13

Csaba mindjárt másnap reggel vászonra kapkodta otthon a múzsa halálát, vagyis hát már az angyal-tragédiát.

A figurákon csak annyi a változás, hogy a múzsának a vállára két nagy fehér szárny kerül, s hogy az odafutott parasztok nem görögök, hanem mai emberek, amilyenek ott kaszálnak az Isar mentén. A kép fél életnyi nagyságban ábrázolja az embereket.

Ida gyakorta bekandikált az ajtón. Egyszer oda is állt Csaba mögé. Nézte: micsoda gyors kézzel vonkodja Csaba a hársszenet; hogyan csapkodja le egy ronggyal a fölöslegét, hogyan vonkodja meg ismét, egyre határozottabban a vonalakat. Aztán csak kapja a palettát meg egy nagy ecsetet, mind a vásznat áttetsző pirossal.

Mégis dél volt, mikorra csak úgy nagyjából is megtelt a vászon. Az asztalnál aznap beszélgettek. Persze most már a mi képünkről.

- Ott festem meg a malom udvarán - mondta Csaba még mindig izgalomban. - Az őrlő parasz­tok lesznek a bámulók. Hátul egy talyiga is, és benne egy gebe, amely persze nem bámul.

- Talán inkább: szamár.

- Ez megint jó ötlet. Ida! Pardon: kisasszony. Szamarat festek, amint egykedvűen méláz maga elé. Szamár nem ismer eget, akkor se, ha ordít. Oda csakugyan a butaság szimbóluma kell. Hiszen a parasztok csoportja is épp azért illik az angyal köré, mert a képük, a bőrük, ruhájuk, minden valójuk csupa földi. És nem is kell keresnem őket: odajönnek helyembe a legjobb modellek.

Ida gondolkodott:

- Magyar parasztok illenének ide - vélte tartózkodóan -, magyar malomnak az udvarán.

Csaba rábámult, csak úgy borzolódott a haja.

- Jól mondja! Ezt különösen köszönöm.

- Magyar festő ön, nem bajor.

- Köszönöm, Ida, kedves jó Ida! Kérem, most az egyszer ne haragudjon, de éppen nem érzem idegennek.

Ida pillogott, és nem tiltakozott a bizalmaskodás ellen.

- Munkácsynak is - folytatta maga elé tűnődve Csaba - mennyire más értékű képe a Siralomház, mint a Sztrájk. A művésznek se szabad elszakadnia a hazájától.

- De hát akkor vissza kell térnünk - aggodalmaskodott Ida.

- Azért ugyan nem, ha más ok nem vonzza.

- Semmi okom rá.

- Hát azért pedig nem kell. Mert hiszen a magyar ruhát itt is rájukfesthetem. Vannak itt a magyar festőknél magyar népi ruhák, mindenféle tájról. Itt olcsóbb az élet, és könnyebb műtermet találnunk. Az őszre válogathatok bennük. A képemet hazaküldöm a tavaszi tárlatra. Ha ugyan addig megkészül. De hát most már haldokló leányt kell festenem. Megyek is a kórházakba.

Szokatlanul élénk volt aznap. Enni is olyan gyorsan evett, mintha vasúti állomáson ebédelne. Ebéd után mindjárt kapta a kalapját.

A folyosón odaszólt Katinak:

- Ma vacsorára se várjanak, Kati.

Kati bámult, hogy Magyarországon nem a feleségüknek mondják az ilyesmit a férjek.

A következő napokban Ida megint az idegenség hideg fellegében tanyázott. Csaba nem kereste az okát. Máskor is megtörtént, hogy egy-egy akaratlanul is bizalmas szava után Ida éreztette vele: mennyire nem papiros a szerződésük. Hát nem kereste az okát.

Azokban a napokban különben is Hamlet sarujában bolygott vagy üldögélt.

- Művész vagyok-e vagy kontár? Ha kontár vagyok, hogy tudtam így kiteremteni ezt az ideát? Ha művész vagyok, mért hogy épp a főfigurával nem boldogulok!?

Mert a kép gyorsan bontakozott a vásznon. Egyik nap künn a malom udvarán festett. Másik nap, amit ott festett, rámásolta a vászonra.

Ida nem járt ki többé vele. Azt mondta: megunta már azt a malmot a zajával és szagával együtt. Csaba nem is csodálta: a finomabb női idegek csakugyan nem viselhetik el a malom zúgását-zakatolását, meg a disznóólak szagát. Nem hívta többé. Járt maga. És csoda, hogy mennyit dolgozott. A hazahordott vázlatok el voltak nagyolva persze: az arcok rajzán csak épp egy-egy folt, az árnyékszín és világos színek. A ruhákat otthon festette. Csak a rajz volt teljes a vázlatokon.

