16

Csaba a következő napokban alig volt látható. Reggel még ki se világosodott, már sietett az új műterembe. Csak alkonyat után tért haza. Evett, mint a farkas. S alighogy elszívta a szivarját, lefeküdt. Már nem járt el a Luitpoldba.

Végre Ida nem állhatta meg szó nélkül.

- Hova jár ebédre? Ha szabad tudnom.

Csaba vállat vont.

- Sehova.

- Sehova?!

- Sehova. Nincs rá időm.

Ida elszörnyedt.

- Hát csak vacsorázik?

- Elég az is most. Nincs időm. Karácsonyra el kell készülnie a képemnek.

- De hát ki hajtja, hogy evésre sincs ideje?

- Eszem én azért. Hozatok reggelenkint egy liter tejet meg két zsemlyét. Elég az estig.

- De hát elküldöm az ebédet.

- Messze van: a Bavária körúton. Hiszen van ott vendéglő, ha éppen melegre éhezek. De eszembe se jut estig néha még az a tej se.

Másnap délben tizenkét órakor Kati kopogtatott be a műterem ajtaján. Négy-csészés ételhor­dóban emelte szíjon az ebédet. És Ida is mögötte.

- Bocsásson meg, hogy zavarom - mentegetőzött kissé elpirosodva -, de nekem kötelességem...

A műterem csupa rendetlenség és szemét, és terpentinszag. Egymás hegyén-hátán a szűrök, süvegek, csizmák, és az angyal fehér ruhája egy sarokban. Az asztalon is összevissza a min­den­féle festőszer, ecsettörlő rongyok, szappan, mosdótál, festő-olajos üvegecskék, ecsetmosó bádog, tejes üveg, zsemlyedarabok, pipabagó, szénpálcikáit, vetítőlámpák, fényképhártyák, szivarvégek s mindenféle kacat. De a nagy állványon ott állt már rajzban, helyenkint alapozva is a nagykép: az angyal tragédiája. Vele oldalt a kiskép.

- Semmi takarítás! - idegeskedett Csaba - én itt ebben a rendetlenségben mindent megtalálok. De ha maguk rendezkednek itten...

- De ezeket a kiflivégeket csak nem keresi tán többé? Kati, nedvesítsen csak meg egy rongyot, és törölgessen a padlón, amíg az úr ebédel. Előbb egy pohár sörért ugorjon el csak.

S míg az úr ebédelt, az asztaláról eltűnt a szemét, az üres tubusok, az üres olajos és terpentines és szikkatívos üvegecskék. A padlóról eltűnt a por. A kosztümök a fogasra kerültek, amely üresen állt ott.

Meg se köszönte, csak vidáman rázogatta a fejét.

- No hát, ha feleségem nem volna - mondta tréfásan -, csakis magát venném el feleségül.

Először történt, hogy vidámság hangján szólt Idához.

S már öltötte is a hüvelykujjára a palettát, és fogta ismét az ecseteit.

Kati csodálkozott, hogy Magyarországon a fiatal házastársak csak rövid köszöntéssel - hat lépésnyi távolságból - búcsúzkodnak el egymástól.

Ida maga keresett aztán lakást ott a műterem közelében. Talált megint bútorozottat, egy özvegy hölgynek a lakását. Csak háromszobás kis lakás, és árasabb a bíróék lakásánál, s konyhaedényeket is kellett beszerezniük. De hát az a fő, hogy Csaba dolgozhasson.

Ida megint talált kedves női barátra a házban: egy zeneiskolai professzor-kisasszonyra meg annak a húgára. Karolin Rupprecht volt az ajtajuk névtáblácskája. A fiatalabbnak Teréz a neve. Mind a kettő túl már a virágzás korán, s mind a kettő ritkás aprófogú és szeplős, csontos bajor lány. És mind a kettő sóhajtja, hogy milyen nehéz a férjhezjutás a mai világban.

- Már nincs szerelem, csak számolótábla.

