7

Ida olyanformán érezte világát, mint aki hosszú sóvárgás után végre eljut Olaszországba - de decemberben.

Olvasott, zongorázott. Vagy csak ült, és bámuldozott maga elé, mint a szárnyacsüggedt hattyú.

Az apja napról napra biztatta, hogy csak vásárolgasson, rendezkedjen a szobáiban gusztusa szerint, vegyen ruhákat, virágokat, könyveket, kottákat. De Ida jobbára csak könyveket vett, jó és rossz könyveket, csak épp a címük szerint válogatva - hármasával-négyesével. Szégyen­től égő arccal olvasta némelyiket. Alighogy belekezdett, már oly utálattal fogta, mintha köpőláda volna a kezében. Dobta a tűzbe, Nem így képzelte ő a szerelmet, ahogy ezek a könyvek írják, hanem valami mennyeien tiszta, szent mámornak, amely a nőt a férfival örök egységbe forrasztja. (Már hát úgy értve az örök szót, ahogyan nők és gyermekek érzik mindig öröknek a földi életet is.)

Az apa egyszer Nórát is említette, hogy Ida látogassa meg.

- Ő meglátogatott téged: viszonoznod illik. Hiszen igen művelt leány, és úgy énekel... Nem­hiába hogy madarak közt nőtt fel. Te zongoráznál, ő énekelne: milyen jól töltenétek az időt.

- Nem, azt nem - döbbent el Ida.

- Miért?

- Csak, hát...

- Műveltebbet nem találsz ebben a városban. A megyében se.

- Nem, nem...

- De ha én akarom.

Ez olyan nyers hangon volt mondva, amilyennel az apa a munkásaira dörgött.

Ida elsápadt. Olyanforma érzés nehezítette el, amilyen érzés a vascsappantyúba szorult állaté lehet. A lélegzete is elnehezült.

Már a nyelvén volt, hogy megmondja: miért idegenkedik Nórától. De a klastromban bele­nevelték, hogy rosszat mondani senkiről nem szabad. Akkor se, ha igaz. Nem mozdult rá a nyelve.

Az apa fölkelt. Föltette a kalapját.

- Délután négy órakor meglátogatod! - S kiment.

Ida úgy ült, mintha egy mázsa ólmot dobtak volna rá.

Bágyadtan mozdult végre. A szeme a felsőkabátját kereste. Olyan volt neki a ház, mintha kevés volna benne a levegő.

De hova menjen? Csak a templom meg a boltok... A templom délután már nincs nyitva. Vásárlásokra meg kinek volna kedve földrengés órájában?

A szeme a könyvesbolton állt meg. Betért.

És válogatta, nézegette a könyveket, csakhogy az idő teljen, szomorúságtól nehéz fejét szóra­koztassa. Egy óra múlván ötven könyv is hevert már ott egy csomóban, regények, versek, egy szakácskönyv és egy német kertészkönyv is - csak épp mert színes virágképeket pillantott meg benne.

S tán még más könyveket is vásárolt volna, de már akkor egy nyurga, fekete felöltős úr is lódult be a boltba.

- Isten hozta, tanár úr - nyájaskodott vele a boltos.

Kezeltek is. A tanár úr egy görög könyv iránt érdeklődött, hogy megérkezett-e. Nem érkezett meg. A tanár úr leült a nádszékre a kályha mellé, és hosszú lába-szárát keresztbe vetve szemlélgette Idát.

Ida nem nézett rá, mégis látta féltekintettel, hogy szemüveges és nyírott, fekete bajuszú ember, és hogy unalommal lógázza a kalucsniját.

- Hová parancsolja, hogy küldjem? - kérdezte végül a boltos.

Ida csak akkor eszmélkedett: hogy ő most itt bemutatkozzon ennek a boltosnak?... meg az a tanár is hallja?... Már a nyelvén volt, hogy azt mondja: majd ideküldöm érte a cselédemet - de a boltos már akkor megnyomta a házitelefon gombját, s a válasz is bement.

- Bodoky! - szólt bele a boltos a telefonba - fogja a kalapját, kabátját: jöjjön fel.

Ida szempillája a Bodoky névre megrezzent. Várakozón lesett a bolt belső szobája felé. Lábdobogás hallatszott onnan: lépcsőn sietett valaki alulról, valami pincehelyiségből felfelé.

Egy kisfejű legénynek a feje lökkent végre elő a nyíláson. A szeme vörös szegélyű, mint aki sírt vagy álmatlankodott. A haja agyag-szín, oldalra pomádézott. A nyakán ferdén álló, vörös pettyes, fekete nyakkendő, és szennyes, alacsony gallér. Aztán egy csontos, vékony test emelkedett ki viseltes drapp-szín télikabátban. S ott állt a Bodokynak nevezett sima fejű és vereses bajuszkájú fiatalember, két vékony lábszáron, a kezében egy zsíros karimájú, fekete keménykalapot lógatva. Teljesen ismeretlen valaki.

- Kösse össze ezeket a könyveket - rendelkezett a gazda -, s vigye a kisasszony után.

Bodoky értő kézzel rakta rendbe a könyvcsomót, s borítékolta, madzagolta. Közben Idára is sandított.

Bent nem szólt egy szót se, de amint leléptek a boltajtó egyetlen lépcsőjén, megszólalt:

- Hová visszük, kisasszony?

- A Fürdő utcába - felelte Ida még mindig nyiladozó szemmel. - Ó Péter úr házába.

S várakozással lesett a koravén ifjúra: hogyan fogadja az Ó Péter nevet?

- Ó Péter úrhoz? - kérdezte megélénkült arccal Bodoky. - Alt Petihez?

- Ismeri talán?

- Én ne ismerném? - mosolyodott el Bodoky - öklömnyi korom óta. Hiszen én vagyok a klavírmájsztere. Úgy is hí, hogy Fiszd úr. Stern nevezett el Fiszd úrnak, a patikus - a Pista név helyett.

Udvariasan kívül térült a járó szélére, s a könyvcsomólékot a bal vállára vetette, hogy Idához ne ütődjön.

- Klavírmájsztere? - bámult el Ida.

- Klavírmájsztere - bólintott vígan Bodoky -, minden szombaton. Van ott néha olyan ricsaj... Húszan is néha... Mind válogatott jó ivó. Az egy Stern a kontár, a patikus. De az a fő tréfa­mester. Nem ismeri? Az szállítja majd magának a szagokat is: a parfümöket. Mert maga ugye az új kisasszony, aki Erzsinek a helyére jött? Itt mindig gyors a változás. Mint a moziban. „Hazahozom a lányomat”, mondja komolyan Alt Peti. És fizet, és mars. Mindeniket így röpíti el. Magát is majd ígyen. Ámbár maga okosabbnak látszik, mint az eddigiek. Mink azt hittük: Nóra következik. Az ám nem száll olyan könnyen lépre, mint az apjának a cinke. Ravasz, huncut kis róka. Vagy tán jobban mondva: rigó. Nagyszerűen fütyül. De csak egy este fütyült, danolt és táncolt köztünk. Hogy táncol a bestia! Az asztal tetejin!... Maga is táncol? Nem? No, majd este meglátjuk. Játszok én láb alá úgy, hogy maga is egyszerre rúgja a padlót... Nóra pukkad, ha meghallja. Ugyancsak főzte pedig már az öreget...

Ida már szinte támolygott.

- Mi az, hogy főzte? - kérdezte fuldokolva.

