11

A temetés után való ebéden Csaba megszólalt:

- Szíves engedelmével: egy kérdés, kisasszony.

- Tessék, Balogh úr.

- Miért nem visel ön ékszereket? Mint más asszonyok.

- Minek az?

- Annak, hogy lássák. Festőnék különösen viselnek.

- Bocsánat: nem tudtam.

- Könnyű megérteni: amelyik asszonyon nem látnak ékszert, vélik, hogy a zálogházban az ékszere.

- Bocsánat: nem gondoltam rá.

- És festőnék azért is viselnek ékszert, hogy ha képkereskedő megy hozzájuk, ne a szegény­ségükhöz szabja az árat. Vagy nincsenek önnek ékszerei?

- Nincsenek.

- Hogyan? Hiszen az ön édesatyja milliomos. - Ida fölvonta a vállát.

- Sem ő nem gondolt rá, sem én.

- Még csak órát sem láttam önnél, női órát.

- Nem kellett eddig.

- Vennie kell: órát, karperecet, fülbevalót, gyűrűt.

- A fülbevalót engedje el, kérem.

- Hát akkor órát, karperecet.

Ida könnyű mosolygással bókolt.

- Rendelkezése szerint.

- Nem rendelkezés, csak óhajtás. Gondoltam, az ön óhajtásával találkozik. És persze a saját számlapjára.

- Nem gondoltam másképpen.

- A ruhája is... Nem fösvény ön, kisasszony?

- Nem gondolnám. De kinek öltözzek?

Csaba kissé megpillogta a kérdést. De aztán készen válaszolt:

- Az embertársainknak, kisasszony. Ahogy én nem jelentem meg ön előtt még csak nyak­ken­dőtlenül se. Ahogy ön nem mutatkozott előttem soha boglyasan és papucsban és alsó­szoknyában - mert idegennek érez -, mint ahogy én is idegen hölgyül tisztelem... Ön tehát csakúgy tudja. Mit fejtegessem? Ha csak magunknak öltöznénk, kánikula idején a hölgyek még csak az ablakukon se tekinthetnének ki.

- Elég ebből. Iszen értem.

- Ez a szimpla és magaszín klott ruhája...

- Sose cifráztam magamat.

- Nekem ugyan semmi beleszólásom...

- Most varratok egy jobbféle szatén ruhát, kéksávosat. Ha más szín és más matéria jobban megelégíti önt...

- Semmi beleszólásom. Csak az ilyen szimpla ruha szegényes.

- És előkelő, ha jól van szabva és tiszta.

S megvető, könnyű mosolygás játszott át az ajkán.

Csaba a beszélgetés folyamán féloldalt ült. Rá se nézett Idára. Csak kevergette a kávéját, és szivarozott.

Kis idő múlván Ida szólalt meg:

- Nekem is volna közölni valóm, Balogh úr.

- Parancsoljon.

És udvariasan fordította az arcát Idára.

- Az asszonyok tegnap azt beszélték itt meg, hogy vasárnap künn uzsonnáznánk a zöldben, Nymphenburgban.

- Magyarok?

- Csak magyarok. Kenderék is.

- Hopp, el is felejtettem: Kendernét meg kell látogatnia.

- Már voltam nála. Borítékban küldte ide a házassága bizonyítványát. Hát ő is jön.

- Tehát ön is elígérkezett?

- Azt mondtam, hogy ha a férjem nem dolgozik...

- Jól felelt. Dolgozom.

S megint félrefordult, fél könyökére. Vagy három füstöt pöffentett, aztán enyhébben folytatta:

- De nem foszthatom meg önt az ilyen apró kellemességektől, tehát elmegyünk.

- Ó, azért nem...

- Elmegyünk. Önnek különben is hát társaságba kell járnia. Olyan társaságba, ahol legény­emberek is megfordulnak.

Ida szeme megrebbent. Az apja töprengése ismétlődött a fülében. Az arcán szomorka mosoly­gás vonult át.

- Köszönöm az ön atyai szíves figyelmét - felelte halkan, kissé gúnyos éllel -, de hiszen önnek ez éppen nem kötelessége. Eléggé vallásos vagyok arra, hogy Isten kezében érezzem a jövendőmet.

Erre már Csaba pislogott. Megszívta a szivarját, aztán még komolyabban folytatta:

- Tehát elmegyünk. Figyelmeztetem azonban, hogy a festőféle társaság túlságosan pajkos. Ha sok a hölgy, társasjátékba is belevonnak bennünket.

Ida vállat vont.

- Hát belemegyünk.

- Hm. Az nem olyan szimpla valami.

- Nem látok benne semmi nehézséget. Mi a klastromban minden vasárnap játszottunk. Sok minden kedves társasjátékunk volt. Még az apácák is, a fiatalja, velünk játszott.

- Más az. Mondom, hogy a festők olyanok, mint a gödölyék, mikor kiszabadulnak a gyepre.

- Nem értem, mi aggasztja önt?

