Ida napokig nem bírt
ránézni Csabára.
Csaba meg sem kérdezte,
mi baja. A szokott udvariasságával köszönt neki, ahogy fél-idegennek szokás.
Ült az asztalnál, ahogy vendéglői asztalnál ülünk olyannal, akit csak
látásból ismerünk. S a beszélgetés csupán egy-egy kérdés volt, amelyre Ida
tompa igen vagy nem szóval válaszolt.
A szomszédban Ida másnap
kimentette magát, hogy hirtelen szédülés fogta el: le kellett feküdnie, s hogy
a férje is majd később mutatkozik be: most minden idejét a munkája köti
le.
Mosolyogva hallgatták.
- Előre gratulálok -
bókolt a tanár.
Ida nem értette: mire?
A festőknél való
látogatásukat is elhárította Ida.
- Kérem - mondta Csabának
-, mentsen ki, hogy kellemetlen értesülések kedvetlenítenek, hazulról. Majd
később. - Csaba nem kérdezte: mik azok a kellemetlen értesülések?
Dolgozott. Reggeltől
estig szorgalmatoskodott a műhelyében: Legfeljebb ha egy órára sietett el.
Kisebb-nagyobb papiros-csomólékkal tért vissza, s tovább dolgozott. Csak
alkonyat után távozott hosszabb időre. Nem mondta, hova.
- Férfitársaság vár rám -
mondta egyszer -, vacsorára ne várjon.
Azontúl is többször
kimaradozott.
Ha otthon vacsorázott,
akkor is gyakorta fölkelt, és a vázoló könyvével tért vissza a szobájából. A
tányérja mellé tette, és gyors kézzel rajzolgatott. Vacsora után kiment, s
éjfélig odamaradt. Ritkán történt, hogy visszatért a szobájába, és hegedült.
Ida nem hallgatta. Becsukta a köztük való ajtókat, vagy a konyhában
foglalatoskodott. Szinte örült olyankor, hogy Csaba nem szólítja soha
zongorához.
Egy délelőttön
káposzta készült a konyhán, töltelékes, kolbászos, dagadó is benne. Kati mosolyogva
csóválta reá a fejét:
- A magyaroknál minden
más. Nem csodálom, hogy ott még az angyalok is mások.
- Angyalok? Miféle
angyalokról beszél, Kati?
- Az égi angyalokról,
gnädige. Minálunk olyan szárnnyal festik, hogy tolla van, fehér vagy szivárványszínű.
- Nálunk is, Kati.
- Dejszen, látom én,
hogyan festi az úr: denevér-szárnyúnak festi.
S nevetett.
Ida nem tudta, miről
van szó. Csabának a műhelyébe azóta be se pillantott. A vázlatkönyvei sem
érdekelték.
Csaba abban az órában nem
volt otthon: Ida benézett a műhelybe. Elámulva látta, hogy egy féléletnyi
nagyságú, meztelen női figura vöröslik a vásznon, amint kiterjesztett
karral és szétvetett lábbal repül. A vállából két olyanféle szárny vonul le a
sarkáig, mint a denevér szárnya. A feje féloldalt úgy lóg, hogy az arcából csak
az orra vonala látszik. Lecsüngő, fésületlen haja a bal combhajlásig ér,
ott árnyékot vet jobbra a test völgyébe.
- Arról az olasz leányról
festi - mondta Kati -, aki délutánonként idejár.
Ida fejében csak akkor
kezdett derengeni a világosság: hát a festők eleven testről festik a
képeiket? De mégiscsak utálatos! És az a szennyes olasz leány hogy lehet
annyira ocsmányul szemérmetlen!
Ida akkor megenyhült valamennyire Csaba iránt. A látogatásukat is elvégezték a
festőnéknél. Azok is beszéltek modellekről, hogy milyen drágák most,
különösen az akt modellek. Tudta hát már, mi a modell - vagy ahogy ők
ejtették: model -, és hogy a modell többször vetkőzik egy nap, mint
ahányszor fürdik egy esztendőben.
