5

Pesten még két napot időztek visszatéret: Ida a hotelben, Csaba a szállásán, csak épp asztalnál együtt. Aztán ismét vonatra ültek.

A fülkében már akkor csak két hely volt üres, a két középső. A többi helyen egy beteg-szomorú, öreg kanonok és három zsidóféle utas ült. Egyikük - fiatal, borotvált képű - érdek­lő­déssel szemlélődött Idára, s udvariasan fölkelt az ablaki helyről, bizonyára, hogy szemszögben ülhessen Idával.

Így a házaspár egymás mellé került.

Ida Verőce táján csak úgy félvállról, halkan megszólalt:

- Hova utazunk?

- Ma csak Bécsbe - felelte szintén félvállról Csaba.

- És aztán?

- Aztán Münchenbe. Sajnálom: az hosszú út lesz. Kiszállhatunk azonban Salzburgban.

Maga elé gondolkodott. Aztán enyhébben folytatta:

- Bánja talán, hogy nem közöltem előre, hova megyünk? Bocsásson meg, de a lefolyt napok évek voltak nekem. A fejem most is olyan még, mint a bomlott malom. Gondoltam: nem is érdekli. De ha kívánja, fordulhatunk egyet Velencében, négy-öt napra.

Ida arcán fájdalmas mosolygás vonult át.

- Velencében? Köszönöm: menjünk csak, ahova indultunk.

Már akkor egy hamuszín-fedeles könyv volt a kezében. Megnyitotta. De aztán megint csak lebocsátotta az ölébe.

- Mért nem maradunk Pesten?

- Majd egy év múlván. De miért óhajtana inkább Pesten? Hiszen senkije sincs. Maga mondta, hogy a klastromon kívül senkije sincs Budapesten.

- Senkim - felelte maga elé Ida. Aztán fölemelte a fejét.

- Van Münchenben egyetem?

- Biz én nem tudom. Bizonyosan van. De mi dolga magának az egyetemmel?

Ida pillogott.

- Nem gondolom, hogy ez önt érdekelné.

S az ablaknak fordult: nézte a visegrádi várhegyet. Az idő aznap már tavaszias volt, napos és enyhe. A mező mindenfelé zöld és virágos. Fűzfák már levelesek, a gyümölcsfák is már elvirágzottak, és bontogatják a zöldjüket. Egy gólya kiterjesztett szárnnyal lengett a Duna túlján a levegőben.

Csaba gondba merülten könyökölt a térdén, s a feje is lelógott. Mikor Ida megint fölvette a könyvét, akaratlantul is rápillantott Csabára. A gallér bő volt Csaba nyakán, és sárgán csillogott elő onnan egy vékony aranylánc.

Idának megállt rajta a szeme. Nők szokták viselni az ilyesmit: mindig Mária-érmet vagy tojásdad aranylemezre égetett Mária-képet - de persze kívül, hogy lássák.

S valójában Csabának is az volt a nyakán. Mikor először kelt útra ki az országból, akkor adta neki a húga.

- Nézd, Csaba - mondta -, édesanyánkról maradt. Éppolyan, mint az enyém. Szeretném, ha viselnéd. Azért is, akit ábrázol, azért is, akitől maradt.

Hát Csaba a húga kedvéért is, az anyja emlékéért is engedte, hogy Jolán a nyakába kapcsolja. S azóta viselte.

Ida azonban azt vélte, hogy medalion van a láncon: annak a magas homlokú nőnek a képe, aki Csabát a vasúti állomáson olyan szívből lehelt hálaistennel fogadta, s aki miatt neki négy napot kellett unatkoznia egy falusi bírónak a penészszagú házában.

A fülke zsidó utasai börze-árakat fájlaltak, és csakhamar átkeltek az étkező kocsiba.

Öt óra felé Csaba is megnézte az óráját:

- Uzsonnázzunk talán.

Ida szótlanul csukta be a könyvét.

