7

Reggel pont kilenckor Csaba kopogtatott:

- Én vagyok. Ha nem öltözött még fel, lent várom meg az utcán.

Ida kinyitotta egy ujjnyira az ajtót.

- Már félórája sétálok lent a ház előtt - folytatta az ajtó előtt Csaba -, nyolc és fél előtt öt perccel gördült fel a kárpitja. Gondoltam: nem zavarom addig, míg öltözik. Jól aludt?

- Köszönöm, jól - felelte Ida, az ajtót teljesen eltárva, úgy, hogy Csaba a szobába beláthatott.

Pedig a szemén látszott, hogy a nyolcórai alvásból hiányzott valamicske. A nyelvén volt, hogy ő is kérdezze: Hát ön? - de mégse mondta ki: hiszen ők maguk között idegenek. S ha mindjárt az első hónapban engedi, hogy bizalmas ismerősökké váljanak, ki tudja, Csaba hová báto­rodik? Érezze soknak, ha az év végén részesül egy kézszorításban - az elsőben és utolsóban. De hát annyit bizonyára meg is érdemel majd.

- Szoba már van - folytatta Csaba a küszöbön -, hát kérem: rakja be minden apróságát a kofferjába. Tíz órakor idejön érte a londiner. Segítek, ha nincs valami olyas...

És az ágy előtt heverő, két sárga szattyánpapucsra és az ágyra tekintett, amelyen Ida hálóinge és hálóréklije hevert.

- Nem - mondta Ida szinte ijedten -, ne lépjen beljebb! Várjon meg künn a folyosón.

Kissé elpirulva kapkodta össze a fehérneműjét, s hajtogatta össze. A haja hálóját is kapta a tükör elől, s fésűjét, hajkeféjét.

- A Bellevue-ben találtam kettős szobát - beszélt tovább a lépcsőn Csaba -, bizony nem rendes hely: a villamosok erősen zajonganak ott, de hát remélem, hamarosan megtaláljuk a csen­desebb lakást.

Ahogy a resztoránban ülnek, egy feketeruhás, fiatal nő halad el az ablak előtt, s rájuk tekint. A halványarcú és egérszemű asszony, a Nincs benn bors, Miluskám.

Az asszonyka elmosolyodva bólint, Ida viszonozza a mosolyodást és bólintást.

- Micsoda név ez? - fordult Csabához - Miluska.

Csaba vállat vont.

- Nem tudom. Kender Pistának ez már a negyedik felesége. Valamennyit Miluskának hítta.

- Negyedik? Meghalnak, vagy elválnak?

- Elválnak.

- De hiszen igen gyöngéd férj.

- Gyöngéd és jóelméjű. Éppen ezért. Ahányszor egybekel valakivel, mindig arra szerződik, hogy ameddig szeretik egymást. Azontúl pokol a házasság.

Ida gondolkodva nézett a teáscsészéjébe.

Csaba szivarra gyújtott.

- Igaz - mosolyodott el, a gyújtót a csészébe vetve -, hogy őnáluk nem is olyan értelmű az ameddig szeretik egymást, mint más házasoknál. Korhely és Lusta fickó. Csak akkor dolgozik, ha szorítják. Nem minden asszonynak van akkora türelme...

Elővonta az óráját, s megtekintette.

- Még korán van - mondta -, mindenütt takarítanak. De talán ne is kezdjük ma délelőtt.

Ida a kesztyűjéért nyúlt.

- Én a templomba mennék. Ön nem szokott?

- Nem. Festőnek drága a nappali világosság. És délelőttönként halad a legjobban. Hát menjen a templomba. Én meg addig megnézem az új szobrokat a városi gyűjteményben. Hol találkozunk? Vagy megvárjam itt, és velem jön?

Ida gondolkodva gombolta be a kesztyűjét.