Mikeyné kissé
dicsekvőn mondta:
- Az én uram fiatal
korában se költött modellre: én magam álltam neki.
Mosolyogva tette hozzá:
- De csak ruhásan persze.
A festők és
festőnék kissé különös vendég-polgárai voltak Münchennek. Mikeyék
csakugyan padlásszobában laktak, bár olyan padlásszobában, amely nem cselédnek
vagy diáknak épült, hanem valaha valami festő bérelt magának egy nagy
padlásrészt, és gipszfalakkal formáltatta meg tágas, nagy műteremmé. Fönt
az ablakok: a mennyezeten.
Hát az az egy szoba volt
Mikeyéknek az ebédlőjük is, hálószobájuk is, gyermekszobájuk is, s egyben
műterem is. Minden bútoruk más, még szék se volt ott kettő egyforma.
De minden bútoruk faragott, kastélyba illő. És a szőnyegek se
látszottak bazáriaknak. A falnak a színét senki se mondhatta meg náluk: milyen
- úgy tele volt aggatva képekkel. Mind apró kép, és mind igen színes, mintha
valami papagájkirálynak a megrendelésére készülne. De állványon egy nagy
megkezdett kép is, valami görög csatakép, csak két-három színben még. Két
viaskodó, életnyi nagyságú férfi elöl, valami várnak a fala alatt.
Egy kis borzeb csahitolt
rájuk, hogy beléptek. De egy barna fiúcska - nyolcéves kis-Mikey-miniatűr
- mindjárt a hóna alá kapta, s örvendezve kiáltott:
- Csaba bácsi! Isten
hozta nálunk!
- Csodálkozol, ugye -
mosolygott Mikeyné -, hogy csak így lakunk? De hát gyermekünk nincs több ennél
a kislegénynél, és Pista úgy megszokta legénykorában ezt a szobát, hogy nem
cserélné el ötszobás parkettes lakással se. Én meg nem rontom a kedvét. Ha
pincében lakna, ott is csak megvolnék vele. A szeretet minden, kedvesem - s ezt
bizonyára éppen neked nem kell magyaráznom. Mi még most is a mézeshetekben
vagyunk, kilencedik éve.
Mikey nem volt otthon. Az
asszony mindjárt ki is mentette, hogy az ura májusban már gyakorta kijár. Az
apró tájképek a köznapi költségekre mindig készpénz. Csak esős és szeles
napokon dolgozik odahaza a nagyképén.
- Ugyan, Peti, vidd ki a
kutyádat! Azt hiszed, mindenkinek kedves az a kis dög!
A kis arcú szobrásznénak
már pompásabb volt a lakása. Négyszobás lakás: külön az ebédlő és szalon,
a műterem meg nem is abban a házban.
Gyertyán zsiráfos
előkelősége otthon már nem volt annyira szembeötlő. Különösen,
hogy a kisleányát, egy hétéves kis szőke babát, az ölében hozta be a
szalonba azon kék flanell paplankában, ahogy az ágyában feküdt.
- A mi Klárikánk -
mutatta be gyönyörködő szemmel Idának -, kissé a torkocskája fájt, de már
semmi baja, csak épp hogy ma még fekszik.
A leányka pirosan
szégyenkedett. Teljesen az anyja kicsiben, mint ahogy a rózsabimbó hasonlít a már
kinyílt s kissé hervadó nagy rózsához.
Ida az ölébe vette, és
szemrehányón fordult Csabának:
- És maga egy szót se
szól, hogy itt gyermek van: hogy hozhattam volna neki valami kis édességet.
- Én magam se tudtam -
mentegetőzött Csaba -, mi Imrével csak a Luitpoldban találkozunk.
