3

Elvégezte hát lassankint a gimnáziumnak mind a nyolc osztályát.

Az érettségi bizonyítványában csaknem annyi volt a jeles, amennyi ürmös-szállítmány érkezett a klastromba. De ürmös nélkül is bizonyára csakúgy lett volna. Egy jó éktelenkedett csupán a bizonyítványban: a latin nyelvből. Nem fájt neki. Más lánynak se volt a latinból jelese. Más iskolában se. Mondták is, hogy mióta világ a világ, és a női gimnázium is gimnázium, soha még nő nem dicsekedhetett, hogy jelese van a latinból. Nem is csoda: latinul csak a Vatikánban beszélnek, s ott sem a nők.

Boldog bizonyossággal várta utána a tedeumot.

- Szabadság, szerelem!

Be-befordult a hálószobába, s érdeklődéssel szemlélte magát a nagytükörben.

Teljesen kifejlett virág volt. Termetre csak közepes, de mégis nyúlánk, mint a méltóságos liliom termete. Arca kissé komolykás arc, mintha mindig templomban járna, állna, ülne, s klastromi színű persze, mint az oltár virágai, szemöldöke kissé magasas, és a szeme már sugaras - távolacskán fekete, közelről szürke, nagyocska, nyugodt szem. Csak épp hogy az ajkai valamivel férfiasabbak, mint amilyet leányok szabnának maguknak, ha ők maguk rajzolhatnák a Teremtő elé, hogy milyet óhajtanak. Csupán a finomsága volt nőies az ajkának, az a vonalka, amely a két ajak közé, széphajlású íjként rajzolódik.

S ruhákon és frizurákon kerengett a fantáziája. Bálba is jár majd télen, de bizonyára előbb is nyári vigadalmakra. Fiatalemberekre szabad a tekintet. Udvarlásokat is elfogadhat már ezentúl. De csak ahhoz megy majd feleségül, aki szíve szerint való. Csakis derék és komoly emberhez, aki már érett gondolkodású; fekete bajszú, és tán szakállt is visel - de nem hosszút; és szorgalmas, becsületes, zenét is kedvelő; és aki őt akkor is elvenné, ha móringja nem volna. Hát csak ilyenhez!

Ezt erősen megfogadta.

„A szerelem mindent pótol - forgatta elméjében Petőfinek egy versét -, a szerelmet nem pótolja semmi.”

S nem is kételkedett a jövendőjén: tudta, hogy az apja nem szegény ember. Módos lányok könnyen megválaszthatják: ki a legméltóbb a kezükre.

A tedeumon már ott ültek a szülők is. De ő hiába kandikált le a sokaságra, nem látta az apja szürke, gömbölyű, nagy fejét. Még csak levelet sem írt az apja, hogy örül a jeles bizonyítványnak. De hát az nemigen szomorította: az apák nehezen mozdulnak levélírásra - tudta a leánytársaitól. Csak az anyák írnak szorgalmasan, meg a leánytestvérek. Ő soha, de soha nem kapott még egy levelet se.

A tedeum véget ért. A folyosó megtelt boldog szülőkkel, ruhaillattal, virágillattal. Szoknyács­kák röpködtek. Leányok csókolództak egymással s az apácákkal, búcsúzóra; ővele is.

- Írj ám.

- Írok, de te is.

Még az igazgató asszony pergamen-arca is mosolygással volt teljes.

Csak az ő apja nem mutatkozott.

Aztán ritkultak, oszlottak. Elcsöndesült a zajgás. Végre egyedül maradt az apácák előtt.

Az igazgató asszony ránézett, s intett neki:

- Jöjjön.

Ida dobogó szívvel követte. S mintha még a járása is súlyos titok volna az előtte haladó fehér-kornétás, vén szent árnyékának...

Mért hívatta? Mit mond majd?

Az igazgató asszony az íróasztalhoz lépett. Aranykeretű okuláréját feltűzte, és az asztalán heverő cédulákhoz nyúlt. Az egyik cédulát odanyújtotta Idának:

- Olvassa.

Telegram volt az. Írógép betűk. Csupa hiba a szavakban:

Kérem, hogy Ida maradhasson még egy évet. Fizetem a költséget duplán. Nincs asszony a háznál, aki gardírozza. Ha netán apáca óhajtana lenni, abba is készséggel beleegyezek. Kiadom a móringját csakúgy, mintha férjhez menne. Tíz nap múltán szóval...

    Ó Péter

Ida vállában hideg vonaglott. Szinte megkövülten bámult a telegramra.

? Nincs asszony a háznál. Hiszen éppen azért is kellene hazavinnie őt az apjának, hogy legyen otthon asszony is!?

