Olyan szerencséjük volt,
hogy még aznap délután találtak lakást: azt a Danauer-félét.
No, igen nekik való
lakás. A bútorok bizony nem a mai időkből valók - negyven esztendeje
szolgálnak a derék házaspárnak -, de a szalon, ebédlő és a bíró
dolgozószobája az angolkertre néz, noha csak egy alacsonyabb háznak a tetején
által. Egy szoba meg udvari. Az a hálószobájuk.
Csaba mindjárt ki is
választotta magának a bíró dolgozószobáját műhelyül. A szalon mellett.
Kisebb az ebédlőnél, és csak egyablakos. De az ablak nagy, és a szobának
külön is a bejárata a folyosón: a modellek ott járhatnak be s ki.
Bíróék is örömmel
fogadták őket: nincs gyermek. Gyermektelen házaspár nem rongál bútort.
Csaba azonban mindjárt azon kezdte, hogy bútor nekik nem kell: ők
legfeljebb csak egy évet töltenek Münchenben, hát jó nekik a legolcsóbb vásári
bútor is. Erre bíróék kissé megzavarodtak: ők a fiuknál, unokáik között
nyaralnak Johanneskirchenben - hát
mármost padlásra rakassák-e az itthon való bútort? Inkább itthagyják.
Hamarosan megegyeztek.
Csabáék fizetnek fél évre hétszáz márkát. Bútorok, konyha és edények,
evőeszközök használatáért háromszáz márkát. Bíróék az egyik
leánycselédjüket otthagyták: Kätchen nekik
úgyis fölösleges a nyárra, és hát Kätchen tudja már, hogyan szokták gondozni a
lakást. Főzni is tud.
Így kerültek Csabáék
olyan lakásba, amelyben készen várta őket a pompás-zöld bársonydíványtól
az ajtósarok olajáig minden. Még zongora is. Csak épp hogy a műhelynek
való szobából kellett átrakatniuk, osztaniuk egy-két bútort a többi szobába.
Már másnap
beköltözhettek.
Csaba lódult
festőállványokért, vásznakért, festékért a boltba. Ida lódult fehér
kötényekért a másik boltba. Mert ő bizony nem engedi, hogy Kati csak úgy a
maga német kedvére süssön-főzzön a konyhán. Kati is lódult a piacra:
húsért, zöldségért, főzelékért.
Délben már olyan
otthonosan ültek az asztalnál, mintha mindig is ott ültek volna.
- Ez a Kati nem is
főz rosszul - mondta Csaba a rántott csirke után -, a leves is
kitűnő volt. Vagy magának nem ízlett, kisasszony?
Ida
elmosolyodva felelt:
- De.
Először történt,
hogy bár csak egypár percre is, mosolygó szemmel tekintett Csabára.
A leány akkor tálalta be
a túrós csuszát.
- No hát ezt már nem maga
csinálta, Kati.
- Nem, az én főztem
- felelte Ida, akkor már mosolygás nélkül, nyugodtan.
Csaba kétszer vett a
csuszából, s utána nem szólt egy szót sem. Vastag rajzolófüzet volt nála. Ebéd
közben is gyakorta elővonta a zsebéből, és egy-két vonást rajzolt
bele. Ida nem nézett oda, mert hát őt Csaba dolgai nem érdeklik. Hanem
amikor estefelé Csaba elment hazulról, mindjárt benyitott a műhelybe, s
körülszemlélődött, hogy mi készül ott.
Két rajztábla állt már a
két állványon. S rajtuk durva, vastag papiros. Mind a kettő üres. De a
falhoz is volt támasztva egynéhány lemezpapiros tábla. Ida azokba is
belekandikált. Az egyiken mintha rajzot látna. Elővonja. Hát a másikon is
van rajz. Mintha egy család ülne valami asztal körül. Az előbbin egy
különös nőalak: a két karja széjjel, a két lába is, de a két keze feje
mintha csuklóban le volna törve, úgy lóg. Csak alig négy-öt vonás, szénnel. Még
csak azt se lehetett rajta látni, hogy ruhás-e vagy ruhátlan. És mind a két
rajz, mintha valami gyermek rajzolta volna tanulatlan kézzel.
Ida a harmadik nap
délutánján már arra gondolt, hogy most már megkezdhetné a látogatásokat.
