6

Reggel tovább indultak Münchenbe.

Idán nem látszott türelmetlenkedés, hogy hosszú az út, hát Salzburgban nem szálltak ki.

Akkor már második osztályon utaztak. Csaba javasolta indulás előtt, hogy ne elsőn. Az csak Magyarországon járja, ahol kelet és nyugat, a középkor és ma, a pakfon és ezüst ruhák európai egyformaságában úgy össze van keverve, hogy az ismeretlenek gyanakvón néznek egymásra még a vonatok első osztályú fülkéiben is - vagy hogy ott leginkább. Németországban egyönte­tűbb és bizalmasabb természetű a népség.

- Én ha magam vagyok, harmadik osztályon utazom - mondta Csaba. - Itt nem lát drótos­tótokat, se gácsokat: tiszta úri nép a harmadik osztály utazóközönsége is. Vagy önnek nincs hajlama a takarékosságra, kisasszony?

- Nem tudom - vonta a vállát Ida -, tizenkilenc éves koromig nem volt pénz a kezemben.

- Hát hány éves most? Bocsánat a kérdésért. De férj talán érdeklődhetik a felesége kora iránt?

- Tizenkilenc és három hetes. Utazzunk harmadik osztályon.

- Másodikon.

- Ahogy akarja.

Így utaztak.

És Ida már nem is nyitotta ki mindjárt a könyvét. Érdeklődéssel hallgatta a német szót.

Egy fekete szakállú és erősen fekete szemöldökű úr került Linzből a vele szemben való ülésre. A ruhája fekete, kofferja is fekete. Gallérja tiszta. Lehetett harmincöt-harminchat éves ember.

- Pardon, Madame - szólalt meg alázatos udvariasan -, étez vous une francaise?

S a francia könyvre intett, amely Ida mellett hevert. - Mais non, Monsieur - felelte Ida meglepődve.

És kérdőn tekintett Csabára.

Csaba csak épp a feje és szeme mozdulatával felelt, hogy válaszolhat a Szurok-országból göndörített útitársnak.

- Csak épp hogy értek franciául - folytatta hát Ida nyájasan, s franciául persze.

- Bocsánat - mentegetődzött a francia -, de hölgy, ki ilyen tudományos könyvet olvas, s nem regényt, annyira szokatlan... Nem maradhat kérdezetlen.

- Teljesen ártatlan vagyok benne - mosolyodott el Ida -, utaznunk kellett, s utazásra mindig két könyvet teszek a kofferembe: egy németet és egy franciát. Abban a kis könyvesboltban nem volt más francia könyv, hát megvettem. Gondoltam: talán ebben is találkozik valami érdekes.

- Hát érdekesnek érdekes Raoul Pictet-nek minden könyve - mosolygott a francia is -, de nőknek nehéz.

- Nehéz? Én éppen azért veszek francia könyvet is, mert a francia könyv mindig könnyedén, világosan beszél. Ha a német elfáraszt, a francián pihenek.

- Vonaton pedig nem tanácsos olvasnunk - rázta a fejét komolyan a francia -, különösen a gót betűk rontják a szemet. És az ön szeméért különösen kár lenne.

Ezt mondva Csabára is rápillantott.

Csaba ült egykedvűen. Nem értette, amit beszélgetnek, csak annyit tudott franciául, amennyi utazásra, hotelbeli kérdésekre, utcára, vendéglőre kell. A hangról azonban és a francia arcáról látta, hogy udvarol Idának.

Ida elmosolyodott.

- Ön talán szemorvos?

- Nem. Karmester vagyok. De karmesterek is foglalkoznak azzal a kérdéssel: mi árt a szemnek, mi nem? Harminc évig semmi. Negyven éven túl minden.

Ida régen vágyott rá, hogy egy Ave Maria-áriának a szerzőjét megtudakolja. A klastrombeli kotta be volt kötve, de a címlapját takarékosságból mellőzték. Már ötven Ave Maria című szerzemény is volt a kezében, egy se az ária. Hát a karmester szóra nem nyomhatta el, hogy meg ne kérdezze:

- Templomi?

- Színházi - felelte a karmester udvariasan. Ida csalódva hunyt a szemén.

- A színházi zenét nem ismerem.

- Nem ismeri a színházi zenét, asszonyom? Hát akkor milyen zenét ismer?

