy meg a gyóntató atya nénjének az unokája; egyet meg, egy Fazekas Borbála nevűt egy püspök ajánlására vettek be, mert tanító özvegyének a leánya. Hát nincs több. S ha volna is, akkor is hát hogyan kérje azt a méltóságos főasszonyt?

- Nem tudom, lehet-e? - rebegte végre - mindent megpróbálok még ma, vagy ezekben a napokban.

- És értesít engem - kérlelte megfénylő szemmel az apa -, hogy beszélhetek-e személyesen is az igazgató asszony őnagyságával.

- „Méltóságával” - korrigálta szinte ijedten Ida -, mert grófi családból való.

- Hát „méltóságával”, őméltóságával. Hozok őméltóságának olyan tudós rigót, amilyen még a római pápának se fütyült. A Komáromi-indulót fütyüli elejétől végig. Már kétszáz koronát ígért érte egy borbély. Hogyisne: két évig iskoláztam... A leányom is annyit fütyült neki, Ella művészien fütyül. Fütyülj csak egy nótát úgy rigósan.

Már akkor mind elmentek a szülők. Ida is aggodalommal pillantott az órára. A mutató ötön állt. Uzsonnára csengettek. Az ajtónálló apáca benyitott.

- Mennünk kell - rettent meg Ella.

Ida megkönnyebbülten kelt föl a székről.

- A rigó - mondta - nem szükséges. Világi nótákat itt nem hallgatnak még rigótól se.

- Hát akkor egyházi éneket - készségeskedett a madár-tanár, azt, hogy: Mennyből az angyal... Nagyszerű gondolat! Mennyből az angyal. Trillázva...

S boldogan búcsúzott.

Ida sokat töprengett: hogyan teljesítse Bogárék óhajtását? Arra nem volt bátorsága, hogy maga beszéljen az igazgatóasszonnyal, egy Margit nevű apácát kérdezett csak meg - a legfiatalabb apácát, akinek az előbbi héten tíz cserép virágnak a templomba elhelyezésében segített -, hogy mit gondol: lehetséges volna-e?

Az apáca a fejét rázta rá:

- Ha akarná se engedhetné meg az igazgató-testvér: nincs hely.

- De egy értékes rigót adna az apa: szent éneket éneklő rigót.

Az apáca elszörnyedt.

- Ezt meggyónja, Ida! Szent ének rigófüttyre!... rigótáncra!... Gondolatnak is egetrázó vétek!

S keresztet vetett.

Ida nyugtalanul várta a vasárnapot. Ella azonban nagy csodálkozására nem jelentkezett.

Csak a harmadik vasárnapon állított be. Új blúz rajta, fehér selyembatiszt; új szoknya, fekete. A kalapja is új, cipője is új félcipő, sárga. Az arca telt és rózsaszínben játszó. Mintha valami finomító masinából került volna elő.

- Csak köszönni jöttem - mosolygott boldogan -, az iskolázás gondolatát már félretettük. Rigót vittem egy cukrászhoz. Ötven koronát kértem érte. Közben látom, hogy két leány szolgál ott: kérdem, hogy nem alkalmazhatna-e engem is? Alkalmazott. Azóta csupa nyalánkságon élek. Fizetésem is van. Most még csak tíz korona hetenként. Később több. Ha megtanulom a mesterséget, magunk nyitunk majd cukrászboltot. Apa igen örül a szerencsémnek.

Csevegett, mint a madár. S közben hol a cipőjére gyönyörködött, hol a kezét nézegette. Már le voltak nyírva a körmei.

- Fiatalemberek is járnak a boltba; színésznövendékek. Igen kedves fiúk. Olyanokat monda­nak...

S hunyorított, nevetett.

- A rigó igen tetszik. A Rippet tudja: Ó, drága nőcském... Egyszer a tanárjuk is bejött. Újházy. Tudja, kicsoda Újházy? Nem? Híres, nagy színész. Krémeslepényt rendelt. Szerette volna hallani a rigót, de akkor éppen kedvetlen volt a rigó. Hát odaállok, és rákezdem, hogy kedvre kapjon.

S Ella füttyre csücsörítette az ajkát. A rigófüttynek tökéletes utánzása hallatszott a szájából.

Ida ijedten tekintett az ajtóra.

- Jaj, hallgasson el! Hogyan csinálja?

Ella mutatta, hogy a nyelve hegyét összehajlítja, odaveregeti a szája-padlásához.

A következő szombaton benne volt Ida gyónásában:

- Fütyültem...