Délután háromkor meg is
érkezett Ó Péter. Másodmagával jött be az autón, egy drapp-szín felöltős,
cilinderes fiatalemberrel. De csak eltöffögött a ház előtt.
Távolabb állt meg, a Városi közfürdő előtt. Ott a
cilinderes úr leszállott. Néhány szót váltott Ó Péterrel, és bement a
fürdőbe. Bizonyára idegen, mert kofferrel érkezett. A fürdő
külső épülete vendégfogadó. Tehát oda száll.
Ó Péter visszakanyarodott
az autón, és megint csak eltöffögött a ház előtt. Odább valamivel
stoppolt, ahol Bogárék laknak. Ott kiszállt, és bement a házba.
Az autó üresen tért
vissza a fürdő elé. A sofőr leszállt, és egy arra haladó iparosféle asszonyt
állított meg. Az asszony összébb vonta a nyakán fekete nagykendőjét, mert
az utcán hideg szél fújdogált. Az ég is felhős volt és borult.
Mindezt Ida az ablakból
látta.
Ha az apja telegramjában
nem lett volna: otthon találjalak -
kiment volna az apja elé a vasúti állomásra. De hát mért nem jött az apja
egyenesen? Ha olyan sürgős volt, hogy otthon találja. Mért ment előbb
Nórához?
Állt az ablakban, és
nézett. A klastromi ruhája volt rajta, s a kezében a Házassági jogról című könyv. Arcának halványságából nyugodt
két szeme a szokottnál is erősebben feketéllt.
Negyedóra múlva Ó Péter
kilükkent Nóráék házából, és sietve lépkedett haza.
Ida fenn az ajtóban
várta. Az apa arca mogorva volt.
Se nem üdvözölte a
leányát, se meg nem csókolta.
- Öltözz az új ruhádba -
mondta ridegen -, és várj a szalonban.
A maga szobájába ment.
Ida fölvette a fekete
ruháját. A haját szimplán hátrafésülte, mint a klastrom utóbbi idején. Beült a
szalonba.
Az ebédlő ajtaja
nyitva volt: hallotta, hogy az irodában beszélgetnek. De jobban csak az apa
hangja hallatszik: teljesen üzleti hideg beszéd. A másik hang idegen férfihang.
A szavakat nem értette, de nem is fülelte.
- Valami borvétel - vélte
-, hálistennek, legalább félretolódik a fejében Nóra panasza, nyávogása, nem
lesz annyira ingerült reám. És ha hozzájuk kényszerít, ez a fekete ruha éppen
illő lesz a jelenethez: temetési toalett.
Fölkelt, s az ablakhoz
állt.
A nyugovásra hajló nap
besütött a szalon udvari két ablakán. Olyankor le szokta Ida ereszteni a
kárpitot, hogy a bútorok zöld színét a nap ne fakítsa. De akkor nem gondolt
reá. Csak állt az utcai ablaknál, és bámult a háztetőkre.
De
nem állt ott egy miatyánk-hosszat, az iroda ajtaja megnyílt. Az apja tekintett
be:
- Itt vagy?
S egyben kitárta az
ajtót.
- Tessék - mondta valakinek.
Az ajtóban egy
fekete-redengotos fiatalember jelent meg, komoly, de jóképű, szőke
fiatalember. A lépése, magatartása, mint valami polgári ruhába öltözött
katonáé. A haja szőke, és minden hajaszála különálló, mint a kefe sörtéi.
A tekintete egyszerre
Idára tapadt az idegennek.
Ida jobban csak az apját
nézte kérdőn, várakozón. No, igen zord arc.
- Balogh Csaba úr -
mondta hideg bemutató mozdulattal Ó Péter -, a férjed. Holnap délután esküdtök.
Sarkon fordult.
Visszatért az irodájába.
A szavai oly nyersek,
parancsolóak voltak, hogy ha mennykő csapott volna le a szalon közepére,
Ida nem állhatott volna ott rettentebben, siketebben.
