4

Csabának valóban nem volt szándéka, hogy Idát a házukba vigye. S nemcsak azért, hogy szeges korbácsok kerengtek a lelkében, korbácsok a sógorára. Egyáltalán nem érezte méltónak arra Idát, hogy Jolánnal összecsókoltassa. Hiszen Ida maga megvallotta, hogy kidobták. S milyen orcátlan nyugalommal! Mért dobták ki? - Mit érdekli őt? Olyasmiért bizonyára nem, hogy törvényszék elé kerülne valaha az ügy. A férj nevét nem szennyezi semmiféle klastromi kihágás.

Utaztak hát szótlanul, mint az előbbi napon.

Eső már nem esett. De a levegő hideg volt, szinte fagyot lehelő, s az ég borult. Ida a felsőkabátjába burkolódzva ült az ablaknál, és regényt olvasott. Csaba az ajtónál újságot - már amennyire az újságok hírei iránt érdeklődhetik, akinek harag és elkeseredés tombol a szívében.

A telegram előre elment, hogy a kocsi az állomásra jöjjön. Jolán bizonyosan otthon várja: nemcsak az idő rútsága miatt, hanem hogy a gyermekek is kötik. Aztán hát ebéddel is várja Jolán. Három órája. Töpörtős túrós csuszával - bőven rajta tejfel és töpörtő zsírja. (A fővárosi csusza csak hitvány karikatúrája annak. A sógor meg... az nemhogy eléje jönne az állomásra, hanem még a lába-nyomát is elviszi hazulról, hogy otthon ne találja.

Az első órában csak maguk ültek a fülkében. Ida az ablaknál, Csaba az ajtónál. De aztán beszállt egy fiatal úriasszony, nagygombos angol felsőkabát rajta, s a fején vadászkalap - afféle búzaszagú tanyai uraságné. Egy hároméves fiúcskát kormányzott előre a fülkébe. Vékony arcán a púder alól májfoltok barnálltak.

- Van itt hölgykupé is, kérem - szólalt rá Csaba, a hüvelykujjával a szomszéd kupé felé bökve ‑, ez tele van dohányfüsttel.

- Nem baj - felelte a hölgy -, jön az uram is.

S valóban topogott is már a folyosón egy vadászpipás és körszakállas herkules-ember. Bekandikált.

- Van hely? Én ideki maradok.

- Bejöhetsz - biztatta a májfoltos asszony -, iszen ez az úr is szivarozik.

S lehántotta a fiúcskáról a felsőkabátot. Ültette fekete bársonyban az ablaki másik ülésre. Maga is leült, a középső ülésre, félszembe Idával.

- Hát ha nem kellemetlen - morogta nyájasan Idának a körszakállas -, adjon Isten jó napot.

S ő is betelepedett, Csabával szemben az ajtó mellé.

A fiúcska - pufók, mint a farsangi fánk - Idát bámulta néhány percig, aztán a kocsi felső lámpását. Csabát is végigvizsgálta. De a figyelme csakhamar a könyvre térült, amelyet Ida olvasott.

Lecsúszott az ülésről, és alája kandikált a könyvnek.

- Jani - szólt az anyja -, micsoda illetlenség!

Ida rámosolygott a gyermekre. Odanyújtotta neki a könyvet.

- Itt van, kedves, olvasson. S az anyjához fordult:

- Hadd mulasson a kicsike.

Ebből persze mindjárt beszélgetés indult, ahogy két asszony szokott. Az egyik, akinek a szíve a gyermek, a másik, aki szívéhez engedi a gyermeket. A kívül járó kis bársonyruhás szív, persze, csak addig érdeklődik a könyv iránt, amíg teljes bizonyossággal meg nem tapasztalja, hogy képek nincsenek benne. Azután már csakhamar lába kel az ülésen, és mászkál föl és oldalt, s ami szénpiszok csak lerakódik az ablak szélére, gombokra, ablakvonó szíjra, az mind a két tenyerére, az ujjacskáira gyülemlik. Az anya vissza-visszaigazítja az ülésre.