Aztán persze az asszonyok
is viszonozták a látogatást, s Idának csakhamar annyi asszony barátja
kerekedett, hogy néha öten is uzsonnáztak nála. Csevegtek, zongoráztak,
danoltak is. Néha Csaba is bekukkantott hozzájuk a műhelyszobából, csak
azonmód, ahogy volt: a munkászubbonyában. Mentegetőzött, hogy folytatnia
kell a munkáját, s kérte őket, hogy csak mulassanak.
A festőnék értik, mi
az, mikor a festő ég. Némelyiket annyira fűti a szentlélek, hogy még
lámpásnál is folytatja a munkáját. Többnyire tárlatra készül az olyan kép,
tehát terminusra. S nem szabad kérdezni: mit fest?
Az asszonyok hát
csevegnek tovább.
Néha Millnerné is beül
közéjük, s akkor németül folytatják. Ida is jól beszél németül, bár kissé
osztrákosan, de ő beszél legkevesebbet. A klastromban nagy gyakorlatai
vannak a nyelv fékezésének, s aki ott nőtt fel, mindig különbözik az
egyszerre kotkodácsoló asszonyok fajtájától. Persze, néha olyan témákról is
fordul szó, amelyek igen asszonyiak. Olyankor Ida kissé elpirulva hallgat. Ha
pedig kérdezik, csak az asszonyi nyelveknek az a szokása menti ki a zavarából,
hogy más témára szökkennek.
A legutóbbi uzsonnán is
ugyancsak tűpárnára került: Millnerné elmondta, hogyan ismerkedett meg az
urával még iskolásleány korában. Fekete, vén kecskét vezetett valaki az utcán,
és ő félve húzódott egy kapu-sarokba egy tizenhárom éves fiú mellé.
- Ne féljen - biztatta a
fiú -, felrúgom azt a kecskét, ha idefordul.
Akkor ismerkedtek meg. S
másnap a fiú már köszönt neki. Mind a ketten elvörösödtek. Harmadnap már
hazakísérte az iskolából, s akkor már csak a kapuban vörösödtek el, mikor kezet
szorítottak. S tíz év múlván elvette, minden különösebb színváltozás nélkül.
Erre persze Mikeyné se
hallgathatta el, hogy ő olyanformás került össze Mikeyvel, mint a halász a
nagy hallal, amely a halászt rántja bele a vízbe. Lányokkal uzsonnázott együtt
egy fonyódi kertben, s a lányok azon sopánkodtak, hogy a legényemberek ma már
csak enyelegnek, de nem udvarolnak. Házasságra meg nem is gondolnak.
- Egy mosolygásommal
szerzek magamnak komoly udvarlót, aki, ha akarom, férjem is lesz - fogadkoztam
a lányoknak -, amikor nekem tetszik.
A leányok ugyancsak
kételkedve néztek reám. Némelyik gúnyos mosolygással is, mert hiszen már akkor
huszonhárom éves is elmúltam. De hát nem azért nem mentem én férjhez, mintha
nem akadt volna kérőm. Csak hát válogattam.
A lányok nem hitték.
- Hát ott jön a parton
három fiatalember, csak az öcsémet ismerem köztük. Mondjátok meg, melyik legyen
egy óra múlván az udvarlóm?
A fiatalemberek még oly
távol voltak, hogy az arcukat még nem lehetett látni. Egy fehérnadrágosra
mondta az egyik: no, hát azt.
Az öcsém akkor,
elsőéves jogász, szinte mindennaposan hozott uzsonnára egy-két barátját.
Igen pajtáskodó természetű fiú volt. Hogy befordulnak, látom, hogy a
fehérnadrágos jóval fiatalabb nálam. Vázoló könyv a hóna alatt. Az öcsém úgy
mutatta be, hogy festőnövendék. Hát nem is gondoltam házasságra, csak épp
hogy megmutatom a lányoknak: mitől kábul a légy. Csak azzal az eggyel
beszélgettem, csak őrajta volt mindig a szemem, és csak őrá
mosolyogtam. Másnap már virágot hozott. Harmadnap már délelőtt is ott
festett a ház előtt. Ősszel már arról beszélt, hogy neki a pályája
megtörik, ha nem tanulhat tovább Münchenben, de engem meg nem bír elhagyni. Hát
mit tehettem egyebet szegénnyel, hogy a pályája meg ne törjön?...
