Október vége felé Ilona
testvér odasúg neki az ebédlőben:
- Az édesatyja Pesten
van. Kérje ki az irodából az újságot. Pöre volt. Valami lengyel borkereskedővel.
Az újság az igazgatói
szobában volt. Ida nehezellte, hogy elkérje. Elég neki annyi is, hogy az apja
Pesten van.
A kanál szinte zörgött a
foga közt, alig bírt ebédelni. Minden gondolata azon forgott, hogyan mondja meg
az apjának, hogy megváltozott a gondolata: elfogad akármiféle asszonyt
vezetőjének, csak hazajuthasson. Van-e már olyan asszony? Vagy várnia
kell még? Ha azt mondja az apja, hogy várjon még, ő maga ajánltat olyan
asszonyt valamelyik apácával. Csak ki a ketrecből, ki! Mentül hamarabb!
A délután izgalmas
várakozásban hosszalkodott. Három órakor történelmi órára kérték
helyettesítőnek, mert Gemma testvért torokfájás foglalkoztatta. Ida csak
ült a katedrán, s feleltetett. De nem is hallgatott rá: ki hogyan felel. Kifelé
fülelt: hall-e hangokat a folyosón?
Óra végén csakugyan
nyílott is az ajtó: Klára apáca kornétája fehérlett be. Hívón intett Idának.
Ida elsápadt izgalmában.
- Apám?
- Nem. Valami kisasszony
van itt.
Egyszerre tudta, hogy
Bogár Ella. Három éve, hogy nem látta. Mióta bejelentette, hogy cukrászboltban
segédkezik, nem jelentkezett többé tanulásra. Ida gondolt néha reá. Bizonyosan
megtalálta a helyét - gondolta -, kellemesebb is fiatalemberek között, kávés és
fagylaltos asztaloknál, hogysem az iskolai padokban. Vajon mi hozta most
megint?
Szombat volt aznap.
Honnan tudja Ella, hogy őt már szombaton is meglátogathatja? Az apja talán
a vasárnapot várja, mint növendékkorában? De hát jó, hogy legalább Ella jött
el: a gyötrő izgalomra csillapító balzsam lesz egy kis csevegés.
A folyosó ablakain át beviláglott a nyugvóra hajló nap
narancsszínű fénye, épp a látogatószoba elé. S a fényben az ajtó
előtt állt egy pompás fehér strucctollas kalapú hölgy, térdig érő,
sötétzöld bársony felsőkabát rajta. Alatta rövid, fekete selyemszoknya.
Magas sarkú lakkcipő. S viruló arcát homlokára omló kanáriszín hajfürtök
szépítették.
Mosolyogva várta Idát, s
büszke nyakkal, mint ahogy páva nézhet a szimpla jércére.
Ida szinte káprázó
szemmel közeledett.
- Ella, maga az?
- Én vagyok. De már nem Ella:
Nóra a nevem. Erre jártam: eszembe jutott. Már mondok, megnézem: itt van-e
még? A kapusapáca mondja nagy örömömre, hogy itt van.
Ida megnyitotta a kilincset,
és szimmogva találgatta: micsoda parfüm szaglik Ellának a ruhájából?
A társalgóban nem volt
senki.
- Tessék. De hát hogyan,
hogy Nóra?
- Hát Ella olyan közönséges... Már a
vicelányok is Ellák. Ugye csodálkozik rajtam? Színésznövendék vagyok. Már
második éve. Színpadon is játszom. Díjakat kapok. Azt mondják, tehetséges
vagyok.
Elcsevegte: hogyan került
a színésziskolába. Egy vén színésznek köszönheti. Az is tanár, mióta
nyugalmazták.
Bent uzsonnázott az is a
cukrászboltban - aludttejet. Igen kedves ember, nemes gavallér szív. Másnap,
harmadnap is meg jelent. - Magát - mondta - az Isten is színpadra teremtette.
- De hát hogyan juthatnék
én oda? Hiszen iskolába kell járnom.
- Semmi akadályba nem
ütközik, majd elintézem, hogy díjtalanul vegyék fel.
- De hát iskola...
- Írni, olvasni tud?
- Hát hogyne: polgáriba
is jártam majdnem két évet.
- Elég: ilyen csinos
pofikának elég. A fő a pofika.
- De hát ruhám sincs.
- Azt is adok: maradt az
én feleségemnek annyi minden kacatja...
S adott belőle
mindenfélét, csak persze újravarrjuk. Igen kedves, jó ember. Nagy művész.
A szemöldökét emelve
mondta a nagy művészt. Aztán
nevetve tette hozzá:
- Nagy kutya!
A fogai fehérek voltak,
az ajka piros. Aztán elkomolyodott.