- Nem, ne várjon meg - mondta az ablakra tekintve -, csak mondja meg: délben hol várjam? Otthon-e? Vagy... Abban a pillanatban Kenderné kukkant be megint az ablakon, s fordul is mindjárt az ajtónak. Piaci táska van nála, madzag-hálós, s a hálóban karfiol.

- Úgy siettem - lihegi Idának, és okos fekete kis egérszemei örömtől csillognak -, hogy itt találjalak. Az este, hogy hazafelé megyünk, mondom az uramnak, hogy...

- De hát ülj le, Miluskám - szíveskedett Ida.

... hogy négyszobás lakást kerestek. Tyű, mondja rá: miért nem szóltál mindjárt? Hiszen ott a Palmer lakása: éppen négyszobás. Egy hete, hogy kiment belőle. Hát csak épp ezért a karfiolért siettem el, nehogy üresen térjek haza... Az uram említette tegnap, hogy itt látott Schneidernél szép karfiolokat. Igen olcsók, és gyomornak könnyű, ha tejfelben puhítjuk. Hát gyertek velem. Az utca nevét bizony elfeledtem, de tudom a házat. És egy másik négyszobásat is hallottam: Danauer törvényszéki bíróét. Már nyugalmazott bíró. Az uram festette tavaly a menyét és unokáját. Azok májustól novemberig künn laknak valami faluban. Novemberig hát kiadják. Az angolkert közelében van, az Angolkert és az Isar folyó között. Bizony kissé messze. De nem tudom, kiköltöztek-e már? Kertre nyílik minden ablakuk.

- Az a jó - biccentett rá Csaba.

S megint az órájára nézett:

- Délre éppen megfordulhat - mondta Idának.

- Hát maga nem jön?

- Minek? Nekem elég annyit tudnom, hogy festő lakott benne. Tehát van egy olyan szoba is, amely műhelynek alkalmas. Ha a többi rész tetszik magának, foglalózza le. Ötven márka elég.

- Délben hol találkozunk?

- Ha visszatalál ide...

- Visszatalálok.

S a két asszony távozott.

Csaba a szobrok megszemlélésére indult. Már minden szobor érdekelte. És szinte nyug­talanította az a gondolat, hogy talán van már az új szobrászok között olyan, aki szintén rátalált az ő titkára: az eksztázisra?

No, nem volt: hideg pózok, különféle állású figurák, némi eksztázis is, de mindig csak küzdő szobrokban. A lélek nemesebb eksztázisai azonban sehol.

Tizenegy tájt aztán el is unta. Átsétált a városi képcsarnokba, hogy lássa: ami új vételekről beszéltek a társai.

Dagnan-Bouveret Máriája előtt mintha földhöz szegezték volna a cipőjét. Mária a csecse­mővel, ahogy a csecsemő barna nagykendőbe takarva nyugszik Mária ölében. A kendőből és a kendő szövetén általsugárzik a csecsemő szentfénye.

Nincs itt semmi eksztázis. Maga Mária se valami mennyei arcú szépség. S mégis a kép... szinte megdöbbentő. A gondolat szépsége a megdöbbentő benne!

- A gondolat szépsége - mormogta maga elé merüldöző szemmel.

De hát ott van Szinyei-Merse: egyetlen képében sincs gondolat, csak szín és szín. A szín a gondolat. A női testszín a Pacsirta bárányfelhős képén és a fű szinte egymás mellett, és az ég ultramarinos kékje a testszín és a pázsit színei fölött. És hát hol a gondolat Courbet képeiben? És Bastien-Lepage? És Manet? És Cézanne? És Gauguin?

Miért nem rendítenek azok így a lelkemen?

És százával vonultak és kavarogtak a szeme előtt Európa képgyűjteményeinek mesterművei - a régiek és az újak -, melyik képen érzik hát ennyire az örökkévalóság szent pecsétje?

Se színek nem játszanak itt egymással, sem a rajzoló kéz virtuozitása nem bámítja a nézőt. Mária arca földi nőnek az arca. Termetének a szépségére nem is gondolt a művész. Az ácsbárd a falon, valóban: mintha címfestő rajzolta és festette volna oda... Tehát az idea ereje!...

