Ida hát várt és várt
megint.
De hát olyan nehezen indul-e
az a báróné? Bizonyára nem írta meg neki az apja, hogy az ő lakásuk
címeres kúria volt valamikor: kertje is van az udvar hátulján.
Karácsony felé érkezett
egy levélke: lila tentával jobbra-balra dülöngő betűk, gyerekes írás.
Idának remegett a keze, mikor felbontotta. Az alul írt név: Nóra.
Kedves Idám
Örömmel értesítelek, hogy atyám ismét a régi helyén ül, s atyáddal a
legjobb barátságban. Csak épp hogy nem ott lakunk már a ti házatokban, hanem
mellette, majdcsaknem a szomszédban. Tegnapelőtt nagy vacsora volt
nálatok, s engem átkérettek, hogy danoljak. Persze anyámmal mentem. Daloltam és
fütyültem is rigósan. Óriási siker! Igen víg itt az élet. Sok a fiatalember is
a városban. Magam zaklatom majd most már édesatyádat, hogy hozzon haza.
Ida csak bámult a
levélre. Víg élet. Az ő apjánál
víg élet? El nem képzelhette, milyen az ő töprengő homlokú, lógadozó
fejű apja vígan? De a szíve egyben örömtől is dorombolt, hogy Nórában
olyan jó barátra talált.
Köszönöm. Csak zaklasd, zaklasd! - felelte egy
Mária-képes levelezőkártyán.
S várt és várt tovább.
Azonban múlt a karácsony,
múlt a tél hónapja: sem az apja nem jelentkezett, se Nórától nem jött többé
levél.
Szinte toporzékolt már
türelmetlenségében.
Iszen, ha pénze volna!...
De hát az ő kezében még nem fordult meg pénz soha. Se ékszere nincs, hogy
eladhatná. S ha volna is: merre a vasúti állomás? Hogyan szokás a vonatra
helyet fizetni? Mindezt hallotta ő már az apácák beszélgetéseiből,
mégis homályos valami volt neki. A dajkájára gondolt sokat, hogy bár meglátogatná
még egyszer: tőle kérne pénzt, vagy vele utazna haza. S ha már egyszer
otthon van, az anyja szobájában, a maga szobájában, az apja csak nem vetné ki?
A böjt első hetében
történt, hogy a zongora-gyakorló órán egy belső növendék, Mészkuthy Jolán
nevű, egyszer csak az akkordok fölé emeli a kezét, de ahelyett, hogy
lecsapna, Idára néz nagytitkosan, bizalmasan:
- Titkot tudok.
Idának elnyílik a szeme.
- Micsoda titkot?
- Mondja előbb: bizonyisten. Mert én is csak úgy tudtam
meg.
- De hát olyan fontos?
- Mondja: bizonyisten,
hogy nem adja tovább...
- Bizonyisten, no.
- Fazekas levelet kapott.
Ida egyszerre tudta:
milyen levélről van szó. Az ő növendékkorában is gyakran kelt ilyen
suttogás. Kelt valahol, mint mikor a nádasban susogás keletkezik egy helyen, s
mint valami láthatatlan lélek, végigsusog a nádszálak között. Minden növendék
susog a másiknak:
- Fazekas levelet kapott.
A suttogás persze elhat
az apácákig is. A levelet elkobozzák. A bűnöst megbüntetik, hogy
eltitkolta. A külső növendéket meg kizárják, aki becsempészte a levelet,
kizárják az iskolából. Tíznél is többször történt az ő iskolázása
folyamán. Sőt egyszer egy belső növendéket is kicsaptak, mert a
választ is megtalálták nála, s abban az a szörnyű sor éktelenkedett: Csókollak Mucuskám, s utána egy 1-es
szám és annyi nulla, hogy Pitagorasz is belekompolyodott volna a kimondásába.
Az apácák meg voltak
rémülve.
- Métely van a nyájban! -
rebesgették aggodalmasan.
A bűnöst külön
zárták, s másnap már nem volt az intézetben.
Hát Ida elszörnyedt. A
Fazekas-leány jámborka, szőke leány volt, neki különösen kedves
tanítványa, csak hatodik osztályos, alig tizenöt éves. Nem is valami szép, csak
épp hogy orra, szája rendes. A haja rövid, alig váll-közepéig érő, és a
szeme fiús, barna szem. Ida azért szerette, mert az az egy leány verte csak
pontosan a taktust a zongorán. A többit mind fékeznie kellett a hosszú
hangjegyeknél, és hajtania a nyolcadokban és tizenhatodokban. Azt is tudta
róla, hogy püspök-ajánlotta, ingyenes növendék, egy szegény, özvegy tanítónénak
a leánya.
