Ida aznap még
délelőtt, csupa véletlenül, egy német asszonysággal ismerkedett meg, az
emeleti szomszédjával. A német asszony egy matrózgalléros fiúcska ruhát kefélt
künn a lépcső mellett, mikor Ida hazatért Katival a délelőtti
bevásárlásokból. Kati kisztihanddal köszönt, hát Ida is bólintott. Az asszony
meleget sugárzott Idára.
Ida megállt.
- A bérlői vagyunk
Danaueréknak - mondta kedvesen -, magyarországiak. Nem tudjuk: szokás-e itt a
szomszédos lakók meglátogatása? Az uram neve: Balogh. Az én nevem: Ida.
Az asszony örvendezett.
Ő meg hát Millnerné, és a keresztneve Jozefin. Az ura egyetemi tanár. Hét
éve házasok. Egy fiacskájuk van: Fritz, de az most az öreganyjánál van három
napra Thalkirchenben, hogy forogjon
kissé a falusi tavaszban. Volt egy leánykájuk is: Tinike, de az meghalt három
éve tavaszon, kanyaró vitte el. Ó, oly bájos kis eleven és okos teremtés, hogy
ahhoz fogható nem találkozik.
S az asszony szeme
elnedvesült, és Ida szeme is elnedvesült. És Millnerné ismételte, hogy oly
bájos kis teremtés. És Idán látszott, hogy nem kételkedik.
- Engedje meg - folytatta
mindazonáltal Millnerné -, hogy kihozzam az arcképét, hogy lássa: nem az anyai
bagolyszem beszél a gyermekéről. Vagy hát csak egy percre is, hogy
Fritznek a képét is megnézze olajban. Jöjjön beljebb liebe Nachbarin, csak egy percre, hiszen tudom, hogy délelőtt
ön is el van foglalva.
Mikor kijöttek negyedóra
múltán, már csak a keresztnevükön szólították egymást. És Ida ismerte már
fényképekről Millnernének meg az urának minden családját és rokonságát
fényképen és olajban és gvasban és vízben és mindenféle lében, meg hogy
Millnerné csak a gyermekének és a családjának él, az ura pipázik, ő
zongorázik; a szobát minden csütörtökön vikszelik; sárgarépát sohasem
főznek, de a borjúcsülöknek ott kell illatoznia minden szerdán az
ebédlőasztalon az ura előtt, meg hogy a prémes kabát bélését ha
kifordítani nem is lehet, de megfordítani lehet, hogy Raff Joachim most a
legnagyobb zeneszerző, hogy Millnernének van egy kitűnő teasüteményről
receptje, az udvari szakács maga írta le, hogy Millneréknél poloska nincsen, és
hogy Millnerné két pár fülbevalót örökölt egy olyan nagynénjétől,
akitől nem is várta, mert annak az ura gyarmati ezredes volt Kamerunban,
de letette a rangját, és a jövedelmesebb gyarmati árukereskedés pályájára tért
át nagy szerencsétlenül.
Viszont Millnerné is
tudta már, hogy Ida klastromban nevelkedett, és hogy az apácák unalmasan
pedánsak, hogy a paprikás szufflé csak mese, hogy Ida is zongorázik, poloska
náluk sincs, és színházat nem látott belülről még soha.
Délután Ida már át is
látogatott az asszonyhoz. Mentegetőzött, hogy csak egyedül, mert a férje
nappal el nem mulasztana egy órát se a festésből. Aztán még két német
asszony vetődött oda látogatóba. Egyszer csak a tanár úr is hazakerült, egy
kedvesen udvarias sárgaszakáll, csak épp hogy a felső fogai hosszúak, és
csakhamar előragyogtatta elmésnél elmésebb ötleteit, és tréfálkozó kedvét,
mintha nem is egyetemi tanár volna, hanem népmulattató művész. A hölgyek
minden szaván nevettek. Ida is velük. Életében először látott humorizáló,
kedves férfit. A hosszú fogakat már a harmadik mondásánál éppen a komikus
ötletekhez illőeknek érezte. Nem is gondolta azelőtt, hogy német
nyelven annyi tréfás szójáték lehetséges. Hát a vidámság paradicsomában érezte
magát.
- Mondja csak, kedves Ida
- édesedett el az egyik német hölgy -, a magyar nők mind ilyen szépek,
mint maga?
- Nem - felelt helyette a
tanár -, mustrából mindig a legszebbje kerül külföldre. De hát ha a férjét is
ismernénk: éppen hozzá illő, derék, szép ifjú ember. Látszik, hogy magyar.
Noha csak látásból volt eddig szerencsém, nagy sajnálatomra: a
lépcsőházban háromszor is köszöntünk már egymásnak.
- Ugyan hát hozza át egy percre a kedves férjét - könyörgött Millnerné
-, hogy mindjárt együtt első vizitnek írhassuk be a látogatásukat. Itt ül
öt percet, aztán visszabocsátjuk a munkájához. És mi majd csak esti órákban
viszonozzuk a látogatást, mikor már nem fest. Hozza át, kedves Idám: hadd
lássanak ezek a hölgyek egy igazi szép magyar férfitípust is.
