4

Október vége felé Ilona testvér odasúg neki az ebédlőben:

- Az édesatyja Pesten van. Kérje ki az irodából az újságot. Pöre volt. Valami lengyel borkeres­kedővel.

Az újság az igazgatói szobában volt. Ida nehezellte, hogy elkérje. Elég neki annyi is, hogy az apja Pesten van.

A kanál szinte zörgött a foga közt, alig bírt ebédelni. Minden gondolata azon forgott, hogyan mondja meg az apjának, hogy megváltozott a gondolata: elfogad akármiféle asszonyt vezető­jének, csak hazajuthasson. Van-e már olyan asszony? Vagy várnia kell még? Ha azt mondja az apja, hogy várjon még, ő maga ajánltat olyan asszonyt valamelyik apácával. Csak ki a ketrecből, ki! Mentül hamarabb!

A délután izgalmas várakozásban hosszalkodott. Három órakor történelmi órára kérték helyettesítőnek, mert Gemma testvért torokfájás foglalkoztatta. Ida csak ült a katedrán, s feleltetett. De nem is hallgatott rá: ki hogyan felel. Kifelé fülelt: hall-e hangokat a folyosón?

Óra végén csakugyan nyílott is az ajtó: Klára apáca kornétája fehérlett be. Hívón intett Idának.

Ida elsápadt izgalmában.

- Apám?

- Nem. Valami kisasszony van itt.

Egyszerre tudta, hogy Bogár Ella. Három éve, hogy nem látta. Mióta bejelentette, hogy cuk­rász­boltban segédkezik, nem jelentkezett többé tanulásra. Ida gondolt néha reá. Bizonyosan megtalálta a helyét - gondolta -, kellemesebb is fiatalemberek között, kávés és fagylaltos asztaloknál, hogysem az iskolai padokban. Vajon mi hozta most megint?

Szombat volt aznap. Honnan tudja Ella, hogy őt már szombaton is meglátogathatja? Az apja talán a vasárnapot várja, mint növendékkorában? De hát jó, hogy legalább Ella jött el: a gyötrő izgalomra csillapító balzsam lesz egy kis csevegés.

A folyosó ablakain át beviláglott a nyugvóra hajló nap narancsszínű fénye, épp a látogató­szoba elé. S a fényben az ajtó előtt állt egy pompás fehér strucctollas kalapú hölgy, térdig érő, sötétzöld bársony felsőkabát rajta. Alatta rövid, fekete selyemszoknya. Magas sarkú lakkcipő. S viruló arcát homlokára omló kanáriszín hajfürtök szépítették.

Mosolyogva várta Idát, s büszke nyakkal, mint ahogy páva nézhet a szimpla jércére.

Ida szinte káprázó szemmel közeledett.

- Ella, maga az?

- Én vagyok. De már nem Ella: Nóra a nevem. Erre jártam: eszembe jutott. Már mondok, megnézem: itt van-e még? A kapusapáca mondja nagy örömömre, hogy itt van.

Ida megnyitotta a kilincset, és szimmogva találgatta: micsoda parfüm szaglik Ellának a ruhájából?

A társalgóban nem volt senki.

- Tessék. De hát hogyan, hogy Nóra?

- Hát Ella olyan közönséges... Már a vicelányok is Ellák. Ugye csodálkozik rajtam? Színész­növendék vagyok. Már második éve. Színpadon is játszom. Díjakat kapok. Azt mondják, tehetséges vagyok.

Elcsevegte: hogyan került a színésziskolába. Egy vén színésznek köszönheti. Az is tanár, mióta nyugalmazták.

Bent uzsonnázott az is a cukrászboltban - aludttejet. Igen kedves ember, nemes gavallér szív. Másnap, harmadnap is meg jelent. - Magát - mondta - az Isten is színpadra teremtette.

- De hát hogyan juthatnék én oda? Hiszen iskolába kell járnom.

- Semmi akadályba nem ütközik, majd elintézem, hogy díjtalanul vegyék fel.

- De hát iskola...

- Írni, olvasni tud?

- Hát hogyne: polgáriba is jártam majdnem két évet.

- Elég: ilyen csinos pofikának elég. A fő a pofika.

- De hát ruhám sincs.

- Azt is adok: maradt az én feleségemnek annyi minden kacatja...

S adott belőle mindenfélét, csak persze újravarrjuk. Igen kedves, jó ember. Nagy művész.

A szemöldökét emelve mondta a nagy művészt. Aztán nevetve tette hozzá:

- Nagy kutya!