- Ó, azóta sok minden
történt. Csak a maga helyzete a régi, szegény jó Idám. Ej, de mit is magázzuk
egymást: szívesen fogadod talán...
Ida kissé megütközött, de
aztán kezet nyújtott. Tetszett neki Ellán, hogy olyan elevenen pezseg a vére,
hogy olyan csupa élet, szabadság - bizonyosan szerelmese is van már. Mégis hát
a színpad: az apácák nem vesznek be olyan növendéket bentlakónak, akinek az
apja vagy anyja színész.
S Ellának a kalapját
szemlélte. Ha kijut a klastromból, ő is olyan kalapot vesz, épp olyat,
csak tollára kisebbet.
- És van magának...
neked... arra a pályára kedved?
- Hogyne volna -
mozdított a vállán hetykén-vidáman Ella, vagyis Nóra -, színpadról könnyű
férjhez ugornunk. Grófot, bárót is kaphatok. Csodálkozol? Semmi lehetetlenség
nincs benne. És hát mi más a leány fő ügye: jól jutni férjhez. Apámék ezt
a szerencsémet ugyan meg nem teremtik. Mit adhatnak ők móringul? Három
rigót? Azért ugyan el nem vesz egy csaposlegény se. Hát megteremtem a
szerencsémet én magam. Gróf vagy báró! Alább nem szállok. Méltóságos asszony
leszek, vagy tán feljebb is.
S diadalmasan nézett
Idára.
Aztán körültekintett, s
elmosolyodott.
- Te, szabad itt
cigarettázni?
Idának elnyílt a szeme.
- Nem tudom.
- Bizonyosan szabad.
Hiszen férfiak is járnak ide.
S már elő is csillant
tarsókájából ezüst kis cigarettatartója. Felpattantotta. Nyújtotta Idának.
Ida szent rettenettel
hárította el.
- Soha nem próbáltam.
- Annál inkább.
- Nem, nem.
Nórának azonban már az
ajkai közt fehérlett a cigaretta. Gyújtója is volt elegáns kis ezüst tokban.
Rágyújtott. Lakkcipős lábát keresztbe vetette, és gyönyörködve fújta a
szája szögletén az illatos füstöt.
- Én bizony megszoktam -
mosolygott diadalmasan -, a színiiskolában minden óraközi szünetben
cigarettázunk. Fiúk, leányok, mind, mind. Ez már velejár a művészettel.
A székére szökkent.
Felült az asztalra. A széket csak zsámolyul hagyta a lábának.
- A fiúk nagy kutyák. De
igen udvariasak irántunk. Csókos szerep is van. Olyankor már előre
figyelmeztetjük őket: - Vigyázzon, mert bizonyisten pofon ütöm! -
Szemtelenek néha.
Kedvvel csevegett,
kacarászott.
S ahogy ott ült keresztbe
vetett lábbal, vígan fúvigálva a cigarettafüstöt, az ajtóban egyszerre csak
megjelent Ó Péter, s mögötte tárt szemmel a mindenes apáca.
Mind a két lány
megzavarodik. Ida elvörösödve siet az apja elé. Ó Péternek azonban csak Nórán
áll a szeme.
- Lehetetlen - bámul -,
maga Bogárnak a leánya? Hát hol él az én öreg jó barátom? Kérem, csak szívja
tovább a cigarettáját: magam is rágyújtok.
Sajnálkozva hallgatta,
hogy Bogár a gázgyárban dolgozik, és hogy alig százötven korona a havi
fizetése.
- Kérem, Nórácska, csak
mondja meg neki, hogy költözzön vissza hozzám. Én több fizetést adok neki.
Mindig is sajnáltam, hogy olyan csekély ok miatt különböztünk meg... Hol
laknak? Magam megyek érte.
Nyájasan, melegen beszélt
Ellával, vagyis hát Nórával. Csak azután fordult a leányához is. Elmondta, hogy
még mindig nem talált olyan asszonyságot, akire rábízhatná, de most egy özvegy
bárónét ajánlanak, annak ír majd, hogy eljöhetne-e.
Ida boldogan hallgatta.
- Úgy van-e anyám
szobája, ahogy életében volt? - kérdezte álmodozó szemmel.
- Úgy.
- Az óra is? A barát...
- Az is. Csakhogy biz az
ritkán harangoz már.
- Majd harangoz, ha
otthon leszek. Ugye az én szobám lesz akkor?
- Hát persze hogy a tied.
Jókedvű volt. Vidám
szemmel nézegetett a leányára és Nórára. És nagy fellegeket bodorított a
szivarjából.
Aztán együtt mentek el
Nórával.
|