- Nem éppen aggasztó, csak hát... Ahol lányok is vannak, a legény festők olyan zálogosdikat rendeznek... És hát a házasok se vonják ki belőle magukat...

- Hát mi sem. Hiszen ön akkor is remekül játssza a férjet, mikor nem zálogosdiban forog.

- Az ám, de hát... Úgy látom, a klastromban merőben másfélék voltak a társasjátékok. A fiatalság úgy intézi a zálogok kiváltását, hogy sok minden tréfás büntetést eszelnek ki.

- Annál vígabb. Az én életem úgyis olyan volt a klastromban, mint az árnyékon nőtt fűszálé. Szeretem a napfényt: a vidámságot. Eleget komolykodtam mind gyermekkorom óta.

- Nem érti, nem tudja. Azok igen pajkos enyelgések. A legények úgy intézik, hogy meg­csókolhassák a lányokat. A lányok úgy, hogy megcsókolhassák a legényeket. Az asszonyokkal persze a férjüket csókoltatják meg.

S ezt Csaba olyan hangon mondta, mintha himlőoltásról beszélne.

Ida megzavarodva nézett Csabára.

- Hát akkor mi... nem vegyülünk bele.

- Ha már elmegyünk, nem ronthatjuk a társaság kedvét. Úgy kell viselkednünk, mint férj és feleség. Nevetnünk is kell egymásra, és apró bizalmasságokat engednünk egymásnak és magunknak. Önnek is nehéz, nekem se könnyű.

- Nem, hát akkor nem megyünk el.

- Egyszer megtehetjük, hogy nem megyünk el. De a festőnék így nyáron nem ülhetnek mindig otthon. A férjek mindig kint kóborolnak, ők meg mindig a kövek között éljenek? Mikor csak jó az idő, vasárnaponként együtt van a társaság a zöldben. Elhidegülnének tőlünk, ha látnák, hogy különködünk. S éppen a magyarok. Hiszen az a kis néhány négyszögméternyi gyep a hazánk nekünk, mikor együtt vagyunk, müncheni magyarok. Tehát elmegyünk. S ha kell, nem vonakodunk a társasjátéktól sem. Ha énrám osztják, hogy csókoljam meg önt, cselekesszük színpadiasan. Vagy olyaténképp, hogy ön lehajlik, mintha leányos pajkosságból vonná el arcát, s én a levegőbe cuppantok.

Ida elpirosodva nézett a tányérja mellé.

- És én meg... - mondta aztán fölvetve a fejét.

- Ön pedig, ha önt ítélik erre, a vállkendőjét borítja a fejemre, mintha pajkosságból tenné, hogy ne lássák, és úgy hajlik egy percre az arcomhoz. Fiatal házasok vagyunk a véleményükben: megértik, hogy a világ szeme előtt átalljuk.

Ida elborult arccal gondolkodott.

- Nem, ne menjünk el - rebegte aztán a fejét rázva. S fölkelt az asztaltól.

De aztán mégis elmentek.

Meghallották ugyanis, hogy a két leány hazautazásra készül, s éppen vasárnap indulnak. Münchenben csak a három magyar asszony marad, Ida a negyedik. Társasjátékra tehát nem viszket majd senkinek se az esze.

Aznap hát örömnapja volt Idának. S mintha igaz volna, hogy vannak szerencsétlen napok az esztendőben, amikor csövestől szakad a nyakunkba a bosszúság és keserűség, éppúgy vannak néha örömnapjaink is, amikor mintha angyalok hágnának egymás sarkába, hogy nekünk örömet szerezzenek.

Annak a vasárnapnak a délelőttjén érkezett Idának az első levele az édesapjától. Ajánlott levél, üzleti borítékban.

Ó és Stern borkereskedése.

No, furcsa.

Ki is az a Stern? Akivel az apja társult.

S miért?

És a levél különös tapintatú is, mintha kulcs volna benne, szobakulcs-féle. A borítékra is rá van írva magyarul, németül:

Tartalma: kulcs. Inhalt: Schlüssel.

Az öröm nem a levél érkezésével kezdődött. Közte és az apja között oly mély szakadék tátongott, hogy azt át nem hidalhatta többé ebben az életben semmi hatalom. Ida csak gyermeki kötelességből értesítette az apját rövid egy sorban, hogy Münchenben laknak, s az utca nevét, ház számát. Választ nem is várt tőle. Nem is óhajtott. Hát inkább megrettenve, a félelem és csodálkozás vegyes érzésével bontotta föl a levelet. Micsoda kulcsot küldenek neki? S minek?

A kulcs körül volt csavarva fehér papirossal, s mellette néhány sornyi írás:

Kedves leányom. Jó cseléded, Panni, akit meg is csókoltál búcsúzásul, ezt a gyűrűt kínálta eladásra az aranyművesnek. A rendőrségnél megvallotta, hogy a tiéd volt. A tarsókádat, pénzedet is megtalálták nála. Betettem a takarékpénztárba a nevedre.

Élj boldogan.