- Csak a klasszikusokat.

- És Mendelssohn a legkedvesebb zeneszerzője.

- Beethoven. De szeretem Mendelssohnt is.

- És a francia szerzők?

- Gounod, Bizet... Csak rövid és kellemes kisétálások. Mindig visszatérek Beethovenhez. Szinte kotta nélkül játszom a szonátáit.

- Ezzel a kézzel? Hát hogyan játssza az oktávokat?

- Még a nónákat is elérem.

- Lehetetlen!

- Egy kis ugratással.

És csevegtek mindenféle muzsikáról.

Csaba unatkozó arccal ült mellettük. Azt is unatkozó arccal fogadta, hogy a francia bemutat­kozott. Látta, hogy egyforma a gyűrűjük, hát bemutatkozott. Idának is, neki is.

- Tolmácsolja - mondta Csaba Idának -, hogy sajnálatomra nem értek franciául. És hogy a muzsikás tudományokban analfabéta vagyok.

Az egyik állomáson megállt a vonat, és kiszállt az az utas, aki Csabának a balján ült.

- Ha óhajtja, oda ülök át - szólt akkor Ida magyarul.

- Mért óhajtanám? Önnek bizonyára kellemes, hogy valaki szórakoztatja.

Ida fölkelt.

- Sajnálatomra át kell ülnöm - mondta a franciának -, itt valami résen hideg szeli a lábamat.

S átült Csabának a baljára.

- Mért hagyta ott a helyét? - kérdezte Csaba egykedvűen.

- Szépeket mond - felelte Ida egykedvűen.

Csaba vállat vont.

- Hallgathatja, ha nem szemtelen. A nevem iránt való kötelezettsége nem terjed annyira, hogy ártatlan szépmondásokat ne hallgathatna. Nőknek az ilyesmi csemege.

Csak úgy vállról beszélgettek, de hogy magyarul, nem olyan halkan, hogy mások is ne hallhatták volna.

- Értelmes úriember - mondta unatkozón Ida -, de hát véltem, hogy kedvetleníti önt. Az egyezségünkről én se feledkeztem meg.

- Nem kedvetlenít, köszönöm. Csak úgy értettem, hogy ne kacérkodjon senkivel. Semmi szavam azonban az ellen, ha ön azon iparkodik, hogy a házassági éve lejártára férjet bizto­sítson magának. De persze nem a világ szeme láttára. Sem úgy, hogy rólunk nevető képpel susogjanak. Természet rendje szerint való, hogy minden nőnek férje legyen. Amíg nincs, keresse. Ha talált, magához bilincselje. Vélem, hogy ön már túl van a keresés kérdésén. Kérem: semmi nyilatkozata nem szükséges. Tehát, ha már túl van, azt se bánom, ha levelez vele. De arról se szabad a világnak tudnia. Bizonyos lehet felőle, hogy nem bontom fel a leveleit.

Ida elképedve hallgatott.

Később, ahogy a vonat étkezőjében ebédelnek, magyar szót hallanak az egyik nagyasztalnál. Hatan ülnek ott, és mind a hatan magyarul beszélnek - köztük a franciának vélt karmester is.

Visszatéret aztán a francia nem érdeklődött tovább Ida iránt.

Csaba még Bécsből előre eresztette a telegramját: egy barátjának, Mikey Pistának telegrafált:

Este nyolcra érkezem feleségemmel. Szerezz hotelben két egymásba nyíló szobát. Vacsorázz velünk.

A hosszú utazás mégis megbágyasztotta Idát. Az utolsó órában már álmosan gunnyasztott Csaba mellett.

Végre előragyognak München villamoslámpásai. A vonat fütyül, és lassúdik. Csaba leszedi a koffereket. A ládájuk céduláját is megkeresi.

- Itt vagyunk.

A vonat megáll. Utasok bözsögnek. Csaba az ablakhoz lép, és kitekint. Nagy éljen-harsogás hangzik a peronon. Ida fülel. Kérdőn néz Csabára. Csaba maga elé mosolyodik.

Ahogy ők is a kocsi lépcsőjéhez jutnak, az éljenzés még harsogóbban rázza a kőszén-szagos levegőt. Férficsoport mosolyog rájuk, közte egy nagyszakállú és nagyhajú férfi is. Kalapok lengenek. Vagy három asszony is a csoportban.