- Főzte? Mehetünk lassabban is, kisasszony, ha fárasztja a járás. Hát főzte: zsidóul van mondva. Voltaképpen nem is zsidóul, hanem olaszul. Goethéből szippantották a zsidók, Goethe Cellini-fordításából. Mert Goethét csak ők olvassák. Attól a tanártól hallottam, akit ott látott a boltban. Nagy filológus. (S emelt a könyvterhen.) No de ennyi könyv! Szereti a könyveket? Még ilyen kisasszonya nem ragadt Ó Petinek. Olyan azonban volt már, aki nem tudott olvasni. Minek is hívták? (S a levegőbe pillogott.) Kukinak. De nem Kuki volt persze az igazi neve: Karolin vagy mi. Mégse Karolin, mert hiszen azt Krinolinnak hívtuk. A manó tudja már. Alt Peti mindenikre stempliz valami tréfás nevet. Magának még nincs? Estére már lesz.

Egy négyesfogat robogott el az utcán mellettük. Ida nem nézte sem a hintót, sem a benn ülőket. Még a ruhájára se nézett, hogy fröccsent-e rá az utca sarából. Olyan utálat émelygett a lelkében, hogy ha otthon érzi, tán elájul belé.

Bodoky sok mindent fecsegett még, kaszálón lépve, térdén buggyos, sovány lábaival. Afféle röhhencs-legény, ordináré fráter. Ida már csak úgy hallgatta, mintha nem neki beszélnének.

Csak lépkedett sietve, hogy Bodoky szinte lihegett már, mikor az utcájukba értek.

- Adja be, kérem, a könyveket ide a boltba - szólalt meg akkor Ida -, az inas majd felhozza. Köszönöm.

S hidegen bólintott. Beröppent Bodoky elől a házba.

Délután négy órakor az apa nyitott be Idához. Félrecsapott pörge kalap a fején, csokros, szalma-szín selyem nyakkendő. Az arca frissen beretvált. Bajusza tükörben pödört. Ruhája parfümös.

- Készen vagy, Idám?

Ida felelet helyett a kalapjáért nyúlt.

Ahogy így az apja felé fordult, Ó Péter szinte elhőkölt: a leánya szeme vörös és csupa víz. Sápadt arcán is a könnyekmarta vörös foltok.

- Mi bajod?

- Engedelmeskedek - rebegte Ida -, kötelességem, hogy engedelmeskedjek.

És a szeméből szinte bugyogott a könny.

- Nem, hát így nem jöhetsz el - hüledezett az apa -, nem értem... De hát mi bajod?

- Engedelmeskedek, készséggel engedelmeskedek - ismételte Ida.

S remegő ajkait összeszorította.

Ó Péter összevont szemöldökkel bámult.

- Mintha csak boldogult anyádat látnám. Valakinek nem tetszik az orra, hát nem tetszik. És toppant és sír: neki nem tetszik.

Elment, de csak a lépcsőig haladhatott. Megint visszatért. Ida az ablaknál ült, és vizes szemmel bámult ki a tavaszi felhőkre. Nem tekintett vissza az apjára.

Ó Péter csak állt. A szemöldöke egyre összébb vonult. Aztán megint megfordult, és elment.

S mintha aznap a szíve is elment volna az apának, egyre ritkábban találkoztak. Vacsorára előbb se járt haza az apa, aznaptól aztán az ebédlőasztalnál is egyedül ült a leány.

Az idő közben naposodott, enyhedett.

Ida csak ült a szobájában, s olvasgatta a könyveket. Vagy csak lógatta a fejét, s bámuldozott maga elé. Senki ismerőse, csak a néma leány. Az ebédjét, vacsoráját is az szolgálta be. Ha templomba ment, az a lány kísérte. Ha bent nem volt dolga a lánynak, az ajtó előtt kötögetett, varrogatott.

Ida hát csak üldögélt, mint valami rab. Lógatta a fejét. Könnyes szemmel bámuldozott. Sápadozott. Könyökölt a szék karján, és olvasásra erőltette a figyelmét, de a könyv levele nem fordult: csak nézte-nézte olykor a könyvnek azt az egy lapját, s bele-belekezdett, de nem haladt a harmadik mondatig.

Azokban a napokban sokat imádkozott. Reggelenként eljárt a templomba, s imádkozott egyre könnyesebb szemmel a Mária-kép előtt, mint ahogy a hódprémes cselekedte.

Napos időben meg az anyja sírjához járt ki.

- Ó, édesanyám, te egyetlen szív, aki szerettél!... Mért nem hoztál magaddal ide le is magad mellé?!

Egy délben az apja megint ott ült az ebédlőasztalnál. Ismét vidám volt, és melegen szólt a leányának:

- Még mindig ez a klastromi pepita van rajtad: hát mért nem rendelsz tavaszi ruhákat? Mondtam, hogy ne gondolj az árával, csak mondd, hogy Ó Péter úrnak a nevére könyveljék. Vagy ha neked szokatlan ez...

Belenyúlt a kabátja belső zsebébe, és széles, fekete tárcát vont elő onnan. A tárcából százasok fitultak elé, s köztük ezres is. Kinyálazott egy ezrest.

- Nesze: egy, kettő. Nesze, adok hármat. Ezen akár hat ruhát is vehetsz. Ne zsugoriskodj, mint anyád. - Étel-szünetben aztán ismét megszólalt:

- Csak úgy mellékesen említem, hogy Bécsben van egy leánypanzió. Apácák alapították árva hajadonoknak, akik elég módosak arra, hogy a maguk költségén éljenek, de nincs olyan rokonuk, akinek a fedele alá húzódjanak.

- Köszönöm - pillogott Ida a tányérjába -, elég volt a klastromból.

- Nem erőltetlek. Van egy másik értesülésem: egy dragonyos ezredesnek az özvegye. Negy­ven­éves. Magányos nő. Előkelő családból való. Szereti a zenét és hegyi túrákat. Beszél németül, franciául és olaszul. Magához venne. Mert ő meg társalkodónőt keres. Én aján­lottalak neki - csak levélben, mert személyesen nem ismerem. De mert hallottam, hogy úrinő és még nem vénasszony - hát csak úgy levélben írtam neki. Itt a válasza.

Ida eleinte érdeklődéssel hallgatta a hírt. De aztán elkomolyodott. Mind a két ajánlatban azt látta, hogy az apja kifelé keresi neki a helyet. S mentül távolabb. Neki is kedvesebb volna már kívül az ajtón, de hogy ő akármiféle úriasszonynak is a keze mozdulatait lesse... Aztán hát az az asszonyság ha még fiatalos kedvű, maga is férjet keres. A nők ösztönös tisztánlátásával érezte, hogy megint csak pórázra kerülne. Se katroc, se póráz, többé soha!

- Nem érdekel - mondta röviden.

Az apja vállat vont. Hallgatott. Gondolkodó szemmel eddegélt.

- Hát, csak használd el azt a pénzt kedvedre - mondta ebéd után.

S bevonult az írószobájába.

Ida ebéd után megint csak lógatta a fejét. Fájt neki, hogy az apja nem olyan egységes szívű vele, mint ahogy más leányok egységesek az apjukkal. Hányszor látta a klastromban, hogy egyik-másik leány úgy fut az apjához, mint a csirke, mikor a két szárnyát fölemelve fut a tyúkhoz, amely kiköltötte. De az meg, hogy olyan szerető gondoskodással nyomkodja a pénzt a kezébe, mégiscsak arra vall, hogy az apai érzés nem fagyott el végképp a szívében.

Végre is meg kell alkudnia a kénytelenséggel. Az apja ha nem is úriember, de mégis apja. „Dorbézol” - hát férfi. A férfiak nem nők. Rudolf trónörökös nem dorbézolt? A királyról is mondják, hogy nagyokat iszik. Csak az a sárga bestia!... De hát bizonyára hiába főzi. Nagy a korkülönbség is köztük. És hát ha apuka ordináré ember is, van esze. Jó ember, esze is van. Csak hát: szereti a víg társaságot. Sternt és Fiszd úrt és az asztalon táncoló rigót.