    Apád.

A gyűrű, a szép gyémántos gyűrű a kulcs fülére volt rákötve belől.

Az ő levelével Csabának a címére is érkezett levél. Vélte, hogy az apja Csabának is írt, de a címírás más kéznek az írása volt, s nem is férfiírás. Ida csak épp a rábélyegzett helynevet nézte volna még meg, de olvashatatlan volt. Bizonyosan az a drága hölgy írt neki.

Biggyesztett, s odanyújtotta a levelet Katinak:

- Vigye be, Kati. Majd én addig keverem a rántást.

Kati elbámult. De vélte, hogy Magyarországon így szokás. Vitte a levelet engedelmesen a gnädige Herrnek.

Hát Idának a gyűrűje visszakerülése volt az aznapi első öröme. A második a délutáni össze­jövetel a zöldben.

A megbeszélés úgy volt, hogy csak Nymphenburgba, reggel azonban Mikeyné írt Idának:

Az idő tiszta, hát Starnbergbe megyünk, egy órával korábban induljatok. Tehát pont kettő­kor. Az uzsonnát kint sütjük meg. Rád egy kiló borjúhúst osztottunk. Nyersen hozzátok, és valamelyes süteményt is. Kettőkor hát az állomáson.

N. B. Mi csak a legszimplább ruhánkban megyünk.

Csaba nem ellenezte a korábbi útrakelést. Csupán azon bámult el, hogy Ida ujján micsoda szép gyémántgyűrű villog. Hol vett annyi pénzt? Az ékszerekről csak tegnap délben beszéltek, s Idánál legfeljebb ha kétszáz márka van, az is csak konyhaköltségre. Meg is nézte, mihelyt Ida kiment, a ládáját. Egy titkos rekeszében rejlett ott a pénze. Nem hiányzott belőle egy fillér se. Meg is szégyellte mindjárt a cselekedetét.

De aztán az ebéd folyamán is csak ezen tűnődött. Miért nem viselte eddig a gyűrűjét? Miért mondta tegnap, hogy semmi ékszere nincs? Találta a gyűrűt? Ha találta volna, nem merné viselni. Vagy titkolta? De hát miért titkolta? Ki adta neki, hogy titkolni való?

De nem kérdezett semmit.

Különben is kedvetlen volt. Mióta az öreg olyan kegyetlen jóságosan levette a hályogot a szeméről, unalommal nézett a bibliás családra, és szinte undorodással a Denevérre. Mégis hát, ha már annyi dolga és pénze és ideje beleveszett, odadobja valamelyik képhandlénak, neve nélkül persze. Kedvetlen kézzel festette a női figura mögé a kaput. Kapu fölé a távoli, holdas felleget. És a vércseppeket a kézfej alá és boka mellé. Az árnyéklatokat is megsötétítette. De csak úgy nézett a képre, mint ahogy arra az anekdotabeli miskolci kocsonyára nézhetett az, akinek eléje tették, hogy mégis hát egye meg: már nincs benne a béka.

S restellte is, hogy nem látta előbb: micsoda lehetetlenség olyan képet akasztania a világ elé, amelyen a nő szétvetett tagokkal van ábrázolva. Levette a képet az állványról, és a falnak fordította.

Délután két órakor ott találkozott hát a társaság a pályaudvar északi szárnyán, ahol a vasár­napozó utasok nagy raja bözsgött már, köztük a mieink is. Csaknem mind ugyanazok, akik a találkozó estén. Mikeyné hímzett, fehér selyemblúzban, sötétkék lüszter szoknyában, nagy­pepi­tás zsokésapka a fején. A szobrászné: fehér teniszkalap, krém színű grenadin blúzban, rózsaszín selyem alatta, és fekete szoknyában. Kenderné elegáns fehér-csíkos tüdőszín zefírben, fehér tüllkalapban, apró egérszemeinek vidám csillogásával. A derekán fekete zsinóron nagy, fehér selyem legyező. A többi asszony csak napernyővel.

Mikeyné elhozta a fiát is, aki ugyancsak büszkén feszített matrózgalléros, kék vászon­ruhácskájában, s lengő pántlikás matrózkalapjában. A szobrászné meg elhozta a leánykáját is, aki térdig érő, rózsaszín batiszt szoknyácskájában és piros bébikalapjában, csupa-öröm szőke arcocskájával díszítette a társaságot.

- Peti, mutatkozzál be Klárikának.

Peti megtekintette - egy parittyás szemszegéssel - a bemutatkozás céltárgyát, s a matrózkalap legott a markában. Gavalléros tempóval lépett elő, s hajolt meg:

- Szél Peti vagyok.

De egyben hátra is tekintett: megvont egy zsinórt, amelynek a végén fekete borz-ebecske fuldoklott elő az utasok lábai közül.

A leányka elpirosodva nyújtotta a kezét. Még az öt-hat szeplőcske is elpirult az orrocskája körül.

Mosolyogták őket.

- No, hát légy gavallérja Klárikának az úton - mondta Mikeyné.