- Igen jó
megjelenésű, fiatal magyar úr - dicsérte a tanár bővebben is Csabát
-, látszik, hogy intelligens körökben forgott ember. Szerencsémnek érzem, ha...
A két másik vendég
nő is segített:
- Ugyan hát hozza, míg mi
is itt vagyunk. Szerezze meg nekünk azt az örömet, hogy megismerjünk egy
kedves, fiatal házaspárt.
Ida örömmel szökkent.
Őt is bizsergette, hogy úgy dicsérik. Csabával meg hát csakugyan
dicsekedhetik, ha éppen férjének tudja a világ.
Sietett meleg fejjel. És
már a nyelvén játszott a szó:
- No hát most az egyszer
én kérem, csak öt percre. De oly kedvesen érdeklődnek szomszédék, hogy nem
háríthattam el...
A szalonjukba érve
azonban hűvösebbnek érezte a levegőt. Megállt.
Vajon Csaba nem torpan-e
meg a hirtelenjében való hívástól? De hát a világ előtt házaspárok
ők: dokumentálniuk való mindenképpen. És hát Csaba is nem elhurcolta-e
őt csak ezen a címen az öreg Balázshoz, és várakoztatta másfél óra hosszat
egy cipőtisztító széken, egy pár félig száraz, rongyos harisnya mellett.
És hát Csaba hogyan beszélgetett hozzá hazafelé jöttükben: szinte
megfeledkezett arról, hogy maguk között idegenek. No, hát már nem is olyan
vadidegenek: nem maradhatnak olyan mereven a fagyvonal alatt.
A festőszoba
csendes. Talán nincs is itthon?
Ida óvatosan kézzel
nyomta meg a kilincset, s belesett.
Belesett...
Mit láthatott bent, hogy
az arca egyszerre eldermedt? A két szeme, mint aki éjféli kísértetre borzad...
Semmi kísértet: csak a
minap ott látott barna bőrű leány áll lebontott, piszkos, fekete
hajjal és térdig meztelen lábbal Csaba díványán, és unatkozó arccal épp akkor
köti a derekán szennyes céklaszín alsószoknyáját.
Ida bevonta az ajtót, és
a hálószobájába támolygott. Ott is a legbelső sarokba rogyott a székre.
S olyan undorodással
húzta a válla közé a fejét, hogy szinte rázkódott belé.
Pedig hát Csaba kereste,
míg tanáréknál időzött. Kati ugyanis egy kis szabadságot kért Idától
délutánra, hogy az anyját meglátogassa, és Csabának a modellje, az olasz leány
fázott.
Hideges volt aznap az
idő, mint ahogy májusban gyakorta hideges. A modell levetkőzött, de
borzongott.
- Hideg van itt, Herr Maler.
Csaba kiszólt Katinak a
konyhára, de Kati persze nem felelt.
Ment hát Ida szobájába,
hogy megkérje: gyújtasson Katival tüzet, mihelyt előkerül, a műhely
kályhájába.
De persze Idát se találta
a lakásban.
Már az előbbi estén
is fűtöttek. Gondolta: talán valamelyik kályhába be van készítve a
gyújtós. Átvitte volna a maga kályhájába. Nyitogatta, nézte a kályhákat.
Utoljára még Ida hálószobájába is bement. Ott se látott egyebet hamunál.
De micsoda különös,
fekete hamu? Mint valami kis háztető. És valami kapocsforma is oldalt,
mint a tűzben megbarnult sárgaréz szokott lenni.
Jobban beszemlélődik
a kályhába: látja, hogy könyv, kapcsos könyv, elégett kapcsos könyv sötétlik ottan.
Ida széjjelnyitotta, és úgy állította bele a parázsba.
Hm.
Vigyázatos kézzel emeli
ki. A könyv szétesik. De a korommá égett felső táblán feketén-fényes
betűkkel olvasható:
NAPLÓ.
Hm.
A közepén még a papiros
is fehér, vagy kétujjnyi a könyvből. Azon a kis maradék papiroson csak épp
a kezdőszavak olvashatók. Magyar szavak.
Hm.
Mért égette el Ida a
naplóját?
Hm.
Bizonyosan attól tartott,
hogy valaki elolvassa. De hát ki tud magyarul más a házban? Csak ő
egymaga. Ida tehát azért égette el a naplóját, hogy az ő kezébe ne
kerüljön.
Hm.
A kapocs kulccsal
zárható, tehát a kisasszony attól tartott, hogy álkulccsal nyitja majd meg az a
valaki, aki ért a házban magyarul - és megtudhatja a könyvből: miért
kellett a kisasszonynak olyan sürgősen férjhez kaptatnia?
Azon az estén Ida nem
jelent meg a vacsoraasztalnál.
Csaba még csak Katit sem
kérdezte, hogy hol az asszonya.
|