Karolin mégis egy kocsigyárost emlegetett, hogy fiatal leány korában mennyit táncolt vele, és mennyi csokrot kapott tőle. Teréznek egy drogériás legény volt az udvarlója, és senkinek nem voltak olyan finom parfümjei a városban, mint őneki. A két udvarlóból csak elfakult írású levelek maradtak meg. Meg is mutatták Idának, hogy mondja meg hát: volt-e valaha nő, akinek szebb leveleket írtak valaha férfiak?

A két kisasszony aztán még vagy négy más őszi virággal kapcsolta ismeretségbe Idát. Délutánonkint muzsikáltak, esténkint színházba, hangversenyekre jártak, Millnernét is persze a társaságukba vonva, és hát olyankor a karperec is rajta volt Ida kezén. De Csaba is elment néha velük, mikor esős volt az idő, hogy csak déltájt festhetett valamicskét. Február végére mindenképpen rámában akarta látni a képét.

Eleinte a párizsi tárlatra szánta. Aztán a münchenire. Januáriusban már arra gondolt, hogy a kép magyar levegőjét nem értik meg az idegenek: Pesten kell bemutatnia.

Már akkor a kép kész is volt. Meg is írta Tinyakovnak, hogy megnézheti Pesten, ha akarja. Tinyakov telegramban felelt: Kérek róla fotografiát. A képet majd a pesti orosz konzulátus útján juttassa hozzám.

Idának igen tetszett a kép - persze nem hangosan - s legjobban hát a fő figura.

Szép is volt az a haldokló női arc, szebb is az ő arcánál, bár ezt nem ő gondolta; csak a két Rupprecht-kiasszony susogta a háta mögött. Az angyal finom kezét is az ő kezéről festette Csaba otthon. Az egyik kéznek széjjel az ujjai a rögös földön, a másik kéz erejehagyottan lecsüngő. Különösen mesteri volt az alól-fordult szárny tollainak a szerteziláltsága, a másik szárnynak erőtlen elvetődése. Vagy öt férfi és vagy hat asszony a bámuló, és vagy három gyermek. A férfiak körül háromnak áhítatosan a markában a süvege. Valamennyinek az arca ijedten csodálkozó és naptól barna. Durva, nagy kezük különösen szembeötlő, hogy az angyal két finom, szép kis keze ott fehérlik. Hátul patak-malom, szamaras talyiga, futó gyermekek vagy öten. Egyik a kezét is a szájához emelve kiált be a malomba. A másik hívón int valakinek oda-futtában. Fűzfák, nyárfák kéklenek a messze távolban, a kaszáló mögött.

Csaba egy vasárnap a barátait összehívta, hogy megmutassa nekik a képet:

- Kérlek, csak a hibát, csak ami hibát látsz...

Hát a jó barátok meg is jelentek. Néztek, hallgattak. Hátralépkedtek; távolból is szemlélődtek. Közel is hajoltak, úgy is vizsgálódtak.

- No hát remek - mondta egyik-másik -, remek. Gratulálok.

És dicsértek egyes részeket is. De mind olyan komoly arccal, mintha nekik kellene közös költségen megvenniük a képet.

Ida tizenegy óra tájt egy tál tepertős pogácsát tétetett Katival az asztalra, s egy palack konyakot és szivart is.

A festők mindjárt megvidámultak, különösen Kender.

- Mi a manó: Crčme de la Crčme de Cognac, ötbetűs! - Idának még inkább dicsérték a képet, és gratuláltak, hogy a férje egy ugrással a nagy művészek között terem.

Csaba azonban borongva állt a képe előtt. Nem azt várta ő, hogy dicsérjék, hanem azt, hogy amit az ő szeme nem lát, mondják meg: most még javíthat rajta. Ha valaki Munkácsynak a Honfoglalására már a kép vázlásakor megmondja:

- Miska, ez színpadi csoportkép!...