Csabának is bizonyára szándéka, hogy mindazon barátait meglátogassa, akik a
vacsorán jelen voltak: a nőtleneket egymaga, a nősöket ketten -
Kenderéket is csak egymaga.
Az órára nézett: három
múlt néhány perccel. Beszóljon-e hozzá a műhelybe? Vagy megvárja, míg
kijön?
No, inkább vár.
De mintha beszélgetés
hallatszana a műhelyből... Csaba hangja egyre erősödik. Meg
elnyugszik, meg megint erősödik.
- Ti persze azt gondoljátok...
mint a hazatérő méh. És hogy majd az én zsebem is afféle
Mednyánszky-zseb... Kivel beszél? Bizonyosan magyar ismerőssel? Talán
olyannal, aki azon a vacsorán is ott volt?
- De hát én nem kértem
tőled egy garast se - szólt közbe egy sértődött férfihang -, én csak
azt mondtam: gyertek el komának. Eddig nem volt feleséged, eszembe se jutott.
Régi jó pajtások vagyunk, véltem, hogy örömmel vállaljátok.
Ida már az ajtónál
fülelt.
- De azon kezdted, hogy a
feleséged beteges, és hogy nem adtál el képet két hónapja.
- Három, nem kettő;
három és fél.
Ida lelkében gyors
birokra kelt a női méltóság a női kíváncsisággal. A főasszony
grófi nő a polgári lánnyal. De hát a polgári leány gyorsan legyűrte a
grófi nőt - bizonyosnak érezte, hogy akármi grófnő is, csak odahajolna
most a kulcslyukhoz, s félretolná a kulcslyuknál a pajzsocskát is.
Beleskelt. Csodálkozva
ütközött a szeme egy fekete hajú és barna bőrű leányba. Egy ordináré
feketeruhás, duzzadt ajkú, barna leány. De olyan barna, mintha kéményből
vonták volna elő. Még a haja is különösen fekete. Fürtjei összetapadtak,
mint aki legalábbis egy hónapja nem mosta a haját. A szeme apró és
kifejezéstelen. A nyakában bazári korall-lánc. De nem az a lány beszél
Csabával. Az csak hallgatva áll ott, és unalommal néz a szoba ablaka felé.
Csaba hangja hallatszik
tovább az ablaka felől.
- S jó, hogy eszembe is
hoztad: a feleséged azt az oktalanságot követte el, hogy Idának elkotyogta:
melyik cigánysátorban eskettek benneteket. No hát mármost a feleséged magára
vessen, hogy ide nem jöhet. Nemcsak hogy komaasszonynak nem megy el a
feleségem, de még csak arról se lehet szó, hogy idejárjon. Mert az én feleségem
klastromban nőtt fel, és az ő erkölcsi finnyássága minden fantáziát
meghalad. Igen sajnálom, Pista, de nekem tisztelnem kell a feleségem
érzékenységét.
- Hát az látszik is
rajta, hogy kissé magasan viseli az orrát. Véltem első pillanatra, hogy
modelled.
- Ilyeneket ne mondj!
Egy-két mondat elmosódik.
Csaba hangja válik megint érthetővé.
- Biztosítlak, hogy a
szokottnál is udvariasabb leszek a feleséged iránt, de viszont ti is
tekintsétek az én helyzetemet.
- Nem is kívánkozott,
hiszen...
- Jobb szeretem, ha
egyenesen beszélünk.
- Hiszen tudod, hogy
gyomorbajos. Örökké gyomorbajos. Mert mihelyt egy nap nincs baja, akkor fal,
mint valami vadászkutya, amelyik csak este jut ételhez. De csak azért is megesküszök
vele. A száz márkából rászánok húszat a kedvéért. Úgyis már régen nyafog
rajtam. Ahányszor megfestek valamit, mindig arra szánja az árát.
- És azt is tudd meg és
mondd meg a többi korhelynek is, hogy én nem pénzre házasodtam. Elég
ránéznetek...
- Nem pénzre? Igaz, hogy
ilyen nőt nem pénzért veszünk el.
- Hát nem láttad, hogy
semmi ékszere nincs? Még csak egy karperece sincs.
- Hát akkor miből bérelted
ezt a pompás lakást? - Szivarfüst-felleg vonult el közben a kulcslyuk
előtt, s eltakarta a korall-láncos leányt.
