- Az utolsó karácsonyest
a klastromban! - gondolta Ida, mikor már nyolcadikos volt.
Azon az estén a bent
maradt néhány árva növendék is ott vacsorázott az apácák asztalánál.
Huszonkilenc teríték összesen. A növendékek leverten ültek az apácák között. Az
asztal közepén kétméteres karácsonyfa, s a karácsonyfán szép aranyozott,
égszínkék, lapos dobozkák, de mind más és más. A főasszony ajándéka.
Kugler-cukorkák vannak a dobozban, s imádságos könyvbe való, remek kis
szentkép. A főasszony a világ legszebb efféle újdonságait hozatja meg az
örömnek erre az estéjére. A dobozkákon szám van: vacsora után sorsolás útján
jut mindenkinek egy doboz.
Idát Ottilia máter, a
francia apáca, ültette maga mellé, mert a legutóbbi órán Ida németesen ejtette
a relief szót, s az apáca a haragja hirtelen lobbanatában a nap (az aznap)
szégyenének nevezte Idát.
- Egy kitűnő
tanuló, akinek relif a röljef!... Hát
akkor mit várjak a többitől?!
Hirtelen haragú stájer
nő volt az az apáca, bár az iskola termén kívül olyan, mint valami
alvajáró. Ida sírt. Az apáca ugyan szólt neki, hogy ne vegye annyira szívére,
de hiába: Ida szívében vérző tövis maradt. Hát az apáca azon az estén maga
mellé vonta, és kedves Idámnak szólítgatta.
Jobbja felől meg egy nyugalmazott, vízkóros agg apáca ült. Az semmit nem
beszélt, csak sóhajtott egyet-egyet.
Már vacsora közben is élénk volt a csevegés. Az asztalon két
borospalack is ragyogott. Aranyozott szegélyű vignetta rajtuk: Legfinomabb karlócai ürmös Ó Péter
pincéiből. Azon az egy estén minden apáca részesült egy pohárkával a
rubin színű, édes italból. Bizony csak egy porcelán-pohárkával, vagyis
tojástartóval, mert likőrös vagy konyakos pohárkák nincsenek a női
klastromok pohárszékében. A leányoknak is töltöttek persze az ürmösből.
Kedvvel nyalintgatták, csemcsegtették, dicsérték.
- Mennyei!...
Ida boldogan hallgatta.
És persze minden
növendéknek a szeme a főasszony kezén járt: hogyan vesz a tálból? Hogyan
kanalaz? Hogyan aprít? Hogyan villáz? Megcsodálták a keze fehérségét is, noha a
keze nagyobb volt, mint sok vele egytermetű, közönséges apácáé. Vélték
azonban, hogy finomabb szabású.
És titkon csodálkozva
szemlélgették az arcát is, mint ahogy az iskolateremben is mindig szemlélték,
hogy milyen az arisztokratikus arc. Leánynak persze hiába magyarázná akár
minden tudósa az Akadémiának, hogy arisztokratikus arc nincs a világon. Mihelyt
valakiről tudják, hogy gróf, vagy grófi nő, az arisztokratikus
vonásokat rögtön megtalálják rajta, és titkos áhítattal bámulják.
De különösen csodálkoztak
azon, hogy gyakorta elmosolyodott. Soha nem látta az ő mosolygását senki
máskor. Nemcsak hogy komoly, szinte márványos volt az arca, de még valami
szenvedő vonás is borongott az ajkával szomszédos, két mély ráncban. Csak
az apácák tudták, hogy közönséges polgári fogfájás az az arisztokratikus, bús
vonás. A fogorvos bejárt a klastromba, de a főnökasszony irtózott a
szerszámaitól.
Akkor este hát látták a
növendékek: milyen az előkelő mosolygás. (A tükrök holnap csupa
mosolygást próbálnak.)
Vacsora után kisorsolták
a karácsonyi dobozkákat. Mindenki vont egy számot a karácsonyfa lábánál,
asztalkendő alól. A növendékek is. Aztán Margit, a legfiatalabb apáca,
rendre aggatta le a dobozkákat, s kezdte:
- 1! Kinél van az 1?
A boldog nyerők
sorra jelentkeztek, s mindjárt nézték is a képet: melyiké, milyen?
Az apáca a kis dobozokat
váltogatva szedte a nagyokkal. Idának a száma 29 volt. Mikor már a
huszonharmadik dobozt akasztotta le az apáca, úgy rémlett neki, mintha csak öt
dobozt látna még a fán: három nagyot és két kicsit.
- 24! - kiáltotta Margit
apáca.
A vízkóros agg sóhajtva
nyújtotta a számát.
Ida már bizonyosnak
látta, hogy csak négy a doboz, tehát egyvalakinek nem jut. A szíve elszorult.
- 25! Kinél van?
A főasszonynál volt.
Ida fölkelt, és
körülkerült az asztalon, hogy még jobban lássa: csakugyan hiányzik-e egy?
Lehetett már, mert hogy egymás szentképét szemlélgették a nyertesek, egy kis
bomlás keletkezett. A nyereményben a leányok a szerencséjüket érezgették. S
nemcsak az aznapi szerencséjüket, hanem mintha mutatvány volna az életük végéig
kiterjedő szerencséjükből. Karácsonykor az Ég érintkezik a Földdel.
Ida színefakultan ült
vissza a helyérc.
- 28! Az utolsó.
Abban a percben
megszólalt az ebédlő harmóniumja. Hortenzia máter, a zeneprofesszor apáca
kezdte rá nagyvígan:
Serkenjetek fel pásztorok!
Boldog örömhírt hallotok.
Ragyogó szemmel énekelték
valamennyien.
Csak Ida nem. Még el se
végezték az első strófát, fölkelt, és kitámolygott az ajtón.
Nemigen ügyeltek rá. Akik
rátekintettek is: látták, hogy sápadt. Nők könnyen sápadnak, könnyen
betegszenek, könnyen gyógyulnak.
Idának reggel vörös volt
a szeme, s a párnája is nedves.
- Mi bajod? Mért sírtál
annyira? - faggatták a leánytársai.
- Magának valami baja
van, Idám - tudakolódott Margit apáca is testvériesen -, elhívassuk az orvost?
- Ó, dehogy - rettent meg
Ida -, semmi bajom, csak rosszul aludtam.
Végre egy leánytársának -
aki szintén sírdogált akkor, mert egy számmal bővebb új cipőt küldtek
neki karácsonyra a szülei - elpanaszolta az ügyét.
- Képzeld csak hát, én
meg hogy jártam...
A cipő
szerencsétlenje azonnal megvigasztalódott, s mindjárt továbbadta Ida keservét.
Az apácák is még azon órában megtudták. Nagy vizsgálat indult, hogy hogyan
veszhetett el egy doboz? Mindjárt elő is bizonyult, hogy egy
asszonycseléd, a konyhának egy világi cselédje cipelte fel a karácsonyfát: az
vetett a kötényébe titkon egy skatulyát a sokból, persze a nagyobbféléből.
Tagadta esküvel, átokkal, de hát más nem fordult meg az ebédlőben. Végre
is sírva könyörgött, hogy bocsássanak meg neki: leánykája van otthon...
Idának a kárát persze
pótolták, háromszorosan is pótolták. Ottilia máter is nekiadta az övét, a
vízkóros máter is. És simogatták, sajnálgatták. De hát...
Ida azon éjjel tíz évet
komolyodott.
|