Elvégezte hát lassankint
a gimnáziumnak mind a nyolc osztályát.
Az érettségi
bizonyítványában csaknem annyi volt a jeles,
amennyi ürmös-szállítmány érkezett a klastromba. De ürmös nélkül is
bizonyára csakúgy lett volna. Egy jó éktelenkedett
csupán a bizonyítványban: a latin nyelvből. Nem fájt neki. Más lánynak se
volt a latinból jelese. Más iskolában se. Mondták is, hogy mióta világ a világ,
és a női gimnázium is gimnázium, soha még nő nem dicsekedhetett, hogy
jelese van a latinból. Nem is csoda: latinul csak a Vatikánban beszélnek, s ott
sem a nők.
Boldog bizonyossággal
várta utána a tedeumot.
- Szabadság, szerelem!
Be-befordult a
hálószobába, s érdeklődéssel szemlélte magát a nagytükörben.
Teljesen kifejlett virág volt.
Termetre csak közepes, de mégis nyúlánk, mint a méltóságos liliom termete. Arca
kissé komolykás arc, mintha mindig templomban járna, állna, ülne, s klastromi
színű persze, mint az oltár virágai, szemöldöke kissé magasas, és a szeme
már sugaras - távolacskán fekete, közelről szürke, nagyocska, nyugodt
szem. Csak épp hogy az ajkai valamivel férfiasabbak, mint amilyet leányok
szabnának maguknak, ha ők maguk rajzolhatnák a Teremtő elé, hogy
milyet óhajtanak. Csupán a finomsága volt nőies az ajkának, az a vonalka,
amely a két ajak közé, széphajlású íjként rajzolódik.
S ruhákon és frizurákon
kerengett a fantáziája. Bálba is jár majd télen, de bizonyára előbb is
nyári vigadalmakra. Fiatalemberekre szabad a tekintet. Udvarlásokat is
elfogadhat már ezentúl. De csak ahhoz megy majd feleségül, aki szíve szerint
való. Csakis derék és komoly emberhez, aki már érett gondolkodású; fekete
bajszú, és tán szakállt is visel - de nem hosszút; és szorgalmas, becsületes,
zenét is kedvelő; és aki őt akkor is elvenné, ha móringja nem volna.
Hát csak ilyenhez!
Ezt erősen
megfogadta.
„A szerelem mindent pótol
- forgatta elméjében Petőfinek egy versét -, a szerelmet nem pótolja
semmi.”
S nem is kételkedett a
jövendőjén: tudta, hogy az apja nem szegény ember. Módos lányok könnyen megválaszthatják:
ki a legméltóbb a kezükre.
A tedeumon már ott ültek
a szülők is. De ő hiába kandikált le a sokaságra, nem látta az apja
szürke, gömbölyű, nagy fejét. Még csak levelet sem írt az apja, hogy örül
a jeles bizonyítványnak. De hát az nemigen szomorította: az apák nehezen
mozdulnak levélírásra - tudta a leánytársaitól. Csak az anyák írnak
szorgalmasan, meg a leánytestvérek. Ő soha, de soha nem kapott még egy
levelet se.
A tedeum véget ért. A
folyosó megtelt boldog szülőkkel, ruhaillattal, virágillattal. Szoknyácskák
röpködtek. Leányok csókolództak egymással s az apácákkal, búcsúzóra; ővele
is.
- Írj ám.
- Írok, de te is.
Még az igazgató asszony
pergamen-arca is mosolygással volt teljes.
Csak az ő apja nem
mutatkozott.
Aztán ritkultak,
oszlottak. Elcsöndesült a zajgás. Végre egyedül maradt az apácák előtt.
Az igazgató asszony
ránézett, s intett neki:
- Jöjjön.
Ida dobogó szívvel
követte. S mintha még a járása is súlyos titok volna az előtte haladó
fehér-kornétás, vén szent árnyékának...
Mért hívatta? Mit mond
majd?
