5

Ida hát várt és várt megint.

De hát olyan nehezen indul-e az a báróné? Bizonyára nem írta meg neki az apja, hogy az ő lakásuk címeres kúria volt valamikor: kertje is van az udvar hátulján.

Karácsony felé érkezett egy levélke: lila tentával jobbra-balra dülöngő betűk, gyerekes írás. Idának remegett a keze, mikor felbontotta. Az alul írt név: Nóra.

Kedves Idám

Örömmel értesítelek, hogy atyám ismét a régi helyén ül, s atyáddal a legjobb barátságban. Csak épp hogy nem ott lakunk már a ti házatokban, hanem mellette, majdcsaknem a szomszédban. Tegnapelőtt nagy vacsora volt nálatok, s engem átkérettek, hogy danoljak. Persze anyámmal mentem. Daloltam és fütyültem is rigósan. Óriási siker! Igen víg itt az élet. Sok a fiatalember is a városban. Magam zaklatom majd most már édesatyádat, hogy hozzon haza.

Ida csak bámult a levélre. Víg élet. Az ő apjánál víg élet? El nem képzelhette, milyen az ő töprengő homlokú, lógadozó fejű apja vígan? De a szíve egyben örömtől is dorombolt, hogy Nórában olyan jó barátra talált.

Köszönöm. Csak zaklasd, zaklasd! - felelte egy Mária-képes levelezőkártyán.

S várt és várt tovább.

Azonban múlt a karácsony, múlt a tél hónapja: sem az apja nem jelentkezett, se Nórától nem jött többé levél.

Szinte toporzékolt már türelmetlenségében.

Iszen, ha pénze volna!... De hát az ő kezében még nem fordult meg pénz soha. Se ékszere nincs, hogy eladhatná. S ha volna is: merre a vasúti állomás? Hogyan szokás a vonatra helyet fizetni? Mindezt hallotta ő már az apácák beszélgetéseiből, mégis homályos valami volt neki. A dajkájára gondolt sokat, hogy bár meglátogatná még egyszer: tőle kérne pénzt, vagy vele utazna haza. S ha már egyszer otthon van, az anyja szobájában, a maga szobájában, az apja csak nem vetné ki?

A böjt első hetében történt, hogy a zongora-gyakorló órán egy belső növendék, Mészkuthy Jolán nevű, egyszer csak az akkordok fölé emeli a kezét, de ahelyett, hogy lecsapna, Idára néz nagytitkosan, bizalmasan:

- Titkot tudok.

Idának elnyílik a szeme.

- Micsoda titkot?

- Mondja előbb: bizonyisten. Mert én is csak úgy tudtam meg.

- De hát olyan fontos?

- Mondja: bizonyisten, hogy nem adja tovább...

- Bizonyisten, no.

- Fazekas levelet kapott.

Ida egyszerre tudta: milyen levélről van szó. Az ő növendékkorában is gyakran kelt ilyen suttogás. Kelt valahol, mint mikor a nádasban susogás keletkezik egy helyen, s mint valami láthatatlan lélek, végigsusog a nádszálak között. Minden növendék susog a másiknak:

- Fazekas levelet kapott.

A suttogás persze elhat az apácákig is. A levelet elkobozzák. A bűnöst megbüntetik, hogy eltitkolta. A külső növendéket meg kizárják, aki becsempészte a levelet, kizárják az iskolából. Tíznél is többször történt az ő iskolázása folyamán. Sőt egyszer egy belső növendéket is kicsaptak, mert a választ is megtalálták nála, s abban az a szörnyű sor éktelenkedett: Csó­kollak Mucuskám, s utána egy 1-es szám és annyi nulla, hogy Pitagorasz is belekompolyodott volna a kimondásába.

Az apácák meg voltak rémülve.

- Métely van a nyájban! - rebesgették aggodalmasan.

A bűnöst külön zárták, s másnap már nem volt az intézetben.

Hát Ida elszörnyedt. A Fazekas-leány jámborka, szőke leány volt, neki különösen kedves tanítványa, csak hatodik osztályos, alig tizenöt éves. Nem is valami szép, csak épp hogy orra, szája rendes. A haja rövid, alig váll-közepéig érő, és a szeme fiús, barna szem. Ida azért szerette, mert az az egy leány verte csak pontosan a taktust a zongorán. A többit mind fékeznie kellett a hosszú hangjegyeknél, és hajtania a nyolcadokban és tizenhatodokban. Azt is tudta róla, hogy püspök-ajánlotta, ingyenes növendék, egy szegény, özvegy tanítónénak a leánya.

