15

Ida igen restellte aztán a történteket. Hetekig nem mert Csabának az arcába pillantani.

Hogy mit gondol most már Csaba őróla? Hogyan magyarázza meg neki, hogy miért kelt fel ő is aznap olyan korán? Hogyan került ő is a malomba? És hogyan és miért lappangott ott a méhesben?

S hogy Csaba semmiféle diadalmas gondolatokkal ne nézhessen rá, úgy beszélt vele, mintha minden szavát jégben fagyasztotta volna meg előbb.

Különösen restellte azt, szinte rázta belé a szégyen, hogy azok a fene orvosok ott a férfiak előtt bontották le a blúzát és ingét a melléről. És Csaba a karjaiban tartotta. Brr! Szinte főtt a képe, ha rágondolt.

Csaba meg épp ellenkezőleg mély és meleg hálát érzett Ida iránt. Akármi is rejlik a múltjában Idának, de a szíve belsejében van valami ritka nemes vonás. Azt is tudta már, hogy a duellum előtt Borberekyvel beszélt, nem Borbereky mondta meg neki, hanem Gyertyán. Mit beszéltek meg? Azt persze Gyertyán nem tudta, de könnyű elgondolni: miről beszélhet a feleség az ilyen gyászos lehetőségek előtt való estén az ellenfél segédjével. Aztán hát hogy szegény fölkel hajnalban, és megelőzi őt fiákeren, és ott lesi rejtekben a történendőket...

De a legnagyobb hálát a festménye rég keresett hiányának a megadásáért érezte. Ida arca, ahogy ott feküdt a karjában, a rég keresett arc volt, az elnyaklott, szép arc, az igazi színek és árnyékok. A szeme szinte lefotografírozta, hogy csak rá kell másolnia a vásznára. Idának persze ez nem érdeme, de Csabának meg olyan szerencséje, hogy szinte babonás tiszteletet ébresztett benne Ida iránt. A kép sikere az ő művészi pályájának a fundamentuma. Ahogy Munkácsy pályája kezdődött a Siralomházzal, Benczúr pályája Vajk keresztelésével, Lenbach pályája Titusz diadalívével. Még udvariasabb, még figyelmesebb, még melegebb volt Ida iránt. És érteni vélte, hogy Ida miért vonul hideg felhőkbe. Burkolt szóval se kérdezte soha a történtekről.

- Feleségem nem lesz - gondolta -, annyi bizonyos, de ha letelik a terminusunk, és elválunk, úgy érzem, hogy hiányzik majd nekem, sajolón hiányzik.

A kép, Ida elnyaklott fejképe, már másnap ott fehérlett egy külön vászontáblán. Életnyi nagyságban másolja rá a nagyképre.

Az orosz herceg a következő napokban nála is bemutatta szalmaszín seprő-szakállát, már hát olyan szalmához hasonlót, amilyen akkor a szalma, mikor az első dér megfehéríti egy-egy szálát. Ahogy a képet meglátta, egyszerre vitte volna is. Nem tudta, mit ábrázol, csak látta, hogy természetes színű, vérehagyott, szép női arc. Tetszett neki.

- Ezt ugyan semmi pénzért - mondta Csaba -, mert ez csak része annak a nagyképnek, vagyis hát egy ennél még sokkalta nagyobb képnek. Mert csak még így színesen is csupán vázolata egy nagyképnek.

De hát ő megadja az árát a nagykép árában.

- Mi lesz az ára annak a nagyképnek?

- A nagyképnek? Ha majd megkészül az a nagykép, tárlatra kerül. Ott a zsűri állapítja meg az árát.

- Mikorra készül meg az a nagykép?

- A tavaszra.

- És mekkora lesz?

- Két méter legalábbis a magassága. A szélessége: mint ahogy itt aránylik.

- És hát mégis hát körülbelül mennyi lesz majd az ára?