- Janika, nézz ki az ablakon.

Janika néz is egy-két percre engedelmesen. De aztán arra gondol, hogy az idegen néninek is megmutatja: mit tud. Bukfencet próbál az ülőpárnán, s persze ugyancsak közel kalimpál a lába Ida orrához.

- Ugyan, üss már a fenekire! - mordul meg a Herkules. Csaba odaszól Idának:

- Üljön talán ide közepére.

Ida engedelmeskedik. S akkor a két asszony beszélgetése arra fordul, hogy talán bizony házastársak?

Ida igenel. A birtokos asszony elédesülő szemmel vizsgálja őket.

- Mindjárt gondolhattam volna: oly igen összeillők. Mióta?

- Csak tegnap óta - feleli Ida szemérmes-komolyan.

- Csak tegnap óta? - hőköl meg a birtokosné - hiszen akkor most nászúton vannak!

Ida megint igenel.

- A férjem - folytatja mentegetődzőn - csak addig ült az ajtó mellé, míg a szivarját el nem szívja. Még nem kopott el a vőlegénykori udvariassága.

A birtokosné nevető szemmel fordult az urának:

- Ugye, te is milyen udvarias voltál még a harmadnap is. Most már persze: Pipával alszom, pipával ébredek.

A Herkules elmosolyodva vont vállat.

- Uramöcsém nem pipás?

- Nemigen. Néha ritkán, ha egy kis matrózpipára rágyújtok.

- Akkor lehet udvarias még az ötödik napon is. Derültek. Mosolyogtak. Bemutatkoztak. Be­szél­gettek időjárásról, gazdálkodásról, konyháról, cselédről, drágaságról, Janika okosságáról, petróleum- és spirituszlámpás között való különbségről, s hogy a tepertős pogácsába kell-e rum vagy nem kell.

Aztán a vonat megint lassúdott, és fütyölt. A házaspár fölkelt, és sajnálkozott, hogy már itt a kiszálló állomásuk.

- Istenem - búcsúzott félrehajlított nyakkal a birtokosné -, milyen boldogok lehetnek maguk.

A vonat aztán továbbindult.

Ida visszaült megint az ablakhoz, és olvasott megint, ahol abbahagyta. Csaba maradt az ajtónál, és szivarozott tovább.

Csak déltájban szólalt meg:

- Ma kissé későn ebédelünk, és nem is tudom, hol és hogyan. A vonat csak 1.46-kor érkezik oda. Én dohányos ember vagyok: bírom.

Ida a szemét a könyvön hagyva felelt:

- Én meg nem vagyok dohányos: még jobban bírom.

- Lehet, hogy meg kell elégednie néhány főtt tojással vagy rántottával.

- Megelégszem.

Kevéssel kettő előtt Csaba leemelte a két koffert.

- Kiszállunk - mondta Idának.

A vonat fütyölt, és enyhébben lettyegett. Csaba kinézett a folyosóablakon.

Az állomás előtt egy bricska sárgállt. Mindjárt tudta, hogy a hintó a sógorral van oda. Otthon aztán majd Jolán mentegeti az urát, hogy még tegnap bement a városba.

Aztán megint kinézett a folyosó ablakán, s arca színe elhagyta.

- Hm.

A vonat még meg sem állt. Csaba intett egy fekete strucctollas kocsisnak. A két koffer oda volt készítve már előre az ajtóhoz.

- Isten hozta, tekintetes uram.

- No, csak le a két koffert, mert a vonat csak egy percet áll.

És sietve nyújtotta a kezét Idának is, hogy lesegítse, Ida azonban nem fogadta el: könnyedén leszökkent.

Az állomás tornáca előtt ott állt Jolán is. Sötétkék bő kabát volt rajta, s a fején szimpla fekete posztókalap, csupán a feltolt fátyollal díszítve. Az arca betegesen aggodalmas, a szeme csupa kérdőjel.

Csabához sietett.

- A pénz? - lihegte már hét méternyiről - a pénz? Semmit nem írtál!