És ballon-keble dagadt a büszkeségtől.

A férfiak persze meg voltak terhelve: kinél kosár, kinél hátizsák. Még az angolosan elegáns Gyertyán szobrász is hozta a hátán a szürke turistazsákot, s benne a söröspalackokat s egyéb élelmet, hosszú nyakával mindig fölötte a társaságnak. Fehér tengerész-sapka volt a fején. Csabának a hátán is a kiló hús és három palack sör. A sört azért vették meg már otthon, mert az állomásról egyenesen a zöldbe készültek, távol ünnepi kocsmák vidékétől.

Ida minden arcra emlékezett, csak egy negyvenes-forma férfit látott a társaságban idegennek. A hátán gitár. A vállán könnyű fekete lebernyeg.

De még az is ismerősként köszönt Idának:

- Kezét csókolom, ifiasszony. No, megszokta-e már Münchent?

S lekapta a kalapját. A feje is éppoly borostás volt, mint a bajusza és álla, mint aki csak ollóval beretválkozik vasárnap, és már szerda van. Hajlongott, és barátságosan nyújtotta a kezét Idának.

Valamennyien nevetésre fakadtak. Maga Csaba is elmosolyodott:

- No, nem ismered meg, Ida? Borbereky. Évenként csak egyszer nyiratkozik és beretválkozik, a fagyos szentek után való héten, de akkor még a haját is tövig rövidítteti.

Borberekyn mulattak aztán a peronon. Mert ahány ismerőse közeledett, mind úgy elképedt, mint Ida, és Borbereky senkinek se mondta meg a nevét, csak köszönt neki, s beszélt vele, mint szőrös korában szokott.

A vonat persze tömve volt, mint a baromfiszállító láda. Ida is féltette a ruháját: a kék sávos szatén nyári új ruhája volt rajta. Igen illett neki a nagyszélű, fehér selyemszalagos szalma­kalappal és sárga cipővel. A haja is nyáriasan frizurált.

A férfiak szeme meg is akadt rajta. Még Mikeynek is ugyancsak tapadozott rá a szeme a kocsi ajtajából. Csorba Matyi meg éppen úgy lesett rá a folyosóról a fülke ablakán át, mint ahogy a macska les féloldalt a búzás zsákok közé, mikor egér motoszkálását füleli.

A fülkét persze a négy asszony meg a két gyermek töltötte be. Az asszonyok bent a két gyermeken mulattak. Szembeültették őket a középső ülésekre, és hát persze rajtuk volt mind a négyük szeme.

- Micsoda gavallér ez - gúnyolódott Kenderné -, egy szót se szól a kisasszonynak!

A gyerek bizony csak a kutyácskájával foglalkozott. Az ölében tartotta, és a fülét gyűrögette, simogatta. Klári is csak a kutyára mosolygott.

A szólításra zavarodottan nézett Klárira.

A leány is elpirosodva sütötte le a szemét. Erre a fiú még inkább érezte, hogy valami okosat kellene fakajtania. De mit?

- No, elhozhattam a lányomat - élesztette a tüzet a szobrászné is -, számítottam rá, hogy Peti gavallérja lesz majd, aztán ihol e: szóra se érdemesíti.

- Ne légy hát olyan bornyú - szólt az anyai megrovás.

- Udvarolj hát - biztatta Kenderné -, gavallérnak az a kötelessége, hogy udvaroljon.

Peti gavalléri magaérzetét a borjú minősítés bizonyára érzékenyen érintette: idegesen simított végig a kutyáján. A keze a kutya természetes legyezőjének a végén állapodott meg. Zavarában azt forgatta.

- Tán zenélő kutyád van, Peti? - kacagott Kenderné. A többi asszony is nevetett.

Csak a két gyerek kínlódott. No, nem is volt olyan messze a starnbergi tó senkinek, mint annak a két kicsinek.

De hát végre is megállt a vonat. Meleg napfényben kéklő tó, hegyek és csendes erdők körü­lötte. Kőszénszag helyett tiszta, faillatos levegő. Még a kutyus is vidámabban ugrándozott.

- Peti, előre Klárikával.

Még jó félórát gyalogoltak.

Mikey vezette őket. Neki is élelemtől dudoros turistazsák a hátán. A zsákból négy sörös­palacknak a nyaka kandikált zölden a jobb és bal válla fölött. Az asszonyok után Csorba Matyi egy nehéz kari kosárral, az asszonyok vállkendője is a fél vállán.

- Phű, be meleg van ma!

Aztán a többi férfi, mind hátizsákosan.

Borbereky indulót vert a gitáron, s olykor víg basszushangon bummogott egy-egy verssort a Klapka-indulóból. Két másik festő fütyörészve fújta a prímet.

Az erdő árnyékán végre letelepedtek. Vékony csermely csorongált ott a füvek alatt, kövek között. A csermely egy alkalmas mélyedésébe berakták a söröspalackokat. A faágakra rá­aggat­ták a köpönyegeket, plédeket. Leheveredtek. A férfiak előszedték a pipájukat.