- Szervusz! Isten hozott! - örvendeznek Csabának. Csaba lesegíti a feleségét, és össze­csókolódzik egy köpönyeges, nagyhajú fiatalemberrel. Egyben bemutatja Idának:

- Mikey Pista.

A többi éljenez. Valamennyinek Idán ragyog a szeme. A három asszonynak bemutatja Csaba úgy hamarosan a feleségét.

A köpölyeges fiatalember - kissé cigányosan barna, vékony arcú úr - kezében óriás virágcsokor. Hátraint a többinek. Karajba állnak. Mikey gyorsan sorolja mindenik nevét, Ida alig győzi a kézszorításokat. Aztán pózba feszül:

- Kedves Csabánk, csak annyit mondunk itt, hogy Isten hozott. Nemcsak a jöveteleddel leptél meg bennünket, hanem hogy a múzsádat is magaddal hoztad, s mindjárt magadhoz is bilincselted egy arany gyűrűvel teljes életedre. Nagyságos asszonyom, ezzel a virágcsokorral üdvözöljük. Fogadja szívesen.

S megindultak ki. Ida az asszonyok között. Csaba mögöttük a pajtásaival.

- Van szállás? - volt Csabának az első kérdése.

- Van - biccent rá Mikey -, hát hogyne volna!

- Hát akkor, kérlek, a ládám ügyét ha elintéznéd.

Mikey már intézte is: magához intett egy szerényen oldalt lógó, bajusztalan ifjút, aki úgy meresztette a szemét Idára, mint ahogy Ádám bámulhatott, mikor először látott nőt életében.

- Váltsd ki Csabának a ládáját. Tetesd kocsira, és gyere mindjárt.

Az ifjú lódult.

- De hát - kapott Mikey karjához Csaba - tudja Csorba, hogy melyik hotelbe hozza? Hátha késik a kiváltásnál.

- Nem hotelbe szálltok, pajtás: tiszta, szép, gyönyörű szobába. A házigazdámé. Erre az éjszakára a tietek. Olyan mennyezetes ágyban háltok, amilyen Lajos királynak se volt. Kiállítási ágy, barátom. Díjat nyert.

Csaba megtorpant.

De nem volt ideje rá, hogy vakkanjon, mert egyszerre öten is beszéltek hozzá:

- Nem vagytok-e fáradtak? Mert mink úgy jöttünk, hogy együtt vacsorázzunk. Hacsak egy órát is töltötök velünk, jólesik, hogy hallunk egyet-mást az otthonvalókról. Már hát csak az asszonyok kedvéért is tegyétek meg. Láthattad, hogy kijöttek. Kíváncsiak voltak, hogy milyen feleséget választottál magadnak.

- Szebb-e, mint ők - mondta a nagyszakállú és nagyhajú Csaba jobbján.

Csabáék hát először is a szállásukra mentek. Nyájas bajor úriasszony fogadta őket egy fehérbóbitás kammerjungferrel, és tessékelte a szobájukba.

- Ne aggódjon - mosolyodott el Csaba Ida elképedésére a mennyezetes, pompás kettős ágy láttán -, én csak hazakísérem majd a vacsora után. Magamnak aztán majd csak találok szállást valamelyik közeli hotelben.

A vacsorán - egy közeli vendéglő kis külön szobájában - már voltak tizenöten is. Olyanok is, akik aznap este váltak ismerőseivé Csabának. De hát a magyarok külföldön mind testvérek. Hölgyek öten. Egy ballon-keblű, negyvenes festőné, csörgő, fekete gyöngyfüggő a fülében, s aranyórácska brossként a keblén. Egy kis arcú, nyúlánk szobrászné, szeme már ráncosodni kezdő, de meleg, apró, kék szem. (Szép hármas aranydrót a karperece.) Egy szimpla görög-frizurás, betegesforma hölgy, apró, fekete egérszeme alatt kékes bőr. És két leány, mind a kettő festőakadémiai növendék.

Nem szépek. Az egyik leány férfiasan nyírt fejű, haja tarkóig hullámzó, sütővassal lent kifelé hajlított - azt Júlia néven mutatták meg Idának. A másik leánynak csak a kabátja és ingegallérja férfias, arca duzzadt, piros gyermekarc - afféle mangalica-termet.