Az igazgató asszony az
íróasztalhoz lépett. Aranykeretű okuláréját feltűzte, és az asztalán
heverő cédulákhoz nyúlt. Az egyik cédulát odanyújtotta Idának:
- Olvassa.
Telegram volt az. Írógép
betűk. Csupa hiba a szavakban:
Kérem, hogy Ida maradhasson még egy évet. Fizetem a költséget duplán.
Nincs asszony a háznál, aki gardírozza. Ha netán apáca óhajtana lenni, abba is
készséggel beleegyezek. Kiadom a móringját csakúgy, mintha férjhez menne. Tíz
nap múltán szóval...
Ó
Péter
Ida vállában hideg
vonaglott. Szinte megkövülten bámult a telegramra.
? Nincs asszony a háznál. Hiszen éppen azért
is kellene hazavinnie őt az apjának, hogy legyen otthon asszony is!?
?... aki gardírozza. Minek nézik őt? Hát
mért nevezik az érettségi bizonyítványt érettséginek, ha még pórázra való
pincsi, aki megszerezte!
? Apáca óhajtana lenni. Dehogy óhajtana! A
bejáró növendékeket mindig irigyelték ők, bentlakók. Mennyi gyönyörű
titkot újságoltak! Fiatalemberek leveleit, fényképeit mutogatták.
Táncvigalmakról, színházakról, eljegyzésekről, divatról csevegtek.
Bolondítóan szép, új nótákat dúdoltak az órák szüneteiben egy-egy sarokba
vonulva. Rácsos kapu, rácsos ablak... Jaj,
nem győzték szombatonként elgyónni mindezeket a vétségeket. De ha
külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se
lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a
főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe
ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett
Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat
fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz
fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle
mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett
megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket.
- Mennyi a móringja? -
szólalt meg az igazgató asszony.
Nem érdeklődéssel
kérdezte. Pergamen-szín arca oly hideg volt, mint a templom kövei.
Aranykeretű ókuláján át gondolkodó, hideg szemmel nézett Ida arcára. Mert
bizony a növendékekről szóló naplóban Ida akaratosnak, makacsnak,
csökönyösnek volt bélyegezve. Évről évre egyre panaszosabban. Noha Ida
éppen ezt az egy hibáját nem gyónta meg soha. Mert csak akkor volt akaratos,
makacs, csökönyös, ha ártatlanul feddették vagy büntették, vagy ha olyan ételt
kellett volna megennie, amely ellen a gyomra tiltakozott. Nem érezte
bűnének.
A főasszony hát
nemigen kívánta a nyájába. Mégis hát ha jókora a móring, a szerzetben olyan
helyre is állítható az efféle maga kényén járó, hogy végre is alkalmazkodik.
- Mennyi a móringja?
Ida felvonta a vállát.
Szinte bénult nyelvvel, alig hallhatóan felelt:
- Nem tudom.
- Az édesatyja sohase
beszélt róla?
- Soha.
- Mekkora a birtokuk?
- Nem tudom.
Lehetetlen, hogy
valamennyire ne tudná.
- Csak a pincékre
emlékszem, hogy sok a hordó benne, megszámlálhatatlan. Rég nem voltam otthon.
A főasszony
gondolkodva nézett az asztal sarkára.
- Hát majd az
édesatyjával beszélem meg, ha eljön. Addig ott lakik a növendék-szobában. Ilona
testvér rendelkezik majd önnel.
Ida bókolt, és kábultan
támolygott ki az ajtón.
Tíz napra rá, vagy tán inkább tízezer évre rá megjelent az apja. Idát a
zongorateremből szólította ki Ottilia máter, s Ida szinte szédelegve
sietett a látogatóterembe.
Az apja még nem volt ott.
Majdnem negyedóra telt belé, mikor végre hallatszottak a lépései, az igazgatói
iroda felől... Tehát ott járt előbb.