- Remélem: úgy ötvenezer márka körül.

- Tyű, az sok!

És elijedve rázogatta a szakállát.

Mint később rávilágosodott: nem is volt herceg, csak gazdag orosz földesúr, aki rákapott valahogy a magasabb vonalú műveltségre, s a képek becsét jobban csak nagyság szerint mértékelte. Neki Meissonnier visszatérő Napóleonja kisebb értékű volt, mint Pilotynak a Fáraója. S bizonyára kisebb pénzt adott volna Rembrandtnak egy magaarcképéért, mint adott volna egy kirakati művészettel festett, szép női fejért.

- Hát mi lesz ez?

- Sajnálatomra, nem mondhatom meg a címét.

Az orosz szemén látszott, hogy furcsállja Csabának a makacsságát. Körültekintett a szoba apró képein.

A figyelme legott megállt egy vörös tónusú képen, amely dőzsölő királyt ábrázolt dúsan meg­rakott asztalnál, viaszfáklyák világításában, udvari pompás népség között. Könnyű abroncs­korona a fején. A szék mögött a vigyorgó Halál sújtásra irányozza rá a kaszáját.

Tetszett az orosznak.

A kép mellett valamivel nagyobbacska kép: két kutya, amint rongyon huzakodva játszik virágágyak között. Távolabb egy ijedt vénasszony, amint már előre ütésre emeli a seprűjét.

Tetszett az orosznak.

Másik falnak is fordul. A szemét legott megfogja egy magányosan hegedülő, bús cigánylegény, amint temetőben virágzó fák közt egy friss-hányású sírhalomnál áll, és a sírhalomra nézve hegedül. A sírhalom fejfáján friss ibolyakoszorú. A legény kalapja a földön.

Tetszett az orosznak.

A többi képen csak épp hogy átfutott a szeme.

- Hát egyezzünk meg abban - mondta -, hogy megfesti a képet, aztán fizetem, amit a zsűri szab árának.

- De Tinyakov úr, engem a zsűri árszabása nem kötelezhet semmire. Hátha két vagy három vevőm is jelentkezik egyszerre? Talán csak nem engedhetem, hogy egymás hajába kapjanak?

- Hát mi szokás olyankor?

- Az a szokás, hogy a festő az mondja: ki ad többet érte?

Az orosz már előre felbőszült az undok kapzsiságon, hogy őelőle ellicitálják a képet. A feje szinte gőzölt.

Haragos szemmel tűnődve fordul megint a falnak. A szeme megint megáll egy képecskén. Angyalt és ördögöt ábrázol a kép, amint felhőasztalon kártyáznak. A tét előttük két szív. Angyalkák kibicelnek. De ott áll a halál is az asztal végén. A fél lábát mintha széken nyug­tatná, s a térdén könyökölve lesi, hogy melyik nyer majd.

No hát attól a muszkában még inkább felfortyant a vétel dühe.

- Éntőlem ugyan senki el nem viszi a maga képét. Ha a kínai császár jön ide, annak is coki! Akármilyen árat szab is a zsűri, én tízezer márkával fizetem felül. Kerek tízezer márkával! De adja az úr írásban, hogy köti magát az én nevemhez!

Csaba persze mindjárt beleegyezett. Leült az asztalhoz. Megfirkantotta az írást.

Az orosz megelégedetten olvasta. Csak ott komolyodott el kissé, mikor a végéhez ért:... tízezer márka felülfizetéssel, melyet Iván Ivanovics Tinyakov úr a mai napon előre asztalomra is fizetett.

De hát gondolta: így szokás. Hát csak benyúlt a belső zsebébe, és vörösre hevült képpel olvasta le a tízezer márkát Csaba asztalára.

- Hát ezeknek az apró képeknek mi az ára?

- Ezek csak vázlatok, kérem.

- Nem azt kérdeztem, mik, hanem mi az áruk?