Idának az első percekben különös volt a társaság, a nagyobbrészt bársonykabátos és hosszúhajú emberek, és hogy a nők őt régi barátjukként melegen ölelgetik:

- Ide, Idám, ide a főhelyre.

- De hát van itt érdemesebb hölgy is - szemérkedett Ida tétova szemmel a ballon-keblűre és a kis arcú szobrásznéra vélekedve.

- Ma te vagy a legidősebb - mondta kereken a ballonkeblű.

A főhely előtt fehér íriszcsokor pompázott, és az abrosz is meg volt szórva ibolyával. A helyiség nem éppen elegáns, de az asztal fehérsége és a felszolgáló frájlájnok fekete-fehér tisztasága kedves a szemnek.

- No, csak ülj le, Idám - biztatta Csaba is -, máma mink vagyunk középen.

De hát Ida mégiscsak egymaga került középre, a ballonkeblű asszony jobbjára. A baljára meg ő maga vonta szép figyelmesen a kisarcú szobrásznét. Csaba lejjebb került a görög-frizurás asszony és Mikey közé. S mindjárt a birsalmás bablevessel megindult az általános beszélgetés.

Csaba a körülötte ülőknek elregélte: hogy forog a világ kereke Pesten. Elmondta, hogy ő bizony semmit se alkotott, így hát a tárlatra se küldött semmit. De a pesti festők és szobrászok mind dolgoznak, és veszekednek a zsűrivel. Neveket és munkákat sorolt el. Egy Coelestin keresztnevű festőről azt újságolta, hogy több hegedűt komponál, mint képet: Stradivariusnak a titkát keresi.

- Kár lenne érte, ha megtalálná - rázta a fejét Mikey -, többet ér egy jó kép egy kazal hegedűnél is.

Aztán a müncheniek is elmondták az újságjaikat: az akkor megnyílt helyi tárlat műveit. Ida fülébe soha nem hallott nevek és szavak hangzottak: skurc, plen-er, grand art, manöken, zsűri, matt, giccs, italik, verniszázs, lazúr, pilotis, akt, pasztics s más efféle. S az új képekről beszéltek sokat. A német festők közül Stuck-ról. A francia festők közül Dagnan-Bouveret-ről, akinek egy Mária-képét azon időközben vette meg a városi új képmúzeum, amíg Csaba távoljárt Münchentől.

- Minden képén van valami igen jó és valami igen gyatra - mondta a nagyszakállú -, mintha vérszerződést kötött volna ifjonta valami utcai címfestővel, hogy minden képet ketten festenek meg, s amit a virslik és söröspoharak festője pingál a képen, azon Dagnan-Bouveret-nek nem szabad javítania.

Nevettek.

- No hát az a bárd... - fitymálódott egy gége-hang.

Ida odatekintett. Egy zsiráfnyakú, elegáns, komoly ember volt a szóló. A gallérjának magassága és a mandzsettái bősége szembeötlő.

- Meg az a kofa-termet - folytatta -, ha az arcot betakarja valaki, vélnéd, hogy valami kofa ül ott.

- De az arc is - mondta Mikey a fejét rázva -, ilyen tatárképű Máriát még nem láttál, Csaba. A te feleséged arca lett volna jó neki.

Ida mindezeket félfüllel hallgatta. Körülötte az asszonyok is élénken csevegtek.

- Szintén festesz? - kérdezte a szobrászné.

Ida mosolygott a kérdésen.

- Soha nem próbáltam.

- Akkor hát modellül állsz - mondta a görög-frizurás egérszemű -, most már értem...

Ida nem értette, mi ez az értem? Sem azt, hogy a férjének modellül áll. Csak mégis annyit kiérzett a beszédből, hogy azt puhatolják: micsoda javáért vette el Csaba?

De nem is igen gondolkodhatott a kérdéseken, mert újabb kérdések következtek: háztartásra rendezkednek-e be? Vagy vendéglőbe járnak majd, mint ketten is közülük?

- Erről nem is beszéltünk az urammal - felelte szinte megzavarodva Ida.

- Persze: a nagy szerelem!... - S nevettek.

- Elfelejtették!

- Mióta vagytok házasok? - kandított át a szobrászné vállán a görög-frizurás.

- Alig egy hete.

- Csak egy hete?!