Fekete hosszú kabát volt
rajta. Az arcán friss beretválkozás. A kalapját a kezében lógatta, s
gondolkodva lépegetett, mintha a folyosó fehér-fekete betonlapjait olvasná.
Ida mégis örömmel sietett
feléje. Megcsókolta a kezét, arcát. S az örömnek és aggodalomnak váltakozó
szorongatásai talán még a ruháján is látszottak a szíve fölött.
- Örülök, hogy jól
végeztél - kezdte az apa.
S a legcsekélyebb öröm se
látszott az arcán. Inkább aggodalom.
- Hát örülök. Mármost hát
kétfelé ágazik az utad: tanulsz-e tovább?
- Minek? - fakadt ki Ida
- ha akkora a móringom...
- Minek? A diploma mindig
jó. Grófkisasszonyok közt is van, aki... Ma már a leány is csakúgy lehet
minden... Csak pap nem. Más minden.
- Én csak asszony akarok
lenni.
- Asszony?
- Asszony. A diploma
férfiaknak való. Ha asszonynak születtem, asszonyi legyen az életem is.
Az apa mintha nem is
hallotta volna.
- Beszéltem az igazgató
asszonyoddal. Azt mondja: lehetséges. Két fiatal apáca is jár most az
egyetemre. És más klastromokból is. Külön padjuk van.
Idának az ajka már
remegett a fájdalomtól.
- Nem vagyok apáca. Mi közöm
az apácák padjával?
- Arról is beszélgettünk.
Itt nőttél fel köztük. Szeretnek. Százezer korona a móringod. Negyedét
leteszem előre. A többit: mikor...
Ida behunyta a szemét.
Alig hallhatóan rebegte:
- Nem akarok apáca lenni.
Aztán a hangja egyszerre
megerősödött.
- Élni akarok. Asszony
akarok lenni. Mért nem mehetek én is haza, mint más leányok? Most már
tizennyolc éves vagyok. És még mindig növendékruhában. Más leányok már ebben a
korban asszonyok és anyák. Tudom, hogy szép is vagyok: csak annyi a jogom az
életre, mint másnak. Vigyen már haza.
És a szeme tele volt
könnyel. Az ajka fájdalmasan vonaglott. A kezét könyörgőn tette össze.
Az apa összevonta a
szemöldökét, és zavarodottan pislogott maga elé.
- Hát iszen - mentegetődzött -, kihoztalak volna már előbb
is, de tudod, hogy nincs asszonyrokon hozzád illő. Mind paraszt. Még az
első évet is alig töltötted itten, már próbálgattam mindenféle
guvernántot. Csak úgy vaktában nem bízhattalak rájuk: legalábbis három hónap
kell, hogy megismerjük: úrinő-e? Vagy csak a képe szent? Egy se vált be...
Igaz, hogy fiatalok voltak: a ház unalma nem nekik való. Most hát keresek
valami korosat, valami elszegényedett, vén úrinőt, műveltet, aki
méltóképpen hordozhat a szárnya alatt.
Ida szeme ijedtre
kerekült. A vén úrinő említésére az igazgató asszony szigorúságát érezte
elrémülve. Még otthon is?...
- Ne keressen - rebegte a
szemét mélyen behunyva.
- De ha muszáj.
- Nem muszáj talán...
S akkor az apja hangja
erősödött meg.
- Muszáj. Valami
tisztességes hölgy kell melléd. Anya. Leány nem lóghat csak úgy magában. Meg
kell várnod.
- Meddig?
- Míg asszonyt nem
találok. És nekem ezt a szót, akarok, ne
mondogasd! Az én házamban csak egy akarok
van: amit én akarok! Anyád is ezt nem tudta megtanulni soha. De te már
gimnáziumot is végeztél, maturáltál is. A sok mindenféle tanulmány között azt
is megtanulhattad volna, hogy gyermeknek nem szabad ezt a szót kimondani az
apjával szemben: akarok.
