Csak ketten ültek a
kupéban - Ida az ablaknál, Csaba a másik sarokban az ajtónál. Az apja bérelt
szakaszjeggyel biztosította nekik az ismerkedésre való alkalmat.
Ültek, és nem szóltak
semmit.
Az eső verte a vonat
ablakát. Ida érdeklődéssel szemlélte, hogyan futnak le egyre-másra a
vízpatakocskák az ablaktáblán - mint a könnyek az emberi arcon.
Aztán a kofferjára
tekintett. Fölkelt, és fölhágott az ülővánkosra.
- Kivenne valamit? -
figyelmeskedett Csaba - hát mért nem szól?
Ida megütközve nézett
reá:
- Hogy szólhatnék egy idegennek?
S valóban úgy nézett
Csabára, mintha abban a percben látná először.
- Becsületszó biztosít
engem arról - folytatta szigorúan -, hogy magunk között idegenek vagyunk.
- Nem felejtettem el, kisasszony - felelte nyugodtan Csaba -, de
idegen is készséggel teljesít idegen hölgynek efféle apró szívességet.
A koffert már akkor le is
emelte, Ida elé állította, hogy kivehesse belőle, amit akar. Diszkréten
fordult el, míg Ida kivett a kofferből egy könyvet, s a koffert megint
bezárta.
- Köszönöm.
Csaba visszaemelte a
koffert.
Ida olvasásba fogott. De
alighogy belekezdett, odaszólt félvállról:
- Ha tetszik, rágyújthat.
Csaba szintén csak
vállról felelt:
- Köszönöm. Idegen hölgy
jelenlétében nem szoktam.
- Ha azonban szokott
dohányozni, idegen hölgy jelenlétében is teheti, ha előbb megkérdezi, hogy
nem kellemetlen-e neki.
- Tudom. De meg szoktam
várni, hogy talán a hölgy gyújt rá előbb.
- Én nem vagyok afféle
modern hölgy. Különben, hát be van mutatva: nem túlsóparti idegen. Nem úgy
értettem az idegenséget, hogy eljárjunk egymás mellett, mint két automata.
Hiszen együtt kell laknunk, és talán étkeznünk is. Én csak a bizalmaskodásra
értettem, hogy kíméljen meg tőle, ha magunk vagyunk.
- Attól ne tartson,
kisasszony.
- És a koffer
leemelésekor is csak azért vetettem emlékezetébe az idegen szót.
- Fölösleges volt,
kisasszony: amit egyszer megígértem, állom.
- Köszönöm szíves
megnyugtató nyilatkozatát. De félbeszakított: az volt még a mondanivalóm az együtt-étkezünk után, hogy a világ
előtt azonban eltűröm minden olyan bizalmaskodását, amellyel
művelt körökben a házastársak egymás iránt viselkednek. Én sem felejtettem
el, hogy ezzel az ön nevének tartozom.
- Hálás köszönet.
Csaba ezt olyan
hideg-udvarias bókolással mondta, ahogy valaki más idegen hölgynek is bókolt
volna. Aztán szivarra gyújtott, és keresztbe vetette a lábát. Kimélázott a
kocsi folyosójára.
Ida olvasott.
Utasok jöttek-mentek,
haladtak el a fülkéjük előtt, különösen a vonat megállásakor. Némelyik
bekandított a fülkébe, s ha férfi volt, rátapadt a szeme Idára. Egy
fiatalembernek szinte megfordult a feje a tengelye körül, úgy rátapadt.
Az egyik állomáson
újságok címét kiabálták. Csaba kiszállt, és vett egyet. Ő az újságot
olvasta aztán, Ida a könyvét oly nyugodtan, mintha a szobájában ülne.
Mikor Csaba végigolvasta
az újságot, lebocsátotta az ölébe.
- Bocsánat, hogy zavarom,
kisasszony - szólalt meg -, félóra múlván Pestre érünk. Közölnöm kell önnel,
hogy az én lakásom csak egyszobás legénylakás.
Ida szeme rányílt.
- Csak nem gondolja tán,
hogy...
- Éppen erről
szólnék. Melyik hotelbe vigyem?
- Nem ismerem egyiket se.
- Sose szállt hotelbe
itten?
- Soha. Se itt, se
másutt. Tudja talán, hogy klastromban laktam.