- Mi van abban a
levélben? - kérdezte a Mészkuthy-leányt aggodalmasan.
Jolán vonakodott:
- Nem mondhatom meg:
bizonyistenre fogadtam. De borzasztóan szerelmes. Bisi a neve.
- Bisi?
- Az. Bisi. Világosan így
van írva a levél végén lent: Bisi, i-vel,
nem y-nal. Bisi. Odavaló, ahová
ő. Tanítóképzőintézeti tanuló.
- Mégis hát ír valami
olyat?...
- De ír ám. Mondja: bizonyisten.
- Bizonyisten.
- Hát ilyeneket ír: „Úgy szeretlek, mint a nap a tengert, mint
az ég felhője a szép Balatont.” A többire nem emlékszem. Csak a
végére, hogy: „Csókollak, mint gerlice a
párját.”
Ida édes borzongással
bámult a leányra.
De csakhamar megjózanult.
- Fusson fel Fazekasért.
De ne mondja, mért hívatom.
A leány röppent.
A Fazekas-leány jött.
Olyan egykedvűen jött, mintha nem is szerelmes levél volna, amit kapott,
hanem csak szalmacsutak. Jött. És nyugodtan nézett, hogy mért hívatja Ida.
- Szerencsétlen! -
robbant reá Ida - adja ide azt a levelet! Hiszen kicsapják!
A leány elsápadt.
- Nincs nálam - rebegte.
S a szeme gyűlölettel
villant Mészkuthyra.
- Hol van?
- Az imádságos
könyvemben.
- Akárki megtalálhatja.
- A tokjába rejtettem.
Beragasztottam.
- Hozza ide rögtön.
A leány szeme már akkor
tele volt könnyel.
- Feljelent?
- Nem. De mégis látni
akarom. A lány elsietett.
A Mészkuthy-leány végzett
is már, mikorra visszatért, s a helyén egy gömböc fekete leány ült, és baggatta
a billentyűket.
Ida intett a háta mögül.
Fazekas odanyújtotta a levelet.
- Az Istenért, meg ne
tudják - susogta esdeklőn -, és ne tépje el. Húsvéti szünetre ha megyek,
magammal viszem.
- És találkoznak is?
A leány hallgatott.
- Mehet - mondta Ida
szigorúan.
S míg a kis gömböc tovább
baggatta az akkordokat, ő a háta mögött mohó szemmel mélyedt a levél
olvasásába. Valóban ott ékeskedett benne: Úgy
szeretlek... mint az ég felhője a szép Balatont. Csupa ostobaság, de
csupa édes remegés minden szó, mint ahogy a rét virágai rezegnek, mikor
szellő borzolgatja a mezőt. És csupa édes Angyalom, angyali Gyönyörűm - az Angyalom és Gyönyörűm mindenütt gondos-szépen
kikalligrafálva. A levél végén: Csókollak,
mint gerlice a párját. Ez a mondat különösen tetszett Idának, noha sohasem
látta, hogyan csókolja a párját a gerlice.
A levelet még egyszer
elolvasta, s alatta a Bisi nevet is. Aztán este megint elolvasta a szobájában,
mind a Bisi névig. Reggel megint elolvasta, és zsebre tette, hogy visszaadja a
leánynak. Már kereste is, de aztán arra gondolt, hogy megtalálhatnák nála: a
zsebében hagyta.
Délután Sylvana máter
szólította magához - a számolások tudományának professzora a leánygimnázium
I-IV. osztályaiban, akit félpúpú tevének neveztek maguk között a tiszteletlenek
-, hogy segítsen a számtani írásműveletek átvizsgálásában.
Ida segített.
Este végre találkozik a
leánnyal. A zsebébe nyúl.
- Fazekas - mondja neki halkan
- égesse el... Mindjárt vacsora után égesse el.
S közben nyúlkál a
zsebébe. A levél nincs.
Nincs! Nincs!!
Eszmélkedik, hogy a
zsebkendőjét Sylvana máternél vette elő. A levél a zsebkendő
mellett lapult: csak ott fordulhatott ki.
Siet Sylvanához. Ha rosszul
fogadja is a máter, majd könyörög neki. Nem olyan máter az, hogy ne könyörülne
a kis Fazekason.
Siet. Aggodalommal néz az
ajtóra. Az ajtón már nincs a kulcs.
Siet a refektóriumba.
Apácák csoportja Sylvana
körül: susognak. A belépésére megfordulnak, s a szemük rajta marad Idán,
hideg-csodálkozón, mintha valami idegen lépett volna a terembe.