- Bocsánatot kérek,
édesatyám - rebegte Ida könnyes szemmel -, csak az érzésem nyilatkozott ezzel a
szóval: hamarjában nem választhattam illőbb szót... Ne haragudjon.
Mikor az apja elment,
akkor gondolt rá, hogy azt kellett volna mondania: ő fogad majd maga mellé, akit alkalmasnak ítél. Ő fogad
majd minden házicselédet: szakácsasszonyt, belsőleányt, konyhai leányt,
hát fogadhat maga mellé anyapótlót is.
De már nem
változtathatott az ügyön. Levélben meg nem írhatta meg, hogy mennyire törné az
ajtót kifelé: szokva volt a rendhez, hogy minden levélnek az igazgató asszony
kezén kell előbb átmennie. Elolvassák előbb. Ráírják: Láttam - csak úgy mehet ki a levél a klastromból.
Imádkozott Máriához,
Szent Ida vértanúhoz és persze Páduai Szent Antalhoz is, hogy segítsenek rajta
valahogy. Hát valamelyik aztán meg is segítette: reggelre a derekán érezte a mentőövet,
amellyel az árt megúszhatja: rávilágosodott, hogy akármiféle sárkányt is visz
az apja a házba, a fő az, hogy kiszabaduljon. Ha egyszer aztán otthon
lesz, majd markába szedi ő a gyeplőt.
Ezen aztán annyira
megvidámult, hogy aznap hatszor is megnézte magát a tükörben.
Mivel nyerte meg az apja
az apácák engedelmét? Vagy hogy püspök engedelmét is? Vagy továbbtanuló növendék címén maradhatott-e benn? - nem tudta. De már
hogy ott ebédelhetett az apácák asztalánál, szabadabban mozgott közöttük.
Kedvvel hallgatta a pletykáikat - mikor Mária testvér nem volt jelen -,
különösen amit csak neki susogott el egyik-másik, s legbizalmasabban egy Paula
nevű, pattanásos képű, hamiskás apáca, hogy melyik társa ki volt, mi
volt, mielőtt belépett volna a szerzetbe. Csaknem mindenkiről tudta
már Ida azt is, hogy mi a kedves nótája, amit titokban dúdolgat, és hogy a
klastromi élete előtt milyen férfiképet hordozott a szívében. Mert hiszen
a bizalmasság melegében mindenik apáca elsóhajtozza az emlékezéseit egyvalakinek
- attól az egytől aztán megtudja a többi is.
Idának igen érdekesek
voltak ezek a susogások, ezek a tereferék. S az is, hogy az ebédlőasztalnál
micsoda más teremtések az apácák, mint a katedrán. Egyikről-másikról azt
vélte kisebb korában, hogy nem is táplálkoznak, csak valami szent illat és
orgonahang minden táplálékuk. A ruhájuk alatt szellemi a testük, csak épp hogy
az arcuk földi. És hogy maguk közt is olyan komolyak és tekintetesek, mint a
katedrán. Hogy mekkorát kacag némelyik komoly! S a legszentebbnek is hogyan
csillog a szeme, ha valami kis megszólást hall a társára, vagy épp egy kis
pletykát. Közelről bizony igen földi asszonykák ők is. Még azt a
szörnyűséget is hallja tőlük olykor:
- Jaj: bolha van bennem.
Ki is járhatott már a
városba is velük mindennaposan. Mert hiszen jártak boltokba, piacra -
legtöbbször Amália testvérrel, a ház gondozójával, egy epedő
tekintetű kis apácával, vagy a kövér derekú, jó Stefániával, a
szakácsasszony apácával, aki oly serény kézzel dolgozik a konyhán, mint valami
kocsmároslány az apja konyháján a móringja növelésének tudatában - és ugyancsak
érti is: péntekenkint olyan szilvásgombócokat remekel, hogy még a legyek lába
is reszket az örömtől. Hát ki is járogatott már. Hol egyikkel, hol
másikkal. S olykor más női klastromokba is, mikor szerzeti közös ügyeket
kellett megbeszélniük, vagy megbetegedett valamelyik klastromban valamelyik
ismerős apáca. Ők mindig az ürmösből vittek olyankor egy
palackkal. Ürmöse nem volt más klastromnak. Vitték keresztény szívvel, örömest.