Aztán a szobrászné is
elcsevegte, hogyan került házasságba az urával. A többi asszony is.
- De hát most már rajtad
a sor - fordult Millnerné Idához -, hiszen a te házasságod még friss történet.
A virág el se hervadt még a menyasszonyi koszorúdban.
A kis arcú szobrászné
örömmel tapsolt:
- Az első huszonnégy
órát apróra!
Ida csak az arca nyugodt
színének köszönhette, hogy nem látták, mennyire megzavarodik.
- Az én házasságom
története egy dallal kezdődik - kezdte mosolyogva -, de Millnerné nem
értené meg, ha előbb el nem játszanám. Ti ismeritek.
S a zongorához ült, s
rákezdte a Repülj fecském nótáját.
Gondolta: mikorra annak a hosszú nótának végére ér, más lesz a témájuk az
asszonyoknak. Hát nemcsak hogy nyújtotta a cifrázatokat, hanem maga is toldott
bele. Persze a nyomás a szívén a karjait is bágyasztotta. A tilinkót utánzó
cifrázatok fokozatosan halkultak, s enyésztek az ujjai alatt alig hallható
zenei sóhajtásba. Ida akkor megint összeszedte az erejét, s a dal a következő részében hangot hangra
erősítve jutott az újabb tilinkócifrázatokra. De megint elbágyadt, hogy
gondolkodott: micsoda történetet koholjon, ha netán mégis... Hát megint
elbágyadt, megint halkult, megint elhalt az ujjai alatt a tilinkó hang. Ő
maga alig eszmélt rá, hogy mivé válik így a dal a zongorán, de a hallgatói
szinte pillantani se mertek édes elálmélkodásukban.
Egyszer csak Csaba ajtaja
is megnyílik. Bedugja a fejét. Bókol az asszonyoknak:
- Mindjárt jövök -
susogja nyájas-halkan.
És csodálkozó szemmel
tekint az ajtó mellett való sarokba: a zongorára és Idára. Ida arca álmodozó
volt. Lehajló fejjel végezte a nótáját egy szép zenei sóhajtásban.
- Gyönyörű volt! -
tapsoltak az asszonyok.
Csaba még mindig ott állt,
s bámult a feleségére.
- Hozza a hegedűt
is! - kiáltotta neki Mikeyné.
- A hegedűt is! -
visszhangozta a szobrászné is.
Szinte ugrált a széken,
annyira örült, hogy szép kettőst hallanak.
Kis idő múlván Csaba
is belépett a hegedűjével. Sajnálkozva mutatta, hogy két húrja hiányzik.
Alig távoztak el az
asszonyok, egy fehér szakállas, bús kis öregúr csengetett az ajtón, egy modern
ruhába öltözött, sovány Mikulás. A haja is vállig érő, nyíratlan, nagy
fehér fürtök. Hervadt levél-szín, csontos arcában mélyen besüppedt apró, fekete
szemek. A kezében nefelejccsel szegélyezett, szép kis gyöngyvirág csokor,
ezüstpapiros bolti virág.
Csaba még otthon volt, de
csak magányosan. Ida, hogy az asszonyokat a lépcsőig kísérte, betért
Millnerékhez, Millnerné húzta be, hogy játssza el az ő urának is azt a wunderschönes magyar Liedet, mert az ő ura még ilyet
sose hallott.
- Balázs bátyám! -
fogadta ugró örömmel Csaba az öregurat - no, hálistennek! Mégiscsak van hát
olaj a lámpásban! Gyere, ülj le. No, igen örülök.