Átmentek vagy három kocsin be az étkezőbe. Az ajtóban Csaba megállt, és beszemlélődött:

- Van hely - szólt hátra Idának -, a túlsó sarokban, a nagyasztalnál.

S előre bocsátotta Idát.

Az étkező csakugyan tele volt uzsonnázókkal - férfiakkal, nőkkel. Kávénak, teának, szivarfüstnek egybekeveredett illata szaglott kellemesen.

Ahogy áthaladtak az asztalok között, minden arc Idára fordult.

Ida hallotta, ahogy a háta mögött valami asszony megszólal:

- Szép házaspár.

- Két szobát - mondta Csaba a hotelbe érve -, egymásba nyílót.

- Olyan már nincs - sajnálkozott a szobaszámtartó -, de egy szép kétágyas szobával szolgál­hatok.

Idának elijedt a szeme.

Csaba is elkomolyodott:

- Megyünk más hotelbe.

S megint kocsira ültek.

- Hiszen - mondta az úton Ida - nem szükséges, hogy egymásba nyíló legyen: lehet a szobánk külön-külön is.

- A számlapért szükséges - felelte Csaba, ahogy olyan valakivel szólunk, aki nyűgünk -, a kontókat el kell tennünk: dokumentumok, hogy mindvégig együtt laktunk.

Kocsiztak a Magyar Koronába, onnan a Tegethofba. Végre a Kaiserin Elisabethben találtak két egymásba nyíló, kettős szobát.

- Színházba óhajt-e menni? - kérdezte Csaba, hogy a szolga a két koffert betette - vagy csak vacsorázzunk, s lefekszik, kisasszony?

Még csak alkonyat után járt akkor az óra.

- Színházba? - bámult el Ida - egyedül? Tudja talán, hogy soha nem voltam színházban.

- Nem, nem egyedül. Tanulták talán a klastromban, hogy tisztességes asszony napnyugta után nem járhat egyedül.

- Nem tanultuk - ijedt el Ida.

- Hát akkor mit tanult, kisasszony?

- Mondta talán atyám, hogy érettségim van.

- Érettségije van, és ennyit se tud?

- De most már tudom. Bocsánat. Véltem, hogy atyámtól kellő információkat szerzett rólam.

S akkor már megint büszke és hideg volt az arca. Csaba megérezte a vágást.

- Ahogy parancsolja - bókolt udvariasan.

A villamos csillár akkor lobbant ki világítóra. Ida megtekintette az ajtót a két szoba között.

- Köszönöm - mondta -, talán csak vacsorázzunk meg. S ha nincs ellenére: olyan helyen, ahol muzsikálnak. Szeretem a zenét. S nincs olyan sok beszélgetni valónk...

- Reggel kilenc felé utazunk tovább. Vagy itt töltene egy-két napot?

- Nem, csak ahogyan ön szándékolja. Nekem akár Bécs, akár Kamcsatka: egyiket sem ismerem. De egy kis várakozásra kérem, míg a kőszénport lemosom magamról.

Hamarosan megmosdott, és másik ruhába öltözött, egy könnyebb szövetű, szimpla kékbe, aminőt Pesten egy őrnagynén látott, s Pestre visszatértük után vett készen, a magáénál valamivel nagyobb szélű kalappal együtt. Kopogtatott, és megnyitotta egyujjnyira az ajtót:

- Készen vagyok.

Friss volt, mint a kékliliom a harmatszállás reggeli órájában, és elegáns az új kalapjában. Oly jártasan mozgott az osztrák hotel folyosóin és lépcsőin, mintha ott született volna.

Csaba rajta felejtette a szemét.

- Egy jó vendéglőt tudok itt - mondta aztán, hogy kiérkeztek az utcára -, de abban nincs zene. A zenés vendéglők mind ordináré helyek Bécsben. Sörszagúak és füstösek. Hát az a kérdés: a zene-e a kedvesebb önnek, vagy hogy előbb jól megvacsorázzunk egy tisztaabroszú asztalnál, és csak azután menjünk valami olyan helyre, ahol zenét hallgathat. És van itt cigányzene is, magyarországi. Van bécsi is.