Augusztus végén már
levethette a növendékruhát is. A főasszony divatújságot hozatott, és
hosszan tanácskoztak egy ebéd után: mi szövetből, milyen szabású ruhát
viselhet Ida? Pepita ruhát választottak neki, de kabátkát továbbra is olyan
szabásút kellett viselnie, mint a növendékeknek, s felsőkabátot is. A
haját azonban felköthette már hátul különféle szimpla fonatokba, és elöl
magasra nyomhatta, hogy mégis ne legyen olyan, mint a növendékeké, akik hátul
csupán egy fekete selyemcsokorral köthetik egybe a hajukat. Szobát is külön
szobát választottak neki: az egyik vendégszobát. És hát hogy ne tétlenül
maradjon a klastromban, helyettes tanár lesz
közöttük: a zongora tanításában helyetteskedik majd, Eufrázia testvér mellett.
Ida örült ezeknek a kis
változatosságoknak. De az elméje mégiscsak azon motollált, hogy hogyan juthatna
haza. Ha kapucsendülést hallott, mindig megrezzent, és fülelt, hogy a kapus
mellé osztott apáca őt szólítja-e.
Arra is gondolt néha, hogy
talán nem az apja jön majd érte, hanem az az ismeretlen asszony, aki a
hatalmaskodást gyakorolja majd őrajta. Egyszer arra is gondolt, hogy talán
Bodoky látogatja meg.
S akkor édes
elzsibbadással hajtotta le a fejét.
Közben megint megnyílt az
iskolai év. A virágocskák besereglettek. Véniszankte után a nagyteremben
gyűltek össze. Az igazgató asszony felolvastatta a szabályokat, és
elmondta a szokásos intelmeket. Ida is ott állt az apácák között - szélről
persze. Az igazgató asszony bemutatta a növendékeknek:
- Ó Ida kisasszony a
zongora-gyakorlásban segédkezik majd. Minthogy azonban még nem vétetett fel a
szerzetbe, a címe nem kedves testvér, hanem
kedves kisasszony. A növendékek
éppúgy engedelmeskedjenek neki a tanítás órájában, mint a kedves testvéreknek.
Idának kellemes volt
eleinte, hogy ahányszor megjelent a folyosón vagy a zongorateremben, a leánykák
csakolyan tisztelettel bókoltak neki, mint az apácáknak, különösen az alsó négy
osztálybeliek. A járása méltóságosabbá vált, a szeme komolyabbá, minden
mozdulata: mint ahogy Mária testvér szokott.
Az apácák bizony más
professzori helyettesítéseket is bízogattak reá - ha valamelyikük
betegeskedett, vagy más okon kellett mulasztania. De a konyhán is gyakorta
helyettesítette az ügyeletes apácát. Ő mérte ki a lisztet, zsírt,
fűszert - bizonyára gondosabban, mint maga az apáca. Rendelkezett,
parancsolgatott. És néha, feledve Mária máter méltóságos példaképét, nagy
kedvvel forgatta a főzőkanalat is.
Az iskolában nem volt
annyira szigorú. Soha senkit nem dorgált, nem büntetett - mert ezt Mária
testvér se szokta, sőt ha valamelyik kislány jól felelt, meg is
feledkezett a méltóságáról:
- Jaj, gyere ide: hadd
csókoljalak meg! - fakadt ki örömében.
Azonban ha zajongtak,
olyan szigorúan szólt rájuk, hogy jobban megrettentek, mintha Mária testvér
szigorodott volna rájuk.
- Csendet kérek!
Dermesztően tudott
nézni, egyszerre hideggé vált, erős szemével.
|