Tehát az idea minden!...

Tehát az idea akkor minden, ha belekapcsolódik a végtelenség örök folyamába. De hát mi az a Végtelenség?... Végre az órájára néz. Dél már félórával is elmúlt.

Sietve fordul. Csaknem beleütközik Idába.

- Hát maga hogy kerül ide?

Ida pillogva mentegetőzik:

- Nem mentem ki. Alighogy beültünk a villamosba, Kenderné egy német asszonyismerősével találkozik. Kérdi tőle, hogy üres-e a lakás. Mert az asszony épp a házban lakik. Az asszony azt felelte, hogy tegnap vette ki a lakást egy cukrász. Hát aztán leszálltam a villamosról.

- De hát a másik lakás: a Danauer-féle?

- Nem néztem meg.

- Hát hol járt ennyi ideig?

- Csak a templomban.

- Ennyi ideig a templomban?

- Nem, csak egy misehosszat. Aztán gondoltam: megvárom a gliptotéka előtt. De láttam, hogy ön ide lép be, hát én is ide váltottam jegyet.

- De én itt állok már másfél órája. Ida vállat vont.

- Hát én is itt álltam.

- Hol?

- Itt: mögötte.

- De hát mért nem szólt?

- Gondoltam: zavarom talán...

Csaba bámult.

- No, ez szép - mondta aztán -, köszönöm. - A szeme néhány percig meleg sugárral pihent Idának nyugodt és tiszta arcán. Talán akkor nézte meg először. De aztán megint elhidegült.

- Gyerünk hát: ebédeljünk.

Csak kettecskén ebédeltek egy közeli vendéglőben. Külön-külön rendeltek, mint mindig, bár néha nekem is azt.

- Hát ebéd után - szólalt meg Csaba mindjárt a levesnél - megkezdhetjük a lakáskeresést. Mert a Bellevue-ben aligha alszik majd. Milyen lakást béreljünk, bútorozottat? Vagy bútorozatlant?

Ida értetlenül nézett Csabára.

- Hát amilyen önnek tetszik.

- Nem úgy van az, kisasszony: ha bútorozottat bérelünk, nagy az ára. Négyszobás bútorozott lakás költséges.

- Hát akkor bútorozatlant.

- Látom, nem érti, miről van szó. Én ha magam vagyok, nekem csak egy szoba kell, legfeljebb ha kettő. Nekem nem kérdésem az, hogy faragott diófabútorok vannak-e benne, vagy olcsó parasztbútorok. Nekem az ablak a fő. De magának szalon is kell, külön hálószoba is, és persze úri berendezés, mint otthon.

- Egy szóval se mondtam. Egyáltalán nem követeltem semmit. Csak épp hogy a külön magam szobácskája...

- Még mindig két malomban őrlünk. Azt kérdeztem, hogy bútorozott lakást béreljünk-e? Vagy bútorozatlant? Más szóval: mostanhoz egy évre visszaköltözik-e az édesatyjához vagy más­valakihez, Magyarországba? Vagy itt marad? Mert ha visszaköltözik, a bútorok szállítása oly költséges, hogy azon a pénzen otthon új bútorokat vehet.

- Hát akkor... de hiszen mondtam, hogy teljesen önre bízom. Egy évig ön rendelkezik: mindig a férj rendelkezik. - És könnyű mosolygás futott át az ajkán.

Csaba a fejét rázta:

- Nem vagyok férj, tehát nem rendelkezem. A lakást kibérlem. Két szobát írok az ön szám­lapjára, kettőt a magaméra. Ha konyha is kell, annak a költségét felezzük. Arról még nem is beszéltünk, hogy otthon főzetünk-e, vagy vendéglőbe járunk. Teljesen önre bízom.

- Ahogy ön akarja.

