HARMADIK RÉSZ

1

Délután háromkor meg is érkezett Ó Péter. Másodmagával jött be az autón, egy drapp-szín felöltős, cilinderes fiatalemberrel. De csak eltöffögött a ház előtt.

Távolabb állt meg, a Városi közfürdő előtt. Ott a cilinderes úr leszállott. Néhány szót váltott Ó Péterrel, és bement a fürdőbe. Bizonyára idegen, mert kofferrel érkezett. A fürdő külső épülete vendégfogadó. Tehát oda száll.

Ó Péter visszakanyarodott az autón, és megint csak eltöffögött a ház előtt. Odább valamivel stoppolt, ahol Bogárék laknak. Ott kiszállt, és bement a házba.

Az autó üresen tért vissza a fürdő elé. A sofőr leszállt, és egy arra haladó iparosféle asszonyt állított meg. Az asszony összébb vonta a nyakán fekete nagykendőjét, mert az utcán hideg szél fújdogált. Az ég is felhős volt és borult.

Mindezt Ida az ablakból látta.

Ha az apja telegramjában nem lett volna: otthon találjalak - kiment volna az apja elé a vasúti állomásra. De hát mért nem jött az apja egyenesen? Ha olyan sürgős volt, hogy otthon találja. Mért ment előbb Nórához?

Állt az ablakban, és nézett. A klastromi ruhája volt rajta, s a kezében a Házassági jogról című könyv. Arcának halványságából nyugodt két szeme a szokottnál is erősebben feketéllt.

Negyedóra múlva Ó Péter kilükkent Nóráék házából, és sietve lépkedett haza.

Ida fenn az ajtóban várta. Az apa arca mogorva volt.

Se nem üdvözölte a leányát, se meg nem csókolta.

- Öltözz az új ruhádba - mondta ridegen -, és várj a szalonban.

A maga szobájába ment.

Ida fölvette a fekete ruháját. A haját szimplán hátrafésülte, mint a klastrom utóbbi idején. Beült a szalonba.

Az ebédlő ajtaja nyitva volt: hallotta, hogy az irodában beszélgetnek. De jobban csak az apa hangja hallatszik: teljesen üzleti hideg beszéd. A másik hang idegen férfihang. A szavakat nem értette, de nem is fülelte.

- Valami borvétel - vélte -, hálistennek, legalább félretolódik a fejében Nóra panasza, nyávo­gása, nem lesz annyira ingerült reám. És ha hozzájuk kényszerít, ez a fekete ruha éppen illő lesz a jelenethez: temetési toalett.

Fölkelt, s az ablakhoz állt.

A nyugovásra hajló nap besütött a szalon udvari két ablakán. Olyankor le szokta Ida ereszteni a kárpitot, hogy a bútorok zöld színét a nap ne fakítsa. De akkor nem gondolt reá. Csak állt az utcai ablaknál, és bámult a háztetőkre.

De nem állt ott egy miatyánk-hosszat, az iroda ajtaja megnyílt. Az apja tekintett be:

- Itt vagy?

S egyben kitárta az ajtót.

- Tessék - mondta valakinek.

Az ajtóban egy fekete-redengotos fiatalember jelent meg, komoly, de jóképű, szőke fiatal­ember. A lépése, magatartása, mint valami polgári ruhába öltözött katonáé. A haja szőke, és minden hajaszála különálló, mint a kefe sörtéi.

A tekintete egyszerre Idára tapadt az idegennek.

Ida jobban csak az apját nézte kérdőn, várakozón. No, igen zord arc.

- Balogh Csaba úr - mondta hideg bemutató mozdulattal Ó Péter -, a férjed. Holnap délután esküdtök.

Sarkon fordult. Visszatért az irodájába.

A szavai oly nyersek, parancsolóak voltak, hogy ha mennykő csapott volna le a szalon köze­pére, Ida nem állhatott volna ott rettentebben, siketebben.

Csaba maga is elképedve, szinte káprázó szemmel állt a leány előtt.

Ida mozdulatlan márványszoborként meredt a gombig idegen úriemberre.

- Bocsánat - szólalt meg végre Csaba, szinte remegő ajkkal -, nem így gondoltam...

S elmosolyodva rázott a fején.

- Az ön édesatyja kissé különös ember... Véltem, hogy előbb csak bemutat...

Ida csak bámult rá, mint valami tengeri szörnyetegre, mely a habokból csap fel. Aztán mélyen behunyta a szemét. Leült, szinte leroskadt a karosszékbe. A feje lecsüggedt.

Csaba csak állt. Állt. Az arca már nyugodt volt. Széttekintett. Aztán megint csak a leányt szemlélte. Nézte nyugodt-csodálkozón, sajnálkozón. De némi megvetéssel is.

- Bocsánat - ismételte hideg-udvariasan -, nekem semmi részem édesatyja-urának kissé nyers kijelentésében. Nem közölte velem előzőleg a formát, amellyel bemutatott.

Ida mint valami haldokló emelte föl a fejét, s megvető-hidegen nézett Csabának a lábára, arcára.

- Hát nem azért jött?

- De azért jöttem.