Az arca kissé elfintorult, aztán megint álmodozóvá vált. Hátha azon fordul minden, hogy ő csakugyan dacos természetű, mint ahogy az apácák mondogatták? Nem jobb lett volna-e akkor vele mennie Nóráékhoz, s ott tartózkodóan, hűvösen viselkednie? Apuka abból aztán látta volna, hogy nem egy fából valók, s talán ő maga is elhűvösült volna Nóra iránt. Akkor aztán egy-két megjegyzés visszatéret, s apuka megértette volna, hogy Nóra afféle ledér leány. A szívük együtt maradt volna.

És sok volna, volna után - amely a nők gondolkodásának örök tengelye - valami meleg buzdulás kélt a mellében: mi lenne, ha belépne az apjához, és a nyakába borulna:

- Édes jó apukám, szeress engem!

A szeme elvizesedett. Fölkelt, és átsietett a szalonon és ebédlőn. A dolgozószoba ajtajának a kilincsére tette a kezét. S óvatosan benyitott.

Az apja a díványon feküdt. Egy újság a padlón. Látszott, hogy a kezéből esett ki. Aludt. Elnyílt szájjal aludt a díványon.

Ida fölvette az újságot. Széttekintett: hova tegye? Aztán mégse tette sehova: bevitte magával a szalonba. És olvasta.

A politikai rész nem érdekelte, csak a novella. Most már olvashat újság-novellát is, mindent. Mégis előbb végigforgatta. Egy törvényszéki hírt mindjárt el is olvasott, mert Érdekes válópör volt a címe. Az újság utolsó levelén lyukba akadt az ujja: négyszögű kis nyírott lyuk az apróhirdetések lapján - bizonyosan az apja nyírt ki valami olyan hirdetést onnan, ami az üzletét érdekli.

A nagyobb hirdetések közt megfogta a szemét egy ékszerésznek a hirdetése. Arról az ő városuk ékszerésze ötlött az eszébe, s a Mária-érmek. Hogyan megfeledkezett az érmekről. No, pótolja.

Az ajtóhoz lépett, és intett a néma leánynak, hogy kimennek.

Mennyi pénzt vigyen magával? Mind nem viszi, mert elvesztheti. Az érem nem nagyobb egy húszkoronás aranynál: az ára se lehet sokkal nagyobb. A tarsókájába tett két százast, és felöltözött.

- Gyere, Panni.

Az ékszerész boltjánál megállt, és ismét végigszemlélte a Mária-érmeket. Közben a karperecet is kereste a szeme, a láncocskákból oly gyönyörűen összemívelt karperecet, a gyémántos lakatocskákat. Nem látta már ott. Már három karperec csillogott a helyén - egyik sem olyan szép, mint amaz volt.

Valami olyanféle érzés nehezítette el a mellét, mintha attól a karperectől őt fosztotta volna meg valaki.

De hátha még megvan.

- Maradj ideki - mondta a némának. S belépett.

A boltban csak egy fiatal asszony ült. Vastag aranyláncot kefélt egy fiók fölött - göndör fekete hajú, tokás asszony. Ida belépésére üzleti mosolygás jelent meg az arcán.

- Alásszolgája...

Ida a Mária-érmeken kezdte volna, de hogy zsidó nőt látott maga előtt, egyszerre mellőzte az ügyet.

- Egy karperecet láttam a minap a kirakatban - kezdte egyenesen -, láncforma, lakatocska a zárója.

- Tudom - bókolt készségesen az asszony -, hát nincs már ott? Mostanában adhatta el az uram.

Kihúzott egy fiókot, és keresgélt benne.

- Elkelt, látom: elkelt - mondta aztán -, de vannak itt szebbek is, kisasszony. Igen olcsók.

- Nekem az kellett volna.

- És ma érkeztek gyönyörű, új gyűrűk, divatosak.

Ezt mondva, már oda is tette Ida elé a kis fekete bársonytokot, amelyben vagy száz gyűrű kínálkozott ékes mindenféleségben a szemeknek.

Ida gondolkodva nézett a gyűrűkre. Nem volt gyűrűje. A klastromban csaknem minden szombaton gyónta a bűnei között:

- Bűnös vágyakozással szemléltem egy leánytársamnak a gyűrűjét.

S néha még pótlása is volt a vallomásnak:

- Fel is próbálgattam.

Most már szabad neki is gyűrűt viselnie, sőt kell is. Hol van olyan nő csak egy is a világon, aki nem visel gyűrűt? Azt is tudta, hogy milyen színű ruhához milyen ékkövek illenek. Csak a gyémánt viselhető minden ruhához.

Egy vékony gyémántgyűrűn megállt a szeme. De eszébe fordult, hogy az édesanyjának mennyi mindenféle gyűrűje volt - hiszen azok megvannak. Különös, hogy az apja nem adta eddig elő. Gyémántgyűrűre azonban nem emlékezett.

- Mi az ára?

- Csak nyolcszáz korona, kisasszony. De van itt olcsóbb is. - S mutatott egynéhány apróbb kövű gyűrűt.

Ida szeme a nyolcszázkoronáson maradt.

- Nem hamis ez?

- Ó, nem. Vannak hamis kövű gyűrűink is. Tessék. Ezek külön vannak. Kisasszony elé nem tettem volna... Látom én azonnal, mindjárt az első szempillantásra a vevőn: kinek milyen való.

- És az árából sem enged?

- Egy fillért se, kisasszony. Mert látom én azt is azonnal, hogy kinek tartsam feljebb az áránál, kinek ne.

Ida habozva pillogott a gyűrűre.

- Nálam nincs is annyi pénz...

S bánta, hogy otthon hagyta pénzét. Micsoda oktalanság! Hiszen ő nem olyan szeleburdi, mint más nők: soha ő semmit el nem hagyogat.

A boltba egy szőke szakállú, kis zsidó lépett be, fáradt arcú és keskeny vállú, a soha meg nem növő emberek fajtájából való, akik hátulról nézve még ötvenéves korukban is fiúknak látszanak. Az asszony szeme gyorsan rápillogott, s utána a szemöldöke is felrándult meg vissza.

- Nem baj, kisasszony, félretesszük addig. Vagy ha tetszik, hazakísérem, és otthon fizeti. Messze lakik?

- A Fürdő utcán. Ó Péter úr üzletét ismeri talán?

A szőke zsidó már akkor ott állt a pult mögött, az asszony mellett.

- Ó Péter úr? - szólalt meg egyszerre megelevenülten - talán a kedves leánya?... Van szeren­csém... Igen örülök. S te ilyen gyári gyűrűt mutatsz a nagyságos kisasszonynak? Neki nem ilyen való.

S nagyserényen nyitott egy kis vaskazettát. Abból kapkodott elő apró marokin-tokokat.

- Méltóztassék. Ezek az igazi gyémántok, briliánsok... - És szemrehányón fordult a felesé­gének:

- Hogy gondolsz ilyet... a nagyságos kisasszonynak... - Az asszony röstelkedve vonult el a pulttól.

- Nem tudtam... Bocsánat...

A zsidó valóban pompás gyűrűket bontogatott elő.

- Tessék: ez az igazi briliáns. Ez is. A legutóbbi párizsi divat. Ez mind igazi. Ó Péter úr kedves leányának nem is mernék másodrendű árut ajánlani. Ugyebár kedves atyjaura őnagysága mondta, hogy hozzám jöjjön, kisasszony? Én vagyok az ő szállítója. Méltóztassék ezt nézni, ezt a remek ovál-briliánsot. Hercegnőknek való.

Ida azonban már gyanút fogott. A zsidónak csak az a mondása rezgett a fülében, hogy ő az apjának a szállítója. Vajon gyűrűkkel is kereskedik-e az apja? Vagy akik nagyban veszik a bort, gyűrűkkel szokták a vételt kellemessé tenni? Vagy hogy még az anyja gyűrűiről van szó?