- Kérdezhetném én is:
vajon a te erszényedet kezelem-e, hogy számolásra vonsz? Nincs-e joga az én
zsebemnek is, hogy olykor annyi pénzt hordozzon, amennyivel lakást bérelhetek,
munkát kezdhetek?
- Nono, hiszen...
- Amivel elmegyek majdan
innen, az még bianca. De hát mit
tartozom én neked, Pista...
- Bianca?
- Carta bianca. Amire még nincs ráírva a summa. Hogy jobban
megértsd: a fejemben, tele vagyok képgondolatokkal: nem győzöm jegyezni.
Különös, hogy amint ide München földjére léptem, egyszerre megbuzdult bennem a
művészi véna.
- Hát legalább ötven
márkát adj, Csaba. Borzalmasan restellem, hogy ilyen csekélységért csúfítom az
ábrázatomat.
- Nyugodj meg, hogy
nem...
- De ha legalábbis
harminc márkát nem csordítasz, itt a házad előtt adom el a kalapomat és
kabátomat a handlénak.
- Igazán megrémítesz.
- Húsz márka a
legkevesebb, amivel most megválthatsz, ha annyi baráti érzés is van benned, amennyi
egy-két napja vett kutyájában van az új gazdája iránt.
- Nesze, tíz márka. De ez
az utolsó, Pista, míg az én képeim is össze nem találkoznak a vevőjükkel.
Tudod, hogy amit egyszer kimondtam: kőbe van faragva.
Hallatszott aztán, hogy a
tíz márka elvonul.
Ida is elhúzódott az
ajtótól, és a zongora mellé ült. Egy csomó kotta hevert ott a hárompolcos
ébenfa állványon. Az ablakhoz vonta a zongoraszéket. Nézegette: miféle kották?
Bizony nagyobbrészt csak Lieder, Walzer,
Polka, a köznapi zene hangjegy-iparosainak alkotásai.
De íme, nyílik a
műhely ajtaja, és Csaba dugja be a fejét.
- Itt van, kisasszony?
Ida válaszára beljebb
lép. Térdig érő, kék vászon munkáskabát van rajta. A kezét törölgeti
törülköző kendővel.
- Arra gondoltam, hogy ma
már megkezdhetnénk a látogatásokat. Csak három helyre mennénk el. A többi nem
várja. Talán zongorázik is maga, kisasszony?
- Néha.
- Hát miért nem
zongorázott eddig? Nehogy azt vélje, hogy zavar vele. Legfeljebb, ha
délelőtt zongorázik. Délután már nem, mikor már festek. Tessék, csak
tessék, míg felöltözök.
S visszavonult.
Ida maga elé tett egy Liedet, amely jobbnak látszott a
többinél, és elzongorázta. Aztán becsukta a zongorát, és a kalapját tűzte
fel. Kissé nyomott mellel várta, hogy Csaba kiszól, vagy kilép, és valami
dicsérettel udvariaskodik. A bók is neme a bizalmaskodásnak. Nem engedhet meg
semmi bizalmaskodást.
Hát Csaba ki is lépett. A
tavaszi, bolyhos barna ruhája volt rajta, és esernyő a kezében.
- Az ég kissé felhős
- mondta -, de azért hozhat napernyőt. Hát most már mehetünk: öt óra. Most
már mindenütt túl vannak az uzsonnán.
Ida melle akkor meg azért
szorult el, hogy Csaba nem szól a játékáról semmit. Annyit már mégiscsak
mondhatott volna, ha szimpla-színtelenül is, hogy: szép volt. Arra a három oktávos passage-ra
még a ló is hegyezte volna a fülét.
Szótlanul igazgatta magát
a tükörben, és állta, hogy Kati rendezgessen a kabátján. Csak mikor már a
kesztyűjét gombolta, szólalt meg:
- Kikhez megyünk?
- Hát ma csak Szélékhez. Azok
ide legközelebb.
- Mennyi időre
gondolja?
- Lehet, fél órára;
lehet, két órára. Lehet...
- Első vizitben?
Csabának kissé gúnyosra
mosolyodott az arca.
- Vizit? Hát azt véli,
hogy valami szalonba megyünk? Megyünk ám padlásszobába. Azt véli, hogy livrés
inas fogadja az ajtóban? Jó, ha nem olyan fehérnemű van odaterítve
száradásra, amelyiktől maga a napernyőjét is eldobja, s úgy fut le a
lépcsőn.