Az asszonyoknak persze mindjárt egy kis virággyűjtésre fordult a kedve.

- Peti, szedj Klárikának.

Csorba szólítás nélkül is csatlakozott volna hozzájuk, de azzal bízták meg, hogy száraz gallyat gyűjtsön, tüzet rakjon, egynéhány somvesszőt messen a pecsenyének.

Hát aztán letelepedtek a tűz köré. Az asszonyok már otthon elszeletelték a különféle húst: értő kézzel liggatták át, és vonták a nyársakra szalonnával és vereshagymával vegyesen. Csak épp hogy a só bizonyult kevésnek.

- Csorba, sót! Sót akárhonnan is!

- És három nyers tojást nekem! - kiáltotta utána Borbereky.

Hát Csorba lódult a sóért, tojásért valamelyik közeli nyári vendéglőbe.

Mikorra megtért, javában parázslott a tűz, és már forogtak is a nyársak. A söröspalackok is jócskán gyűjtötték magukba a hideget.

- Kenyeret, zsemlyét elő!

S vígan uzsonnáztak: pecsenyéztek, söröztek, tréfálkoztak.

Peti már kergetőzött is a kutyájával és Klárikával. Csorba egy pohár vízért ment az érre; hogy lehajolt, Mikey átugrotta. Mikey elbukott, őt meg a kiskutya ugrotta át. Kendernek, mikor félig felkelt, alája tettek egy nyers tojást. Csorba megérkezett a vízzel, s nagy udvariasan a kalapjába állítva nyújtotta Idának a poharat, könyöklökésben részesült. A szobrásznénak csiga mászott a ruháján: sikoltott. Az ura a csigát a nyakába tapasztotta. S más efféle bolondságon vigadtak.

De közben ettek-ittak is vígan. A süteményeknek is volt kelete. Aztán egyik a másik után gyújtott szivarra vagy pipára. Az asszonyok is a szájukba illesztettek egy-egy könnyű cigarettát. Még Ida is, hogy ne különködjék a többitől. Csorba nagy serény készséggel tartotta neki egy erdei gallyacskának a parazsát.

Borbereky ismét a kezébe fogta a gitárját, és akkordot berrentett rajta. Trubadúr udvarias­sággal hajlongott, s térdelt először is Ida elé.

O buona sera, Bella Katharina,
Meriteresti esse di regina.

Kellemes bariton volt a hangja, hogy elsőrendű színpadon is szívesen hallgatták volna, csak épp hogy nüánszok nélkül való.

Dicsérték is neki sokszor, de ő mindig elhárította:

- Otthon tanultam. Az énekmesterem egy svájci borjú volt.

Sorra térdelte aztán a többi hölgyet is, hol olaszul, hol spanyolul, hol németül. Aztán leült egy kosárra, és magyar nótába brummantott:

Azt mondják, nem adnak engem galambomnak...

A társaság vele danolt. Másik, harmadik nótát is, mind hazai nóták. Idának sose volt efféle mulatságban része, zöld fák alatt, kék tó és kék hegyek nyári világában, víg férfiakkal és kacagó asszonyokkal. A vidámságban is gyönyörködött. A legkisebb figyelem is boldogította. Az meg hát éppenséggel megvigasztalta őt a klastromi kriptai éveiért, hogy a férfiak szeme mindig hódolattal ragyog az arcára.

- A grófné az első! - bókolt Borbereky, mikor a sültet a papiros-tálon egymásnak kínálták.

Hogy azért mondta-e Idát grófnénak, mert valami arisztokratikus tartózkodást látott benne? Vagy a megjelenése kelleméért? Vagy az asszonyoktól hallotta, hogy Ida olyan klastromban nevelkedett, amelyben grófné volt a főasszony? - Ida nem tudta. De attól fogva grófné volt a neve a társaságban. Mint ahogy Borberekynek Sörbereky, Szélnek Mikey, Len Pistának Kender Pista, Kendernének Miluska, Mikeynének Primadonna, a Gyertyánnénak Ofélia, a szobrásznak ennek következtében Oféliusz. Idának persze ez is kellemes volt. A nóta után Borbereky frissbe csapott. A nők talpa egyszerre megviszketett reá. De csak a két gyermeket lódították táncra.

- Peti, légy gavallér!

Peti épp akkor lopott ki két cigarettát a kosárból. Alig tudta hamarosan beejteni a blúzába. A leányka szemérmesen járta vele az andalgót.

De aztán Kenderné is meglódult, és táncra ingatta a derekát, hívón mosolyogva egyenesen az urára, s hogy az oda se nézett, Mikeyre.

Hát Mikey fordult is vele egyet-kettőt. Viszonzásul Kender is Mikeynével. A szobrászné Csorbát ragadta karon. Idát Gyertyán kérte volna, de Ida vonakodott.

- Gyepes a hely.