- Ez a Csaba mindig olyan különös volt - csóválta mosolyogva a fejét Mikey -, egy szót nem írtál arról, hogy jegyesed van, galambod van, párod van. Hát mondd el legalább, hogyan és hol estél a rózsaverembe?

Csaba kissé megrökönyödött a kérdéstől. Ida is elkomolyodva pillogott.

- Hol? - szólt végre Csaba - hát egy zongora mellett, szalonban. Száz házasság közül kilencvenkilenc zongora mellett, szalonban kezdődik. Az ilyesmi csak regényekben érdekes. Add errébb azt a pörköltet.

Egy széjjelálló fülű művész, a görög-frizurás asszony mellett, megszólal mézesen:

- Elég ránézni Csabáné őnagyságára, és megértitek, hogy nem lehetett másképp.

A társaság vígan éljenzett. És a beszélgetés csergedezett tovább.

Ida csak akkor kezdte látni egyenként is az arcokat és embereket. Csak Mikeyt látta eddig, az energiás arcú, barna fiatalembert, aki neki a csokrot is nyújtotta a megérkezésekor. Ha hegedűt venne a kezébe, senki se mondaná, hogy nem a cigánysoron született. Mindig szeretettel néz Csabára.

A széjjelálló fülű, harmincéves forma művész mintha valami koplalóintézetből került volna elő, ahol csak paprikát ehetett magában, arca vékony, orra vékony, de azért vörös. Csak csokorba kötött nyakkendője vastag, mintha valami olyan szövetből volna, amely nem nyakkendőnek való, hanem inkább szőnyegnek. De élénk, vidám szemű ember.

Aztán meg egy nagyszakállú, nagybajszú, már jó negyvenes művész vonta magára a szemét, egy szőrember, akinek csak az orra s orra-körülete csupasz. Az a tányérjába gondolkodva ül hallgatagon, csak olyankor emelve egyet bokros szemöldökén, mikor teletűzött villáját a bajusza alá irányítja.

Az asztal végén ott ült a bajuszát is borotvált ifjú is, akire a ládájukat bízta Mikey. Annak már a nevét is tudta, hogy Csorba Matyinak hívják - kezet csókolt őneki Csorba Matyi, mikor a szívességét megköszönték. Az asszonyok elmondták róla, hogy alföldi fiú, az akadémián tanul egy mágnásnak a stipendiumából. No, szegény ugyan rossz helyen ül ott az ajtónál: a tálak leve damoklészi veszedelemként vonul mindig át a feje fölött.

- Lapulj, Csorba! - kiáltják reá olyankor. S nevetnek az ijedelmén.

Az a három arc oly felötlő volt a társaságban, hogy őutánuk nézte meg megint figyelmesebben a hölgyeket: a két leányt és a görög-frizurás, kékárnyékos, egérszemű fiatalasszonyt. A széjjelálló fülű, vörösesszőke ember szeretettel biztatta az egérszeműt:

- Nincs benne bors, Miluskám: eheted.

S ő maga is olyan sietéssel evett, mintha terminusra enne. Az asztalra néhány palack bor is került. A frajlák töltögettek.

- Tósztot! Sörbereky! - kezdte egy hang. S nyomban rá mind a társaság:

- Halljuk! Halljuk Sörberekyt!

A szőrember fölkelt, és igazított a szakálla alatt a nem is látható nyakkendőjén. A tekintete Idára és Csabára siklott, róluk vissza a tányérjára.

- Tisztelt társaság - kezdte méltóságosan -, miként Napóleon mondta Austerlitz alatt: „A mai napon semmi tréfa!” (Derültség.) A művészetnek egy fölkentje, nekünk jó barátunk, visszatért hosszú körútjáról (éljenzés), ide a művészet Mekkájába, s magával hozta a kincsét, a szerelemnek... (Éljenzés.) Ne éljenezzetek még, gorillák!... a szerelemnek csodamívelő erejével kiragadott élő-eleven, bájos valóságot a fantázia világából: a tizedik múzsát... (Éljenzés.)

- Éljen a tizedik mú-mú...

Csorba kiáltotta, de a torkán akadt a szó, mert egy frajla a gallérjába loccsantott a sörből.

Nevettek rajta.

- Halljuk Sörberekyt!