- De hát kik azok a
rettenetes Szélék? És miért megyünk hozzájuk?
- Kik? Hiszen ott ült
mellette. Még meg is csókolózott vele, ha jól emlékszem.
- Mind a két asszonnyal,
aki mellettem ült. De hát melyik Szélné a kettő közül?
- A kövér.
- Flóra?
- Az.
- De hiszen annak olyan
fülbevaló csillogott a fülében...
- Amerikai. Csak este
viseli. De hát mit képedez rajta: fülbevaló, kövérség, mind csak külsőség.
Valójában becsületes magyar asszony. És Mikey nekem a legjobb barátom:
zseniális, jólelkű ember.
- Mikey? Úgy értettem,
hogy Szélékhez megyünk.
- Mikey Szél Pista. A
képei alá ipszilonnal jegyzi a Mikeyt.
Az idő enyhe volt, esőre lágyuló. Az utcán más férfiak is
esernyővel mutatkoztak, csak nők kezében látszott napernyő, mint
Idánál is.
A Terézia úton le kell
térniük a gyalogjáróról, mert aszfaltot kennek ottan. Ida elfintorodó orral
sietne el az üstök mellett. Csaba azonban megáll.
- E, Jancsi! Csak nem
halt tán meg a gazdád?
Egy harmincas-forma,
szennyes munkás abbahagyja a szurokkeverést, és örvendező szemmel kalapot
Csabának.
- Aggyisten, tekintetes
uram. Dehogy halt. De nem is soká viszi.
- Beteg?
- Nem bizonyos, hogy
beteg-e. De nem is egészséges. Nem lehet egészséges.
- Fekszik?
- Hol fekszik, hol csak
üldögél. Mégis inkább csak fekszik mostanában.
- Mikor hagytad el?
- Nem hagytam én el.
Odanézek én mindennap, este. Ő mondta, hogy vállaljak valami munkát. De úgyis
vállaltam volna.
- Hol lakik most?
- Csakott, ahol laktunk:
hátul.
Csaba Idát kereste.
Vélte, hogy félre-távolabbra húzódott valahova a szurokszagtól. Ida azonban a
háta mögött állt, a zsebkendője az orrán.
- Megyünk az öreghez -
mondta Csaba.
Ida nem kérdezte, ki az
az öreg. Csaba csak a csendesebb
mellékutcában mondta meg.
- Egy öreg festő,
nekem jó barátom. Kissé különös ember. Bocsánatot kérek, hogy nem is kérdeztem:
van-e kedve rá, vagy nincsen? De az utcán férj és feleség vagyunk: az asszony
mindig a férje hajóján ül.
- Tessék: csak
vitorlázzon, amerre óhajt.
Sok apró utcán
vitorláztak át. Minden beszélgetésük csak Ida egy megjegyzése volt.
- Különös, hogy ebben a
városban egyetlenegy utca sincs: mind
út.
Mondta volna még: Mi a
neve hát itt a Gassenhauernak? Hogy
azonban Csaba hallgatott, ő is csak magában hagyta a kérdést.
Csaba egy
lakatosműhely mellett állt meg, rántott a kapucsengőn:
- Halászy úrhoz megyünk -
mondta Csaba a kapunyitó leánykának.
- Itthon van - felelt
nyájasan a leányka, Halaszci-nak
ismételve a nevet, és Ida kalapját egy becsülő tekintettel vizsgálva -,
itthon van. Fekszik.
Szűk udvarocska,
benne néhány civakodó német kisgyermek. Csupa lyuk egyiknek az inge, igen
szennyes ing, de a tekintete mint valami sárkányölő vitézé az ölés után.
Négy sorvadt leánder az udvar napos felén - pincében elkoszosodott levelű,
szegény fácskák. Hátul a padlásfeljáró a harmadik emeleten egy alig kétméteres,
vasrácsos toldalék-fafolyosóra ágazik, s ott egy rozoga ajtócska,
korhadt-rámásablak mellette, meg künn egy konyhai szék, s a korlátvason egy pár
rongyos talpú, sárga férfi harisnya. Látszik, hogy festőszobának épült.