- Hát van, de nem sok -
mosolygott az öreg, s leült -, azt a keveset is csak a feleségednek
köszönhetem. Azért is jöttem, hogy... Hallom Kätchentől, hogy nincs
itthon. Sajnálom. Neki köszönhetem... Kérlek, tedd a pohárba ezt a virágot.
- A feleségemnek? -
álmélkodott Csaba -, hogyhogy?
- Hát nem tudsz róla? Nem
te mondtad neki?
- Nem. Mit?
- Hát hogy gondoskodott
rólam. - Csabának leesett az álla.
- Gondoskodott?
- Látom, hogy nem tudsz
róla. Hát mikor nálam jártál, másnap délben ő maga jött el. Hozott egy
bögre levest. Jó erős húslét, hogy Krisztus Lázárja másodszor is talpra
állt volna tőle. Még a szobámat is összerendezte. Te Csaba, téged igen
szeret a jó Isten, hogy ilyen angyalt osztott párodul. De hát hol van?
Csaba csak nézett, mint
az iglói fakutya.
- Nem tudom. Tán a
szomszédban.
- Aztán meg a
rákövetkező nap is, a cselédetek... De mindennap, mindennap... Nem, Csaba,
hát ezt nem fogadhatom el. Teljes életemben irtóztam minden szívesség
elfogadásától. Nekem a legnehezebb szó a világon a köszönöm. Köt. Soha nem bírtam elviselni semmiféle köteléket. Még
a hála kötelékét sem. Még az ilyen angyali köteléket sem.
- Ugyan, ne beszélj már
ilyen zöldségeket! Gyere inkább, nézd meg: min dolgozom. És mondj rájuk
akármit: mentől rosszabbat.
Bevezette a
műhelyébe.
Két vászon állt ott a két
állványon. Egyiken egy iparosféle család asztalnál kis petróleumlámpás körül.
A fejek csak tehénrépaszín gömbök még: két nő és három férfi. Egy fiú is
hátul könyököl. Az egyik férfi olvas. A többi arc feléje fordul.
A másik kép a denevér-szárnyú
nő. Az már közel a befejezéshez.
- Gyújts rá, Balázs
bátyám. Jó gyenge havannák.
Az öreg nézte, pislogta.
Rágyújtott egy szivarra. Megint csak a képet nézte.
- Mi lesz ez? Valami
szimbólum?
- Gondolat. Még nem
értheted, Balázs bátyám. Noha ez már a héten megkészül. A másikat még csak úgy
modell nélkül nagyolom. Hát csak erről a nőről szólok, és igen
érdekelne, hogy mi a véleményed. Tetszhetik-e ez valakinek? De hát tessék: ülj
le. Várj, ezt a díványpárnát is ide teszem. Hát a kép címe: Denevér. Értelme: gyermekkoromban
láttam, hogy parasztok kapura, istállóajtóra denevért szegeznek fel. Bizonyosan
babonából. Mindig megsajnáltam a kis állatot...
- Értem. Szép gondolat.
- Hát abból a
sajnálatomból született ez az idea: nőnek ábrázolom a denevért. Ide, a
keze csuklója alá festődik majd a szeg, meg a bokája mellé. Egy kis vér is
piroslik majd a szeg alatt.
- Érdekes. Új.
- Hátul fakó deszka
látszik, mintha ahhoz volna szegezve. Fal volt előbb, mállott istállófal, de
szebb tán, ha mögötte is látszik valami. Egyetlen aggodalmam, hogy a színezés
kontármunka lesz. Két éve nem volt ecset a kezemben.
- Hát ez a másik kép?
- Ennek a címe: Biblia; és ezzel mindent megmondtam. Egy
férfi bibliát olvas; a többi áhítattal hallgatja. Az arcok, szemek megfestésén
fordul a műnek a sikere. Ha azt az áhítatot ráfesthetem, amit
elképzelek...
Az öreg ült, és
egykedvűen nézte a képet.
- Hm.