- Mondta az édesatyja,
kisasszony, de nem hittem teljesen. Tehát soha életében nem fordult meg
hotelben?
- Nem. Majd eligazodok.
- Semmi gondja nem lesz
vele: én bérlem a szobát, kétágyasat persze, kettőnk nevére. Én aztán a
magam régi lakásába térek.
- De hát mit mond atyám,
ha Pestre jön, és azt látja, hogy kétfelé lakunk?
- Csak egynéhány napig.
Némi ügyeim várnak elintézésre. Az újságnál is be kell jelentenem, hogy
otthagytam őket. A rokonaim is...
- Remélem, nem mutat be a
rokonainak!
- Nem is volt szándékom.
De három napra el kell utaznom hozzájuk.
- De hát hogy leszek én a
világ előtt, hogy egymagam...
- Csak a három napra
gondoltam. Azontúl nappal mindig együtt lát bennünket a világ. Együtt
reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk.
- Én azt gondoltam, hogy
lakásunk lesz négy-ötszobás, és cselédségünk.
- Lesz. Csak mondom: arra
a három napra. Vagy fél egyedül?
- Félni nem félek. Senki
emberfiától nem félek. Csak mégis az a tájékozatlanság... Hiszen alig két
hónapja, hogy a klastromból kicsöppentem.
- Csak két hónapja?
- Alig két hónapja.
- És hogy értsem azt,
hogy kicsöppent?
Ida vállat vont:
- Kidobtak.
S tovább olvasta a
könyvét.
Csaba a Metropolba vitte a feleségét.
Kétágyas szobát bérelt, s
mindjárt nyúlt is a kalapjáért.
- Vacsorára majd érte
jövök - mondta -, bemegyek a szerkesztőségbe. Hány órakor vacsorázzunk,
kisasszony?
- Hétkor, ha nincs
ellenére.
- Hétkor még nem lehet a
fővárosban. Mondjuk: nyolckor.
Ida aggódva pillogott.
- Semmi pénz nincs
nálam... egy fillér se.
- De hiszen nincs is
kiadása - mosolyodott el Csaba. Azonban a mosolygás egyszerre elfagyott az ajkán.
Elhalványult.
Vajon azt gondolja-e ez a
nő, hogy a százezer koronával megugrik?
Kivette a tárcát a
zsebéből. Ida elé tette az asztalra.
- Tessék - s az ajka
szinte remegett -, vegyen belőle, amennyit óhajt.
S elfordult.
Végigment a szobán, hogy a
sarka szinte lyukakat nyomott a padlóba.
Ida vállat vont:
- De hát minek, ha
mondja, hogy nincs kiadásom?
Csaba még mindig halvány
arccal tette zsebre a tárcáját, s hideg-udvarias bókkal elköszönt.
Vacsorára lementek az étterembe.
Csaba körülnézett. Nagy
Ákost pillantotta meg, hogy ott ül a feleségével. Mind a kettő meleg
ismerőse. Az asszony vagy tíz évvel idősebb Ákosnál, színpadon virult
hölgy, még mindig csinoska, különösen esti világításban. Igaz, hogy jártas a
púderek és arckrémek kezelésében, de hát ki-ki úgy kezeli a szépségét, ahogy
neki tetszik. A bal szemfoga arannyal villog, ha mosolyog. Világos
gesztenyeszín haja nappal vélhetőleg valamelyik fodrászkirakatnak az
ékessége.
- Magatok vagytok-e? Vagy
társaságot vártok?
- Csak magunk. Tessék.
Csaba kapott az alkalmon,
hogy nem kell Idával külön unatkoznia.
- A feleségem - mutatta
be -, Nagy Ákos barátom és kedves felesége.
- Feleséged? - lobbant
meg Nagy Ákos. - Hát mióta vagy te házas?
- Régen: délután 2 óra
óta. Most érkeztünk.
- Gra-tu-lá-lok! -
örvendezett az asszony is. - No de ez igazán érdekes! Mi a neved, kedvesem? Az
enyém Margit. Remélem: kellemes barátság kezdődik köztünk ettől a
kedves perctől. Ülj ide mellém, belől. Ákos, engedd belől Idát.
A halat hozták Nagy
Ákoséknak, egy tálacska kétkupacos majonézt. Az asszony maga elé vonta. Kivette
az egyiket. Aztán, hogy utána a férje is vett, a maga tányérjáról áttette az
egyik szép falatot.