... tizedik múzsát, kinek eddig a festő- és faragó-művészet csak a létezéséről tudott, de nevéről nem. Most már tudjuk, hogy Ida a neve... (Éljenzés.) Ne éljenezzetek még, páviánok! De Csaba mindig szerencsés volt. Ha sorsjegyet veszek, vele választatom majd a számot. Röviden most csak ennyit: amidőn az Isten-hozott mellett hódolattal üdvözöljük az ifjú nagyságos asszonyt - aki érkezésével idehozta a virágos tavaszt -, kérjük, hogy érezzen bennünket olyan barátainak, mint Csaba, és boldogítsa őt egy hosszú, szép élet végső határáig... (Éljenzés.) Ne éljenezzetek még, csimpánzok! - végső határáig szívének és lelkének minden sugarával. Legyenek mind a ketten oly boldogok, mint az első áldott percben, amelyben meglátták egy­mást (éljenzés), mint az első nap, amelyen ujjukra vonták a végtelenség arany szimbólumát; s mint az első héten, amely mézeshetüknek a kezdete volt. Éljenek.

Riadó éljenzések, koccintások, külön-külön kézszorítások.

A házaspár láthatóképpen meg volt illetődve.

Csaba köszönte meg aztán a maga és felesége nevében - megindult hangon -, hogy olyan szívesen fogadják őket.

- Külön köszönöm azonban neked, Borbereky barátom, hogy szívednek belseje, amely csupa jóság és nemesség, ezúttal fölülkerült tréfálkozó kedved vastagján. Az én kis feleségem ma ül először művészek társaságában, és nincs még szokva ahhoz a vidám levegőhöz, amelyben a művészek mozognak. De előre mondhatom: nem lesz nehezére, hogy megszokja. Mert hiszen nem fókák között nőtt fel: megérzi szívetek nemes melegét. Kérem különösen művésztársa­ságunk hölgyeit, fogadják őt szeretetükbe.

- Az meg nekünk nem lesz nehéz - kedveskedtek a hölgyek.

- Holnapra mindjárt lefoglallak uzsonnára - nyájaskodott a kisarcú szobrászné.

- Nem: holnap nálam - ellenkezett a ballon-keblű -, hozzám közelebb lakik. Holnapután aztán én kísérem hozzád, Ofélia.

- De - szabadkozott Ida - mink holnap, s talán holnapután is a férjemmel... lakást keresünk. Ha tudnátok egy jó négyszobás lakást...

- Négyszobásat? - szörnyedt el a ballon-keblű - minek négyszobás? Fiatal házaspárnak négyszobás! Hiszen az szörnyű költség! - És Ida kezére és nyakára pillantott, pedig már előbb is látta, hogy se gyűrű, se karperec, se aranylánc nincs Idán, csak a szimpla és új csillogású karikagyűrű.

- Nem tudom, Csaba hogyan gondolja - visszakozott Ida -, még csak úgy nagyjából beszélgettünk róla.

- A lakás nem volna drága - vélekedett az Oféliának nevezett szobrászné -, a bútorozásért számítanak sokat. Mikey különben azt mondta, hogy ahova szállásolt, vélhetőleg lakásotok marad. Van mellette egy műteremnek alkalmas világos szoba is, északra ablakos.

Ida zavarodottan hallgatott. S közben arra fülelt, hogy Csorba Matyi őróla beszél Csabával. Szinte alázatosan kér valamit.

- Nekem, barátom, olyan szükségem van a feleséged szemére, mint a falat kenyérre. Azt csak megengedheted, hogy két félórára elmenjek a műtermedbe.

S hogy Ida csodálkozását mellesleg meglátta, hozzá fordult:

- Bocsánat, nagyságos asszonyom, de Magdolnát festem, amint Krisztus beszédét hallgatja. És persze szépnek festem, és nem találtam eddig szemet neki. Nagyságos asszonyomat mintha maga a jó Isten igazította volna ide, a képem tökéletesítésére.

Csaba szinte bosszúsan szólt rá:

- Ugyan, ne beszélj ilyen bolondságot! Ez nem Magdolna-szem.

A zsiráfnyakú, hidegen egykedvű művész rávizsgálódott Ida arcára. A fejét rázta.

- Ilyen szemmel nem ábrázolhatod Magdolnát. Zsidó szemet keress.

- Jól mondja az uram - helyeselt a szobrászné. Csorba legyintett:

- Mit értesz te ebben, Oféliusz!