- Teljesen az ön vezetésére bízom magamat - bókolt Ida. A Kärtner Strassén sokadozott a nép az est tavaszi enyhében. Cilinderkalapok, elegáns toalettek, egy-egy mellettük elhaladó hölgy illatos levegőköre. Idát félretolták.

Idának kellemetlen volt ez. Látta, hogy a nők szinte mind a férfiak karján járnak, hát végre is megszólalt:

- Ha megengedi - mondta kérőn -, hogy a karjába fogóddzak.

- De kérem - felelte meglepődve Csaba -, magam ajánlkoztam volna. Nagy a sűrűség. De különben is fölösleges, hogy szobán kívül is idegenek legyünk. A világnak férj és feleség vagyunk. Az idegen világnak is. Tehát amikor tetszik, fűződjön a karomba, és viselkedjen éppolyan bizalmasan, mint ahogy más asszonyok viselkednek a férjük iránt. És jó is, ha előre megszokja: Münchenbe akárcsak haza mennék. A barátaim ott, festők, szobrászok, nősek, nőtlenek, feleségemnek ismerik majd önt. Jó víg fiúk. Kissé aggódok is, hogy önnek talán nem lesznek kedvesek.

- Miért ne? Az én életemből teljesen hiányzott eddig a vidámság, a világi társaság. Nők is vidámkodnak néha maguk között, de az másféle.

- De vannak ám köztük kissé különös emberek. A festők osztálya teljesen különbözik a társadalom minden más osztályától. Ha a nép közé megyünk, előre tudjuk, hogy mind paraszt. Ha hentesek társaságába megy, előre tudja, hogy az mind gyomornak az embere. Ha suszterek társaságába megy, azok mind vagy bőrről beszélnek, vagy politikáról... A színészek: mindnek valami kis keserű van a nyelve alatt. Mikor nevet is. Csak a festők társasága az, amelyiken nincs különböztető bélyeg. Úri emberek volnának, de mégse úri emberek valahogy. De nem is parasztok. Nem is hentesek, nem is színészek, nem is pénzkaparók, nem is a perc madarai. Valami olyan vegyes a mindenféléből, mint a vendéglői imbisz. Előkelőség magaviseletben és gondolkodásban sokszor ugyanabban az emberben is össze van keverve valami paraszt­vonással és iparos tempóval és üzlettel és cigánysággal. Hát még külön-külön egymás mellett. Csodálkozik majd, hogyan nyilvánul meg ugyanazon az ajkon a bölcsesség és ostobaság. Vagy értelmesség a beszédben, oktalanság a cselekedetekben. Vagy fordítva. S vannak köztük igen szabados fráterek is. Minden társaságban találunk különben egy-két valakire, de ha többre nem, egyre bizonyosan, akit szeretnének kitudni az ajtón. Ida a fejét rázta:

- Attól én nem tartok. Nem foglalkozom vele. És akkor ő se foglalkozhatik énvelem.

- Szívesen konstatálom, kisasszony, hogy okos. Mindjárt az első beszélgetésünkben is kelle­mesen lepett meg az okossága és a nyíltsága.

Ida ajkán gúnyos megvető hullámka játszott át.

- Attól tartok, hogy ön udvarolni kezd nekem.

Nemcsak gúnyosan mondta, valamelyest magasból is. De napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak. Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompá­jában, s holdvilágnál varázsában is. Romeo nem reggel nyolc órakor kérdezi:

- Ki az a hölgy ott, aki egy lovagnak nyújtja épp most szépen a kezét?

Csaba szinte megrázkódott:

- Éppenséggel nem szándékoltam. De talán mind a kettőnkre jobb, ha a hideg idegenkedés helyett a jó ismerősök hangján beszélünk egymással. Ezzel nem mondom, hogy változtassunk az egyezségünkön. Amire becsületszó kötelez, nyugodt lehet felőle, hogy nem palatáblára van nálam felfirkálva.