Még mindig bőszült volt azokra a disznó kapzsiakra, akik őelőle elkaparintják a képeket.

Csaba vállát vonva tűnődött maga elé:

- Mi árat mondjak ennek a bölénynek?

A falon ott és az ebédlőben már akkor hatvannál is több volt az apró kép. De csak három-négy híg színnel vázolt képek. Teljesen megfestve alig tíz.

- Tessék itt is, ha körülnézne Tinyakov úr. - S nyitotta az ebédlő ajtaját.

Tinyakov szemét legott megfogta egy kép: egy kolduló barátnak a képe, amint az országúton jön a barát, szélfújta lombú, vén kőrisfa-sor között. A szamaras kordéját vezeti, és a csuhája is lebeg a nagy szélben.

S megint egy másik kép: tárt boltajtó. Egy sápadt és rongyos fiúcska bebámul a boltba. Bent az ajtóhoz közel cilinderes és aranyláncos úr ananászt fontol a kezében.

Megint másik kép: magyar mező nyáron. Elöl egy eb, amint szűrön hever és ásít. Távolabb a gazdája kaszál. Egy templom tornya kimagaslik a völgyből.

Megint a másik kép: pálmafa alatt sebeiben haldokló beduin. Másik beduin nagy érdeklődéssel emel ki a haldokló tarisznyájából egy aranyórát, s örvendő arccal vizsgálja. A kép címe lent magyarul és franciául: Az irgalmatlan szamaritánus.

- Mi az áruk? - kérdezte egykedvű színnel Tinyakov.

De a szeme csillogása elárulta a mohóságát.

- Egyenkint? - kérdezte Csaba szintén egykedvű színnel.

- Mondjuk, ha tízet veszek.

- Hát különböző. Ahol csak egy a figura: ezer márka. Ahol több, mondja rá ön a többletet.

Az orosz leszedetett vagy tizenöt képet a falról.

- Szignálja, kérem.

Csaba készséggel fogott egy tubus umbrát, hígította terpentinnel.

Az orosz maga is ráírta mindenikre a nevét tintaceruzával hátul.

Aztán megint leszedetett még tízet. Aztán még négyet.

Csak a figurátlan tájképek maradtak a falon, és vagy hat olyan tanulmányfő, amely vén­asszonyt vagy vénembert ábrázolt. No meg Jolán képe. Azt az orosz csak éppen megnézte, de hogy a ruha nem volt rajta megfestve, nem kívánta.

- Hát az a nagy két vászon ott a falhoz támasztva?

Csaba mutatja a húsvéti kép vázlatát. Az orosz nézi. Fejét rázza reá.

- Hát az a másik?

Csaba röstelkedve fordítja elő a Denevért. Állítja az állványra.

Az orosznak azonban csillog a szeme.

- Ez valami egzotikus kivégzés, ugye?

- Az - hagyja rá Csaba -, indiai.

- Nálunk Verescsagin festett efféle képeket. De ez jobb. A holdfény, az a misztikus világítás... Jó. De micsoda szárnya van ennek a nőnek?

- Bizonyára büntetés súlyosítására varrnak ilyet az elítéltre - mondja magát gúnyolva Csaba.

- Mi az ára?

- Még nem volt tárlaton.

- Mégis.

- Tízezer márka.

Az orosz alkudott hatra. Fizetett végre hetet. Csaba odaadta volna ingyen is, ráadásul az apró képekre, csakhogy már egyszer szabaduljon tőle.

- Délután elküldöm a speditőrt meg az inasomat - mondta az orosz.

S még egyszer végigszemlélte a képeket, már akkor derült arccal.

- Tretyakovot megüti a guta a másvilágon - mondogatta.

S akkor vallotta meg, hogy a moszkvai Tretyakov képtárt csúfolja ő majd meg a maga teljesen modern gyűjteményével.

Mikor az orosz elment, Csaba csak bámult a halom bankóra az asztalán. Hetvenötezer márka!