A fogai fehérek voltak, az ajka piros. Aztán elkomolyodott.

- Ó, azóta sok minden történt. Csak a maga helyzete a régi, szegény jó Idám. Ej, de mit is magázzuk egymást: szívesen fogadod talán...

Ida kissé megütközött, de aztán kezet nyújtott. Tetszett neki Ellán, hogy olyan elevenen pezseg a vére, hogy olyan csupa élet, szabadság - bizonyosan szerelmese is van már. Mégis hát a színpad: az apácák nem vesznek be olyan növendéket bentlakónak, akinek az apja vagy anyja színész.

S Ellának a kalapját szemlélte. Ha kijut a klastromból, ő is olyan kalapot vesz, épp olyat, csak tollára kisebbet.

- És van magának... neked... arra a pályára kedved?

- Hogyne volna - mozdított a vállán hetykén-vidáman Ella, vagyis Nóra -, színpadról könnyű férjhez ugornunk. Grófot, bárót is kaphatok. Csodálkozol? Semmi lehetetlenség nincs benne. És hát mi más a leány fő ügye: jól jutni férjhez. Apámék ezt a szerencsémet ugyan meg nem teremtik. Mit adhatnak ők móringul? Három rigót? Azért ugyan el nem vesz egy csaposlegény se. Hát megteremtem a szerencsémet én magam. Gróf vagy báró! Alább nem szállok. Méltó­ságos asszony leszek, vagy tán feljebb is.

S diadalmasan nézett Idára.

Aztán körültekintett, s elmosolyodott.

- Te, szabad itt cigarettázni?

Idának elnyílt a szeme.

- Nem tudom.

- Bizonyosan szabad. Hiszen férfiak is járnak ide.

S már elő is csillant tarsókájából ezüst kis cigarettatartója. Felpattantotta. Nyújtotta Idának.

Ida szent rettenettel hárította el.

- Soha nem próbáltam.

- Annál inkább.

- Nem, nem.

Nórának azonban már az ajkai közt fehérlett a cigaretta. Gyújtója is volt elegáns kis ezüst tokban. Rágyújtott. Lakkcipős lábát keresztbe vetette, és gyönyörködve fújta a szája szögletén az illatos füstöt.

- Én bizony megszoktam - mosolygott diadalmasan -, a színiiskolában minden óraközi szünetben cigarettázunk. Fiúk, leányok, mind, mind. Ez már velejár a művészettel.

A székére szökkent. Felült az asztalra. A széket csak zsámolyul hagyta a lábának.

- A fiúk nagy kutyák. De igen udvariasak irántunk. Csókos szerep is van. Olyankor már előre figyelmeztetjük őket: - Vigyázzon, mert bizonyisten pofon ütöm! - Szemtelenek néha.

Kedvvel csevegett, kacarászott.

S ahogy ott ült keresztbe vetett lábbal, vígan fúvigálva a cigarettafüstöt, az ajtóban egyszerre csak megjelent Ó Péter, s mögötte tárt szemmel a mindenes apáca.

Mind a két lány megzavarodik. Ida elvörösödve siet az apja elé. Ó Péternek azonban csak Nórán áll a szeme.

- Lehetetlen - bámul -, maga Bogárnak a leánya? Hát hol él az én öreg jó barátom? Kérem, csak szívja tovább a cigarettáját: magam is rágyújtok.

Sajnálkozva hallgatta, hogy Bogár a gázgyárban dolgozik, és hogy alig százötven korona a havi fizetése.

- Kérem, Nórácska, csak mondja meg neki, hogy költözzön vissza hozzám. Én több fizetést adok neki. Mindig is sajnáltam, hogy olyan csekély ok miatt különböztünk meg... Hol laknak? Magam megyek érte.

Nyájasan, melegen beszélt Ellával, vagyis hát Nórával. Csak azután fordult a leányához is. Elmondta, hogy még mindig nem talált olyan asszonyságot, akire rábízhatná, de most egy özvegy bárónét ajánlanak, annak ír majd, hogy eljöhetne-e.

Ida boldogan hallgatta.

- Úgy van-e anyám szobája, ahogy életében volt? - kérdezte álmodozó szemmel.

- Úgy.

- Az óra is? A barát...

- Az is. Csakhogy biz az ritkán harangoz már.

- Majd harangoz, ha otthon leszek. Ugye az én szobám lesz akkor?

- Hát persze hogy a tied.

Jókedvű volt. Vidám szemmel nézegetett a leányára és Nórára. És nagy fellegeket bodorított a szivarjából.

Aztán együtt mentek el Nórával.