Szakadt az eső, és
még hidegebb tavaszi szél mosta az ég vizével az utcákat. A násznép elfért
egyetlen autóban: a menyasszony, a vőlegény, az apa és Bogár
könyvelő, az egyik tanú. A másik tanú is a kocsin ült, csakhogy elöl: a
sofőr.
Annyi figyelmet nem
keltett az egybekelés, mint amennyit egy pár csirke eladása keltett volna a
városháza előtt. Pedig hát maga a polgármester öltötte fel a nemzetiszínes
nagyszalagot, s feszített atillás ünnepi magyarban a házasságok asztalánál.
Annál szembeötlőbb volt a menyasszony és a násznép köznapi dísztelensége.
Redengot csak a vőlegényen és az apán. Bogár csak a bolti, fekete
zekéjében, a sofőr meg csak úgy bőrkabátosan, ahogy a bakon szokott
ülni. Maga a menyasszony még a felsőkabátját se vetette le, csupán hogy
egy kis csokor gyöngyvirág fehérlett a kezében. A vőlegény ugyan nagy
csokrot küldött reggel - hotelból, ahol hált és ahol este csupán Ó Péter
társaságában vacsorázott -, de Ida csak egynéhány szálat vett ki abból, s a
maguk kertje virágaiból cérnázott hozzá néhány zöld levelecskét. Csak olyanféle
csokor volt, aminőt vasúti állomásokon garasért árulnak a gyerekek.
Egykedvűen mondta
mind a kettő az igent, mire a polgármester házastársaknak nyilvánította
őket.
A polgármester aztán
megköszörülte a torkát, s beszédbe fogott.
- Nekem is ünnepem - szavalta
paposan -, hogy egy régi jó barátom leányának a kezét tehettem egy derék magyar
ifjú kezébe szívük örök frigyének jeléül. Szerelmük, mely egy klastrom tiszta
levegőjében csírázott ki évekkel ezelőtt - folytatta Csaba nagy
elbámulására -, házasságra érlelte végre fehér virágát. S bizonyára nemcsak
ők lehetnek boldogok, hanem városunk jeles polgára, az apa is, aki
örvendező lélekkel bocsátja szárnyára házának egyetlen galambját. Legyenek
boldogok a fészekben, amelyet maguknak raknak egy hosszú életen által,
mindvégig boldogok, mint ebben az órában, amidőn elérték álmaik
főóhajtását, s teljesüljön szívük mindazon reménye, amellyel egybekeltek.
Ida eleinte csak nézett
rá, mint ahogy olyan papra nézünk, aki idegen nyelven prédikál. A végén
gúnyos-fájdalmas hullámka vonaglott át az ajkán.
Miket hazudott Ó Péter a
polgármesternek? S hogy intézte el az ünnepi ebéd elmaradását? Arról Csaba
sohase tudott meg semmit.
A zuhogó esőben
kihajtott a gépkocsi a temetőbe.
Ida megölelte és megcsókolta
az anyja hideg és vizes kőkeresztjét. Csaba tartotta fölötte addig az
esernyőt. Az apa is ott állt. Unatkozó szemmel nézett az esernyője
alól a sírra.
Ida letette aztán a
csokrát az azaleája mellé. Egy szál füvet szakított a kereszt mögül, s Csabához
fordult:
- Mehetünk - mondta
könnyes szemmel. Egyenesen az állomásra hajtottak.
Panni már várta őket
a peronon az egyetlen kofferrel - egy nagy sárga bőrkofferrel -, amelybe
Idának minden ruhája és fehérneműje belefért.
- Megírom majd, Panni,
hogy mikor jöhetsz Pestre - mondta Ida.
És megcsókolta a leányt.
Az apa csak akkor szólalt
meg. A vejének szólt:
- Hova utaztok?
Csaba kérdően nézett
Idára. Ida vállat vont.
- Velencébe - vélte Ó
Péter. - De hát itt nem adnak jegyet, csak Pestig.
- Velencébe már nem
járnak úri nászutasok - hárította el Csaba a szívességet -, különben ahogy Ida
akarja.
Ida a vásári ökörre
gondolt, a szelíd szemű ökörre, amely ott állt kötélen. Mit mondott volna
az erre a kérdésre:
- Hova utazol?
A vonat dörögve érkezett.
Ida megcsókolta az apja kezét. Érzéstelenül. Az apja is Ida arcát.
Érzéstelenül. Aztán felszálltak az elsőosztályú kocsiba.
És Ida nem nézett ki az
ablakon, hogy még a szemével is búcsúzzon az apjától.
|