- Igen érdekelne, hogy mi
hiányzik ebből a képből? Mi a baja? Mert érzem, hogy valami hiányzik belőle,
de nem találok rá, hogy mi.
- Hm. Hát persze...
- Azért is hagytam abba,
és kezdtem a Denevért. Maga az idea, lehetetlen, hogy rossz volna.
Az öreg bólogatott.
- Jó. Mind a két képednek
jó az ideája.
- Ó, be örülök!
- És boldog ember vagy,
hogy ilyen nagy alkotásokra robogó kedvvel és energiával dolgozol.
- Még altomban is.
- Ifjúságomban nekem is
voltak ilyen ideáim, de sose haladtam tovább egy-egy arcnál. Az emberi arcon
oly sok minden van... Egy-egy szemkifejezés, orrszín, állvonal, árnyék a szem
alatt, állon, áll gödrében, vagy arc horpaszán... Az arcnak a színe és
puhasága. Láttál te valaha jó arcot képen? Én soha.
Legyintett.
- Mind olyan, mintha
kesztyűbőr volna vagy festett fa vagy porcelán. És milyen más a
negyvenéves arcbőr meg a húszéves. A délutáni fáradt arcnak a bőre
meg a reggeli. A kissé izzadságtól fénylő, meg a mosdás után való arc. Hát
még a sokféle világosság! A sokféle ajak. Csak ülj le oldalt valami koncerten,
és ne nézz egyebet a nőkön, csak a szájukat.
- Néztem már, Balázs bátyám,
s éppen koncerten.
- De csak a vonalait
nézted. A színeit nézd, az árnyékait nézd. És az arc és áll színeit is
mellette. Én azokat mind láttam. Egy-egy vonás vagy szín vagy árnyékfolt olyan
gyönyörűséget keltett bennem, amilyen a felfedezők gyönyörűsége,
amikor olyasmire bukkannak, amiről nem tud a világ. Hát megvolt már az
arc, de el-elfogyott a kenyerem. Enni
muszáj. Kimetszettem azt az arcot a vászonból, s vittem a vámpírnak.
Később már nem is festettem egyebet, csak arcokat. De nem portrékat, nem...
A portréfestészet mesterség...
S lógatta a fejét. A
szivar elaludt a kezében.
Csaba várakozó szemmel
hallgatott: leste, mint mond hát mégis az öreg?
Végre fölemelte a fejét,
és a két képre tekintett meg Csabára.
- Mind a két képed rossz.
No, azért ne rogyj meg. Barátod mondja, nem kritikusod. Az ideád szép, a formád
rossz. Ha arra a képre ráírod, hogy Biblia,
azért az még nem Biblia. Lehet az Tatár
Péter is. A petróleumlámpás gondolata éppenséggel nem szerencsés.
Fényhatásokkal nem szabad brillíroznod itten. Félrenyomná az ideát. Én inkább
nappal olvastatnám, pinceablakon át, fölülről jövő világosságnál. S
lenne a kép címe: Húsvétvasárnap. A
bibliának a tokján, az asztalon lenne a
Biblia szó. Aztán még valami: itt minden arc áhítatos, még a gyermeké is. Festenél
még egy gyermeket, kis három-négy éveset, akinek a játékán a figyelme.
Mondjuk: kismacskával enyeleg...
- Köszönöm - rebegte
Csaba -, értem.
- Itt ez a másik kép. Mi
a címe?
- Denevér.
- A cím jó. Az nem jó
benne, hogy szétterpeszkedik, mint valami X. Ez, Csabám, pecsétnyomó-stílus.
Csaba elszontyolodottan
hallgatott, de a szeme hálás figyelemmel tapadt a kisöreg arcára.
Az öreg a fejét rázta.