Más festők is odaszemlélődtek. Ida tiszta tükrű szeme még akkor klastromi tekintetű volt, mögöttes gondolatok nélkül való bizalmas és ártatlan, szinte gyermeki szem.

A csupa szőr is a fejét rázta reá.

- Nekem inkább a nyaka kellene - mondta komolyan -, Beatricét festem, Csaba, Danténak egy jelenetét. Erről nem kell többet mondanom neked.

Megint másik festő a termetét dicsérte, a kezét meg valamennyien.

Ida boldogan hallgatta ezeket a beszélgetéseket és nyájaskodásokat. Soha ennyi szépet nem hallott magáról. Érezte, hogy Csabától irigylik. A férfiasan nyírt hajú leány valóban olyan hideg sugarú szemmel vizsgálta mindig, hogy lehetetlen volt nem éreznie.

De hát mért, hogy őt vette el Csaba? S mért nem azt a falusi hölgyet, akiért őt vette el? Mért nem az jött ide Csabával? Bizonyosan férjes nő, azért. S ő még csak meg se nézte jól: színlelte, hogy neki csak tárgy, tekintetre sem érdemes. Igaz, hogy a színlelés nem került nagy erejébe: a gyomra is émelygett, hogy az ő pénze hát erre kellett olyan igen! Ezért vette őt a vásáron az a pesti úr! De elég volt annyit látnia, hogy nem olyan szép, mint ő, idősebb is tán. Ez a látvány enyhített valamit a jelenet utálatos unalmán.

A szobában szivarfelhőcskék emelkedtek egyre sűrűbben. Csaba maga is rágyújtott. Mikeyné is cigarettát vett a tálcából. Idát is kínálta vele.

- Nem szoktál?

Csevegtek, beszélgettek egyre hangosabban.

- A gitárt! János, a gitárt! - hangzott egy kiáltás. És vagy öten is visszhangozták:

- A gitárt, Sörbereky! Ha csak egy nótát is. Csaba fölkelt, és intett Idának is.

- Nem, ma este nem - mentegetődzött -, a feleségem fáradt. Csak gondoljátok meg: reggel óta utazunk.

A társaság egy része hazakísérte őket a kapuig.

Mikor Csaba elment, Ida letette a kalapját a konzultükör előtt, s megnyitotta ott is a villamoslángot.

A haján nem volt semmi rendetlenség. Az arca azonban szebbnek látszott, mint akármikor is. Hosszasan bámulta a szemét. Hát csakugyan olyan szép az ő szeme? A klastromban gyakorta hallotta. De más, ha nők mondanak effélét, s más, ha férfiak. S minden másnak magasan fölötte más, ha festők és szobrászok mondják. Festők igen értik az ilyet. Még akkor is a szemét csodálta, mikor a haja lebontásába fogott. Akkor azonban már a kezét is csodálgatta, ahogy le és föl járt a keze a haja lefésülésében-kefélésében.

Aztán a nyakát is nézte. Vékony leány-nyak még. Soha a nyakáról nem szólt senki a klastrom­ban. Ő maga se nézegette soha örvendő szemmel. Hát a nyaka is szép, most már tudja. A ballon-keblűnek egyáltalán nincs nyaka.

A szobrászné nyaka inas: valahányszor fordítja a fejét, ujjnyi vastag ín vetődik fel a nyakán. A többiét nem is nézte. Soha életében nem nézte senki nyakát a szépségéért.

S fordította a fejét jobbra és balra. Valóban, az ő nyakán nem rútalkodik semmi ín. Boldogan szemlélgette.

Aztán eloltotta a tükör villamoskörtéit, és álmodozó szemmel szedte elő a hálóingét, réklijét, papucsát. Fáradt volt. Az est hangjai és mozgalmai kavarogtak még a fülében és fejében. Leült a belső ágy szélére, s a térdén könyökölve, lábát lógatva merengett maga elé.

- Mily kedves est volt! Hogy ünnepelték őt, mint valami királynét. Még a fehérkötényes, fehérbóbitás frajlák is hogyan bámulgatták! Az a Sörberekynek tréfált Borbereky igazán kedves ember. A nők is kedvesek. Flóra, a ballonkeblű igazán, mintha testvérnénje volna, olyan egyszerre egy vele. Még a zenét is úgy szereti. Meg is csókolództak, mikor elváltak.