Hát egyre-másra bontakozott a kép. Ott volt már az udvar, a vedlett falú malomoldal, a heverő malomkerék, a vedres kút, hátul a talyiga és szamár, a bámuló parasztok, olyan magyar parasztok, hogy szinte szűrszagú volt a szoba tőlük.

És ott hevert már a kép elején a főfigura is: a tört szárnyú angyal, finom arcát a néző felé fordítva, a karja is elcsuklón. De ez az arc mégse volt fájdalmas, és semmi mennyei vonás benne. Csak mint valami színészlány, aki a nappali főpróbára angyalnak öltözött, s az udvaron is próbálja, milyen pózban terül majd a szerep szerint a színpad deszkáira, ügyelve, hogy a haja is elzilálódjon.

Csaba le-levakarta, meg újrafestette, de csak rázogatta a fejét.

- Hát hiába - nyögte csaknem sírásig elkeseredetten, - ez az arc nem az én ideám! Ami az én ideám volt, meg is festettem: ami Balázs ideája, azt az én fejem nem veheti át. Igaz az öreg szava, hogy minden örökbecsű műalkotás a szent-rezgésből keletkezik, igaz. Egyik festőben valamely forma látása vagy elképzelése kelti a szent-rezgést, másik festőben valami szín. Rembrandtban csak egy-egy arcárnyék látása vagy elképzelése indította meg a szent-rezgést. Tiziánban a színek játéka, Rubensben a színekből is csak egy szín: a hús színe, Rafaelben szent álomlátományok, Dürerben csak a vonalak. Egyik festő se teheti be a másik palettáját az agyába. Ki-ki a maga szemével lát, és a maga szívével rezdül. Nekem ezt az arcot nem a belső rezdülés vetette a fantáziám kohójába. Nekem csak a galamb tragédiája volt a rezdülésem. De hát mi a rezdülés? Hogyan lehetne ezt a Balázs rezdülését is a magam rezdülésének éreznem?

És hogy a teljes hold bontakozik a fellegek homályából, úgy bontakozott az ő elméjében is a világosság:

- Művész, ha rezdülést érez, valami szépet érez. De mi az a szép? - Ha kinek-kinek más a szép! Ha Rembrandtnak az árnyék-szín a szép, Tiziánnak a világosszín a szép, ha Botticellinek a vonalhullám a szép!

És egyszer csak ebéd közben a levegőbe mered a kanala:

- Ami a szívét gyönyöríti. Kinek-kinek az a szép, ami az ő szívét elgyönyöríti!

Nyomban következett azonban megint a nagy kérdőjel:

- De hát mi gyönyörítheti el a szívet?

Erre már csak a szivarfüstben találta meg a választ:

Minden! Minden, amire a szeme valamely percben szeretettel néz. A szeretet a laterna magica! A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

Boldogan tért be: a műhelyébe, és kapta a palettáját, ecsetjét. Megint próbálgatott, dolgoz­gatott. Már külön vászonra csak azt az egy fejet: az angyal haldokló arcát.

De az ecset megint csak tétovázott, megint csak megállt a kezében: - Miért nem bírom hát, miért nem?

S kis idő múltán válaszolt magának:

- Én azt az ideát szerettem, hogy egy égi lányt valami tragikus baj ér: a földiek közé zuhan. Balázs csak egy szenvedő női arcnak a színeit szerette meg a fantáziájában. Én nem láttam soha olyan szenvedő női arcot, amelynek a szépségét vagy színeit megmenteni kívántam volna az elmúlástól. Sem a valóságban, sem a fantáziámban nem láttam úgy, hogy a szeretetnek az a bűvös lángja vetődött volna fel a szívemben. Nem láttam olyannak, hogy megmenteni kíván­tam volna, mint valami kincset magamnak és az örökkévalóságnak. Nekem a szenvedő női arc látása mindig kellemetlen volt, kínos volt. Az elmúlását óhajtottam, nem a megmaradását. Tehát bennem nem mozdult meg a szent briza, a minden szívben élő rezgőfű, és nem is mozdul meg soha. Balázsban megmozdult, mert ő csak a színt látta, a női arc vérehagyott színét a fantáziájában, és az árnyékot, amely ilyenkor merőben más. Én azonban azt sose látom, mert ha látom is, nem kelt bennem szent-rezgést. Tehát ha megfestem is, csak rutinnal festem, iparos-ecsettel festem, soha semmiképpen meg nem festhetem művészien!

És ideges elkeseredéssel csapta az ecsetjét a sarokba.