Ha valaki Tiziánnak megmondja annak idején a velencei Mária templomba menetelére, hogy a gyermek Mária figurája túlságosan kicsiny, s a koponyája, haja búbosabb a kelleténél, arca nem bájos gyermekleányarc... mint ahogy a Laokoon szobor gyermekeinek is az a hibájuk, hogy a fejük nem gyermekfej. Ha valaki Benczúrnak megmondja, hogy Buda visszafoglalása képén a magyar urat fesse főfigurának, és ne az osztrák generálist...

Egy óra felé, mikor már eloszlott a társaság, csak Kender udvarolt még az asztalnál a koma­asszonynak, meg Mikey és Borbereky álldogált még ott, de már ők is a kalapjukat lógatva, Csaba megszólalt:

- Maradjatok még.

S idegesen csapott az asztalra:

- Hát egyetlen jó barátom nincs nekem, mikor legjobban kellene!?

- De hát mit akarsz! - hörkent rá Mikey - a képed szép is, jó is. Van benne valami, ami az örökműveken, de viszont nincs benne valami, aminek benne kellene lennie. Nem tudom, micsoda. Hát nem is mondhatom meg, hogy micsoda.

- Lehetetlen, hogy ne lássatok itt hibákat a festésben is. Ti is tudjátok, hogy maga a festő néha csak évek múltával látja meg a képének egyik-másik hibáját. Minden festőnek hályog van a szemén. Benne látja a képében azt is, amit csak beleérzett. Mindent olyannak lát, amilyennek elképzelte, nem ahogyan megfestette, míg meleg tőle a feje.

Borbereky vállat vont:

- Én azt gondolom, hogy ebből a képből nem hiányzik semmi. Csak a téma maga annyira új, hogy szinte ordít.

- Hát most már én is sejtem - eszmélkedett Mikey -, hogy mi az, amit én itt hiánynak érzek. Ez a kép történelmi kép voltaképpen. A történelmi képen mindig látható az is, ami nincs rajta: az előzmény. Mi ennek a történetnek az előzménye?

Borbereky is csak nézett, gondolkodott:

- Csakugyan hát ez...

- Még! - zaklatta őket Csaba - mondjatok még valamit, ami hiba! Ami hiány! Amit én nem látok!

Borbereky vállat vont:

- Vessz össze velünk este a Luitpoldban: majd akkor megmondjuk.

Kender maradt utolsónak:

- Ne hallgass rájuk, komám - vigasztalta bizalmasan -, az a valóság, hogy a képed nagyszerű! Remekmű! Ilyet nem alkotott senki ebben a században. Ez az igazság, komám. Nincs ebben hiba, komám, egy vonás se, csak művészet és művészet. Én mondom.

Csaba ránézett:

- S kérsz ötven márkát.

- Csak húszat, komám, nem többet, csak húszat.

Ida már ezeket a beszélgetéseket nem hallotta. Csodálkozott az ebéd folyamán, hogy Csaba még a szokottnál is komolyabb.

- Mi lelte, ha szabad tudnom? - szólalt meg a szivarnál.

- Nem tökéletes a képem.

- Nem tökéletes? Mindenki magasztalja, hogy remekmű.

- Valami hiányzik belőle. És teljesen igaz. Mikey látta meg.

- Mikey magához képest fakupa. A fakupa bírálja-e az aranyserleget!

Csaba szomorkásan mosolygott.

- Köszönöm ezt a kedves bosszankodását, de hát hiába: igaz.

S elmondta neki: mi hiányzik.

Ida összevont szemöldökkel hallgatta.

- No hát - csapott az asztalra - akkor ön is fakupának érzi magát! Bocsánat a szóért, de ez az igaz! Mert ez a kép nem történelmi kép. Az a kép ballada. A balladában homálynak nevezzük, ami nincs szemünk elé írva, de a műbe beleérezhető. Képben, ahogy hallom: hiánynak neve­zik. Éppenséggel nem hiány, sőt az a fő értéke, az benne az égi vonás. A másvilágról nekünk nincsenek értesüléseink. Ez a kép egy eleven meteor. Honnan jött? A rejtelmek világából. Miért jött? Nem tudjuk. De előttünk esett le a földre, s ezt a momentumot ábrázolja a kép.