Valóban, a hely nem volt alkalmas arra, hogy táncoljanak. Csorba Matyi mindjárt meg is szólalt:

- Lent a kocsmában van muzsika is.

- A kocsmába! - kiáltotta Kender, mintha villamos rántás érte volna - gyerünk le a kocsmába!

Már akkor alkonyodott. A felhők havasi hegyek alakjában sorakoztak a nyugovó nap útján. Oly nagy, gömbölyded hegyek, hogy a festők szeme szinte áhítattal fordult az egekre, mintha valamennyien a lourdes-i búcsúnak volnának egyik karavánja.

- Várjunk egy kicsit - mondta Mikey.

S az asszonyok is, mint festőnéknek illik, a felhőkre gyönyörködtek.

Csak a szobrásznénak járt a szeme a földön is.

- Rosszul vagy te, Peti?

Peti valóban olyan sápadtan hevert ott a gyepen, hogy az anyja ijedten sietett hozzá.

- Mi bajod? Mondtam, ugye, hogy ne egyél annyit abból a habosból. Még tán Klárikáét is te etted meg?

- Csak kettőt ettem...

- Magam láttam négyet, ne hazudj!

- Sört ivott - mondta a szobrászné -, láttam, hogy titkon jót húzott ott hátul a söröspalackból.

A leányka elnyílt szemmel bámult Petire.

- Cigarettázott - súgta az anyjának.

- Itt a pohár, adj neki vizet.

A leányka készségesen mozdult.

- Menjetek együtt - mondta Mikeyné -, legalább jársz is egy kicsit. Menjetek karonfogva szépen.

Hát mentek. Peti lógadozó fejjel. Klári aggodalmasan.

A víznél aztán Klári merített a pohárba:

- No, hát ilyen szép felhőket évek óta nem láttam! - lelkesedett Borbereky is - sajnálom, hogy a festékeim nincsenek itt.

A felhők nyugati ormai már akkor rózsaszíneket öltöttek.

- Holnapig csak nem felejted el - vigasztalta Csaba.

S hogy akkor oldalt pillantott, nevetésre fakadt. Odamutatott a két gyermekre.

- Nézzétek csak: ez is kép.

Hát valóban megfesteni való volt is, ahogy a zöld pázsiton a kis gavallér a csermely fölé hajlik, és nemhogy fogyasztaná a csermely tartalmát, hanem inkább szaporítja. Klári két kézzel is tartja hátulról a matrózgallérjánál fogva, és ijedten nézi a gavallérja baját.

Végre is megindultak le a kocsmának. Férfiak virágos kalapban, asszonyok is teletűzködve magukat mindenféle erdei virággal. Peti bágyadozva.

Ida várta, hogy Csaba őmelléje csatlakozik, de Csaba a fiúcskát vezette az anyja mellett.

- Oda se neki, Peti - vigasztalta -, királyfiak is ezen kezdik.

Csaba különben mind a délután folyamán nem volt olyan csapongó kedvű, mint a többi, csak éppen hogy nevetett a többivel.

- Nem szereti az ordináré tréfákat - gondolta Ida -, vagy hogy az a délelőtti levél nyomja még.

Meg kellett hát elégednie Csorba kíséretével. Mögötte meg Borbereky vert ismét akkordokat Lipinszky Katonamarsából.

- Itt lenn a kocsma, a fenyőfák között - kiáltotta az elöl menőknek Csorba -, hallani is már a muzsikát.

- Csupa gyepen jártunk - mondta Ida a lábára tekintve -, mégis hogy elporosodott a cipőm.

Csorba azonnal rántotta a zsebkendőjét.

- Engedje meg...

A kocsma udvarán hát csakugyan táncolnak, mégpedig katonabanda harsogja a mazurkát. A banda persze egy kis sifonérforma szekrényből harsog és csinnadrattáz, de elég, ha zajos a zene, és ha taktusra zajong. Vagy tizenöt pár roptatott körül nagy vígan. Köztük fehér cilinder­kalaposan is valami víg bajor, kedvvel toppantva széles talpaival a padlón. Szélről meg egy kövér asszony zöld selyempántos tiroli mellényben, pirosan gőzölgő arcáról csak úgy patakzott a verejték.

Még le se telepedtek, három asszony már benne volt a táncban. Csorba égő szemmel leste Csabát, hogy ő ragadja-e be negyediknek a feleségét, vagy hogy...

- Ha részeltetne abban a szerencsében! - rebegte végre Csabára is kérőn tekintve.

Ida is habozva nézett Csabára.

- Táncoljon! - biztatta Csaba mindjárt vidáman - forgasd meg, öcsém, míg csak le nem esik a cipője sarka!

Ida hát szintén beleröppent a táncba. S mivel hogy a szekrény banda sose szünetel, a vendéglősnek is úgy bokros a forgalma, ha mentül többen fáradhatnak el a táncban, hát Ida vagy két óra hosszáig ringott-forgott, lejtett-lebegett, kedves-boldogan mindenféle táncnak az örvényében. Egyszer-másszor el is csapták Csorbának a kezéről:

- Nekem is hagyj már a grófnéból!