Idának az arcába futott a
vér. Mit gondolnak ezek az apácák? Kiáltani szeretett volna: - A levél nem az
enyém! - De a leányra gondolt, hogy azonnal kicsapják. Hallgatott. Különösen
égette az arcát az a mint gerlice a
párját... Micsoda ostobaság!
Másnap az igazgatói
irodába szólította egy apáca - Ilona testvér.
A szobában már ott
találta a főasszony előtt a Fazekaslányt meg a Mészkuthy-lányt, s egy
harmadikat is, akit csak látásból ismert. Mind a három leánynak vörös
könnyfoltok tarkázzák a képét, és sírástól vizes az arcuk. A szoba
levegőjében hideg vészárnyékok.
A főasszony még nem
végzett Fazekas Boriskával.
- Mi a keresztneve annak
a fráternek?
- Mihály.
- Tehát Bisi Mihály.
- Nem, kérem: Putnoky
Mihály.
- Ide nem az van írva.
Maga valótlanságot állít!
A Fazekas-lány sírástól
fuldokolva rázta a fejét:
- Nem, kérem legmélyebb
alázattal: ő csak tréfából írja úgy Misi
helyett. Mert egyszer náthás voltam, és...
- Elég. Álljon amoda.
S a főasszony fagyos
szemmel fordult Idának:
- Mért nem jelentette
maga azt a levelet?
A maga szó szinte meglökte Idát. A növendékeket a felső
osztályokban már kisasszonyolják, ő meg most már helyettes professzor is.
- Nem éreztem
kötelességemnek - felelte Ida sértődött hidegen.
És szembenézett a
főasszonnyal.
- Nem érezte
kötelességének? - képedezett a főasszony - a klastromnak ilyen gyalázata
magának semmi?
Ida előtt szinte
megmerevült a levegő is. De rabságának minden fájdalma a mellébe gyülemlett:
mit parancsolgat neki ez az apáca! Ha kastély szülöttje is, de azért valójában
csak apáca.
Már akkor nem nézett az
apácákra félő áhítattal. Tudta, hogy nagyobbrészt szegény családokból
valók, és nem a tömjénillat vonzotta őket a klastromba. Még a
főasszony grófi nőt se. Hanem ahogy őt is betette volna az apja,
meg még prózaibb okok: egy lovászlegénnyel való barátság például épp a
főasszony múltjában. S még ő leckézteti? Semmi köze vele! Csak a
kénytelenség tartja őt itt, nem fogadalom.
- Semmi gyalázatot nem
látok az ügyben - felelte elszántan -, minden leánnyal megtörténhetik, hogy
írnak neki. A bűnös legfeljebb az lehet, aki becsempészi a levelet.
A Fazekas-leány fölemelte
az arcát. Könnyes két szeme meleg hálával tapadt Ida arcára.
A főasszony szeme
szinte rájegesült.
- Semmi gyalázat? Magának
az ilyen förtelmes ügy nem gyalázat?
- Nem tudok semmi
förtelmes ügyről. Ez a kisasszony tizenhat éves. A szabadságait otthon
tölti: megismerkedett egy tisztességes fiatalemberrel. Szeretik egymást. Férj
és feleség lesznek idővel. Ez az élet rendje.
A főasszony szeme
szinte kidagadt a haragtól.
- Hol tanulta ön ezeket
az istentelenségeket? Menjen előlem!
Ida csak állt emelt
fejjel, színtelen arccal. A szemében keserű dacosság.
- Nem istentelenség -
felelte katonásan emelt arccal -, a szívet Isten azért alkotta, hogy
szeressünk. Ez a leány nem bűnös. Az a bűnös, aki a szívét eltiporja.
- Micsoda hangon beszél
ön velem!
- Az igazság hangján,
méltóságos asszonyom!
S állt fölvetett fejjel,
sápadtan, de büszkén, mint valami kémtiszt, aki ellenséges tiszt előtt
áll, s tudja, hogy golyó vár reá, mert polgári ruhába öltözve ártott az
ellenséges hadnak.
A főasszony arcát
akkor az egyszer látta Ida vörösnek, és a szemét haragtól karikásnak.
- Takarodjék! Még
toppantott is.
Ida meghajolt, és
halványan, de nyugodt járással távozott.
Egy óra múlva két apáca
lépett be hozzá, Paula testvér és Ilona testvér, s a nyomukban egy cseléd egy
nyaláb fehérneművel. Mind a két apáca oly hideg arcú, mintha egy órát
töltöttek volna előbb a jégveremben.
- Kisasszony - mondta
Paula testvér -, szedje össze a holmiját. Még ebben az órában utazunk.
Hazakísérjük önt.
|