Közben egyre csevegett.
- No és hogyan, hogy nem
utaztok Idám egyenest tovább a nászúton?
Úgy ejtette ezt a szót: nászúton, mintha ananászt mondott volna vele.
- Az uramnak van itt némi
elintézni valója - pillogott Ida.
- No, ezek mind
egyformák, ezek a férfiak! Nem elintézhette volna a házassága előtt? Az én
uram, mikor esküdtünk, újságot olvasott aznap reggel az ágyában, politikai
beszédeket, és elfelejtette, hány óra. Hova utaztok?
- Münchenbe - felelte
Csaba Ida helyett. Ida szeme megrebbent.
- Münchenbe - nyomta rá
ő is -, Velence már nem komilfó.
- Igaz. Már csak
szenzálok és krájzlerosok nászutaznak oda.
S közben az urát kínálta:
- Végy még, kedvesem,
ebből a majonézból. Jó friss.
- Vedd ki te, angyalom.
- No, csak vedd ki, no.
- Deiszen - vélte Nagy
Ákos, egy halszálkát piszkálva félre - Velence mindig Velence marad: az örök
romantika városa. Utaznak krájzlerosok is, de lordok is. És éppen így, május
elején a legkellemesebb. Csak ne csácsolj, Margit: ha mi is ma keltünk volna
össze, egyebet se akarnál, csak Velencét.
- Nézd ezt a kezet! -
bámult el Nagy Ákosné Ida kezét a csuklójánál megfogva és fölemelve - láttál
valaha ilyen kezet?
- Valóban szép - bókolt
rá Nagy Ákos -, ha a feleséged valami rút asszony volna, Csaba, mindjárt
rámondanám: nem csodálom, hogy az ő
kezét kérted meg. Ha csakugyan visszatérsz a szobrászatra, nem kell a
várost beszaladgálnod modellért.
Csaba rápillogott Ida
kezére.
- Hát nem emelgetett
sajtárt - mondta tréfásan -, se nem kapált: most jött ki a klastromból.
- A klastromból? - csapta
össze a kezét Nagy Ákosné - csak nem apáca voltál talán?
- Már majdcsaknem - mosolygott
Ida -, ha Csaba nem ötlik elő...
Akkor nevezte
először a keresztnevén az urát. El is pirult kissé.
Csevegtek, nevetgéltek.
Ida is megvidámodott. De közben figyelgette is, hogy Ákosné hogyan viselkedik
az ura iránt.
S ő is választott ki
falatokat a maguk majonézéből. És ő is rakta keze szép hajlításával
az ura tányérjára. Mikor aztán már csak egy kanálnyi maradt a tálban, ő is
odakínálta Csabának.
- Vedd ki, kedvesem:
nekem elég volt. No, csak vedd ki.
- Köszönöm, angyalom -
játszotta Csaba is a házastársat.
Nagy Ákosné aranyfogának
teljes előragyogásával nevetett:
- Milyen szemérmetesek
még! Alig mernek egymásra nézni!
Vacsora után fölkísérte
Csaba a feleségét a szobájába.
- Itt a villamosláng
gyújtója. Itt a csengő...
- Köszönöm, iszen
látom...
- Az ajtó bezárásáról
bizonyára nem feledkezik meg. A cipőt ki szokták tenni, ha nincs több
egynél.
- Van még egy pár.
- Holnap reggel eljövök
nyolc-kilenc között. Együtt reggelizünk. Figyelmeztetem azonban, nehogy
elsétáljon... Különben jobb is tán, ha most közlöm...
S megakadt. Gondolkodott.
Borult szemmel pillogott maga elé.
- Leülhet, ha hosszú a
közölnivalója - mondta Ida, ahogy valami bizonytalan hírt hozó idegennel
szíveskedne, akit abban a percben lát először.
- Csak annyi - rázta a
fejét Csaba állton maradva -, hogy nekem holnap tízkor el kell utaznom.
Sajnálom, igen sajnálom, de fontos, vagy inkább sokmázsás családi ügy
kényszerít reá. A vonaton jutott csak eszembe, hogy egy rongy faluban szállok
ki, ahol nincsen hotel. Nem mehetne-e be három napra abba a klastromba?
Vendégképpen.
- Nem.
- Vagy más női
klastromba?