- Ahogy maga akarja, kisasszony. De hogy visszatérjünk a fő ügyre: ön tehát olyan bútorral rendezi be a hálószobáját és szalonját, amilyennel akarja. Tehát akár vett bútorral, akár bérelt bútorral. Ez az ön költsége.

Idának elnyílott a szeme.

- Az én költségem?

- Sajnálom, de ma még nem olyan idő jár az erszényemre... Elhiheti, hogy szót se szólnék róla. De hát a gavallérság is csak addig terjedhet...

- Nem értem - képedt el Ida.

- Mit nem ért, kisasszony?

- Hogy kétféle költségről beszél. Hát nem elég az a...

- Az a pénz? Az a százezer korona, amit az édesatyja adott? Elég, bőven elég. Hiszen látja, hogy itt olcsóbb az élet.

- Hát akkor hogyan értsem a kétféle költséget?

- A kétféle költség: az enyém meg az öné. Láthatta, hogy ahányszor pénzt adok ki, két külön lapra írom. Amit ön költ, és amit én költök. De hát kérem, mit bámuldozik ezen? Mondom: ha nem keveredtem volna egy kis pénzügyi hínárba, nem is gondolnék rá, hogy külön lapra írjam az ön költségeit. De nem tudhatom: mikor vergődök ki belőle. Hát kénytelen vagyok vele.

- Istenem - mondta a szemét behunyva Ida -, mindig azt véltem, hogy értek magyarul...

- Én meg azt véltem, hogy mindig világosan beszélek. Tehát vonjuk össze három mondatba: 1. Egybekeltünk, s az ön móringja erre az évre 100 ezer korona. 2. Valójában nem keltünk össze, tehát én nem vagyok férje, tehát csak ideiglenesen rendelkezem az ön pénzével. 3. Egy év múlván leszámolunk, tehát én visszaadom, ami a mostani készpénzből marad. Hozzászámolom az ön egyévi költségét is. És ha Isten engedi, hozzáteszem azt is, amit magamra költöttem. Ha nem engedi: írást adok róla, hogy önnek ennyivel és ennyivel tartozom.

Ida elkövült.

- Nem fogadom el - rebegte szinte lélegzet nélkül. - Eddig is gyakorta sajnáltam, hogy mennyire terhére vagyok önnek.

Csaba vállat vont:

- Ha nem fogadja el, beviszem valami jótékony intézet pénztárába az ön nevére. Onnan majd megküldik önnek a köszönőlevelet a summáról.

Ezen beszélgetés folyamán ettek is: levest, borjúszegyet spenóttal és daramorzsát. Hol letették a villát, hol fölvették. Mint ahogy izgalmas üzleti ügyet tárgyalnak mások is.

Ida aligha tudta, mit eszik. Gépiesen mondta mindig a szolgáló frajlának:

- Mich auch.

Csaba utolsó szavaira már nem bírt szólani semmit.

De Csabának se lehetett valami kellemes az ügyek ilyen hideg megtárgyalása, mert a fekete­kávénál fordított a beszélgetésen.

- De hát mért nem nézte meg azt a Danner vagy Danauer vagy micsoda-féle lakást?

Ida arca kissé elfintorult:

- Nem tetszett az a hölgy nekem.

- Kicsoda? Kenderné? De hiszen kedves és szelíd kis teremtés az.

- Hát kedves...

- Beteg, fehér csirke.

Ida habozott, mint aki küzd magával, hogy mozdítsa-e a nyelvét, vagy hallgasson?

Végre is mozdította:

- Elmondta az úton: hogyan került össze Kenderrel, és hogyan szerették meg egymást.

- De hiszen az igen érdekes. Nőknek mindig a legérdekesebb témájuk.

- De azt is megvallotta, hogy csak úgy... nincsenek megesküdve. - S elkomolyodva nézett a poharára. Csaba elbámult.

- Hát ön meg van esküdve énvelem?

Ida nyugodtan fordította a szemét a pohárról Csabának az arcára.

- Felesége vagyok? Én nem vagyok önnek a felesége.