Ida föltápászkodott, fölkelt.

- És azt véli, hogy én férjhez megyek? Így?! - Csabának elnyílt a szeme.

- Azt vélem-e? Hiszen hirdették. De bizonyára megvan a joga rá, hogy elutasítson.

- Megvan rá. Istentől.

- Eszerint elutasít.

- El!

És a szemébe nézett Csabának keményen, hogy mondta:

- El!

Csaba azonban csak állt, mintha kővé vált volna. Állt, és bámult a méltóságosan komoly és sápadt leányra.

- Engedje meg, de mégis megmondhatná talán, hogy mi a kifogása ellenem?

- Maga a cselekedet! Nem tudom, kicsoda, micsoda. És nem is érdekel tudnom.

Ezt mondva büszkén és dacosan nézett Csabára. Mintha egyben azt is kérdezné, hogy mért nem megy már.

Csaba vagy hármat pillantott egymás után. Még mindig ott állt.

- Bocsánat - mondta végre -, de ez nem az én mulasztásom. Édesatyjának illett volna talán némi ajánló szócskával is megmondania, hogy újságíró vagyok, s hogy olyan családból származom, amelynek tagjai előtt csak nyílni szoktak az ajtók, nem pedig becsukódni. Vagy legalább annyit mondott volna: Fegyházban nem ült.

- És mégis így házasodik? - Csaba fölvetette a fejét:

- És maga így megy férjhez?

S lesiklott a szeme a leány cipőjére, s vissza az arcára. Ida sápadt volt. Leült. A feje ismét a tenyerébe kókadt. Künn egy kocsi dörgött el az ablakuk alatt, és csakhamar elhalkult a zaja. A szoba ismét csendes volt, mint a kripta. Ida bágyadt mozdulattal intett a székre.

Csaba leült.

S ültek hallgatva. Csaba a leányt csodálva, a leány a tenyerébe hajtott fejjel.

Az óra ketyegése hallatszott csupán a szalonban.

Ida mozdult meg végre. Fölemelte az arcát, ahogy kínpadon ülő nézhet, hogy mi vár még reá. Csaba ült egyenes derékban, nyugodtan, elszántan, a szeme mindig a leány arcán.

Ida megszólalt, mint ahogy szigorú vizsgálóbíró kérdez:

- Milyen vallású ön?

- Amilyen ön.

- Eszerint tudja: hogyan történik az esketés?

- Tudom.

- És rámondja, hogy szeret?

- Miért ne? Minden keresztény vallásnak főparancsolata, hogy szeressek minden embert.

- A pap nem úgy érti.

- Az az ő ügye, hogy mit, hogyan ért.

Ida csak nézett, ahogy gonosztevőre néz a vizsgálóbíró: hideg utálattal.

- Nekem is ügyem - szólt aztán férfiasan. - És arra gondoltak-e atyámmal, hogy az első kérdés ez: Kényszerített-e téged valaki?...

- Az a második kérdés.

- Jó, hát második: Kényszerített-e téged valaki akár szóval, akár cselekedettel?

- Ha önnek egyéb aggodalmai nincsenek: ezt az aggodalmát könnyen eloszlathatom.

- Könnyen?

- Nem megyünk oltár elé: csak a polgári házasság szerint kelünk egybe.

Ida összevont szemöldökkel nézett maga elé. Csaba hallgatott.

Behallatszott hozzájuk, hogy Ó Péter fel és alá jár a szobájában, hogy egyszer megáll, mintha leülne, de megint csak járkál tovább.

Végre Ida fölemelte a fejét:

- Tisztességes úriember ön? - Csaba fölkelt, és fölvetette a fejét.

- Ezt a kérdést még senki se merte hozzám intézni, gyalog. Mondtam, hogy nem ültem Illaván. Még csak vádolva se voltam soha. A munkámból élek. Senkinek nem tartozom se pénzével, se becsületével.

Ida is fölkelt.

- Egy órai gondolkodásra kérek időt - mondta fájdalmasfehér arccal -, egy órát csak adnak. Halálra ítéltnek is adnak.

Annak három napot adnak. Csaba meghajolt.

- Maradhat itten - rendelkezett Ida. S a szobájába távozott.

Hallatszott, ahogy föl és alá jár, meg-megáll. Hallatszott, ahogy fohászkodik, mintha lelke szakadna. Hallatszott, hogy egy könyvnek a leveleit forgatja sebesen.

Ó Péter bedugta a fejét:

- Hol a leány?

Csaba intett, hogy a szobában.

Ó Péter látta Csaba arcán, hogy várakozó, tehát a leány nem szegült ellent egy toppra.

Beljebb lépett, és elővonta a szivartárcáját:

- Gyújtson rá, kedves öcsém.

Csaba komoly arccal intett tagadón. Az ő arca is olyan volt, mint aki a vádlottak padján ül, míg a bírák bent a szobában, a fején tanácskoznak. Ó Péter visszavonult.

Félóra se telt belé. Ida kilépett.

Az arca olyan volt, mint a vérpadra lépő Stuart Máriáé. Csaba fölkelt.