Csaba hanyatt dőlve bámult Idára. Még a haja is borzadozott.

- Meteor - rebegte elnedvesült szemmel -, „Meteor”... Ida! Hogy csókoljam meg magát?! Leg­alább a kezét... Meteor!... Ahogy Zichy Mihály festette a hulló csillagot! De az az én képem­hez mérve: subick!

Ida kissé sértődve, de örömtől is dobogó szívvel sietett ki a szobából, hogy a kézcsóktól nem szabadulhatott.

Csaba hát dolgozott tovább.

Ő maga talált rá, hogy a fő figurája elé néhány szál laboda, mácsonya, fűszál - mi illik még: rá kell festenie, s hogy ezek a növények a fő figuráján távlatilag átnyulladjanak. Munkácsynak a Pilátus előtt álló Krisztusát is így előzi a római katona dárdája. Talált afféle száraz prepará­tumokat a festőakadémia szertárában, könyvekben is. Csak épp hogy a képe világításának a vonalába kellett beillesztenie.

Már akkor a megmaradt apró vázlatokat és próbaképeket is eladogatták, hogy ne kelljen azoknak is külön láda, külön pakolózás, Pestre. Münchenben jobban meg is veszik. És hát Csaba megint új képen dolgozik, megint csak sokasodik az apró. Ráírta mindeniknek a rámájára hátul: mennyi az, amelyen alul Ida ne adja el a képet. Az első és az utolsó numerust ne nézze Ida, csak ami közbül van. Jolán képére nem írt semmit. Ida értette, hogy az az egy kép nem eladó.

Hát kopogtattak is egyre-másra a képkereskedők. Ida kétszer-háromszor annyi árat mondott, mint amennyi oda volt írva. S mosolygott magában: hogyan alkudoznak, többet ígérve annál, amennyiért a képet odaadta volna.

Egy francia-földi is járt ott. Az valamennyi képre ígért egyben ötezer márkát.

- De a vázlatkönyveket is beleszámítjuk, és azt a szőke női fejet is, amelyik nem eladó.

Idának ezekre nem volt numerusa. Kérte, hogy másnap vagy délután jöjjön el ismét. Az azonban nem várt, neki utaznia kell az egyórai vonattal vissza Párizsba.

- Hát csak egy órát. Egy óra múlván térjen vissza s’il vous plait, Monsieur.

S öltötte a prémes kabátját, sietett Csabához.

- A vázlatkönyvek nem eladók - mondta Csaba -, hiszen sok képötletem van bennük egy-két vonással papirosra vetve, s némely helyen csak két zöld szín ecsetvonása egymás mellett: egyik sötét, másik világos. Azok növényeknek az árnyék jegyzetei. Nem eladók. Azt a szőke női fejet meg tegye, kérem, valahová félre, hogy ne akadjon belé senkinek a szeme. Talán a szekrényembe, vagy a maga szobájába.

- Az én szobámba? - képedt el Ida.

- Akárhova, csak ne lássák a vevők. Krétarajz: értéktelen. Hanem ha már itt van, arra kérem: a ládámban felül, az apróságok rekeszében van egy kis flakon; rá van írva: Szemvíz. Küldje át. Az este német újságokat olvastam, és fátyolozik a szemem.

S odaadta a ládája kulcsát Idának.

- Az ágya fölé akasztom - mondta kedvetlen szemmel Ida. - Csaba az első percben csak nézett, hogy miért akasztaná Ida a kulcsot az ágya fölé? De aztán megértette, hogy Jolán képéről szól.

- Jó oda is.

Ida készségesen teljesítette aztán a megbízást. Már csak azért is, mert az a láda mindig zárva volt előtte.

Hát nem is volt abban semmi, csak az aprólékok rekeszében holmi rég ott heverő inggombok, szappan, tükröcske, úti szivartárca, egy francia-földi Baedeker s más efféle utazásra való apróságok.