Münchenben még a tyúkketreceket is úgy építik, hogy ha tyúk nincs, festő
bizonyosan találkozik bele.
- Ha netán unja - szólt vissza
Csaba -, lent is sétálgathat addig.
- Inkább felmegyek én is,
ha gondolja, hogy egy fekvő férfihoz, akárha öreghez is, beléphetek.
- Jobb, ha nem. Üljön
inkább addig künn, kérem, itt az ajtó mellett. Nézegesse az óriás
gyertyatartót: a Baváriát.
Kopogtatott:
- Én vagyok, Balázs
bátyám!
- Dűlj be!
Minden szavuk
kihallatszott. Ida növekvő érdeklődéssel hallgatta.
- Isten hozott, kedves
napsugár öcsém! Hogy villansz ide az égből? No hát nekem is lehet még
örömnapom. Ülj le. Gyújts rá, ha van szivarod. Beszélj sokat, mindent.
- Hát először is:
beteg vagy-e, Balázs bátyám? Vagy csak heverészel?
- Hetvenkét év...
- Az még nem betegség.
Vastagh Gyuri bátyánk még állva festeget, és Budára sétál utána a Három nyolcasba vacsorára. Tizián még
ebben a korban fiatalember volt. Madarász Viktor most kezdi a második szériát.
Az öreg igen
érdeklődött irántuk, Benczúr iránt is, az öreg Molnár iránt is,
Szinyei-Mersét is kérdezte meg Vágó Palit. Aztán hát, hogy Csaba hol élt, miket
alkotott, mióta nem látta. Csaba elmondta: mesze utazgatott, miket látott, és
hogy utoljára már csaknem beleveszett az újságírásba.
- Ez csak epizód - mondta
az öreg -, megint csak visszatérünk a főútra. Látod, Madarász Viktor is
rezet árult, mégis visszatért. Szinyei-Merse birkát nyírt, mégis visszatért.
- S hogy dolgoznak!
Milyen fiatalos hévvel! - Az öreg sóhajtott.
- Azok: azok. Én meg: én
vagyok. Én már meg is haltam, Csaba. Csak épp hogy egy kis szusz még bennem
időzgél, mint az összelaffadt hólyagban.
- Dehogy haltál, Balázs
bátyám. Amíg érdeklődünk valami iránt, nem haltunk meg! Te pedig mindig
érdeklődtél minden szép iránt. Még a hegedűdön is, látom, rajta a
négy húr: tehát még hegedülsz is esténként a holdvilágnak.
- Nem, már régen nem.
Karácsony estéjén hegedültem utoljára: a karácsonyi énekeket. Akkor
leeresztettem mind a négy húrt. Ugyan, akaszd le. Húzz egy szép régi nótát hadd
érezzem még egyszer a hazámat.
- Ugyan, ne beszélj már,
mint valami haldokló cigányprímás, hiszen a szemedben életerő csillog.
És Csaba már pengette és stimmolóra
nyávogtatta a hegedűt.
- Csak az ablak reflexe -
mondta bágyadtan az öreg hang.
Ida nyiladozó szemmel
fülelt. Csaba hegedül? Egy szóval se említette eddig.
A hegedű tovább
nyünyükölt-nyányákolt. Közben Csaba azt kérdezte az öregtől, hogy
miből él. Nem hiányzik-e élelme vagy pénze?
Az öreg azt felelte, hogy
gondoskodott magáról. Van vagy harminc eladatlan képe, Jancsi minden este
meghozza a kenyeret, vizet s még valamit. Ha a pénz elfogy, elvisz egy képet -
s egy érthetetlen német név hallatszott, hogy kihez -, száz márka.
- Míg élek, elég.
Csaba megzünükölte a
hegedűt, és csakhamar rátért a Sobri nótájára. Ida álmélkodással
hallgatta: milyen pompásan játszik. Következett még: Sárgarigó most hullatja a tollát, s még vagy két olyan régi nóta,
amelyet Ida nem is ismert. A másik két nótát is csak úgy ismerte, hogy Liszt
Ferenc rapszódiáit szabad volt játszania, s azokban a Sobri-nóta megvan. A
sárgarigó-nótát meg a Fazekas-lány zongorázta egyszer, mikor az apáca nem volt
a zongorateremben. Meg is gyónták mind a ketten a rákövetkező szombaton:
- Világi dalt
zongoráztam.