- Hozzámegyek önhöz - kezdte a leány szimplán -, de bizonyára rendjén valónak érzi, hogy a polgári házasság mellett külön szerződésünk legyen. A polgári házasság is csak szerződés.

Csaba meghajolt:

- Előre kijelentem, alája írok.

- Köszönöm. Külön szerződésünk első pontja: A polgári esküvő engem csak a világ előtt köt önhöz.

- Elfogadom.

- Írja fel.

- Fölösleges.

- Második: Akkor válok el öntől, amikor akarok.

- Elfogadom.

- Írja fel, kérem.

- Merőben fölösleges. Mint ahogy az Ön nevét felírnom fölösleges, vagy az atyja nevét.

- Magunk között ön kisasszonynak szólít.

- Szívesen, kisasszony.

- Mások előtt szólíthat, ahogy akar.

- Ahogy megengedi.

- És nekem még csak a kezemet se próbálja megérinteni, soha!

S fenyegetően nézett Csabára. Csaba meghajolt.

- Ahogy akarja, kisasszony.

- Mindez óráig idegenek voltunk egymással. Ezután is idegenek maradunk.

- Értem.

- Teljesen idegenek.

- Teljesen idegenek. Értem.

- Becsületszavára ígéri?

- Becsületszavamra.

Ida behunyta a szemét, mint a regebeli Lukrécia, mikor tőrt döfött a mellébe. Így álltak percekig.

Végre Ida fölemelte az arcát.

- Akkor hát jelentheti atyámnak, hogy a parancsát teljesítem. - Csaba azonban nem mozdult.

- Kisasszony - szólott nyugodtan -, engedje meg, hogy én is mondjak valamit.

- Tessék.

- Az a nő, aki apróhirdetések útján keres házasságot, már ezzel a cselekedetével dokumentálja, hogy nem boldogságot keret, hanem csak férjet. Nem titkolhatom, hogy meghat az ön egyenessége: ön még csak férjet se kíván. Csupán színleg, a világ előtt. Addig, míg a sajkáját az én hajómtól el nem oldozhatja. Hát én az ígéreteimen felül ígérem még, hogy ameddig mellettem marad, nyugodt és csendes lesz az élete folyása. Cselekedeteiben nem korlátozom. Magányosságában nem háborgatom. Azt azonban nem szabad felednie, hogy ameddig a nevemet viseli...

Ida válla megrendült.

- Mire gondol ön?!

- Arra, amire ön gondolt, hogy megrendült. Láthatja, hogy éppoly egyenesen szólok, mint ön, kisasszony. Nekem is természetem. És még valami: én nevet adok önnek és tisztességes helyet a társadalomban; ön viszont a móringját hozza a házasságba. Az ön móringja 300 ezer korona. Annak a harmadát Ó Péter úr azonnal folyósítja, kétharmadát pedig egy év múlván. Én ezt a pénzt nem tekintem a magam pénzének. Egy évig-meddig azonban én kezelem. Arra az évre azért van szükség, mert árnyékot vetne a nevemre, ha a feleségem - már a világ előtt feleségem - tőlem mindjárt az egybekelés után elválna.

Ida behunyt szemmel állott. Nem felelt.

Csaba még várt kissé, aztán Ó Péter ajtajához lépkedett. Kopogtatott.

- Végeztünk, Ó Péter úr. Megegyeztünk a kisasszonnyal. - Ó Péter szinte derült arccal, de csodálkozó szemmel lépett a szalonba.

- Csupán annyi volt a kisasszony ellenvetése - folytatta Csaba üzletiesen -, hogy templomban nem óhajtja folytatni az egybekelés ceremóniáját. Én ezt készséggel elfogadtam.

Ó Péter vállat vont:

- Ahogy tetszik. Azonban nekem is van némi mondanivalóm. A leányom teljesen az anyja természete: magafejű, csökönyös, zabolát nem tűrő, de viszont nem is az ordináré nők fajtá­jából való. Ezzel a bajocskával számolnia kell, öcsém. Vélem azonban, hogy egy év elég idő arra minden házaspárnak, hogy egymást megismerje. Az év leteltével én nem kétszázezer koronát adok, hanem ötszázezret. A leánynak az anyai örökségét az egybekeléssel, a magam apai adományát egy év múlva. Ezt a summát még a héten deponálom egy pesti közjegyzőnél. De csak úgy vehetik fel, ha igazoló írásokat mutatnak elő, hogy a mostantól számítandó egy év folyamán mindig együtt laktak. Halálom után persze teljes a joga a leányomnak a hagya­tékomra.

Csaba nem felelt, csak nézett egykedvűen, mint aki olyasmit hall, ami nem őt illeti.

Ó Péter a leányához fordult:

- Van valami megjegyzésed vagy kívánságod? Teljesítem.

- Csak annyi - felelte Ida a szemét a szőnyegre fordítva -, hogy ebben a ruhámban mehessek a házasságkötésre, s hogy koszorút ne kelljen a fejemre tennem. Nem szeretem a parádét. És még csak annyi, hogy a hivatalos helyiségből egyenesen anyám sírjához kísérjen el a férjem. Mikor a házból távozom, illő talán, hogy anyámtól elbúcsúzzak.