- Köszönöm ezt a nyilatkozatát. Engedje meg, hogy én is kifejezzem azon való kellemes csalódásomat, hogy...

Egy kis tücsök cilinderes úr, aki egy hosszabb cilinderes urat került ki hirtelen a tolongásban, nekiütközött Idának. Pardont kért. S hogy a cilinderét is lekapta, a cilinder egy másik tolongó oldalán megroppant.

Csaba levonta Idát a kocsiútra, és egy csendesebb utcába vitte be.

Ida várta, hogy Csaba a mondatának a befejezésére kéri, Csaba azonban nem szólt többé semmit.

Így értek ki a körútra, és tértek be egy fehér terítékes, csendes vendéglőbe.

Már akkor Ida arca megint hideg volt. Csabáé gondolkodó. Mindenikük külön rendelte az ételét és sörét. Ida nem rakott válogatott falatokat Csaba tányérjára. És Csaba alig nézett reá.

Az étkezőben jócskán ült a vendég, de néhány üres asztal is fehérkedett hátul. A szomszéd asztalnál egy magányosan gubbaszkodó, közepes korú, félkopasz osztrák érdeklődéssel sandítgatott Idára. Aztán hogy a vacsoráját elköltötte, féloldalt dőlt a székén, és az asztalra könyökölt. Mint valami fotografáló gép szegeződött a szeme Ida arcára.

A pikoló bécsi képes kártyákat kínált vacsora után Idának. Ida választott egyet. Canova márvány­képét, amely Mária Krisztina főhercegasszony sírját ékesíti az Ágostonrendiek templo­mában. Az apjának firkantotta meg ceruzával. Csak ennyit írt rá:

Engedelmes leánya

Ida

Aztán megint ültek hallgató ajkkal a sörük mellett.

Csaba egy oldaltekintésben megügyítette a németet. Összevonta a szemöldökét, és arra fordult. Ida nem látta, hogyan néz, csak a feje mozdulatlanságából értette, hogy valami baj készül. Megérintette Csaba karját:

- Fizessen: menjünk.

- Még nem - felelte hátra Csaba anélkül, hogy a feje megmozdult volna.

A kopasz úr azonban már intett a pincérnek, s fizetett, és eltisztult a térről.

Csaba csak akkor fordult meg.

- Miért nem szól, ha fixírozzák? - Ida vállat vont.

- Nem tudtam, hogy szóljak-e. Nekem bizony kellemetlen volt.

- Hát máskor azonnal szóljon.

- De hát minek? Mit tehet vele?

- Mit? Azt, hogy pofon ütöm.

Intett a pincérnek, s elővonta a tárcáját.

Aztán noteszkát vett elő, s belejegyezte, amit költöttek. Ida csak az úton szólalt meg.

- Ne menjünk ma már sehova talán. Vagy ha önnek tetszik...

- Nem, én se kívánok.

- Nem tudom, miért, de fáradt vagyok. Talán a sörtől. Ma először ízleltem. Csak kíván­csiságból. Ne üssön meg, kérem, senkit.

- De ha oly szemtelen!

- Csak nekem kellemetlenség. Pesten is mindig... Emlékszik talán rá, hogy egyszer arra kértem a vendéglőben: cseréljünk helyet.

- Azért történt?

- Azért.

- Hát mért nem szólt?

- Jobb, hogy nem szóltam. Nem bírnám elviselni...

- De kötelessége! Az ilyen szemtelen fickókat rendbe rántjuk! Az olyan nők, akik engedik...

- De én nem láttam. Nem látom az ilyesmit.

- Látják mások. És mások előtt maga feleségem nekem. Remélem, hogy többé nem ismétlődik.

Aztán hallgatva haladtak tovább, s be a hotelbe, fel a szobájukba.

A két szoba közt való ajtót Csaba vonta be, udvarias fejbólintásával.

Néhány perc múlván hallotta, hogy Ida záróra fordítja halkan a kulcsot.