Érdeklődéssel nyomta meg a titkos rekesz két gombját is. Hát csakugyan megnyílt egy tenyér­nyi zsebecske, és előkéklett egy levélboríték. A borítékban takarékpénztári könyv: Ó Ida néven. A pénz jegyzése bent: 85 834 márka.

Ida visszatette a pénzt. Gondolkodott.

- A pénzemért vett el, annyi bizonyos. De hát, ha itt a pénzem: miért tartja magánál? És miért tart magánál engemet is?

Délben odatette a kulcsot Csaba tányérja mellé, s megszólalt.

- Jobban van a szeme?

- Köszönöm. Semmi bajom.

- Visszategyem a szemvizet?

- Otthagytam a műteremben.

- Megbocsátja talán, hogy a titkos rekesz gombját is megpróbáltam.

Csaba elmosolyodott.

- Megnézte a könyvét, hogy megvan-e? Remélem: nincs benne hiány?

- Sőt éppen azért szólok, hogy több pénzt tett be a nevemre, mint amennyi engem illet, ha ugyan illet csak egy márka is. Mert hiszen ön azzal a pénzzel szabadján rendelkezhetett. Nem vonhatta volna senki számadásra az évünk végén.

Csaba elkomolyodott:

- Nem vagyok rabló. A házasságunk terminusa három hónap múltával lejár. A magyar törvények szerint: ha a nő elhagyja a férjét, és a hivatalos szólításra se tér vissza, a válópör csak a gyermekek fölnevelésére kötelezi a férjet. A mi válóperünk simán pereg le majd.

- De ön nem tartozik vele, hogy visszaadja a móringomat.

- Lehet, hogy a törvény nem kötelez reá. De hát vannak belső törvények is...

Ida becsülő szemmel nézett Csaba arcára.

- Szép nyilatkozat.

- Nem azért mondtam, hogy dicséretet sarlózzak érte.

- De viszont én meg nem fogadhatok el olyan pénzt, amely engem nem illet.

- Mi nem illeti magát?

- Hát az a háromezer korona se, amit apám előre adott.

- Az is a maga pénze.

- Nem. Az az önök kettőjük ügye. Aztán hát, mióta együtt vagyunk, mennyi ruhát vettem és cipőt és kalapot. Csak nem gondolja, hogy elfogadom öntől?

Csaba vállat vont.

- Leszámíthatja, ha éppen...

- És hát a lakásbér is. Önnek elég lett volna egy szoba és egy műterem. És hát ahányszor hotelben, vendéglőben költöttünk, az én külön számlapom...

- Azokat biz én megsemmisítettem.

- Megsemmisítette?

- Meg. Nem volt rá jogom talán?

- De hát hogy költhet ön egy idegen valakire?

- Hogy takaríthatja ön egy idegen valakinek a műhelyét? Hogyan gondozhatja ön egy idegen valakinek a ruháit, lakását, asztalát? Hogy stoppolhatja egy idegennek a harisnyáját? Hogy futhat ön egy idegen valakinek szemvízért?

Ida elpirosodott a stoppolhatja szóra.

- Hát... hát... az már csak úgy... benne van a nők természetében...

- Hát az meg a férfiaknak van meg a természetében, hogy nem fogadnak el semmi olyan szívességet, amit nem viszonozhatnak.

Ida gondolkodott.

- Mégis kérem hát: vegye ki azt a pénzt, ami az én külön költségem, a takarékpénztárból.

- Vegye ki maga, ha éppen annyira fáj az a ruha és miegyéb költsége. Tessék, itt a kulcs. Én nem is tudom, hogy melyik mennyi volt.

- De én tudom, mindeniknek az árára emlékszem.

- Hát tessék: tartsa magánál a kulcsot.

- Nem: csak a könyvet veszem ki.

S indult is a kulccsal. Kivette a könyvet. Visszatette a kulcsot az asztalra. Az íróasztalról papirost vett fel és ceruzát. Mindjárt nekiült, és számolt, számolt.