Kiválasztotta a legolcsóbbnak látszó gyűrűt, s az árát kérdezte.

- Kérem, azt majd elintézem kedves ura-atyja őnagyságával. Csak méltóztassék megmutatni neki, és mondani, hogy tőlem vette a gyűrűt.

S már elő is emelt egy nagy üzleti könyvet. Megnyitotta, és fürge ujjakkal levelezett benne. Végre megállt. Tollat mártott a tintába.

Ida bámulva látta a lapon fölül: Ó Péter.

- Egy briliánsgyűrű... 2570 korona. El van intézve, kisasszony.

Ida szinte megdermedve állt ott. Vakmerőségnek érezte, hogy ő csak úgy magatetszéséből ekkora költséggel terheli az apja kasszáját, noha maga az apja biztatta rá, hogy vegyen mindent, amit szeme-szája kíván... De hátha valaki ezt is elcsípi előle! Tűnődött. Végre is rátette a kezét a gyűrűre: elég, ha otthon megkérdi az apját, hogy nem lépett-e túl a határon.

A tarsókájába csúsztatta a tokot, s elbólintott.

Az utcán künn aztán arra gondolt, hogy neki mégis jobban illenék alkalmazkodnia az apja akaratához. Elvégre most már másik világban él: a klastrom meg a maguk háza: Európa és Amerika - tengerek és egek választják el a kettőt. Neki most már az apja világa a világ. Kötelessége, hogy az apjának igazán kedves leánya legyen. Az apja ha nem is valami előkelő ember, de azért apja. Műveletlen kisvárosi polgár, de hát apja. És ha olyan férj kerülközik, aki szintén műveletlen, hát az meg férje - majd megosztja vele a maga műveltségét. Az élet csupa alkalmazkodás. Elmegy készségesen Bogárékhoz is, elmegy az apjával engedelmesen.

Nem, semmiképpen nem helyes, ahogy eddig viselkedett!

Örömmel gondolt a gyűrűjére. A tarsókája is mintha galambszárnyakon röpködne a kezében. És mintha a város is megszépült volna, mióta az a gyémántgyűrű bent van a tarsókájában. És Panni is olyan jóképű leány. Szép a világ, és szép az élet benne!

De egyszer csak megállt: mégsem illő tán, hogy mikor épp most ajándékozta meg az apja annyi pénzzel, külön kontóra vegye a gyűrűt.

Egy papirosbolt előtt állt meg, s hogy a néma leány is megállt, a kirakatnak fordult, mintha azt szemlélné. A kirakat iskolás gyermekeknek való írószerekkel volt tele. A szeme azonban csak egy bőrkötésű, kapcsos könyvecskén pihent, amelyen aranybetűkkel ez a szó csillogott: Napló. A lányok közt is volt olyan vagy három, aki naplót írt bent a klastromban - Végh Maris­ka titkos írással, amelynek a kulcsát azonban minden lány ismerte. Őneki nem volt rá kedve.

De ez csak mellékesen fordult az eszébe. A fő gondolata a gyűrű volt, hogy hátha az apja haszontalanságnak vagy pazarlásnak ítéli. Ezzel is kedvetlenítse-e? Nem, nem kedvetleníti többé az apját!

S fordult vissza az ékszerészhez.

- Kérem: ne írjuk apám kontójára ezt a gyűrűt. Az én külön kiadásom ez. Holnap délelőtt behozom a pénzt. Kérem, törölje ki a könyvből.

- Ahogy parancsolja, kisasszony.

Aztán hogy megint a papirosbolt elé értek, megint megnézte a Naplót. Tetszett neki, hogy a kapocs be is zárható. Bement, és megvette.

Eleinte az volt a gondolata, hogy az írást az emlékezésein kezdi, az első emlékezésein: egy arasznyi porcelánbábun, amelynek mindjárt az első órában kifeslett a hasa, és fűrészpor ömlött ki belőle, s ő elcsodálkozott, hogy a baba fűrészport eszik.

De aztán mikor hazaért, másult a gondolata: ha a múltakat is megírja, a klastromi életével tölti meg a könyvet. Érdemes arra emlékeznie? Nem, az ő élete azzal a nappal kezdődik, amelyen kiszabadult, s a gyűrűvel.

A gyűrű akkor már az ujján csillogott. Kedvvel szemlélgette. Mennyivel szebb most a keze, hogy a gyűrű rajta csillog! Formás keze volt, és fehér, mint az apácáké. Nyolcféle krémet ismert a bejáró növendékek kezet szépítő tudományából, és még néhány titkát a kéz-szépítésnek.

Azonban hogy a lépcsőre ért, levonta a gyűrűt. Mégiscsak jobb lesz, ha akkor mutatja meg az apjának, mikor már eloszlott köztük minden felhő.

Ez a reménysége azonban nem teljesült mindjárt. Az apja szobájából férfibeszéd hallatszott ki. Valami borvásárló idegen ült ott: alkudoztak.

Ó Péter lement aztán az idegennel a boltba.

Ida vagy negyedóráig a gyűrűjét szemlélgette. Aztán megkezdte a naplója írását szép kis gömbölyű állóbetűkkel, amelyekből magasra nyulladt minden l, t, d, b és k, mint nyírott sövényből a vékony telegráfoszlopok.

Április 12.

Ma születtem. Az eddigvaló életem nem volt élet.

Istenem! Aki minden kis virágnak adtál életet, adj az én szívemnek is! Mint ahogy más nők szívének megadod. A boldogság az élet. Ahol nincs boldogság, ott nincs élet. Engedd megtalál­nom azt a férfit, akinek az ajka ha nevemen szólít, a szeme így szólítson: - Boldogságom!

Engedd, Istenem, hogy boldog legyek!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Öt óra felé hallom, hogy atyám visszatér a szobájába. Dobogó szívvel sietek át a szalonon, hogy a nyakába boruljak, s elmúljon végre közülünk az a hideg árnyék, amely eddig elválasz­tott bennünket.

Azonban megint csak ott találom az idegen urat, egy asztrahánkabátos gácsot. (Mint valami felfújt hólyagember, amilyeneket népünnepélyeken gázzal megtöltve a levegőbe szoktak ereszteni.) Bankókat olvas az asztalon atyám elé.

- Mit akarsz? - förmed rám atyám.

- Semmit - rebegtem -, nem tudtam... Bocsánat...

S leültem a szalonba, ültem, mintha főbe ütöttek volna. Néhány perc múlván benyitott.

- Mit akartál? - kérdezte enyhébben.

- Csak azt kérdeztem volna - feleltem engesztelő alázatosan -, hogy nem mehetnénk-e át Ellához... Nórához? Már megbántam, hogy annyira idegenkedtem tőle.

Az arca erre megvidámult.

- Hát gyere. Én is éppen oda készültem. - S visszasietett a kabátjáért, kalapjáért.

Még öltözködtem, mikor ismét benyitott. Más nyakkendő volt rajta, pipacs-szín selyem, bajusza is hegyesebb, mint előbb.

- Apukám - mondom még a tükör előtt -, boldogult édesanyámnak a gyűrűi el vannak ugye téve?

Látom a tükörben, hogy megütközik a kérdésemen.

- Nincsenek - hörkinti szinte bosszúsan -, régimódi, értéktelen gyűrűk voltak. Eladtam őket.

- Akkor hát nem haragszik, hogy vettem egy gyűrűt...

- Dehogy haragszom - feleli egyszerre megvidámultan -, már volt eszemben, hogy mondom is: végy egyet-kettőt. De elfeledtem. Kinél vetted?

- Biz én nem néztem a nevét: a Széchenyi utcán. Drága volt.

- Drága? Hogy?

- Nem is merem megmondani. Szép-e? - S mutatom.

Nézi. A fejét rázza.