- Mi van abban a levélben? - kérdezte a Mészkuthy-leányt aggodalmasan.

Jolán vonakodott:

- Nem mondhatom meg: bizonyistenre fogadtam. De borzasztóan szerelmes. Bisi a neve.

- Bisi?

- Az. Bisi. Világosan így van írva a levél végén lent: Bisi, i-vel, nem y-nal. Bisi. Odavaló, ahová ő. Tanítóképzőintézeti tanuló.

- Mégis hát ír valami olyat?...

- De ír ám. Mondja: bizonyisten.

- Bizonyisten.

- Hát ilyeneket ír: „Úgy szeretlek, mint a nap a tengert, mint az ég felhője a szép Balatont.” A többire nem emlékszem. Csak a végére, hogy: „Csókollak, mint gerlice a párját.”

Ida édes borzongással bámult a leányra.

De csakhamar megjózanult.

- Fusson fel Fazekasért. De ne mondja, mért hívatom.

A leány röppent.

A Fazekas-leány jött. Olyan egykedvűen jött, mintha nem is szerelmes levél volna, amit kapott, hanem csak szalmacsutak. Jött. És nyugodtan nézett, hogy mért hívatja Ida.

- Szerencsétlen! - robbant reá Ida - adja ide azt a levelet! Hiszen kicsapják!

A leány elsápadt.

- Nincs nálam - rebegte.

S a szeme gyűlölettel villant Mészkuthyra.

- Hol van?

- Az imádságos könyvemben.

- Akárki megtalálhatja.

- A tokjába rejtettem. Beragasztottam.

- Hozza ide rögtön.

A leány szeme már akkor tele volt könnyel.

- Feljelent?

- Nem. De mégis látni akarom. A lány elsietett.

A Mészkuthy-leány végzett is már, mikorra visszatért, s a helyén egy gömböc fekete leány ült, és baggatta a billentyűket.

Ida intett a háta mögül. Fazekas odanyújtotta a levelet.

- Az Istenért, meg ne tudják - susogta esdeklőn -, és ne tépje el. Húsvéti szünetre ha megyek, magammal viszem.

- És találkoznak is?

A leány hallgatott.

- Mehet - mondta Ida szigorúan.

S míg a kis gömböc tovább baggatta az akkordokat, ő a háta mögött mohó szemmel mélyedt a levél olvasásába. Valóban ott ékeskedett benne: Úgy szeretlek... mint az ég felhője a szép Balatont. Csupa ostobaság, de csupa édes remegés minden szó, mint ahogy a rét virágai rezegnek, mikor szellő borzolgatja a mezőt. És csupa édes Angyalom, angyali Gyönyörűm - az Angyalom és Gyönyörűm mindenütt gondos-szépen kikalligrafálva. A levél végén: Csókollak, mint gerlice a párját. Ez a mondat különösen tetszett Idának, noha sohasem látta, hogyan csókolja a párját a gerlice.

A levelet még egyszer elolvasta, s alatta a Bisi nevet is. Aztán este megint elolvasta a szobá­jában, mind a Bisi névig. Reggel megint elolvasta, és zsebre tette, hogy visszaadja a leánynak. Már kereste is, de aztán arra gondolt, hogy megtalálhatnák nála: a zsebében hagyta.

Délután Sylvana máter szólította magához - a számolások tudományának professzora a leány­gimnázium I-IV. osztályaiban, akit félpúpú tevének neveztek maguk között a tiszteletlenek -, hogy segítsen a számtani írásműveletek átvizsgálásában.

Ida segített.

Este végre találkozik a leánnyal. A zsebébe nyúl.

- Fazekas - mondja neki halkan - égesse el... Mindjárt vacsora után égesse el.

S közben nyúlkál a zsebébe. A levél nincs.

Nincs! Nincs!!

Eszmélkedik, hogy a zsebkendőjét Sylvana máternél vette elő. A levél a zsebkendő mellett lapult: csak ott fordulhatott ki.

Siet Sylvanához. Ha rosszul fogadja is a máter, majd könyörög neki. Nem olyan máter az, hogy ne könyörülne a kis Fazekason.

Siet. Aggodalommal néz az ajtóra. Az ajtón már nincs a kulcs.

Siet a refektóriumba.

Apácák csoportja Sylvana körül: susognak. A belépésére megfordulnak, s a szemük rajta marad Idán, hideg-csodálkozón, mintha valami idegen lépett volna a terembe.