- Az ilyen, állattal
összekombinált emberi testnek a festése nem a valóság színeivel jó. Ha a kép nem
valóság, a színezése se lehet valóság. Lazúrozd kékkel: holdvilágnak a
világítását áraszd rá. A kompozíció hibája különben csak az, hogy a lábát is
szétfeszítetted. Ilyet még a pompeji freskókon se láttam. Művészibb volna,
ha csak fönt van a két vasszeg, s a lába csak lelóg. Akkor egymás mellett lóg a
két erőtlen lábszár, és soványka lábszár! Nem ilyen primadonnás...
Bizonyosan arról a talján modellről festetted...
- Köszönöm, igen
köszönöm, jó Balázs bátyám.
- Örülök, hogy megértesz.
Más fiatal festő az orrát kunkorgatja, ha világosítom, javítom.
Felkelt. Sóhajtott, mint
az öregek szoktak, akik mindig fáradtak már.
- De hát hetvenéves
szemmel már azt is megértem; ha valakinek azt mondom: ez meg ez a hiba, azt
érzi, hogy nem a képe a nyomorék, hanem az ő agyveleje. Nem tudott a
nyomorékságáról, hát kínos hallania. Mentül igazabb a szó, antul kínosabb a
hallása. A nyomorék úgy érzi, hogy neki valamiképpen nincs annyi joga az
életre, mint az épnek. De hát nehogy te is ezt érezd, Csaba. Te nem vagy
nyomorék, csak nincs a szemednek ötvenéves gyakorlata. Majd megjön. Ebben a
korban csak ideáid legyenek, a tapasztalatodat meghordja hozzá az idő. No
de Isten áldjon, Csabám. Igen sajnálom, hogy életed kedves
őrzőangyalával, azzal az édes kis teremtéssel, nem beszélhettem.
Mondd meg, hogy elutaztam. Hálás kézcsókomat add át.
- De hát gyújts rá,
Balázs bátyám.
- Köszönöm, már a szivar
sem ízlik.
S beletette a szivart a
hamu-kagylóba.
Csaba kapta a kalapját és
felöltőjét. Szerető figyelemmel kísérte az öreget az utcán is.
- Te még keresed magadat,
Csaba - folytatta lent is az öreg -, és én kész szívvel segítenélek benne, hogy
meg is találd magadat. De mindenkinek más a szeme, a gusztusa. És ami fő:
minden igazi művész hoz magával valami újat, ami előtte nem volt.
Vagy ha volt is, hát nem olyan tökéletesen. Hogy tudhassam én, hogy mi lesz az
az új, amit te hozol? Hiszen ha tudnám, akkor már nem lenne új.
S lekoppantotta a botját,
megállt.
Az utca túlsó felén egy
fehér napernyő billent félre, s egy apró, fekete szemű, fiatal
nő kanyarodott sietve eléjük: Kendernek a Miluskája.
- Jó napot, Balázs bácsi!
Jó napot, Balogh! Nagy újság! - lihegte kipirosodott arccal -, óriás újság!
Csaba elmosolyodott.
- Pista képet adott el?
- Az semmi! De ma reggel
óta Kenderné vagyok, Kender Istvánné, valóságos: Kender Istvánné!
- Gratulálok.
- Mondja meg ezt Idának
is. Igen sírtam. Egyszer részegen megvallotta az uram, hogy Ida miért nem jön
hozzánk. - Rögtön itt hagylak! - rivalkodtam rá - ha azonnal nem rendezed az
ügyet. Hát ő azonnal kelt volna is, hogy járuljunk a paphoz, de már éjfél
volt. És másnap reggel már megint vonakodott. De én már pakoltam, és igen
sírtam, és igen sírtam, és igen pakoltam, hát nekifogott, és sok káromkodással
befejezett egy képet. Még ma elviszi a házassági bizonyítványt, vagy holnap.
A két férfi szótlanul és
mosolyogva hallgatta a karattyolást. Végre Kenderné tovább száguldott apró
szemeinek boldog ragyogásával, s ők is folytathatták az útjukat.
Darabig hallgatva
lépkedtek, és Csaba elgondolkodva.