- Mindjárt gyémánton kezded? No, nem lehetett olyan igen drága. Hogy volt?

Mondom.

A fejét csóválja.

- Blaunál vetted, ugye, annál a szakállas gyereknél? No megállj, jáfet! Iszen majd megfaragom a krétádat! Máskor ha gyémántot veszel, kérdezz meg, mert az nem zöldborsó.

- Abból a pénzből vettem, amit délben kaptam.

- Már meg is fizetted? Fizetéssel sohase nyargalj! Hacsak te is nem vársz valamit onnan, ahol fizetsz. Ennyit megtanulhatsz az üzletből. De gyere most már, mert sötétedik.

Olvastam egy regényben, hogy a nők mindent megéreznek előre. Engem is valami rossz érzés émelyített, hogy az utcán haladtunk. De hát elnyomtam.

Nóra röpködő szívességgel fogadott. Én mindjárt te-nek szólítottam, s ez még inkább megörvendeztette. Az anyja szintén örömmel alázatoskodott. Éltes hölgy már. Úgy frizírozza magát, mintha a halántékáról két kardbojt lógna, s az arca nyájassága, mint amilyen az anekdotabeli cigány nyájassága lehetett, mikor a folyékony subickot továbbkínálta.

Meglepett, hogy Nóra szobája milyen pompás: rózsaszín tapétás falak, fehér bútorok. A villamoskörte is rózsaszín. De már arra nem gondolt, hogy az ébenfa zongora nincs harmóniá­ban ezekkel a színekkel.

Bámultam.

- Be szép zongora - volt az első szavam -, bizonyára jó is.

- Ibach.

- Ibach? Játssz valamit, hadd hallom a hangát.

- Ó, én még csak az elején vagyok - röstelkedett egy cé-akkordot csak úgy álltában megütve -, játssz te. Hiszen te mestere vagy a zongorának.

De én abban a pillanatban szinte kővé dermedtem. A kezén ugyanis karperec csillant meg, ahogy lenyúlt az akkordra, és ahogy kínáló mozdulatra fordult a csuklója. A karperec az én karperecem!...

Erő, csak most ne hagyj el! Leültem a zongora elé, hogy az arcomat ne lássák.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Életem eddigvaló folyamán mindig azt hallottam a leánytársaimtól, hogy nyugodt tempera­mentum vagyok.

- Jégszobor hölgy - mondta Nógrády Irma érettségi után. Ők engem bámultak a nyugodtsá­gomért, én meg azon bámultam, hogy ők bámulnak. Mert én éppenséggel az ellenkezője vagyok mindannak, amit nyugodtnak neveznek. Ha tenger volnék, akkor látnák csak, hogy mindig hullámzok. Mióta megjöttem, azóta meg csupa örvénykavargás a lelkem. Igaz, hogy nem kapkodom a lábamat, mint a macska a tüzes sparherden. És ha valakire ránézek, nem pislogok, mint akinek por ment a szemébe. De hogy én nyugodt vagyok...

Azt se tudom, hogyan jöttem el attól a kedves családtól. Elzongoráztam Beethoven gyász­indulóját, aztán lekókadt a fejem.

- Rosszul vagyok - mondtam atyámnak -, gyerünk haza.

Kapkodtak, orvosoltak volna teával, odkolonnal, gyöngyvirágecettel. Közben Bogár atya is hazaérkezett, s azt ajánlotta, hogy borsot rágjak: beteg madaraknak vagy bors vagy olaj a hasznos. De én csak haza, haza!...

Hazatámolyogtam Nóra karján.

Atyám orvosért küldött. Egy fiatal orvos jelent meg csakhamar - karikagyűrű az ujján -, és fontoskodva csillogtatta cvikkerét. Mindjárt azon kezdte, hogy vetkőzzek le derékig. Hogyisne! Mondtam, hogy már könnyebben érzem magamat. De mikor elment, megint csak kókadtam, hogy Nórától szabaduljak.

- Álmos vagyok - kedvetlenkedtem -, lefekszem.

S lefeküdtem vacsorátlanul. Csupán azt a kis üveg málnalét ittam meg, amit kanalanként való nyelegetésre praescribált az orvos.

Április 13.

Csaknem úgy ébredtem föl, ahogy lefeküdtem. Mind éjten át azon tépelődtem: hogyan szabadítsam ki atyámat a hálóból?

Reggel atyám kopogtatott. Kérdezett. Mondtam, hogy már semmi bajom. Az orvost ne bocsássák be. Aztán Nóra jött.

Neki azt mondtam, hogy bajom van, s hogy különösen szólanom nehéz. Mindazonáltal itt fecsegett órahosszat. Egy szót se szóltam. Ha ránéztem, csak ahogy kígyóra nézünk az állatok kertjében.

Aztán az orvos jött.

- Neurasthenia - fontoskodott -, bár még csak kezdődő stádiumban. „Preventív intézkedések.” „Csillapító arcanumok”. „Hidegvíz kúra”. „Séták, ha szép az idő... „

Csak nevettem magamban. Vagyis hogy nevettem volna, ha nevetni tudnék. Megvolt a próbája is. Mert már azon csak mindenki nevetett volna, ahogy Pannit látja délben az ablak­ban, amint a két keze úgy jár, mintha valami képzeletbeli harisnyát kötne. Nézem, megőrült-e? De aztán hogy ki is integet-mutogat az ablakon, felpattanok az ágyból, és kinézek a másik ablakon az utcára. Hát odalent egy szennyes siheder. Az is billeget, és mutogatja a jobbjával a bal keze piszkos ujjait. Vajon testvére-e az a lófejű, vagy?... De hogy találhatták ki ezek az ujjal való telegrafírozást? Az első percben mosolyogtam rajtuk, de aztán megilletődtem. Íme két néma, és még ezek is megértik egymást.

A fiú azonban megbillegette Panninak, hogy nézem őket, mert Panni becsukta az ablakot, s elvörösödve nézett reám. Nem szóltam neki semmit.

Atyám reggel jött haza. Tántorgott. Ettől már csakugyan megbetegedtem.

Április 14.

Országos vásár. Mise után végigjártuk Pannival - csak azért, hogy effélét is lássak.

A bábos sátornál kellemes volt, hogy egynéhány szegény gyermeket boldogíthattam. Ott álltak, és sóvárgó szemmel nézték: más gyermekeknek hogyan vesznek az édes gyönyörű­ségekből. Csak egyik köszönte meg szóval, egy hatéves leányka, a többi csak a szemével. Egy ötéves-forma, kis mezítlábas fiúnak a legnagyobb huszárt vettem meg. Káprázó szemmel nézte, aztán elfutott vele.

Annál kellemetlenebb volt a lóvásár és baromvásár. Az a bestiális egoizmus, amellyel az emberek egymás megrövidítésén igyekeznek. Nyíltan ordítozva. Az a kapzsiság, ahogy a tyúkok a baromfiudvaron egymásnak a szájából rángatják ki megölt társuknak a belét. S azok a durva és ocsmány káromkodások, szitkozódások... Szégyelltem, hogy embertársaimnak kell őket neveznem.

És hát azok a szegény állatok! Vonszolják őket kötélen. Engedelmes tehenek, nyugtalan lovak. Egy szép, szelíd szemű ökör. Milyen magamegadásával áll, és várja, hogy kinek az ostora alá kerül.

Április 15.

Egy mesteremberné-féle asszonyt eresztett be hozzám Panni. Azonnal megismertem, hogy az anyja. Éppolyan telt képű, összeérő, fekete szemöldökű.

Kért, hogy tartsam meg a szolgálatomban Pannit: ha siket is, de jó leány. És nem is a pénzért szolgál, mert hiszen nekik házuk, szőlejük van, és a mesterség is jól jövedelmez. Kádár az ura, atyámnak dolgozik legtöbbet.

