2

Szakadt az eső, és még hidegebb tavaszi szél mosta az ég vizével az utcákat. A násznép elfért egyetlen autóban: a menyasszony, a vőlegény, az apa és Bogár könyvelő, az egyik tanú. A másik tanú is a kocsin ült, csakhogy elöl: a sofőr.

Annyi figyelmet nem keltett az egybekelés, mint amennyit egy pár csirke eladása keltett volna a városháza előtt. Pedig hát maga a polgármester öltötte fel a nemzetiszínes nagyszalagot, s feszített atillás ünnepi magyarban a házasságok asztalánál. Annál szembeötlőbb volt a meny­asszony és a násznép köznapi dísztelensége. Redengot csak a vőlegényen és az apán. Bogár csak a bolti, fekete zekéjében, a sofőr meg csak úgy bőrkabátosan, ahogy a bakon szokott ülni. Maga a menyasszony még a felsőkabátját se vetette le, csupán hogy egy kis csokor gyöngy­virág fehérlett a kezében. A vőlegény ugyan nagy csokrot küldött reggel - hotelból, ahol hált és ahol este csupán Ó Péter társaságában vacsorázott -, de Ida csak egynéhány szálat vett ki abból, s a maguk kertje virágaiból cérnázott hozzá néhány zöld levelecskét. Csak olyanféle csokor volt, aminőt vasúti állomásokon garasért árulnak a gyerekek.

Egykedvűen mondta mind a kettő az igent, mire a polgármester házastársaknak nyilvánította őket.

A polgármester aztán megköszörülte a torkát, s beszédbe fogott.

- Nekem is ünnepem - szavalta paposan -, hogy egy régi jó barátom leányának a kezét tehettem egy derék magyar ifjú kezébe szívük örök frigyének jeléül. Szerelmük, mely egy klastrom tiszta levegőjében csírázott ki évekkel ezelőtt - folytatta Csaba nagy elbámulására -, házasságra érlelte végre fehér virágát. S bizonyára nemcsak ők lehetnek boldogok, hanem városunk jeles polgára, az apa is, aki örvendező lélekkel bocsátja szárnyára házának egyetlen galambját. Legyenek boldogok a fészekben, amelyet maguknak raknak egy hosszú életen által, mindvégig boldogok, mint ebben az órában, amidőn elérték álmaik főóhajtását, s teljesüljön szívük mindazon reménye, amellyel egybekeltek.

Ida eleinte csak nézett rá, mint ahogy olyan papra nézünk, aki idegen nyelven prédikál. A végén gúnyos-fájdalmas hullámka vonaglott át az ajkán.

Miket hazudott Ó Péter a polgármesternek? S hogy intézte el az ünnepi ebéd elmaradását? Arról Csaba sohase tudott meg semmit.

A zuhogó esőben kihajtott a gépkocsi a temetőbe.

Ida megölelte és megcsókolta az anyja hideg és vizes kőkeresztjét. Csaba tartotta fölötte addig az esernyőt. Az apa is ott állt. Unatkozó szemmel nézett az esernyője alól a sírra.

Ida letette aztán a csokrát az azaleája mellé. Egy szál füvet szakított a kereszt mögül, s Csabához fordult:

- Mehetünk - mondta könnyes szemmel. Egyenesen az állomásra hajtottak.

Panni már várta őket a peronon az egyetlen kofferrel - egy nagy sárga bőrkofferrel -, amelybe Idának minden ruhája és fehérneműje belefért.

- Megírom majd, Panni, hogy mikor jöhetsz Pestre - mondta Ida.

És megcsókolta a leányt.

Az apa csak akkor szólalt meg. A vejének szólt:

- Hova utaztok?

Csaba kérdően nézett Idára. Ida vállat vont.

- Velencébe - vélte Ó Péter. - De hát itt nem adnak jegyet, csak Pestig.

- Velencébe már nem járnak úri nászutasok - hárította el Csaba a szívességet -, különben ahogy Ida akarja.

Ida a vásári ökörre gondolt, a szelíd szemű ökörre, amely ott állt kötélen. Mit mondott volna az erre a kérdésre:

- Hova utazol?

A vonat dörögve érkezett. Ida megcsókolta az apja kezét. Érzéstelenül. Az apja is Ida arcát. Érzéstelenül. Aztán felszálltak az elsőosztályú kocsiba.

És Ida nem nézett ki az ablakon, hogy még a szemével is búcsúzzon az apjától.