De Csorba is lesett ám az alkalomra, hogy azonnal visszakapintsa, mihelyt a táncos lankad, vagy vigyázatlanul fordul.

Csak Csaba nem táncolt meg Kender meg Borbereky. Ők hárman az udvar hátulján söröz­gettek, szivarozgattak. Beszélgették, hogy krómsárgával festhet-e igazi művész? Vagy csak a piacnak dolgozó? Kár, hogy Mikey beveszi a festékei közé.

Az asszonyok nagy kedvvel táncoltak, lihegtek.

Ida a második órában már arra is gondolt, hogy talán sok is a jóból. És hogy talán ez a kellemes-hevű fiatalember túlságos buzgalommal foglalkozik ővele. De hát nem megmondta-e Csaba az úton is, a minap is, hogy a szívét ne érezze lekötöttnek, sőt inkább foglalkozzék a szerződéses év letelte után való jövendőjével. Hátha éppen ez a színészképű, hosszú hajú, kese legény az ő jövendője.

A zene csinnadrattázott, szoknyák lebegtek, lábak toppantak.

- Valcer! - kiáltott egy boros némber hang.

S a zenélő szekrény néhány perc múlván keringőbe kezdett.

Egyszerre megmordul egy disszonáns más hangszer is: az ég nagybőgője, de nagy, erős mordulással ám!

Mindenki meglepődve pillant a magasba. Nők egyszerre eloldózkodnak a táncosaiktól, és kapkodnak a kendőjükért, tarsolyukért, napernyőjükért.

- Az állomásra! - harsogja Borbereky - ha itt ér bennünket az eső, reggelig ide szorít!

A társaság többi tagja is így vélekedhetett, mert egyszerre húszan is csengették és kiáltották ott a zahlent.

Az állomás csak negyedóra. Ha oda eljuthatnak, zuhoghat mögöttük a zápor.

- Zahlen! Zahlen!

A fizetés bizony bosszantóan késlelteti őket. Dörgés dörgésre erősül. Villámok lobbannak a hegyek fölött. És esernyő... Kinél van esernyő... No, szörnyűség, hogy ezek a férfiak mindent hoznak, csak esernyőt nem!

- Siessünk!

A szobrászné a lányával szinte fut. Peti a kutyáját az ölében viszi. Ida Csaba mellett szedegeti szaporán a lépést. A többi egymást előzgetve.

- Siessünk! Siessünk!

Cikázó nagy villám hasítja kápráztató fénnyel egy pillanatra ketté a felhők gomolygását. A dörgés a földet is rázza. S kopognak a kalapokon az első cseppek.

- Esernyőt! Esernyőt! - kiáltozzák ijedten az asszonyok kinek van esernyője?

Mikeyné örömmel látja, hogy Csorbának is van.

- Csorba! Ide, Csorba!

Csorba azonban olyan siket, hogy Mikeyné helyett Idának robbantja sátorrá az esernyőjét.

Még fele úton sincsenek, egyszer csak mintha zsinóron rántották volna meg az egek vizének zsilipjeit, olyan zuhogva szakad a zápor. S közben vakító cikázások. Durr!! Bumm!!

Ida ijedten öltekezik Csorba karjába.

A társaságnak meg kell állania egy szilfa alatt. De a lombokon át is úgy csurog az ég tengere, hogy az esernyők alig bírják. Mikeyné a napernyőjével védekezik.

- Borbereky, tönkremegy a napernyőm.

- Sajnálom, nagyságos asszonyom: a gitárom drágább.

Mikeyné a férjére keseredik: - Hogy lehettél olyan buta, hogy otthon hagytad az esernyődet.

- Asszony dolga a gondoskodás! - bosszankodik Mikey.

- Jaj, vége a cipőmnek! Jaj, jaj, jaj, mivé lett - sopánkodik Kenderné -, ma vettem.

- Ma ihaj, holnap jaj! - mérgeskedik Kender - tedd a fejedre a legyeződet.

- Neked mindig ihaj - vág vissza Kenderné.

A szobrászné is dohogott valamit az urára, hogy a lányát is maga elé karolta, a hosszú nyakú ember olyan magasan tartotta az esernyőjüket, hogy alig volt védelmük az egy esernyő.

- Lekésünk a vonatról.

- Már jön is.

- Gyerünk, gyerünk!

Épp az orruk előtt robogott el.

Egy órát kell hát még várniuk.

A férfiak bosszankodtak. Csurgott a víz még a könyökükön is.

Borbereky aggodalommal vizsgálta a gitárját. Az asszonyok elkeseredve szemlélték az állomás lámpásánál pocsékká vált ruhájukat, cipőjüket. - Jaj... jaj!...

Mikeynének elhasadt a napernyője, hogy vizsgálgatta, s kissé felvonta. - Jaj, vége.