Csaba mosolyogva nézte: hogyan dolgozik.

- No, ez megint megfesteni való: ahogy egy nő számol.

- Csak nem gondolja, hogy...

- Nem, csak az arca érdekes, mikor gondolkodik, hogy kilenc meg tizennyolc...

Ida félreült az íróasztalhoz. Sebesen firkált. Gondolkodott.

Megint firkált.

- Tessék: 6751 márka csak a ruha és a lakás, az ön egy szobáját és műtermét leszámítva. Jézus Mária! Hát a konyhaköltség?

- Én nem írogattam. Mondtam, hogy a kabátomban a tárcám: vegyen ki belőle amikor, amennyit akar.

- Véltem, hogy írogatja.

- Nem írogattam.

- Mondjuk, hogy havonkint 300 márka volt.

- Annyi nem volt.

- Mondjunk kétszázat.

- Annyi sem volt.

- De annyi volt. A cselédbért is beleszámítva meg a villamosvilágítás meg a fa meg a szén meg más minden. Több is volt.

- Hát számítson kétszázat.

Ida számított.

Aztán megint az utazás költsége jutott eszébe, hogy azt is meg kell felezniük. Azután a napernyője, azután meg az ajándék, amit a keresztfiuknak adtak... Már tizenhatezer márkán is fölül firkált a ceruza.

- Én vegyem ki a takarékból, vagy maga?

- Nem nézte meg a könyvet. Fordítson csak a boríték belső lapjára.

Ida akkor olvasta: Fenntartással.

- De hát mi az a fenntartással?

- Az, hogy csak magának adják ki.

- De hiszen azok nem ismernek engem.

- Próbálja meg, hogy nem ismerik-e?

Ida bámult.

- Soha életemben nem jártam takarékpénztárban.

- Csak lépjen be az ajtón: eligazodik. Annyi pénzt vesz ki, amennyit akar. Akár a teljes összeget is kiveheti.

Idának ez sehogy se fért a fejébe.

El is ment mindjárt három órakor. Belépett. A feliratok csakugyan eligazították. Jelentkezik az ő rekeszénél, hogy pénzt venne ki. Adnak neki egy számcédulát, és kérik, hogy a pénztárnál üljön le.

Néhány perc múlva szólítják:

- Frau Ida von O!

A pénztáros néz egy könyvbe meg őrá. Aztán fogja a bankókat: fizet.

- Hát kérem, honnan tudja ön, hogy én vagyok az a Frau Ida von O?

A pénztáros eléje tette a nagy üzleti könyvet.

- Ide van rajzolva, kérem, az arcképe.

Ida kivette a pénzt. Tette vacsora előtt az asztal szélére a könyvecskével és kulccsal együtt. Hogy majd vacsora végén odatolja Csaba elé.

- Hát jó lesz útiköltségre - nyugodott meg Csaba. - Talán ott is maradunk április végéig Pesten. Talán önnek jobb is.

- Ahogy óhajtja.

- Nem, ahogy önnek jobb. A könyvet én tegyem el? - Ida nézett rá. Elhalványult.

- Magamnál tartsam?

- Ahogy akarja. Most már tudja: hogyan adják ki. Kérheti azt is, hogy utalják át Pestre vala­melyik bankba. Kevesebb az átváltási költsége. Bankcímekkel szívesen szolgálnak - ha kedvesebb önnek, hogy ott a pénze.

Ida olyanokat pillantott, mint akinek pisztolycsövet irányoznak a mellére.

- Miért volna kedvesebb?

- Hát... hogyha van valakije...

- Valakim?