Fordult, s ledőlt a díványára. Úgy vert a szíve a boldogságtól, hogy szinte fájt.

Csaba másnap a feketekávé után megszólalt.

- Szíves engedelmével...

- Tessék.

- Aggódva tapasztalom ama különös nap óta, hogy kedvetlenebb, zárkózottabb a szokottnál. Kérem: mondja meg egyenesen, ha valamiben hibáztam...

- Nem hibázott.

- De kész lélekkel megigazítom.

- Nem hibázott. Csak vannak olyan napjaim... Szeretném, ha papiroson volna a szerződésünk.

- Hogy időnkint elém tegye az asztalra. És még azt mondja, hogy nem hibáztam. Tudtommal nem is.

Ida nem felelt, csak nézett várakozó, hideg szemmel: mi a mondanivalója az idegennek?

Az idegen könnyű füstöcskét bocsátott a szivarjából a levegőbe. Az arcán valami különös sugár játszott. Vélhető volt vidámságnak is, bizalmaskodásra való hajlandóságnak is. Ida nyugtalanul nézte.

- Pedig - kezdte Csaba - már nem várhatok tovább, hogy mikor találom ismét olyan angyali kedvében, amilyen volt, mikor egy percre megengedte, hogy a keresztnevén szólítsam.

- És hát ön túlhágott az engedelmen!

- De bocsánatot is kértem érte! Hát így bocsát ön meg? - Ida pillogott.

- Az olyan bocsánatkérés... Devalválódik az olyan bocsánatkérés. Ha megismétlődik a vétség, devalválódik. Ahogy a pénz devalválódik, ha a fondja csekélyebbnek bizonyul a kellőnél.

- Köszönöm, hogy ilyen finoman fejezte ki. Mondhatta volna magyarul: ha a bankpince hazudik. De hát a lélek mélye is kincses pince. A hiányok itt pótolhatók. „Egyetemes bűn­feloldozást” kérek teljes alázattal.

- Idegenek nem szólíthatják egymást keresztnevükön.

- Hát pedig most igazán bajos másképp kezdenem. - Ida gondolkodva hajtogatta össze az asztalkendőjét.

- Nem képzelhetem el: mi közlenivalója lehet bárkinek is, ha az csak keresztnévvel kezdőd­hetik.

- Ez pedig csak úgy kezdődhetik.

Ida elkomolyodva simítgatta az összehajtogatott asztalkendőt, hogy szinte oly vonalig egyez­tek a szélei, mint a levélpapirosé.

- Ha becsületszavára köti magát - szólalt meg aztán -, hogy többé soha nem ismétli meg ezt a kérését.

- Azt nem tehetem, kisasszony. Minden fületlen gombért becsületszó: ez nekem nem termé­szetem, kisasszony.

- Hát akkor ne mondjon semmit.

- De ha muszáj.

Ida nyugtalanul bontotta szét az asztalkendőt, s hajtogatta megint elölről, mintha az előbb nem jól hajtogatta volna. S kissé féloldalt is ült, ahogy szokott, valahányszor Csaba egy-két mon­datnál hosszabb beszélgetésbe merészkedett. Ebben a helyzetében nem nézegethetett Csaba a szemébe.

- Hát, kérem, mondja - rándított a vállán szinte bosszúsan.

- Kedves Ida, kedves jó Ida, maga jobb, mint amilyennek mutatkozik. És magának minden sikerülhet, csak a szíve nemességét eltitkolnia nem sikerül. Teljesen nem sikerül soha. Maga szenvedett énérettem...

Ida felpattant:

- De kérem, én nem szenvedtem! Éppen ez az, ami kedvetlenít, nyom engem ama nap óta! Én nem Balogh Csaba úrért szenvedtem, ha szenvedtem. Én egy embertársamért szenvedtem!