?... aki gardírozza. Minek nézik őt? Hát mért nevezik az érettségi bizonyítványt érettséginek, ha még pórázra való pincsi, aki megszerezte!

? Apáca óhajtana lenni. Dehogy óhajtana! A bejáró növendékeket mindig irigyelték ők, bentlakók. Mennyi gyönyörű titkot újságoltak! Fiatalemberek leveleit, fényképeit mutogatták. Táncvigalmakról, színházakról, eljegyzésekről, divatról csevegtek. Bolondítóan szép, új nótákat dúdoltak az órák szüneteiben egy-egy sarokba vonulva. Rácsos kapu, rácsos ablak... Jaj, nem győzték szombatonként elgyónni mindezeket a vétségeket. De ha külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket.

- Mennyi a móringja? - szólalt meg az igazgató asszony.

Nem érdeklődéssel kérdezte. Pergamen-szín arca oly hideg volt, mint a templom kövei. Aranykeretű ókuláján át gondolkodó, hideg szemmel nézett Ida arcára. Mert bizony a növendékekről szóló naplóban Ida akaratosnak, makacsnak, csökönyösnek volt bélyegezve. Évről évre egyre panaszosabban. Noha Ida éppen ezt az egy hibáját nem gyónta meg soha. Mert csak akkor volt akaratos, makacs, csökönyös, ha ártatlanul feddették vagy büntették, vagy ha olyan ételt kellett volna megennie, amely ellen a gyomra tiltakozott. Nem érezte bűnének.

A főasszony hát nemigen kívánta a nyájába. Mégis hát ha jókora a móring, a szerzetben olyan helyre is állítható az efféle maga kényén járó, hogy végre is alkalmazkodik.

- Mennyi a móringja?

Ida felvonta a vállát. Szinte bénult nyelvvel, alig hallhatóan felelt:

- Nem tudom.

- Az édesatyja sohase beszélt róla?

- Soha.

- Mekkora a birtokuk?

- Nem tudom.

Lehetetlen, hogy valamennyire ne tudná.

- Csak a pincékre emlékszem, hogy sok a hordó benne, megszámlálhatatlan. Rég nem voltam otthon.

A főasszony gondolkodva nézett az asztal sarkára.

- Hát majd az édesatyjával beszélem meg, ha eljön. Addig ott lakik a növendék-szobában. Ilona testvér rendelkezik majd önnel.

Ida bókolt, és kábultan támolygott ki az ajtón.

Tíz napra rá, vagy tán inkább tízezer évre rá megjelent az apja. Idát a zongorateremből szólította ki Ottilia máter, s Ida szinte szédelegve sietett a látogatóterembe.

Az apja még nem volt ott. Majdnem negyedóra telt belé, mikor végre hallatszottak a lépései, az igazgatói iroda felől... Tehát ott járt előbb.

Fekete hosszú kabát volt rajta. Az arcán friss beretválkozás. A kalapját a kezében lógatta, s gondolkodva lépegetett, mintha a folyosó fehér-fekete betonlapjait olvasná.

Ida mégis örömmel sietett feléje. Megcsókolta a kezét, arcát. S az örömnek és aggodalomnak váltakozó szorongatásai talán még a ruháján is látszottak a szíve fölött.

- Örülök, hogy jól végeztél - kezdte az apa.

S a legcsekélyebb öröm se látszott az arcán. Inkább aggodalom.

- Hát örülök. Mármost hát kétfelé ágazik az utad: tanulsz-e tovább?

- Minek? - fakadt ki Ida - ha akkora a móringom...

- Minek? A diploma mindig jó. Grófkisasszonyok közt is van, aki... Ma már a leány is csakúgy lehet minden... Csak pap nem. Más minden.

- Én csak asszony akarok lenni.

- Asszony?

- Asszony. A diploma férfiaknak való. Ha asszonynak születtem, asszonyi legyen az életem is.

Az apa mintha nem is hallotta volna.

- Beszéltem az igazgató asszonyoddal. Azt mondja: lehetséges. Két fiatal apáca is jár most az egyetemre. És más klastromokból is. Külön padjuk van.

Idának az ajka már remegett a fájdalomtól.

- Nem vagyok apáca. Mi közöm az apácák padjával?

- Arról is beszélgettünk. Itt nőttél fel köztük. Szeretnek. Százezer korona a móringod. Negyedét leteszem előre. A többit: mikor...

Ida behunyta a szemét. Alig hallhatóan rebegte:

- Nem akarok apáca lenni.

Aztán a hangja egyszerre megerősödött.

- Élni akarok. Asszony akarok lenni. Mért nem mehetek én is haza, mint más leányok? Most már tizennyolc éves vagyok. És még mindig növendékruhában. Más leányok már ebben a korban asszonyok és anyák. Tudom, hogy szép is vagyok: csak annyi a jogom az életre, mint másnak. Vigyen már haza.