Aztán megragadta az öreg
karját:
- Megmondom én neked,
Balázs bátyám: mi az, amit én keresek, és nem találok. Mikor legutoljára itt
jártam, két szobornak a képével volt tele a lelkem. Az egyik: Carpeaux táncos
csoportja. A másik a genfi Berthelier-szobor. Azt mondtam, no hát megtaláltam a
művészet kulcsát: eksztázis a
neve. Most idejövök, hogy megtanuljam a szobrászat mesterségi részét, hát rám
zuhan két kép. Egyik Dagnan-Bouveret-nek a Máriája.
A másik már előbbről ismerősöm: Böcklin Hullámjátéka. Hol van ezekben az eksztázis? Mert hiszen Böcklin
képén csak az a vízbe merült női kéz a valami.
Az öreg elmosolyodva állt
meg:
- Hetvenéves koromban
találtam rá. Hát: az eksztázis.
- Az eksztázis? Hát mégis
az eksztázis!
- Az eksztázis. De nem az
az eksztázis, amelyet a mű fejez ki, hanem az az eksztázis, kedves Csabám,
amely a művet létesíti. Az eksztázis az a szent tűz, amelyben a
gyémánt terem. Kis lobbanás: kis gyémánt. Nagy, erős tűz: nagy
gyémánt. De hát beszéljünk magyarul: eksztázis helyett elég rezgést mondanunk,
lélekrezgést. Azt a rezgést örökíti meg a művész. Mert annyira
gyönyörködik a rezgésében, hogy marasztani akarja: holnapra is, holnaputánra is
meglegyen, teljes életére meglegyen.
S tovább indulva
folytatta:
- Mint ahogy a
veleje-szegény gazdag elteszi az aranytálat, az elefántcsont feszületet, az
igazgyöngy füzért, amelyben a szeme gyönyörködött, hogy teljes életére
gyönyörködhessen benne, meg hogy a társaságát is gyönyörködtethesse vele;
mentül több embert; mind a világot; és ha meghal, megmaradjon az a gyönyörűség
a fiainak, a leányainak, azok társaságának, mind a világnak, továbbra is. Hát a
művész is, hogy meglegyen,
megmaradjon. Ez az isteni legyen!... Ezen
elgondolkozhatsz...
S megállt, hogy ezt
mondta.
- De hát a művész olcsóbban
jut a maga kincséhez, gyönyörűségéhez. Ingyen. Dehogyis ingyen! - fakadt ki egyszerre magasabb
hangon - dehogyis ingyen! Irtóztató árat fizet érte. Az ifjúsága örömeit fizeti
oda érte: aj, sok szenvedés, nélkülözés, sok felhő, sok tövis, sok keserves
év az ár...
S továbbindult. Búsan
rázott a fején...
- De hát mégis azt érzi,
hogy ingyen. Ingyen jut a
gyönyörűségéhez. És: ő is elteszi magának. Vászonra vagy márványra.
Vagy kótára. Vagy ha költő, rímekbe köti. No mármost: (s megállt,
megragadta Csaba kabátjának a felső gombját, mintha bele is rázogatná,
amiket mond) - a szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések
mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre,
papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész!
Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a
művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az
alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi,
amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet
alkotta, és befejezte.
S lekoppantotta a botját.
Csaba úgy érezte magát,
mint Saul, mikor a felső világosság leütötte, elöntötte a sugaraival.
Nem is hallotta már,
miket cseveg továbbad az öreg. Csak mikor a kapuja elé értek, s az öreg megint
arról a finom árnyékról beszélt, amely egy vértelen, fehér női arc nyakán
látható.
- De hol szerezzek olyan
arcot? - kesergett a kövezetre koppantva az öreg - csak lányokon van olyan
finom arcbőr, és csak kórházban olyan fehér. Nem, addig nem halhatok meg,
míg azt meg nem festem!
A következő héten meghalt az öreg.
|