- Valakije, aki miatt talán nehezen várja a terminusunk lejártát. Vagy mondjuk így: ha azt véli, hogy jobb szabadon élnie. A pénz a móringja, most már az ön kezében van. Amint láthatta: csak önnek adják ki. Csakis önnek. Nekem, a férjének se adnák ki, mert az van beleírva a könyvbe: csak egyesegyedül ő veheti ki. A pénzével tehát ön rendelkezik. És hát így, ha van valakije, akihez csak miattam nem lehetett férjhez mennie, mert hát a móringja nálam volt, láthatja, hogy ez a kénytelenség megszűnt. Nem szükséges önnek még három hónapot várnia. Ha azonban ön nem juthat másképp ahhoz a kétszázezer koronához, amelyet az édesatyja a házasságunk egy évi terminusához kötött, akkor maradunk, ahogy eddig. Csak arra kérem mégis, hogy ha eltávozik, ne szótlanul cselekedje. A barátaim azt vélnék, hogy...

Ida fölkelt. Sápadtan, meredten, mint valami márványszobor.

- De ön mit vélne, ha maradnék?

Csaba meghőkölt.

- Semmit. Hát mit?... Egyáltalán nem gondoltam rá, hogy bármiképpen is vélekedjék.

- A polgári házasság-forma nem kötelezett bennünket együttélésre. És mi se köteleztük magunkat semmi ígérettel egymásnak. Csak arra...

- Kérem: minden pontjára emlékszem a szerződésünknek. Becsületemre fogadtam, hogy tiszteletben tartom a mi külön szerződésünket, ahogy ön megszabta. A második pontja így szólt: Akkor válok el, amikor akarok. Ezzel szemben arra kértem, hogy egy évig maradjon velem. Erre ön hallgatott. Nők ígéretét nem szokás becsületszóhoz kötni, de viszont a hallgatásnak beleegyezés a magyarázata a pszichológia szótárában. Hát nem értem: mért sértődik meg azon, hogy odakínálom udvarias aranytálcán: ha tetszik, szabad. A személyével is szabadon rendelkezik, a móringjával is.

Ida szinte leroskadt a székre. A szeme azonban egyre Csabán.

- De az is benne van a szerződésünkben, hogy magunk között idegenek vagyunk...

- Nem szegtem meg. Szíves engedelmét kértem néhányszor...

Ida fölkelt.

- Nem az - felelte méltóságosan -, de hogy maradjak egy idegen férfival egy lakásban?

- Mint eddig.

- Ha azt mondja, hogy elmehetek.

- Csak arra való gondolatból, ha netán óhajtása, hogy elmenjen. Gondoltam: van valakije...

Nem folytatta. Ida behunyta a szemét, és a szempilláján könny csillant meg.

Csaba megrendült.

- De hát kérem... Ida... édes jó lélek... mit vétettem?...

Ida elfordult. A szobájába indult.

Csaba utána szökkent. Fölcsavarta az ajtó mellett a villamoslángot.

- Bocsásson meg, hogy a szobájába lépek, de igazolnom kell magamat: eszem ágában se volt, hogy bármiképpen is eltávolítsam magamtól...

Idának már akkor zsebkendő volt a szemén. Az ágya szélén ült, és az éjjeli asztalkájára borulva szepegett, hogy szinte rázkódott belé.

- Ida, kedves Ida... hát hallgasson meg. Érezheti a hangomon, hogy még csak a gondolata is távol volt tőlem bármi bántó szándéknak. Nem is tudom, hogy mit vett annyira a szívére?

- Kérem, hagyja el a szobámat!

- Ha kijön maga is. Nem fekhetek le azzal a tudattal, hogy magának könnyeket okoztam.

- Kérem, menjen a helyére.

S fölkelt, megtörölte a szemét. Csaba visszatért az asztalhoz. Leült.

Megint fölvette a szivarját.

Ida az ajtóban maradt, az ajtófélfának támaszkodva. Nézett Csabára vizes szemmel.

- Ön kiadta nekem az utat.

- De éppenséggel nem.

- Amikor azt mondta: mehetek, ha kedvem van rá. Hát mondhatja-e tisztességes nő: nem megyek, maradok?

S akkor megint elöntötte a könny az arcát. A kezét a szemére takarta.

Csaba hozzásietett.