És a szeme tele volt könnyel. Az ajka fájdalmasan vonaglott. A kezét könyörgőn tette össze.

Az apa összevonta a szemöldökét, és zavarodottan pislogott maga elé.

- Hát iszen - mentegetődzött -, kihoztalak volna már előbb is, de tudod, hogy nincs asszony­rokon hozzád illő. Mind paraszt. Még az első évet is alig töltötted itten, már próbálgattam mindenféle guvernántot. Csak úgy vaktában nem bízhattalak rájuk: legalábbis három hónap kell, hogy megismerjük: úrinő-e? Vagy csak a képe szent? Egy se vált be... Igaz, hogy fiatalok voltak: a ház unalma nem nekik való. Most hát keresek valami korosat, valami elszegényedett, vén úrinőt, műveltet, aki méltóképpen hordozhat a szárnya alatt.

Ida szeme ijedtre kerekült. A vén úrinő említésére az igazgató asszony szigorúságát érezte elrémülve. Még otthon is?...

- Ne keressen - rebegte a szemét mélyen behunyva.

- De ha muszáj.

- Nem muszáj talán...

S akkor az apja hangja erősödött meg.

- Muszáj. Valami tisztességes hölgy kell melléd. Anya. Leány nem lóghat csak úgy magában. Meg kell várnod.

- Meddig?

- Míg asszonyt nem találok. És nekem ezt a szót, akarok, ne mondogasd! Az én házamban csak egy akarok van: amit én akarok! Anyád is ezt nem tudta megtanulni soha. De te már gimnáziumot is végeztél, maturáltál is. A sok mindenféle tanulmány között azt is megtanul­hattad volna, hogy gyermeknek nem szabad ezt a szót kimondani az apjával szemben: akarok.

- Bocsánatot kérek, édesatyám - rebegte Ida könnyes szemmel -, csak az érzésem nyilatkozott ezzel a szóval: hamarjában nem választhattam illőbb szót... Ne haragudjon.

Mikor az apja elment, akkor gondolt rá, hogy azt kellett volna mondania: ő fogad majd maga mellé, akit alkalmasnak ítél. Ő fogad majd minden házicselédet: szakácsasszonyt, belsőleányt, konyhai leányt, hát fogadhat maga mellé anyapótlót is.

De már nem változtathatott az ügyön. Levélben meg nem írhatta meg, hogy mennyire törné az ajtót kifelé: szokva volt a rendhez, hogy minden levélnek az igazgató asszony kezén kell előbb átmennie. Elolvassák előbb. Ráírják: Láttam - csak úgy mehet ki a levél a klastromból.

Imádkozott Máriához, Szent Ida vértanúhoz és persze Páduai Szent Antalhoz is, hogy segítsenek rajta valahogy. Hát valamelyik aztán meg is segítette: reggelre a derekán érezte a mentőövet, amellyel az árt megúszhatja: rávilágosodott, hogy akármiféle sárkányt is visz az apja a házba, a fő az, hogy kiszabaduljon. Ha egyszer aztán otthon lesz, majd markába szedi ő a gyeplőt.

Ezen aztán annyira megvidámult, hogy aznap hatszor is megnézte magát a tükörben.

Mivel nyerte meg az apja az apácák engedelmét? Vagy hogy püspök engedelmét is? Vagy továbbtanuló növendék címén maradhatott-e benn? - nem tudta. De már hogy ott ebédelhetett az apácák asztalánál, szabadabban mozgott közöttük. Kedvvel hallgatta a pletykáikat - mikor Mária testvér nem volt jelen -, különösen amit csak neki susogott el egyik-másik, s legbizal­masabban egy Paula nevű, pattanásos képű, hamiskás apáca, hogy melyik társa ki volt, mi volt, mielőtt belépett volna a szerzetbe. Csaknem mindenkiről tudta már Ida azt is, hogy mi a kedves nótája, amit titokban dúdolgat, és hogy a klastromi élete előtt milyen férfiképet hordozott a szívében. Mert hiszen a bizalmasság melegében mindenik apáca elsóhajtozza az emlékezéseit egyvalakinek - attól az egytől aztán megtudja a többi is.

Idának igen érdekesek voltak ezek a susogások, ezek a tereferék. S az is, hogy az ebédlő­asztalnál micsoda más teremtések az apácák, mint a katedrán. Egyikről-másikról azt vélte kisebb korában, hogy nem is táplálkoznak, csak valami szent illat és orgonahang minden táplálékuk. A ruhájuk alatt szellemi a testük, csak épp hogy az arcuk földi. És hogy maguk közt is olyan komolyak és tekintetesek, mint a katedrán. Hogy mekkorát kacag némelyik komoly! S a legszentebbnek is hogyan csillog a szeme, ha valami kis megszólást hall a társára, vagy épp egy kis pletykát. Közelről bizony igen földi asszonykák ők is. Még azt a szörnyűséget is hallja tőlük olykor:

- Jaj: bolha van bennem.