Csak Csabának a megnyugtató fejmozdulatára tárta szét a két karját, és csókolta meg Csabát könnyes szemmel, majd sírva omlott Csabának a mellére.

- Ó, Istenem - zokogta -, hála a jó Istennek!...

Ida csak állt mögöttük hideg-egykedvűen. A könyv még a kezében. Az első percben és a pénz kiáltásra elnyílt a szeme, és Jolánra fagyott. Aztán kinyitotta a könyvet, és ott a közelükben állva olvasott tovább.

Csaba kibontakozott a húga karjaiból.

- Jolán - mondta, s a hangja remegett -, kis ideig itt kell még várnod az állomáson. Ezt a hölgyet kell bevinnem a faluba. Menj be addig a főnökékhez, vagy sétálj itt a peronon.

És választ nem is várva, Idához fordult:

- Tessék.

A kocsijukra ültette Idát, afféle szénaszagú falusi bricskára, amelynek csak a bőrből való ülése ringatózik a rugókon.

- Ne soká várass, jó Csabám - szólt utána a húga.

Csaba fölsegítette Idát, és fogta a fekete tehénszőr-lábtakarót, magukra terítette. Eligazította gépies mozdulattal Ida combja alá is, maga se gondolva rá, hogy a cselekedete bizalmasabb a viszonyuknál.

- Mehetünk.

A falu bírájánál találtak helyet a tornyoságyú első szobában. Az asztal ügyében is hamar meg­egyeztek bíróné asszonyommal. És Ida nem mondta Csabának, hogy ne sokáig várakoztassa. Érdeklődés nélkül hallgatta az egyezkedést: úgy olvasta a könyvet tovább, még ott mellettük álltában, mintha az ügy nem tartozna reá.

Másnap este már sötét kilenckor odahajtatott Csaba. A kapu zárva volt. A kutya dühödten ugatott.

Az utcai ablakot zörgette meg.

- Én vagyok, kisasszony.

A kárpiton át látszott, hogy világosság lobban s közeledik. Aztán nyílik a belső ablak. Ida a felsőkabátjában, lebontott hajjal megjelenik az ablakban. Nyitja a külső ablakot is. A kabát felhajtott gallérját bal kézzel összefogja a nyakán.

- Szent Isten, be megijesztett.

- Bocsánat, nem gondoltam, hogy ilyen korán lefekszik.

- Nincs öt perce.

- Csak azért jöttem, hogy megtudjam: nincs-e valami baja?

- Köszönöm: nincsen.

- Szállása, élelme tűrhető?

- Köszönöm: tűrhető.

- Hát nincs semmi mondanivalója?

- Nincs.

Csaba a hóna alól valami összekötött, fehéres csomólékot emelt föl.

- Igen sajnálom, hogy miattam...

- De kérem: megmondta előre. És én szívesebben vagyok itt, mint volnék a hotelban.

- Egy csomó „Tolnai” képes újságot hoztam, ha nem lenne elég az olvasnivalója.

- Köszönöm.

S Ida bevette az ablakon a két kilónyi folyóiratot.

Ahogy a gyertya világa akkor Ida háta mögül odaereszkedett Csaba arcára, Ida szinte meg­döbbent: olyan volt az az arc, amilyen csak kórházi betegé lehet - aki valami kínos operáción jutott át aznap.

- Tehát semmi óhajtása? - ismételte Csaba a kérdést, s a kalapját elköszönésre emelte.

- Köszönöm: semmi. Legfeljebb... kérdezném, hogy mikorra várjam?... Mert holnapra vagy holnaputánra mondta, hogy...

- Hát holnapra már nem. Holnapután. Remélem: nem hosszabbodik még a terminus. Ámbár előre semmit se tudhatok. Csak mondom: remélem.

- Jó. És kérem: ne nyugtalankodjék miattam. Nehogy holnap megint ide fáradjon a negyedik faluból. És különösen a mostani elfoglaltságában.

- Köszönöm, kisasszony. Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.