Az a sárgarigó-nóta
különösen tetszett Idának, szinte mozogtak hozzá az ujjai, mintha zongora
előtt ülne.
- Szép volt - köszönte a
végén az öreg -, bár mindennap eljöhetnél, és muzsikálnál egyet. A nóta
visszahozza, ami elmúlt. Nem kár érte, hogy elmúlt, ami elmúlt, de mégis
kedves, hogy visszahozza.
- Iszen, ha volna
időm rá, Balázs bátyám.
- Hát persze, persze.
Fiatal festő, telefestené az eget is, ha vászonból volna. Igazítsd meg,
kérlek, a vánkosomat, ha már itt vagy. De hát valamit mégiscsak festettél, míg
távol jártál?
Csaba elmondta, hogy a
szobrászságra fordult a kedve, de most megint visszatér az ecsethez.
- Hiszen - mondta -
festhetek én szobrot vászonra is. De a szobrász nem faraghatja meg
kőből Tölgyessynek a naprengését a párás mezőn.
- Keresed magadat: így
vagyunk fiatalon. Gondolnád-e, hogy én a zenéért lelkesedtem a te korodban?
Aztán egyszer csak láttam egy női arcképet, amelyre rá volt festve egy kis
pörsenés is az állon. Gondolnád-e, hogy azon a kis pörsenésen fordult meg a
szekerem tengelye? De hát mindig az a szerszám való mindenkinek, amit legjobban
szeret. Az a művünk a legjobb, amelyik... Egy kicsit még feljebb a
vánkosomat, Csabám... Köszönöm. Miről is beszéltünk? Igaz: hogy mindig az
jó, amit szeretettel művelünk. Voltaképpen csak addig is élünk, míg
valamit becsesnek érzünk. Mit érzek én már becsesnek?...
- Ugyan, ne borongj,
Balázs bátyám. Gyere el holnap hozzám ebédre. Szimpla ebéd lesz, de jó. A
feleségem olyan túrós csuszát főz neked, hogy megnyalod utána még a
talpadat is.
- Megházasodtál? No nézd:
erről nem is beszél!
- Meg.
- Okosan cselekedted.
Remélem, magad is érzed?
- Érzem.
- Hát így is a rendje:
fiatalember ne lógjon, mint a gazdátlan kutya... A család is... olyan valami az
életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába... Az én lámpásomban már nincs
olaj, Csaba... A végsőket pislogja...
- Nono. Látlak még
táncolni is, Balázs bátyám.
- Vége a nótának. Tudom.
Mert látod: nekem már nem becses semmi. Pénz? Méltóságok... A pénz csak arra
való, amire a kenőcs a kocsira: ne nyikorogjon. Méltóságok...
(Legyintő hang) Királyok belső szobája is gyerekszag: ürgefészek...
Művészi dicsőség?... Hát igaz... Igaz nagyságok csak a
művészek... Költők... ászkirályok... De hát azok is: kismécses,
nagymécses: valamennyi belemúlik az örökkévalóság sötétségébe.
- Mégiscsak beteg vagy
te, Balázs bátyám. Bölcs ember vagy, de beteg vagy.
- A gyermeknek minden
becses, amivel játszhatik. Az ifjúnak: ami fölszereli az élet útjára. Az embernek:
az ivadéka jövője. De mi becses az ilyen magamfajta vén csókának?
- Maga az élet, Balázs
bátyám.
Ida érezte, hogy az öreg
megvetően legyint odabent.
- A magamkorú ember már
tudja, mi az élet. Semmi se becses neki.
Az öreg hangja olyanná vált,
mint aki álmodozva beszél:
- Már nem is gondolkodom.
Napok elmúlnak, és nem gondolkodom. Csak éjjel néha... Egy vértelen női
arc jelenik meg olyankor előttem, egy elnyaklott női fej... szép
fehér női arc... Félig hunyt fájdalmas szem... Fekete... De nem az a
punktum pemzliensz, hanem az árnyék a nyakán... Azt látom mindig, azt az
áttetsző árnyékocskát - az álla alatt... Azt a kékes, finomszép árnyékot
csak én tudtam volna megfesteni.