Megnyugtattam, hogy még csak gondolatomban se fordult meg Panninak az eltávolítása: engedelmes, figyelmes leány.

- De hát mért szolgál? - kérdeztem - ha vagyonosak. Tessék: üljön le, asszonyság.

- Ó, kéremalásan - sóhajtotta -, nagy a bajunk nekünk evvel a leánnyal: egy siketnéma nyomdászinas került ebbe a városba, és a jó Ég tudja, hogyan, de összeismerkedtek. És azóta az én lányomnak mindig azon az esze. Egyre csak odaszökdös. Mindenemet elhord annak a csúnya lófejű fickónak - mert úgy néz az mindig, mint az ijedt ló. Várja a kapu alatt. Bebilleget neki az ablakon. Mindenki neveti.

- Bocsásson meg, de nem értem: hiszen éppen összevalók.

- Jaj, dehogy is.

- Jobban megértik egymást, mint a magunkféle.

- Mégis hát micsoda pár!?

- Akik egymáshoz illők, az az igazi pár. Azt nem más választja meg. Az érzés választja meg, jó asszony, az a szent mágnestű, amit Isten a szívekbe tett.

Az asszony a fejét rázta:

- Ha már siket is, néma is, legalább bolond ne legyen. Volna neki különb is: egy legényünk. Az nem siketnéma. És már huszonöt éves. A szülei módosak. Szereti Annát. Mindig rajta a szeme Annán, ha láthatja. És már az idén el is vette vóna. Hiszen azért taníttattuk beszélni is Annát.

Atyám lépett be.

Még egyszer megnyugtattam az asszonyt, hogy Anna, vagyis Panni nem jár azóta a nyomdába, mióta mellettem szolgál, és ügyelek majd rá, hogy ne is távozhasson mellőlem.

Atyám újságolta, hogy automobilt vett. Hítt, hogy öltözzek fel, és nézzem meg. Nóra már lent vár az autóban: fordulunk egyet...

- Jaj, édes apukám, én olyan antipátiát érzek minden autó iránt...

- De legalább nézd meg.

- Irtózom tőle.

Április 16.

Ismét a régi, fojtó levegő. Atyám minden délután Nóráéknál, s együtt autóznak. Én nem bírom annyira összeszedni az erőmet, hogy megmondjam atyámnak: micsoda nő az, akivel olyan korához illetlenül foglalkozik!

Nóra bizonyára érzi a véleményemet, mert azóta csak egyszer járt nálam. Oly hideg una­lom­mal beszélgettem vele, annyira keresztülnéztem rajta, mint valami üres uborkás üvegen...

Remélem, nem alkalmatlankodik többé.

Április 17.

Egyetlen szórakozásom a templom, s egy regény, amely mostanában indult az újságban. Tisztább vizű regénynek látszik, mint amilyeneket eddig könyvekben olvastam. És a napomat most már a kertünkben töltöm. Fák, bokrok virágzanak. Micsoda pompában még a prózai szilvafa is! Hát még a spireák! Vajon boldogok-e a fák, mikor virágzanak?

Panninak is mindig mellettem kell ülnie. Varrogat. Tavaszi rózsaszín kartonruhát. Ha kileskel a kerítésen, azonnal odamegyek én is. Már kétszer kaptam rajta, hogy értekezik a némájával. Lelkére beszéltem, hogy a szülők akaratával ne ellenkezzen. A szülők szíve mégiscsak közelebb ver, mint akárkié. Elváló férj mindennapos, de gyermekétől elváló szülő, ilyet nem olvashat soha az újságban.

Sírt. Vigasztaltam, hogy nem is szép fiú: olyan a feje, mint a kabócáé. De csak sírt.

Csodálatos, hogy anyámnak még csak egy fényképét se találom a házban. Nekünk nincs fényképalbumunk. Apámat nem kérdezhetem. Eddig elejtett szavaiból azt értem, hogy nem volt boldog a házasságuk.

Atyám fiatalkori fényképe azonban ott van a szalonban, az apja és anyja fényképe között. Lehet különben, hogy még legényember volt akkor.

És engem se fotografáltatott le soha. Bizonyára azért, hogy - mint a dajkám mondta - egy az arcom boldogult édesanyáméval.

Április 18.

Atyám ma különös szótlansággal ült az asztalnál.

Egyszer csak ebéd vége felé megszólal: - Ida, a te helyzeted valami lehetetlen helyzet. Mit szólnál arra, ha én megházasodnék?

Olyan megdöbbenéssel bámultam rá, hogy levette az arcomról a szemét, és színlelt nyugalommal evett tovább.

- Azt - feleltem végre -, hogy az lehetetlen.

- Mi volna abban lehetetlen?

- Ötvenéves...

Legyintett.

- Csak külsőleg. De hiszen nem is a házasságért házasodnék én meg, hanem hát teérted is. Meg ide asszony kell. Láthatod, hogy a ház üres. Ahogy az emberi test nem test lélek nélkül, a ház se ház asszony nélkül. Én mindig az üzlettel vagyok elfoglalva. Az meg nem lehet, hogy az én leányom hagymaszagú kisasszony legyen.

- Inkább a felesége?

- A feleségem se. Az én feleségem úriasszony lesz: szakácsasszony, belsőleány, konyhacseléd és inas várja a parancsait, fehér kesztyűs inas.

- De hát mért nem nekem?

- Mert leánynak nem engedelmeskedik se szakácsasszony, se belsőleány, se konyhai cseléd, se inas. A leány: gyermek. Ha akkora is, mint te vagy, értem az idegenkedésedet: minden leány tiszteli az anyja emlékét, és bitorlónak érzi a második asszonyt. Értem én ezt. Haragjában se titulázott ostoba embernek engem soha senki!

Alig hallottam: mit beszél. Akinek kötél van a nyakán, és feleútján lóg már a fának, amelyre felhúzzák, csak annak lehet olyan az érzése, amilyen az enyém volt abban az órában.

- Apukám - fuldokoltam -, lehetetlen! - Elszigorodott az arca:

- A legfontosabb üzlet-ügyet is röviden intézem én el: hát rövidre fogva a szót, közlöm veled, hogy megnősülök. Bizonyára fölösleges a nevét is megmondanom, hogy kit veszek el. Az azon­ban nem látszik fölöslegesnek, hogy figyelmeztesselek: alkalmazkodnod kell! Kötelessé­ged!

- Kihez?

- A feleségemhez. Második anyádhoz, Nórához. - Fölkeltem.

- Nórához? Csak nem vesz el egy olyan... - Olyan vadul nézett rám, hogy belém fagyott a szó.

Pedig csak az volt még a nyelvemen, hogy nem tisztességes leányt.

Csak néztünk egymásra, mint két bősz tigris. Végre fölkel ő is és azt mondja, vagy inkább dörgi:

- Nórát veszem el! És ha te csak görbe szemmel is nézel reá, meglátod az én szememet is!...

De már akkor én bizonyára holt-színre vált arccal rogytam vissza a székemre.

Délután munkára erőltettem magamat, csak azért, hogy a lelkem gyötrelmein enyhítsek. A képeket tisztítottam a szalonban Pannival.

Atyám arcképének az üvegén belül is egy fillérnyi folt hiányzott. Kiszedtem hátul a szegeket. Mit találok a kép mögött? Egy színes kis Mária-képet, amilyent imádságos könyvekbe szoktak rakni. Murillónak a Mária mennybeszállása.

Hogyan kerülhetett ez a kép oda?

No, sehogyan másképp, csak anyám kezéből. Bizonyosan kivette az imádságos könyvéből, és apám képe mögé helyezte: Mária oltalmazza őt minden bajtól!