- Mondom: nem sikerül. De hát jó: higgye, hogy sikerül. Csak annyit engedjen meg, hogy folytassam.

- Folytassa. Nevem nélkül.

- Neve nélkül nem tudom, mert félbeszakított.

- Hát folytassa a nevemmel. De érezze, hogy nem úgy fogadom, ahogy kiejti.

- No, hát annyira már nem élek vissza az engedelmével. Ha annyira kellemetlen önnek...

- Nekem az kellemetlen, ha azt véli, hogy kellemes. De nem is értem: micsoda ügy lehet az, amelyet csak a nevem kiejtésével tárgyalhat. Nincs ma névnapom. S ha volna is, idegenek nem ünnepelhetik egymásnak a neve napját.

Csaba a fejét rázta.

- Bocsásson meg, de igazán úgy érzem most magamat, mint akin szűk a ruha, s nem mozoghat benne. Lehetetlenség... Vannak olyan ételek, hogy csak meleg tányéron tehetők az asztalra. Ez az ügy nem kocsonya.

- Én meg nem képzelhetek el semmi olyan ügyet, hogy egy mondatban is el ne lehetne mondanom. Válassza talán azt az egy mondatot.

- Csak ez nem mondható el egy mondatban. - Ida gondolkodott. Aztán fölvetette a fejét.

- Hát mondja el, ahogy akarja.

S az asztal sarkára könyökölt, a kályhát nézte.

- Hát kedves, jó Ida... De igen kérem, ne szakítson félbe... Hát kedves, jó Ida, akár tiltakozik ellene, akár nem, de én magát oly nemes és disztingvált léleknek ismerem... És bár köteleztem magamat, hogy teljesen idegen maradok... de lehetetlen hallgatásba nyomnom, hogy oly hálát érzek ön iránt...

Ida felbámult.

- De hát ezt már elvégeztük.

- Nem, kedves, jó Ida, nem a műhelyem szíves gondozásáról van most szó. Feljebb. Lehetetlen meg nem ismernem, hogy mióta maga mellettem van, mintha valami láthatatlan jóságos kéz lebegne fölöttem. Nem a malom napjáról beszélek. Megértem, hogy magának érzékeny valami az.

- Háthogyisne: annyi ember előtt ott... kigombolnak... (És elvörösödött.) Igazán... Micsoda két neveletlen fráter az a két orvos!...

- Én ebben igazán ártatlan vagyok. Én betakartam azonnal, mihelyt fölocsúdott.

Ida a két tenyerébe takarta az arcát. Fölkelt. Csaba kérőn nyújtotta a kezét.

- Ne menjen el, kérem, ne menjen el: mindjárt végzek. Hát rövidre fogom. De hogyan mond­jam meg? Elhagy minden bátorságom.

A bátorság szóra Ida arcáról egyszerre elmúlt a piros. Állton maradt, és fejét fölvetve nyugodt-hidegen nézett Csabára.

- Úgy érzem - folytatta Csaba, s a hangja meleg volt -, magának köszönhetem azt a képemet. Magának az ideát, magának a kép arcát. Bocsásson meg, de nem lehet másképp festenem. Már el is adtam a képet. Meg sincs még, és már eladtam. És vettem magának belőle valamit, egy csekélységet. De nem merem elővenni a zsebemből. És csakis azért merem említeni is, mert maga oly jó, hogy talán remélhetem: mégse okoz nekem fájdalmat annak a csekélységnek a visszavetésével.

Ida összevonta a szemöldökét.

- Nem tudom, miről van szó. De én is megvárom öntől, hogy nem kényszerít semmi lekötelező-érzésre.

- Nem.

- Köztünk ilyesmi lehetetlen!