Csaba maga is elképedve,
szinte káprázó szemmel állt a leány előtt.
Ida mozdulatlan
márványszoborként meredt a gombig idegen úriemberre.
- Bocsánat - szólalt meg
végre Csaba, szinte remegő ajkkal -, nem így gondoltam...
S elmosolyodva rázott a
fején.
- Az ön édesatyja kissé
különös ember... Véltem, hogy előbb csak bemutat...
Ida csak bámult rá, mint valami
tengeri szörnyetegre, mely a habokból csap fel. Aztán mélyen behunyta a szemét.
Leült, szinte leroskadt a karosszékbe. A feje lecsüggedt.
Csaba csak állt. Állt. Az
arca már nyugodt volt. Széttekintett. Aztán megint csak a leányt szemlélte.
Nézte nyugodt-csodálkozón, sajnálkozón. De némi megvetéssel is.
- Bocsánat - ismételte
hideg-udvariasan -, nekem semmi részem édesatyja-urának kissé nyers
kijelentésében. Nem közölte velem előzőleg a formát, amellyel
bemutatott.
Ida mint valami haldokló
emelte föl a fejét, s megvető-hidegen nézett Csabának a lábára, arcára.
- Hát nem azért jött?
- De azért jöttem.
Ida föltápászkodott,
fölkelt.
- És azt véli, hogy én
férjhez megyek? Így?! - Csabának elnyílt a szeme.
- Azt vélem-e? Hiszen
hirdették. De bizonyára megvan a joga rá, hogy elutasítson.
- Megvan rá.
Istentől.
- Eszerint elutasít.
- El!
És a szemébe nézett
Csabának keményen, hogy mondta:
- El!
Csaba azonban csak állt,
mintha kővé vált volna. Állt, és bámult a méltóságosan komoly és sápadt
leányra.
- Engedje meg, de mégis
megmondhatná talán, hogy mi a kifogása ellenem?
- Maga a cselekedet! Nem
tudom, kicsoda, micsoda. És nem is érdekel tudnom.
Ezt mondva büszkén és
dacosan nézett Csabára. Mintha egyben azt is kérdezné, hogy mért nem megy már.
Csaba vagy hármat pillantott
egymás után. Még mindig ott állt.
- Bocsánat - mondta végre
-, de ez nem az én mulasztásom. Édesatyjának illett volna talán némi ajánló
szócskával is megmondania, hogy újságíró vagyok, s hogy olyan családból
származom, amelynek tagjai előtt csak nyílni szoktak az ajtók, nem pedig
becsukódni. Vagy legalább annyit mondott volna: Fegyházban nem ült.
- És mégis így házasodik?
- Csaba fölvetette a fejét:
- És maga így megy férjhez?
S lesiklott a szeme a
leány cipőjére, s vissza az arcára. Ida sápadt volt. Leült. A feje ismét a
tenyerébe kókadt. Künn egy kocsi dörgött el az ablakuk alatt, és csakhamar
elhalkult a zaja. A szoba ismét csendes volt, mint a kripta. Ida bágyadt
mozdulattal intett a székre.
Csaba leült.
S ültek hallgatva. Csaba
a leányt csodálva, a leány a tenyerébe hajtott fejjel.
Az óra ketyegése
hallatszott csupán a szalonban.
Ida mozdult meg végre.
Fölemelte az arcát, ahogy kínpadon ülő nézhet, hogy mi vár még reá. Csaba
ült egyenes derékban, nyugodtan, elszántan, a szeme mindig a leány arcán.
Ida megszólalt, mint
ahogy szigorú vizsgálóbíró kérdez:
- Milyen vallású ön?
- Amilyen ön.
- Eszerint tudja: hogyan
történik az esketés?
- Tudom.
- És rámondja, hogy
szeret?
- Miért ne? Minden
keresztény vallásnak főparancsolata, hogy szeressek minden embert.
- A pap nem úgy érti.
- Az az ő ügye, hogy
mit, hogyan ért.