Idának az arcába futott a vér. Mit gondolnak ezek az apácák? Kiáltani szeretett volna: - A levél nem az enyém! - De a leányra gondolt, hogy azonnal kicsapják. Hallgatott. Különösen égette az arcát az a mint gerlice a párját... Micsoda ostobaság!

Másnap az igazgatói irodába szólította egy apáca - Ilona testvér.

A szobában már ott találta a főasszony előtt a Fazekaslányt meg a Mészkuthy-lányt, s egy harmadikat is, akit csak látásból ismert. Mind a három leánynak vörös könnyfoltok tarkázzák a képét, és sírástól vizes az arcuk. A szoba levegőjében hideg vészárnyékok.

A főasszony még nem végzett Fazekas Boriskával.

- Mi a keresztneve annak a fráternek?

- Mihály.

- Tehát Bisi Mihály.

- Nem, kérem: Putnoky Mihály.

- Ide nem az van írva. Maga valótlanságot állít!

A Fazekas-lány sírástól fuldokolva rázta a fejét:

- Nem, kérem legmélyebb alázattal: ő csak tréfából írja úgy Misi helyett. Mert egyszer náthás voltam, és...

- Elég. Álljon amoda.

S a főasszony fagyos szemmel fordult Idának:

- Mért nem jelentette maga azt a levelet?

A maga szó szinte meglökte Idát. A növendékeket a felső osztályokban már kisasszonyolják, ő meg most már helyettes professzor is.

- Nem éreztem kötelességemnek - felelte Ida sértődött hidegen.

És szembenézett a főasszonnyal.

- Nem érezte kötelességének? - képedezett a főasszony - a klastromnak ilyen gyalázata magának semmi?

Ida előtt szinte megmerevült a levegő is. De rabságának minden fájdalma a mellébe gyülem­lett: mit parancsolgat neki ez az apáca! Ha kastély szülöttje is, de azért valójában csak apáca.

Már akkor nem nézett az apácákra félő áhítattal. Tudta, hogy nagyobbrészt szegény csalá­dokból valók, és nem a tömjénillat vonzotta őket a klastromba. Még a főasszony grófi nőt se. Hanem ahogy őt is betette volna az apja, meg még prózaibb okok: egy lovászlegénnyel való barátság például épp a főasszony múltjában. S még ő leckézteti? Semmi köze vele! Csak a kénytelenség tartja őt itt, nem fogadalom.

- Semmi gyalázatot nem látok az ügyben - felelte elszántan -, minden leánnyal megtörténhetik, hogy írnak neki. A bűnös legfeljebb az lehet, aki becsempészi a levelet.

A Fazekas-leány fölemelte az arcát. Könnyes két szeme meleg hálával tapadt Ida arcára.

A főasszony szeme szinte rájegesült.

- Semmi gyalázat? Magának az ilyen förtelmes ügy nem gyalázat?

- Nem tudok semmi förtelmes ügyről. Ez a kisasszony tizenhat éves. A szabadságait otthon tölti: megismerkedett egy tisztességes fiatalemberrel. Szeretik egymást. Férj és feleség lesznek idővel. Ez az élet rendje.

A főasszony szeme szinte kidagadt a haragtól.

- Hol tanulta ön ezeket az istentelenségeket? Menjen előlem!

Ida csak állt emelt fejjel, színtelen arccal. A szemében keserű dacosság.

- Nem istentelenség - felelte katonásan emelt arccal -, a szívet Isten azért alkotta, hogy szeressünk. Ez a leány nem bűnös. Az a bűnös, aki a szívét eltiporja.

- Micsoda hangon beszél ön velem!

- Az igazság hangján, méltóságos asszonyom!

S állt fölvetett fejjel, sápadtan, de büszkén, mint valami kémtiszt, aki ellenséges tiszt előtt áll, s tudja, hogy golyó vár reá, mert polgári ruhába öltözve ártott az ellenséges hadnak.

A főasszony arcát akkor az egyszer látta Ida vörösnek, és a szemét haragtól karikásnak.

- Takarodjék! Még toppantott is.

Ida meghajolt, és halványan, de nyugodt járással távozott.

Egy óra múlva két apáca lépett be hozzá, Paula testvér és Ilona testvér, s a nyomukban egy cseléd egy nyaláb fehérneművel. Mind a két apáca oly hideg arcú, mintha egy órát töltöttek volna előbb a jégveremben.

- Kisasszony - mondta Paula testvér -, szedje össze a holmiját. Még ebben az órában utazunk. Hazakísérjük önt.