- De mondom: nem. Éppen én óhajtanám, hogy ne érezze kötelezve magát még csak egy köszönöm szóra se. Hiszen éppen ezért volt nehéz megmondanom, mert attól a köszönöm szótól tartottam. Ígérje meg, hogy nem mondja ki ezt a szót: köszönöm. Nem is érdemes reá. Úgy adnám csupán, ahogy idegenek előtt a vendéglőben kedveskedünk egymásnak egy-egy falattal. És fogadná ön is úgy, mintha idegenek előtt fogadná.

Ida aggódva pillogott:

- De hát most nem vagyunk idegen szemek előtt.

- Hiszen éppen ez köt gúzsba engem. Ezért nem merek belenyúlni a zsebembe. Hanem most gondolok egy megoldásra: ideteszem az asztalkendő alá, és elmegyek hazulról. Egy tágas műteremről hallottam, hogy bérbevehető. A Bavária körúton. Hát elmegyek, megnézem. Nagyobb méret képbe festem meg az angyal tragédiáját: életnyi nagyságú alakokkal. És hát innen úgyis elköltözünk maholnap. Megnézem a lakást is. Aztán ha látom, hogy alkalmas nekünk, maga is megnézi. Bútor azonban nincs. Bérelhetünk bútort is. Lehet, hogy én veszek is magamnak.

S fölkelt.

- Hát ideteszem. Ha aztán elmentem, vegye fel, ha szabad azt a jóságát is remélnem, hogy elfogadja. Ha pedig nem: dobja ki az ablakon. Csak mégis hát ne a fejemre. Engem belső kényszerítés vitt rá, hogy ezt a csekélységet hálámból magának nyújtsam. Ha eldobja, Isten előtt tiszta a lelkem.

És elsietett, szinte elfutott.

Már lenn az utcán járt, és Ida még mindig ott ült a székén. Csaba bizonyára valami ékszert vett neki. Elfogadhatja-e? Az ékszerre a szíve gyorsabban vert, de az elfogadhatom-e kérdésre szinte megállott.

Végre is fölvette az asztalkendőt. A barna ékszertokról mindjárt látta, hogy karperec van a tokban.

A szíve megint gyorsan vert. A szeme szinte káprázott az örömtől, mikor a szépművű arany­karperec eléje csillant a fehér selyembélésű tokból. A karperecen nem volt ugyan gyémánt, de látszott rajta, hogy finomabb alkotás annál a lakat-formánál. Egy órácska volt belémunkálva díszül, fillérnél nem nagyobb. Járt is. Később ugyan kiviláglott, hogy csak olyan rosszul jár, mint minden női órácska, de hát nőknek nem is az a fő, hogy az óra mutasson, hanem hogy ők mutogathassák.

A csuklójára próbálta. Ráillett.

Elgyönyörködve állt rajta a szeme.

Soha neki senki nem vett ékszert, csak Csaba. És Csaba a maga pénzéből vette. És Csaba őt mondta jónak és nemesnek, pedig ő a jó és nemes.

Ha nem a férje volna az a Csaba, hogyan borulna most nyakába, és csókolná meg a hála-örömnek könnyével! Ha nem a férje volna Csaba, senkihez máshoz nem menne feleségül!

Csaba csak este, vacsorára tért vissza.

Megint úgy viselkedett, mint szoktak: némán bólintott jó estét, s az asztalhoz ült. Nem kezdett szót.

Ida is hallgatott.

Vacsora után szoktak csak egy-két mondatot váltani. A másnapi főzésről, vagy ha olyasmi történt, ami mind a kettőjüknek ügye volt: az időnkint megjelenő, mindenféle városi cédula: hogy ők fizessék-e vagy bíróék? Vagy tanácskozás azon, hogy vasárnap hova megy a társaság. Szép időben mindig együtt vacsoráztak kint, kívül a városon. Csorba már hazautazott, hát Idának már nem kellett attól tartania, hogy valaki mértéktelenül udvarol neki. Komaságot is kellett egyszer vállalniuk. Kender ismételte meg a kérését azután, hogy Csaba is fizetett áldomást a Luitpoldban: a fia hároméves, és még nincs megkeresztelve.