- De ha én kérem rá, hogy maradjon.

S ezt mondva gyöngéden átölelte, s megcsókolta Idának arcára tapasztott, könny-vizes kezét.

S ez a magától való mozdulata annyira természetes volt, mint mikor síró gyermeket vigasz­talunk. Sem ő nem gondolt reá, hogy vét vele a szerződésük ellen, sem Ida.

- Ha én mondom azt - folytatta Csaba -, hogy akármilyen idegenül éltünk is egymás mellett, a maga jóságos kezét nem érezhetem idegennek. No, jöjjön vissza: üljön le. És már gondoltam is rá, hogy azon a napon, amikor az évünk lejár, nem nézhetek majd sajnálat nélkül maga után. No, hát ne sírjon. Bocsásson meg, ha vétettem. És a bocsánata jeléül nyújtsa ide a kezét.

Ida nyújtotta. Csaba csókolta. S visszaültek az asztalhoz.

- Csak ha megígéri - rebegte Ida a könnyeit letörölve -, hogy azt a takarékkönyvet visszateszi a maga ládájába, és a kulcsot is a maga zsebébe. Ilyen hirtelen, ilyen idegen országban nekem nincs hova mennem.

- No hát balul értett.

És arról kezdett szót, hogy a következő héten ládába göngyölgeti a képét: térnek vissza Pestre.

- Hát holnap megkezdjük a búcsúlátogatásokat, ha nem ellenzi. Meghívjuk őket egy vacsorára. Csak azokat, csak abba a vendéglőbe, ahol minket fogadtak vacsorával.

Már világos volt neki, hogy Idának nincs senkije.

Viszont Ida meg arra gondolt a keserve orkánjában is, hogy Csaba azért költözik Pestre, és azért kínálta oda neki a szabadságot korábban a terminusnál, mert Csabának most már van pénze, van jövője, tehát visszatér napnyugatról napkeletre: a valakijéhez.

Bizonyosnak is látszott. Azon a napon, amelyen Csaba először említette, hogy Budapestre térnek vissza, Csabának megint levele érkezett, gyászkeretes, mint az előbbi levél, és a címen Jolán írása. Ida ismerte már azt az írást. Csabának könnybe lábadt a szeme, hogy a levelet olvasta, de Idának nem szólt róla semmit. Azonnal az asztalhoz ült, és levelet írt, hosszú levelet. Közben háromszor is megtörölte zsebkendővel a szemét. Aztán a levelet magával vitte, s bizonyára maga is adta fel a postán.

Ida nem találta meg a leveleket, pedig ugyancsak kereste. Különösen a másodikat.

Bár megtalálta volna.

Az első gyászkeretű levél arról szólt, hogy Jolánnak az ura megint kártyázott. Nem is igen vesztett: mégis főbe lőtte magát. Mert a birtokot kivette Csaba a kezéből, s vissza, a húga nevére íratta, s olyaténképpen, hogy a „haszonélvezeti jog” az övé, Csabáé legyen. Bérbe is adta azonnal a birtokot a falubeli földműveseknek, feles haszonra, amely az ő távollétében a húgának fizetendő. Jolánnak csak a négyholdnyi belsőség maradt: a konyhakert, gyümölcsös, baromfiudvar meg a virágos udvar a ház előtt. Jenőnek bele kellett ebbe egyeznie, mert hiszen máskülönben kótyára kerül még a ház is. Persze, azután tétlenségre volt kárhoztatva. Unat­kozott. Mutatkozni is átallotta a házon kívül. S egyszer csak hiába minden eskü és becsületre való fogadalom: megint csak kártya került a kezébe, parasztokkal, kupecekkel a falu kocs­májában.

Maga is érezte, hogy így nem élhet tovább.

A másik levél, amely könnyeket fakasztott a szeméből: a kis Jenő gyereknek a halála volt. Őt csak megvigasztalta az a gondolat, hogy talán olyan ember lett volna, mint az apja. De mi gondolat vigasztalja meg az anyát?