Ida csak nézett, ahogy
gonosztevőre néz a vizsgálóbíró: hideg utálattal.
- Nekem is ügyem - szólt
aztán férfiasan. - És arra gondoltak-e atyámmal, hogy az első kérdés ez: Kényszerített-e téged valaki?...
- Az a második kérdés.
- Jó, hát második: Kényszerített-e téged valaki akár szóval,
akár cselekedettel?
- Ha önnek egyéb
aggodalmai nincsenek: ezt az aggodalmát könnyen eloszlathatom.
- Könnyen?
- Nem megyünk oltár elé:
csak a polgári házasság szerint kelünk egybe.
Ida összevont
szemöldökkel nézett maga elé. Csaba hallgatott.
Behallatszott hozzájuk,
hogy Ó Péter fel és alá jár a szobájában, hogy egyszer megáll, mintha leülne,
de megint csak járkál tovább.
Végre Ida fölemelte a
fejét:
- Tisztességes úriember
ön? - Csaba fölkelt, és fölvetette a fejét.
- Ezt a kérdést még senki
se merte hozzám intézni, gyalog. Mondtam, hogy nem ültem Illaván. Még csak
vádolva se voltam soha. A munkámból élek. Senkinek nem tartozom se pénzével, se
becsületével.
Ida is fölkelt.
- Egy órai gondolkodásra
kérek időt - mondta fájdalmasfehér arccal -, egy órát csak adnak. Halálra
ítéltnek is adnak.
Annak három napot adnak.
Csaba meghajolt.
- Maradhat itten -
rendelkezett Ida. S a szobájába távozott.
Hallatszott, ahogy föl és
alá jár, meg-megáll. Hallatszott, ahogy fohászkodik, mintha lelke szakadna.
Hallatszott, hogy egy könyvnek a leveleit forgatja sebesen.
Ó Péter bedugta a fejét:
- Hol a leány?
Csaba intett, hogy a
szobában.
Ó Péter látta Csaba
arcán, hogy várakozó, tehát a leány nem szegült ellent egy toppra.
Beljebb lépett, és
elővonta a szivartárcáját:
- Gyújtson rá, kedves
öcsém.
Csaba komoly arccal
intett tagadón. Az ő arca is olyan volt, mint aki a vádlottak padján ül, míg
a bírák bent a szobában, a fején tanácskoznak. Ó Péter visszavonult.
Félóra se telt belé. Ida
kilépett.
Az arca olyan volt, mint
a vérpadra lépő Stuart Máriáé. Csaba fölkelt.
- Hozzámegyek önhöz -
kezdte a leány szimplán -, de bizonyára rendjén valónak érzi, hogy a polgári
házasság mellett külön szerződésünk legyen. A polgári házasság is csak
szerződés.
Csaba meghajolt:
- Előre kijelentem,
alája írok.
- Köszönöm. Külön
szerződésünk első pontja: A
polgári esküvő engem csak a világ előtt köt önhöz.
- Elfogadom.
- Írja fel.
- Fölösleges.
- Második: Akkor válok el öntől, amikor akarok.
- Elfogadom.
- Írja fel, kérem.
- Merőben
fölösleges. Mint ahogy az Ön nevét felírnom fölösleges, vagy az atyja nevét.
- Magunk között ön kisasszonynak szólít.
- Szívesen, kisasszony.
- Mások előtt
szólíthat, ahogy akar.
- Ahogy megengedi.
- És nekem még csak a
kezemet se próbálja megérinteni, soha!
S fenyegetően nézett
Csabára. Csaba meghajolt.
- Ahogy akarja,
kisasszony.
- Mindez óráig idegenek
voltunk egymással. Ezután is idegenek maradunk.
- Értem.
- Teljesen idegenek.
- Teljesen idegenek. Értem.
- Becsületszavára ígéri?
- Becsületszavamra.
Ida behunyta a szemét,
mint a regebeli Lukrécia, mikor tőrt döfött a mellébe. Így álltak
percekig.