Áhítatos megilletődéssel csókoltam meg, s visszaillesztettem a helyére. De aztán megint kivettem: semmi emlékem anyámtól, hát legalább ez legyen! Az ő ujjai érintették ezt a képet! És az ő csókja is talán számtalanszor, mikor imádkozott. És talán ő sugallta a gondolatot, hogy a képeket tisztítsam, és ezt a Mária-képecskét így a kezembe juttassa. Ó, hát hull egy édes csepp is a keserű pohárba!

Április 19.

Álmatlan éj. Csak hajnalban szenderedtem el.

Gyóntam, áldoztam. Meggyóntam Nórát is, hogy nem érzem emberi testvéremnek. A pap nem rendelte, hogy másképp gondolkodjak.

A misén aztán nem imádkoztam egyebet, csak arra kértem Istent és Máriát a kisképen, és Szent Ida védőszentemet, hogy fordítsák el atyám szívét attól a gonosz póktól.

Így megerősödve tértem haza.

Atyámat csupán főhajtással üdvözöltem, hogy az ebédre feljött. Eleinte nem is beszéltünk semmit, csak ettünk szótlanul. Ő mintha az üzleti ügyein gondolkodna. Én, mintha tisztelném az elfoglaltságát.

Végre a tésztánál megszólalt:

- Még mindig nem rendeltél ruhát?

- Ha atyám parancsolja...

Alázatos és nyugodt válaszom megenyhítette az arca zordságát.

- Ha még mindig nem tudod, hogy kik varrnak itt efféléket, magam küldök hozzád egy jó varróasszonyt. Ha azonban nem bízol benne, rendelhetsz ruhát Pestről is Monaszterlytől. Akkor az asszony csak mértéket vesz rólad.

Talán hálás melegséget olvasott ki a szememből, mert még szívesebben folytatta:

- De ha téged Monaszterly se elégít ki, írok Bécsbe. Vagy akár Párizsba. Egy-két női ruha nem rendít az én kasszámon. Igazán különös vagy: más nők szinte fúriái a toalettnek, te meg olyan szimplán viselkedel, mintha valami napidíjas veréb volna az apád.

- Ez a ruha - feleltem nyugodtan - kedvemre való volt eddig. Nem természetem a cifrálkodás. De ha atyám parancsolja...

- „Cifra, cifra.” Ha nő, hát legyen cifra. Férfiak már ezt meg is kívánják.

- Méltóztassék rendelkezni, atyám.

A méltóztassék szóra mélyet pillantott. Lehet, hogy meghatotta. Az is lehet, hogy megérezte: mire készülök.

Én olyan nyugodt voltam, hogy egy csordultig megtöltött poharat körül tudtam volna hordozni a tenyeremen a házban. Éreztem, hogy a harcban én leszek az erősebbik.

A feketekávénál meg is kezdtem:

- Édesatyám, kötelességem, hogy bocsánatot kérjek a tegnapi magamviseletéért. De annyira megdöbbentett a közlése a házasságáról, hogy hirtelenében csak magamra gondoltam. Később fontoltam meg, hogy elsősorban nem az én ügyem, hanem édesatyámé. Bocsánatot kérek.

- De a te ügyed is, kedves gyermekem - felelte lágyan -, a te ügyed is. És bizonyára megörven­deztetnél, ha látnám, hogy nem nehezled.

- Ha nehezlem is... Senki más nem lenne nekem nehéz...

- „Senki más”? Hát mért éppen ő? Hiszen csupa kedvesség, vidámság az a nő. Olyan, mint a napsugár ebben a rideg házba. Éltető napsugár.

- No, nem éppen napsugár. Bocsánat, hogy más róla a véleményem. Napsugáron nincs mocsok. De ha atyám parancsolja, kötelességem...

- Mocsok? Micsoda mocsok?

- Női nyelven szólva: múltja van.

- Múltja van? Micsoda múltja van? Hogy tudhatják azt a klastromi üvegablakok mögött nőtt krumplik, hogy odakünn kinek micsodás a múltja?

- Ő maga hozta be a klastromba a múltja vallomásait.

- Micsoda vallomásait?

- Női nyelven szólva: flott természet.

- „Flott, flott.” De hát miben nyilvánult a flottsága?

- Én nem tudom, mi az a flott. Az apácák mondták így. Nem eresztették volna be többé hozzám.

- Mit tudhattak róla az apácák?

- Semmit, csak amit ő maga elmondott nekem.

- De hát mit mondott el?

Már akkor olyan szemmel nézett rám, mint ahogy a menazséria oroszlánja néz, mikor a bárányt viszik neki.

Én azonban nyugodt arccal feleltem:

- Kérdezze meg, atyám, őtőle magától, hogy a szülői járatták-e a színésziskolába? Vagy hogy más járatta? Kérdezze meg, hogy ki vette neki a ruháit és ékszereit?

Vártam, hogy atyám széttép vagy összegázol. Kész voltam a halálra, mint Néró keresztényei a Colosseumban.

Atyám szeme valóban rám kövesedett. Még a levegő is olyan merevedettnek érzett a szobában, mintha üveggé vált volna, nagy üvegkockává, s mink benne, két belemerevült ember.

De aztán csak maga elé gondolkodott. Legyintett:

- Értéktelen ruhák, bazári ékszerek. Ha olyan igen flott lett volna, volnának különb ékszerei. Előttem hiába mocskolod! Előttem hiába kormozod!! Előttem hiába kened be ganajjal!!! Elveszem! Punktum!!!!

S az asztalra csapott az öklével, hogy a tányérok ugráltak belé.

Április 20.

A szabóné eljött hozzám, és szöveteket hozott.

Fekete ruhát választottam, és gesztenyeszín-himalája kijáró kabátot. Megmondtam, hogy szimpla legyen minden tekintetben. Csupán a kijáró kabátra engedek fekete bársonygallért és fekete selyem szegélyeket.

- De hiszen ez gyászruha lesz - képedezett a szabóné.

- Azzal ne gondoljon - feleltem röviden.

Ha Nórát oltárhoz kell kísérnem, ebbe öltözködök - gondoltam keserűen.

Délután Nóra jött fel. Igazán vakmerő orcátlanság!

Könnyekben talált. Sem az üdvözlését nem fogadtam, se kezet nem nyújtottam. Rá se néztem. Leült, és kisvártatva kezdte:

- Tudom, mi bajod. De hát mért gyűlölsz? Azért, hogy atyádat boldogítom? Vállalom, hogy boldogítsam egy életen által!

- Maga boldogítja?

- Megint magázol?

- Hát csak nem tegezem az anyámat.

S keserűn kacagtam.

Április 21.

Csak imádkozok, és imádkozok, és sírok. De a könnyeim is csupa imádság.

... Hogy anyám szobája az ő szobája! Anyám széke az ő széke! Anyám ágya az ő ágya!... És ő rendelkezik, és ő parancsolgat! Az övé itt a levegő! A ház! A kert! A vagyon! A pénz! És atyám két szeme!

És engem kiforgat itt minden jogomból és vagyonomból, mint ahogy kifordított atyám szívé­ből!

A szalonban Bogárék ülnek! Az asztalnál Bogárék kanalaznak! A lépcsőn Bogárék járnak! Az ablakon Bogárék könyökölnek ki! És énrám Bogárék néznek, néznek majd, mint valami alkalmatlan kuvaszra, amelyet meg kell tűrni a gazda kedvéért!

Istenem, szabadíts ki ebből a förtelmes pokolból!

És minden imádságomnak ez a vége! Még a miatyánknak is ez a vége! És külön imádkozok Máriához és a védőszentemhez és az őrangyalomhoz! És ma Szent Péterhez is: emlékezzék reá: mikor az Ég segítő keze kivezette őt a bilincseiből, a börtönéből!...

Szabadítsatok ki, szent mártírok! És szent hatalmasok! Ha van könyörülő szívetek egy porba gázolt leány iránt, aki mindig áhítattal nézett az égre.