Ki is járhatott már a városba is velük mindennaposan. Mert hiszen jártak boltokba, piacra - legtöbbször Amália testvérrel, a ház gondozójával, egy epedő tekintetű kis apácával, vagy a kövér derekú, jó Stefániával, a szakácsasszony apácával, aki oly serény kézzel dolgozik a konyhán, mint valami kocsmároslány az apja konyháján a móringja növelésének tudatában - és ugyancsak érti is: péntekenkint olyan szilvásgombócokat remekel, hogy még a legyek lába is reszket az örömtől. Hát ki is járogatott már. Hol egyikkel, hol másikkal. S olykor más női klastromokba is, mikor szerzeti közös ügyeket kellett megbeszélniük, vagy megbetegedett valamelyik klastromban valamelyik ismerős apáca. Ők mindig az ürmösből vittek olyankor egy palackkal. Ürmöse nem volt más klastromnak. Vitték keresztény szívvel, örömest.

Augusztus végén már levethette a növendékruhát is. A főasszony divatújságot hozatott, és hosszan tanácskoztak egy ebéd után: mi szövetből, milyen szabású ruhát viselhet Ida? Pepita ruhát választottak neki, de kabátkát továbbra is olyan szabásút kellett viselnie, mint a növendékeknek, s felsőkabátot is. A haját azonban felköthette már hátul különféle szimpla fonatokba, és elöl magasra nyomhatta, hogy mégis ne legyen olyan, mint a növendékeké, akik hátul csupán egy fekete selyemcsokorral köthetik egybe a hajukat. Szobát is külön szobát választottak neki: az egyik vendégszobát. És hát hogy ne tétlenül maradjon a klastromban, helyettes tanár lesz közöttük: a zongora tanításában helyetteskedik majd, Eufrázia testvér mellett.

Ida örült ezeknek a kis változatosságoknak. De az elméje mégiscsak azon motollált, hogy hogyan juthatna haza. Ha kapucsendülést hallott, mindig megrezzent, és fülelt, hogy a kapus mellé osztott apáca őt szólítja-e.

Arra is gondolt néha, hogy talán nem az apja jön majd érte, hanem az az ismeretlen asszony, aki a hatalmaskodást gyakorolja majd őrajta. Egyszer arra is gondolt, hogy talán Bodoky látogatja meg.

S akkor édes elzsibbadással hajtotta le a fejét.

Közben megint megnyílt az iskolai év. A virágocskák besereglettek. Véniszankte után a nagyteremben gyűltek össze. Az igazgató asszony felolvastatta a szabályokat, és elmondta a szokásos intelmeket. Ida is ott állt az apácák között - szélről persze. Az igazgató asszony bemutatta a növendékeknek:

- Ó Ida kisasszony a zongora-gyakorlásban segédkezik majd. Minthogy azonban még nem vétetett fel a szerzetbe, a címe nem kedves testvér, hanem kedves kisasszony. A növendékek éppúgy engedelmeskedjenek neki a tanítás órájában, mint a kedves testvéreknek.

Idának kellemes volt eleinte, hogy ahányszor megjelent a folyosón vagy a zongorateremben, a leánykák csakolyan tisztelettel bókoltak neki, mint az apácáknak, különösen az alsó négy osztálybeliek. A járása méltóságosabbá vált, a szeme komolyabbá, minden mozdulata: mint ahogy Mária testvér szokott.

Az apácák bizony más professzori helyettesítéseket is bízogattak reá - ha valamelyikük betegeskedett, vagy más okon kellett mulasztania. De a konyhán is gyakorta helyettesítette az ügyeletes apácát. Ő mérte ki a lisztet, zsírt, fűszert - bizonyára gondosabban, mint maga az apáca. Rendelkezett, parancsolgatott. És néha, feledve Mária máter méltóságos példaképét, nagy kedvvel forgatta a főzőkanalat is.

Az iskolában nem volt annyira szigorú. Soha senkit nem dorgált, nem büntetett - mert ezt Mária testvér se szokta, sőt ha valamelyik kislány jól felelt, meg is feledkezett a méltóságáról:

- Jaj, gyere ide: hadd csókoljalak meg! - fakadt ki örömében.

Azonban ha zajongtak, olyan szigorúan szólt rájuk, hogy jobban megrettentek, mintha Mária testvér szigorodott volna rájuk.

- Csendet kérek!

Dermesztően tudott nézni, egyszerre hideggé vált, erős szemével.