Végre Ida fölemelte az
arcát.
- Akkor hát jelentheti
atyámnak, hogy a parancsát teljesítem. - Csaba azonban nem mozdult.
- Kisasszony - szólott
nyugodtan -, engedje meg, hogy én is mondjak valamit.
- Tessék.
- Az a nő, aki
apróhirdetések útján keres házasságot, már ezzel a cselekedetével dokumentálja,
hogy nem boldogságot keret, hanem csak férjet. Nem titkolhatom, hogy meghat az
ön egyenessége: ön még csak férjet se kíván. Csupán színleg, a világ
előtt. Addig, míg a sajkáját az én hajómtól el nem oldozhatja. Hát én az
ígéreteimen felül ígérem még, hogy ameddig mellettem marad, nyugodt és csendes
lesz az élete folyása. Cselekedeteiben nem korlátozom. Magányosságában nem
háborgatom. Azt azonban nem szabad felednie, hogy ameddig a nevemet viseli...
Ida válla megrendült.
- Mire gondol ön?!
- Arra, amire ön gondolt,
hogy megrendült. Láthatja, hogy éppoly egyenesen szólok, mint ön, kisasszony.
Nekem is természetem. És még valami: én nevet adok önnek és tisztességes helyet
a társadalomban; ön viszont a móringját hozza a házasságba. Az ön móringja 300
ezer korona. Annak a harmadát Ó Péter úr azonnal folyósítja, kétharmadát pedig
egy év múlván. Én ezt a pénzt nem tekintem a magam pénzének. Egy évig-meddig
azonban én kezelem. Arra az évre azért van szükség, mert árnyékot vetne a
nevemre, ha a feleségem - már a világ előtt feleségem - tőlem mindjárt az egybekelés után elválna.
Ida behunyt szemmel
állott. Nem felelt.
Csaba még várt kissé,
aztán Ó Péter ajtajához lépkedett. Kopogtatott.
- Végeztünk, Ó Péter úr.
Megegyeztünk a kisasszonnyal. - Ó Péter szinte derült arccal, de csodálkozó
szemmel lépett a szalonba.
- Csupán annyi volt a
kisasszony ellenvetése - folytatta Csaba üzletiesen -, hogy templomban nem
óhajtja folytatni az egybekelés ceremóniáját. Én ezt készséggel elfogadtam.
Ó Péter vállat vont:
- Ahogy tetszik. Azonban
nekem is van némi mondanivalóm. A leányom teljesen az anyja természete:
magafejű, csökönyös, zabolát nem tűrő, de viszont nem is az
ordináré nők fajtájából való. Ezzel a bajocskával számolnia kell, öcsém.
Vélem azonban, hogy egy év elég idő arra minden házaspárnak, hogy egymást
megismerje. Az év leteltével én nem kétszázezer koronát adok, hanem
ötszázezret. A leánynak az anyai örökségét az egybekeléssel, a magam apai
adományát egy év múlva. Ezt a summát még a héten deponálom egy pesti
közjegyzőnél. De csak úgy vehetik fel, ha igazoló írásokat mutatnak
elő, hogy a mostantól számítandó egy év folyamán mindig együtt laktak.
Halálom után persze teljes a joga a leányomnak a hagyatékomra.
Csaba nem felelt, csak
nézett egykedvűen, mint aki olyasmit hall, ami nem őt illeti.
Ó Péter a leányához
fordult:
- Van valami megjegyzésed
vagy kívánságod? Teljesítem.
- Csak annyi - felelte
Ida a szemét a szőnyegre fordítva -, hogy ebben a ruhámban mehessek a
házasságkötésre, s hogy koszorút ne kelljen a fejemre tennem. Nem szeretem a
parádét. És még csak annyi, hogy a hivatalos helyiségből egyenesen anyám
sírjához kísérjen el a férjem. Mikor a házból távozom, illő talán, hogy
anyámtól elbúcsúzzak.
|