- Remélem, még a hét folyamán meglátogattok - volt az utolsó szava.

Módos asszony is lehet. A fülbevalója borsónyi briliáns. És a többi is szíves-kedves, magyaros. Még az a rövidhajú művészleány is, noha kissé irigy. De hát nem tehet róla szegény, hogy olyannak született.

És hát mért szeretik olyan igen azt a Csabát? Ő eddig megvetette: vélte, hogy valami kenye­retlen táncmester. Az udvariassága, csak mint a máz a bögrén: lepattan a máz, marad egy kivetni való cserép. Mégis van hát valami értékes abban az emberben, akit a nagy Muszáj férjének neveztet. Milyen fensőséggel ült köztük, s hogy mosolygott. Soha nem mosolygott, mióta együtt vannak, ha csak nem gúnyosan. Milyen más arc, ha meleg, mosolygó! Szinte nemes. Mintha nem is ő szokott volna házasodni apróhirdetésre, talán minden tizenharmadik hónapban. Látszott rajta, hogy jól érzi magát a művészek között. Csak Bor- és Sörbereky dikciójára komolyodott el. No, az ugyan véletlenül eltalálta, hova tiporjon. De hát ha van benne mégis valami érték, mért hogy éppen ő nem volt csak egy kicsit is kedves őiránta? Mért nem mondta ő is, hogy a szeme, nyaka, termete szép, a keze meg csoda? Hiszen ő is festő, hát érti. És miért titkolta el, hogy ő is festő? Azt mondta, újságíró, aztán meg hogy szobrász. Hát hazudott. Mért hazudott? De hát akkor is mért viselkedik úgy, mint a vásári paripa, amely szinte maga is esküdözik a gazdája mellett, hogy őbenne - tessék nézni - semmi hiba. Mért nem akarja látni, hogy az ő keze szép. Illett volna, hogy legalább egyszer megcsókolja a kezét. Jó, hogy nem csókolta, de illett volna... A franciává tévedt karmester bizonyosan őrömmel megcsókolta volna, pedig az nem is festő... Valóban különös ember. Mikey is mondta:

- Ez a Csaba mindig ilyen különös volt.

Hát különös. De meg kell vallani, hogy esze van.

S megint a szőrember tósztja visszhangzott a fülében: Boldogítsa őt szívének és lelkének minden sugarával...

Hát nem boldogítja? Tehet ő róla, hogy nem boldogítja? Mást boldogít, csak a megjelenése is. Csabát nem boldogítja? Ő az oka? Más-másképp úgyse várhatja a boldogítást. Azt a kis tószt-kellemetlenséget leszámítva, az est mégis kedves volt. Hogy Csaba bekísérte a szobába, a nyelvén is mozgott már:

- Érzem, hogy meg kell köszönnöm önnek ezt a kedves estét.

De a kammerjungfer épp akkor nyitott be az ajtón:

- Wünschen Sie noch etwas, gnádige Frau?

Csaba gondolkodva járt föl és alá a szobában. Ő meg a mennyezetes ágy láttára valami nyomást érzett a lelkén. Csak állt szótlanul s csokrát bámulva.

- Holnap - szólalt meg aztán Csaba -, nyolc vagy kilenc tájt idejövök. Megreggelizünk valamelyik resztoránban, aztán ha akarja: lakást keresünk. Ha nem találunk, hotelben nézek majd kettős szobát. Itt nem maradhatunk.

S az órájára nézett:

- Tyű, majdnem éjfél! Lehet, hogy csak kilenc után jövök. Fáradt vagyok. Ön is bizonyára fáradt. Siessen ágyba. Jó éjszakát.

S bólintott. De megint visszafordult:

- Majd el is felejtem...

A kofferja kulcsát vette elő, s álmos szemmel emelt elő a kofferból egy másik kis könnyű kézitáskát. A kofferját gondosan bezárta, és a kulcsot zsebre tette:

- Jó éjszakát, kisasszony.

Mért zárta be a kofferját? Talán őelőle... Nem, nem őelőle: cselédek járnak itt.

Egyedül...

Ült az ágyában, és imádkozott. De még végén se járt az imádságának, megint az Oféliusznak nevezett szobrász előkelő figurája jelent meg neki, amint a szemére vizsgálódik:

- Nem Magdolna-szem.

Behunyta a szemét, és boldogan elaludt.