- Látod, bátyám, hogy
mégiscsak van valami becses az életben még neked is: a művészi téma. A
téma! A téma! A téma, lám, becsesebb az életnél is. De most már bocsáss meg:
házas ember mindig pórázon jár. Néhány nap múlva megint idenézek.
A nap a háztetőket
vonalazta utolsó sugaraival, mikor Csaba kilépett.
- Bocsánat - mentegetőzött
-, hogy ilyen sokáig várakoztattam. De csak gondolja el, hogy az ilyen magányos
és ágyban is fekvő öregembernél nem kelhetek fel tíz perc múlván, hogy
otthagyjam.
S leindult a lépcsőn
előre, úgy mentegetőzött tovább:
- Régen nem is láttam...
Azóta temetőre vénült. Nem jön ez ki innen, csak lovon: a Szent Mihály
lován.
A fejét rázta. Csak az
utcán folytatta tovább:
- Nemigen barátkozott
soha senkivel. Festőkkel éppen nem. Noha ugyancsak beszédes
természetű. Vélem azonban: mindig restelkedik is utána, hogy annyit
beszélt. Talán azért is kerülte mindig az embereket, mert a nyelve idegeinek
nem ura. Én úgy ösmerködtem meg vele, hogy a képkereskedőnél láttam egy
képét: Szent Pál vagy mi volt alája
írva, s nagyjából őt magát ábrázolta, amint a homlokát erősen
ráncolva prédikál. Csak épp az arc volt megfestve meg a keze, amint a
mutatóujját emelinti. De az a napégette, vén arc, az a lelkes, vén szem abban
az arcban... sose láttam olyat. - Ejnye, be jó fej! - mondtam. S ő éppen
ott állt a boltban. A kezét nyújtotta. Más azt mondta volna: Köszönöm. Ő
azonban azt mondta:
- Gratulálok.
- Mire?
- Jó a szeme.
S kérdezte, hogy milyen
nemzet vagyok.
Mondtam, hogy magyar.
- No - azt mondja erre
magyarul -, akkor duplán gratulálok.
Ida megérezte, hogy Csaba
a várakoztatása unalmának a jóvátételén fárad. Soha beszélgetésbe nem
bocsátkozott azelőtt.
- Az öreg sose festett
mást, csak fejeket - folytatta Csaba, az utca másik felére áttérítve Idát -,
csak arcokat, fejeket. A maga fejét, meg annak a Jancsinak a fejét, aki a kátrányt
keverte. Meg a kapunyitogató asszony fejét. S más olyan fejeket, akik ingyen
ültek neki. Egy gyolcs lepedő a vállára, s megvan neki a bibliai vagy
római vagy görög figura. Csak afféle kétnapos munka, de mindeniken valami vonás
vagy szín, vagy árnyék, ami az igazi művész kezére vall. Nagyobb
alkotásokra lusta volt. Valahogy hiányzott nála az erő. Az öreg is csak
olyan, hogy mindent tud: hogyan kellene, de
mikor aztán ecsetre kerül a hogyan, akkor
egyszerre nem tudja ő se. De hát így is csak megéldegél az öreg. Kenyéren,
vízen persze. Csak mikor képet ad el, akkor tér be a sörházba, és eszik
valamit, ami meleg és olcsó. Azt a Jancsit ezelőtt húsz évvel hozta
Magyarországból. Árva parasztgyerek volt. A szülői egy napon haltak meg -
valami nagy tűzi veszedelemben. Gondolom, hogy Lenbachon tanult.
Mindezt csak úgy maga elé
mondta el, ahogy hazafelé sétáltak. Ida csodálkozva és szótlanul hallgatta.
Egy söröskocsi
zörömbölése szakította meg Csaba szavát. Vagy hogy Ida szótlanságára térült a
figyelme.
- Bocsásson meg, ha
unatkozott künn, de az öreg szobája olyan rendetlen, hogy rosszul érezte volna
magát benne. Elképtetően rendetlen, Jancsi ugyan söpör vasárnaponkint, de
hát... papucs és fésű és kávésedény és subickos kefe s más efféle mind
össze-vissza és egymás hegyén-hátán az asztalon. Meg aztán hát...
A fejét rázta, és
elhallgatott.
Csak a maguk utcájában
szólalt meg még egyszer:
- Ma már nem mehetünk
Szélékhez. Holnap. Nem, holnap nem: le van foglalva a délutánom. Holnapután.
|