- A klastromokban csak
apáca-vendégnek adnak szállást.
- Hát maradhat itt a
hotelben három napra? Vagy van valami jó család ismerőse, amely vendégül
látná? Megfizetjük, ha szegény. Megajándékozzuk, ha nem olyan.
Idának aggodalomtól
táguldozott a szeme.
- Nincs senki
ismerősöm - rebegte végre -, és tájékozatlan vagyok a világi élet útjain
és forgóiban. De ha lehető az, hogy magányos nő meglegyen egy
hotelszobában...
- Lehető. Mért ne
volna lehető? A reggelijét felhozatja. Ebédre lemegy oda, ahol voltunk.
Uzsonnára a másik terembe, az utcaiba. Van itt szemben egy cukrászbolt is... De
hát nem, mégse hagyhatom itt.
És föl-alá járt a
szobában, mintha a parkettet vizsgálná, hogy mi fából gyalulták.
- Itt hagyhat - mondta
Ida.
- Nem. Mert maga az utcán
lézeng... este is... Nem, nem, ez semmiképpen nem lehet!
S a székre roskadt.
Gondba ráncolódott arccal könyökölt az asztalon, s nézett az asztal közepére.
Ida is lebocsátkozott a székre
az asztalhoz, és szinte ijedten bámult Csabára.
Valóban az volt a
szándéka, hogy sétálgat majd a városban: szemlélgeti az olyan kirakatokat is,
amelyek előtt apácával nem időzhetett; megnézi a
képzőművészeti múzeumot - oda se vitték el soha. A Városligetet is
bejárja. Miért is ne járhatna ő is csakúgy az utcán, ahogy a főváros
sok százezer lakója?
Nem értette Csabát.
- Nem, nem maradhat -
rázta a fejét Csaba.
- De hát hova megy ön? -
fakadt ki Ida - hogy ilyen sürgős...
- Az nem tartozik önre,
kisasszony.
S a házaspár szeme oly
hidegen állt egymáson néhány percre, hogy ha hőmérőt állítottak volna
közéjük, jóval alól süllyedt volna a nullán.
- Az egyezségünk szerint
- folytatta Csaba - idegenek vagyunk. Önnek férjhez kellett sietnie: nem tudom,
miért...
- És önnek meg kellett
házasodnia: nem kérdeztem: miért?
- Én se kérdeztem.
S néztek egymásra, hogy
az asztal szinte megzúzmarásodott közöttük.
- Tehát egy évet együtt
töltünk. Megígértem, hogy korrekt férj leszek. Ön is megígérte, hogy korrekt
feleség lesz. Ajtó mögött idegenek vagyunk.
Ida pillogott, de azért
nyugodtan, szinte üzleties komolysággal mentegetődzött:
- Szinte restellem, hogy
túlléptem a vonalon a kérdésemmel: hova megy? De csak a szavakban hibáztam:
azért kérdeztem, hogy... ne érezzen koloncnak engem...
- Hát pedig ez másképp
meg nem oldható.
- Sajnálom.
- Kötelezi-e magát, hogy
három napig... lehet, hogy négy napig is... nem mozdul ki a hotelból? Vagy
velem jön, és keresek szállást önnek arra a néhány napra abban a faluban. A
tanítónál vagy a jegyzőnél. Van ott talán vendéglő is.
- De hát ön is ott marad?
- Nem: én továbbmegyek.
Az a falu csak vasúti állomás. Másik faluba megyek. Onnan meg negyedik faluba.
- Ida feje lecsüggedt.
- És mért nem mehetek én
is abba a faluba? Nem zavarnám, amennyire lehet... mondtam már...
- Ez megint nem tartozik
önre.
- Hát akkor inkább itt
maradok. Nem mozdulok ki a hotelból.
- Ígéri?
- Ígérem.
Csaba fölkelt. Meghajolt.
Ment.
Az ajtókilincsnél azonban
megállt, mintha megkövült volna a lába.
- Nem hagyhatom itt!
Mégse hagyhatom itt!
- De én itt akarok
maradni.
- Akar?
Ida pillogott.
- Bocsánat: csak az
érzésemben volt az akarok. Tudom,
hogy egy évig engedelmességre vagyok kötelezve a világ előtt. Tehát
korrigáljunk: inkább itt maradnék.
- Nem maradhat - mondta röviden
Csaba.
S bókolt, és távozott.
|