Délután levelet írtam Paula testvérnek, hogy ajánljon valamelyik klastromba: vállalnám, hogy zongorát tanítok, vagy más tanításokat is vállalok. De csak bejáró lennék, mert a klastrom levegőjét nem bírom. Leírtam neki, hogy micsoda gyötrelmes okok kényszerítenek a szülői házból való eltávozásra. És hogy már csak két-három hetet töltök a szülői házban.

A levelet magam vittem el a postára.

- Ajánlott. Expressz.

A postáról anyám sírjához. Azaleát vettem neki, fehéret, és magam vittem ki, mert anyámnak vittem.

Panni is törölgette a szemét. Látszik ezen a jó leányon, hogy velem érez, noha nem tudhatja: mért sírok annyit.

- Ne búsulj - mondtam neki -, magammal viszlek Pestre. Nagy, szép város az. Látsz sok palotát, és az operaházba is eljárunk. Ha nem is hallod a zenét, a játékban gyönyörködhetsz.

Elültettem az azaleát, Panni csak épp a lyukat vájta meg. Nincs virágosabb sír a temetőben.

Visszajövet bántam már, hogy azt a levelet elküldtem. Se nem válaszolhat, se nem ajánlhat ő engem. Elmutogatja majd a levelemet az ebédlőben, és kárörömmel mosolyognak rajtam:

- Ahá! Hát most már látja, hogy jobb volt itt. Úgy kell neki!

Április 22.

Egy hete, hogy nem olvastam az újságot, pedig az a regény... az a leány, mintha csak én magam volnék más néven, angol miliőben. Még a szépsége is... Bár lehet, hogy annyira szép én mégse vagyok. De bizonyára szép vagyok: mert a férfiak szinte haptákba merednek, ha meglátnak, és a szemükkel kísérnek, még meg is fordulnak utánam. Pesten mindig azt véltem, hogy azért néznek, mert apácával megyek, és hogy őt nézik, mert az apáca félig-meddig mennyei nő. Itt azonban nem jár velem apáca, tehát nem az apácát nézik, tehát engem néznek, bámulnak, tehát szép vagyok - hála érte Istennek! És abban is egyezünk Edittel, hogy a sorsa... mintha az én jövőm képe volna megírva az ő regényében: hogyan szorítja ki a mostoha anya az apának az édesleányát a házból? Edit eltávozik és beszegődik cselédnek. Ott hagytam el, hogy a lordnak a leánya Londonba megy, és beszegődik.

Előre tudom, hogy úgy jár, mint a hódsapkás Ida, szegény.

Az újságokat félreraktam, és ma elővettem, hogy olvasom - legalább látom: mi történik majd velem? és hogyan? Hát ebben is milyen szerencsétlen vagyok: éppen ott metszett ki apám valami hirdetést, ahol a regény van. Nézem a többit. Minden szám hátulja lyukas. A szememet megfogja egy helyen az apróhirdetések egy csoportjának a címe: Házasság. Özvegy urak és legényurak és özvegyasszonyok és hajadonok ajánlkoznak ismeretleneknek vagyonnal és vagyontalanul, szemérmesen és szemérmetlenül. Csak épp hogy az nincs némelyikben:

Fogai épek, emésztése rendes.

No, csúnya!

De különös, hogy épp ott a nyírás.

Nézem a többi számot: a többiben is ott a nyírás. Micsoda házassági hirdetés érdekelheti annyira atyámat, hogy mindig kinyír egyet? Bizonyosan valamelyik barátja keresi így a párját. Talán épp Fiszd úr? De hát mérthogy apámra bízza? Bizonyosan, hogy Pestre is jár, és minden­felé jár: megnézi az ajánlkozót.

Hívom Pannit, és elmagyarázom neki, hogy menjen el a trafikba, és vegye meg a lyukas számot, ha még megvan. Lódul.

Sokáig odajár. Bizonyosan a némájához is ellátogat. (Már bántam is, hogy őt küldtem el.) Végre mégis hazaliheg. Hozza az újságot.

Belefogok a regény olvasásába, de aztán, hogy a végére érek a közleménynek, szinte gépiesen megfordítom az újságlevelet, hogy micsoda hirdetés is az, amit atyám kinyírt.

S találom a következőket:

FÉRJHEZ ADNÁM a lányomat művelt fiatalemberhez, akinek foglalkozása vagy hivatala hacsak kissé is úri, de nem iszákos, nem kártyás és ép, egészséges. A lányom móringja most 300 ezer korona készpénzben. Később örökség ennél is nagyobb, talán milliókra is rúgó.
Cím a kiadóhivatalban.

Mintha rám szakadt volna a ház. Mintha nyiladozott volna alattam a padló. Mintha fejbe koppantottak volna mészárostaglóval. Soha életemben nem voltam beteg, de erre az ágyba tántorogtam.

Hogy engem vásárra visz az apám, mint valami állatot! Mint azt a szelíd szemű ökröt...

Április 25.

Három napja fekszem.

Az orvos mindennap jön hozzám. Pulzusomat, nyelvemet nézheti - különösen a nyelvemet. De már hogy a mellemet nézze, nem engedem.

Atyám nincs itthon, és bizonyára szerencséje, hogy nincs itthon.

Nóra is járt nálam. Mindjárt az első nap. Csak ennyit mondtam:

- Kérem, távozzék!

De a hangomban, szememben ez a két szó így változott:

- Takarodjon innen! Ma még én vagyok a ház asszonya! - El is kotródott, mint a leforrázott kutya.

Az első éjszakán semmit nem aludtam. Csak sírtam, hánykolódtam, hogy el kell pusztítanom magamat. Útban vagyok. Tulajdon édesatyám akar félretenni az útból. Gyermeki kötelessé­gem, hogy előzékeny legyek.

Tudom, hogy a legnagyobb bűnök közé tartozik, és én soha nem vétettem a tízparancsolat egyik pontja ellen se. De hát ha előttem a szakadék! És nem lehet visszatérnem! És nem lehet elkerülnöm!

Pisztoly nincs a háznál. Se puska. De hát bemehetek-e én a vasárushoz, hogy pisztolyt vegyek? Lányoknak bizonyára nem adnak el pisztolyt, s éppen olyan lánynak, akinek a homlokára van írva a halál keze jegye.

És méreg sincs a háznál. Ma már foszforos gyújtót se árulnak.

És gondoltam vízre, kötélre, éhhalálra, vonat elé való fekvésre. Forogtam, fetrengtem az ágy­ban. Ó, hogy meghalni nem lehet csupán egy akarok szóra!

Ó, sötétség! sötétség! Pokoli sötétség! Se előre, se hátra benne!

Megint csak imádkoztam. Ahogy Dániel imádkozhatott a bestiák barlangjában, s a miatyánk­nak mindjárt a harmadik mondatán megállt a nyelvem:... legyen meg a te akaratod.

És akkor megindult a könnyeim árja:

- Istenem, hát te is Nórát akarod-e, hogy a nyakamra gázoljon? Nem, te nem akarhatsz gonoszságot soha! A te akaratod csak a jóság akarata lehet!

Ezen a gondolaton megenyhült a szívem. Elaludtam.

Április 28.

Atyám ma se jött meg.

Ma már erősebb vagyok. Eltökéltem, hogy olyan nyugodtan, amilyen a lelkében tiszta ember lehet, oly nyugodtan kérdem meg tőle:

- Atyám, az én életem az én életem-e? Vagy azt véli, hogy a gyermek olyan tulajdona a szülőnek, mint a vágómarhája?

A szülőnek joga lehet rá, hogy megválassza: ki lehet a méltó párja a gyermekének. De viszont a leánynak is Isten-megadta joga, hogy elfogadja-e azt a választást vagy nem?