- Elfelejtettem - mentegetőzött Ida előtt.

Vagy hogy már meg is volt keresztelve a gyerek, de azt felejtette el. Ilyen apró ügyeket beszéltek meg, míg Csaba a vacsora után való szivarját füstölte. Aztán megint némán köszöntek egymásnak. Ida kis idő múlván lefeküdt. Csaba meg elment a Luitpoldba. Éjféltájt tért haza, mint rendes házasembernek illik is.

Hát azon az estén is a szokott csendben vacsoráztak. Csaba, mint mindig, gondolatokba mélyedt arccal, eleinte a tányérja mellett újságot olvasva. Ida figyelmesen az asztal rendje iránt, halkan szólogatva Katinak. Csaba előtt egy pohár sör. Az asztal mellékén egy palack víz. Csaba akármennyire el is volt mélyedve a gondolataiba, ha Ida a palackért nyúlt, többnyire megelőzte: ő töltött neki. Egy-egy halk köszönöm volt minden beszédük.

Mikor aztán a szivarig jutottak, Csaba oldalt fordult a székén, ahogy szokott.

- Szíves engedelmével...

- Tessék.

- Látta ön, hogy annak az emlékezetes napnak az estéjén, már hát az előtte való estén, leveleket írtam?

- Láttam.

- Gondolta, hogy önnek szól az egyik levél?

- Nem.

- Önnek szólt. Három levelet írtam. Az egyik önnek szólt. Mind a három levelet eltéptem még aznap. Tegnap este az asztalunknál egy fiatal francia festőről beszéltek. Meghalt. Hirtelen halt meg. Annyi idős volt, mint én vagyok. Szívszélhűdés érte. Mit cselekszik ön, ha velem történik ez?

- Nem tudom. Nem gondoltam eddig reá.

- Mindenre jó gondolnunk. A törvény értelmében ön az örökösöm. A hagyatékom: a képek és a pénz, ami a zsebeimben és fiókomban található. De van egy takaréktári könyvem is. Az ön nevére. Az ön pénze: móringja. Hozzá van téve háromezer korona. Azt az édesatyja még a házasságunk előtt adta, hogy ha netán kiadásaim volnának a házassága napja előtt, ne zavarodjak meg. Hát azt a pénzt is betettem a takarékpénztárba, márkákban. A könyvet azonban nem adtam oda önnek, mert pénzre a férfi jobban vigyáz a nőnél. Most, hogy az a festő meghalt, arra gondolok, hogy jó, ha megmondom önnek: hol a könyve. Hát a láda­kofferem rejtekében. Ahogy felnyitja a ládám tetejét, bal felől tizenhat rézszeget lát, mintha a koffer vásznát tartanák azok a szegek. Ha megnyomja az ötödik szeget a külső szélétől, és a másik ötödik szeget a belső szelétől, az a két szeg bemélyed, és köztük a fedélkeret megnyílik. Ott a könyve, a pénze. (Füst.) Utazáskor persze kiveszem, és a zsebembe teszem, mert hiszen a koffert útközben ellophatják. (Füst.)

Ida ámulva rebegte: - Köszönöm.

Várta, hogy Csaba mond még valamit. Aztán ő szólalt meg:

- Azt mondja: a móringom.

- A móringja: a teljes móringja. S háromezer korona. Vagyis százháromezer korona márkák­ban. Százhúsz fillérbe számítva a márkát.

Ida olyat pillantott vagy hármat, mint a bagoly szokott, mikor napfénybe néz.

- Engedjen meg egy kérdést - szólt végre -, hát miért vett ön el engem?

Csaba az orrán fújta ki a füstöt, mint ahogy a tűzokádó sárkányokat festik.

- Engedjen meg ön is egy kérdést: miért jött ön hozzám feleségül?

És Idának a szemébe nézett.