Idának is csupa sár volt a cipője, de hát ő csak hallgatott. Ámbátor hát Csaba is hallgatott. Olyan volt, mint az ázott kakas. A lába térdig sáros. Állt, és olyan komolyan nézett az auto­mata­szekrényre, mintha világpusztító mérgeket sejtene benne.

Hát csak állongtak valamennyien kedvetlen unalommal. Klára már ásított is. A szeme közé ásított Petinek. Tizenegy óra felé jutottak haza.

Az asztal meg volt terítve: a déli kappan fele várt rájuk a tálban, és zeller-saláta a másik tálban.

Ida szárazba öltözködött. Csaba csak épp hogy megtöröltette a lánnyal a cipőjét, és kabátot öltött, szárazat. Hallgatva vacsoráztak.

Idának az ajkán volt, hogy megköszönje Csabának a nap kedves voltát. Ha rosszul végződött is, de kedves, vidám nap volt. S ha idegennek megköszönjük a kedvességét, miért ne köszönje meg Csabának?

Mégis hát érezte, hogy bizalmas beszélgetés eredne a köszönetből.

Bizonyára előemlítenék a vidámkodás egyes részeit. Ő elmondaná, hogy micsoda ragyogó kedvű ember az a Borbereky! S milyen finoman udvarias az a Csorba - no, senki se vélné, hogy paraszti sorból való. Csaba még bővebben ismertetné őket: melyik miféle. S talán nevetgélnének is az asztalnál, mint házastársak szoktak.

S nemhogy szólt volna, de szinte nyugtalankodott, hogy Csaba szólal meg.

Hát Csaba meg is szólalt. Alighogy rágyújtott, Idára nézett, és megszólalt:

- Engedje megjegyeznem, kisasszony, többé nem viszem társaságba.

Ida elhűlt:

- Miért?

- Ön nem úgy viselkedik, ahogy úri asszonynak illő.

- Én?

- Nem tudtam, hogy az érett leányokat ilyen hiányokkal bocsátják ki a klastromi nevelő­intézetből.

Ida elhalványult.

- Micsoda jogon és okon mond nekem ilyeneket?

- A férj jogán. És a maga viselkedése okán. Minden férj megbotránkozott volna azon, ahogyan maga viselkedett. Az alsó társadalmi osztályú férj... majdnem megmondtam, hogy mit ragadna a kezébe, és hogyan korrigálná a feleségét.

Ida sértődve kelt fel, és egyenesedett szoborrá.

- Mit cselekedtem?

Csaba vállat vont:

- Még ő kérdi: mit cselekedett? Nyolc osztályt végzett, maturált, és nem tudja azt, hogy az asszony olyan nőnemű ember, akinek férje van. Ezt analfabéták is tudják. És azt is tudják, hogy az asszony nemcsak a férjéhez alkalmazkodik a magaviseletében, hanem magamagának is tartozik vele, hogy korrekte viselkedjék.

- Korrekte viselkedjék - rebegte Ida, hogy nem hitt a hallásának.

Csaba rá se nézett.

- Korrekte latin szó. Véltem, hogy maturált hölgynek nem kell a szótárban megnéznie: mit jelent korrekte?

- Mit jelent az, hogy engem korrekt viselkedésre figyelmeztet? Az mit jelent?

- Tehát ön korrektnek érzi a mai viselkedését. Tehát az önnek korrekt magaviselet, hogy tizenöt, sőt több ember szeme láttára fél napon által folyton egy legényemberrel kacérkodik?

- Kacérkodik?

- Igenis ka-cér-ko-dik. Fogadja az udvarlását a férj jelenlétében, a világ szeme előtt: fogadja az apró figyelmeskedéseit. Engedi maga mellé, hogy a teste az ő testét melegíti. Sőt a karjába öltekezik. Hozzá simul. Szinte a vállára hajtja a fejét. Betér vele a kocsmába, és táncol vele. Csak ővele! Csupán csak ővele! Mindig csak ővele! A férj előtt! A világ szeme előtt! Mindig csak ővele! Táncol vele bomlottúl, hogy már azt vártam...

- De kérem!...

- És meleg kézszorítás, és forró kézcsók... és...

- Kérem, ne mondja tovább - rebegte Ida remegő ajkkal. S könnyek csillantak elő a szeméből.

Csaba szinte tüzet fújt az orrából, mint a mesebeli sárkány.

- És csak éppen a cipőjét nem porolta le megint búcsúzásul! Hol vette, kérem, azt a gyűrűt? Tegnap még nem volt gyűrűje! És vasárnap nincsenek nyitva az ékszerboltok.

Ida nem felelt.

Csak állt, az ajkait összecsukva. Az arcán akkor perdültek le az első könnycseppek.

Csaba rátekintett, s fölkelt:

- A sírás nem egyéb - mondta hidegen -, csak tehetetlenségünk érzésének a nyomása a szemünk idegeire. A tehetetlenség, hogy nem tagadhat... A lelkiismerete elmondja, amit még mondtam volna. Jó éjszakát, nagyságos asszonyom.