3

Csak ketten ültek a kupéban - Ida az ablaknál, Csaba a másik sarokban az ajtónál. Az apja bérelt szakaszjeggyel biztosította nekik az ismerkedésre való alkalmat.

Ültek, és nem szóltak semmit.

Az eső verte a vonat ablakát. Ida érdeklődéssel szemlélte, hogyan futnak le egyre-másra a vízpatakocskák az ablaktáblán - mint a könnyek az emberi arcon.

Aztán a kofferjára tekintett. Fölkelt, és fölhágott az ülővánkosra.

- Kivenne valamit? - figyelmeskedett Csaba - hát mért nem szól?

Ida megütközve nézett reá:

- Hogy szólhatnék egy idegennek?

S valóban úgy nézett Csabára, mintha abban a percben látná először.

- Becsületszó biztosít engem arról - folytatta szigorúan -, hogy magunk között idegenek vagyunk.

- Nem felejtettem el, kisasszony - felelte nyugodtan Csaba -, de idegen is készséggel teljesít idegen hölgynek efféle apró szívességet.

A koffert már akkor le is emelte, Ida elé állította, hogy kivehesse belőle, amit akar. Diszkréten fordult el, míg Ida kivett a kofferből egy könyvet, s a koffert megint bezárta.

- Köszönöm.

Csaba visszaemelte a koffert.

Ida olvasásba fogott. De alighogy belekezdett, odaszólt félvállról:

- Ha tetszik, rágyújthat.

Csaba szintén csak vállról felelt:

- Köszönöm. Idegen hölgy jelenlétében nem szoktam.

- Ha azonban szokott dohányozni, idegen hölgy jelenlétében is teheti, ha előbb megkérdezi, hogy nem kellemetlen-e neki.

- Tudom. De meg szoktam várni, hogy talán a hölgy gyújt rá előbb.

- Én nem vagyok afféle modern hölgy. Különben, hát be van mutatva: nem túlsóparti idegen. Nem úgy értettem az idegenséget, hogy eljárjunk egymás mellett, mint két automata. Hiszen együtt kell laknunk, és talán étkeznünk is. Én csak a bizalmaskodásra értettem, hogy kíméljen meg tőle, ha magunk vagyunk.

- Attól ne tartson, kisasszony.

- És a koffer leemelésekor is csak azért vetettem emlékezetébe az idegen szót.

- Fölösleges volt, kisasszony: amit egyszer megígértem, állom.

- Köszönöm szíves megnyugtató nyilatkozatát. De félbeszakított: az volt még a mondanivalóm az együtt-étkezünk után, hogy a világ előtt azonban eltűröm minden olyan bizalmaskodását, amellyel művelt körökben a házastársak egymás iránt viselkednek. Én sem felejtettem el, hogy ezzel az ön nevének tartozom.

- Hálás köszönet.

Csaba ezt olyan hideg-udvarias bókolással mondta, ahogy valaki más idegen hölgynek is bókolt volna. Aztán szivarra gyújtott, és keresztbe vetette a lábát. Kimélázott a kocsi folyosójára.

Ida olvasott.

Utasok jöttek-mentek, haladtak el a fülkéjük előtt, különösen a vonat megállásakor. Némelyik bekandított a fülkébe, s ha férfi volt, rátapadt a szeme Idára. Egy fiatalembernek szinte megfordult a feje a tengelye körül, úgy rátapadt.

Az egyik állomáson újságok címét kiabálták. Csaba kiszállt, és vett egyet. Ő az újságot olvasta aztán, Ida a könyvét oly nyugodtan, mintha a szobájában ülne.

Mikor Csaba végigolvasta az újságot, lebocsátotta az ölébe.

- Bocsánat, hogy zavarom, kisasszony - szólalt meg -, félóra múlván Pestre érünk. Közölnöm kell önnel, hogy az én lakásom csak egyszobás legénylakás.

Ida szeme rányílt.

- Csak nem gondolja tán, hogy...

- Éppen erről szólnék. Melyik hotelbe vigyem?

- Nem ismerem egyiket se.

- Sose szállt hotelbe itten?

- Soha. Se itt, se másutt. Tudja talán, hogy klastromban laktam.

- Mondta az édesatyja, kisasszony, de nem hittem teljesen. Tehát soha életében nem fordult meg hotelben?

- Nem. Majd eligazodok.

- Semmi gondja nem lesz vele: én bérlem a szobát, kétágyasat persze, kettőnk nevére. Én aztán a magam régi lakásába térek.

- De hát mit mond atyám, ha Pestre jön, és azt látja, hogy kétfelé lakunk?

- Csak egynéhány napig. Némi ügyeim várnak elintézésre. Az újságnál is be kell jelentenem, hogy otthagytam őket. A rokonaim is...

- Remélem, nem mutat be a rokonainak!

- Nem is volt szándékom. De három napra el kell utaznom hozzájuk.

- De hát hogy leszek én a világ előtt, hogy egymagam...

- Csak a három napra gondoltam. Azontúl nappal mindig együtt lát bennünket a világ. Együtt reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk.

- Én azt gondoltam, hogy lakásunk lesz négy-ötszobás, és cselédségünk.

- Lesz. Csak mondom: arra a három napra. Vagy fél egyedül?

- Félni nem félek. Senki emberfiától nem félek. Csak mégis az a tájékozatlanság... Hiszen alig két hónapja, hogy a klastromból kicsöppentem.

- Csak két hónapja?

- Alig két hónapja.

- És hogy értsem azt, hogy kicsöppent?

Ida vállat vont:

- Kidobtak.

S tovább olvasta a könyvét.

Csaba a Metropolba vitte a feleségét.

Kétágyas szobát bérelt, s mindjárt nyúlt is a kalapjáért.

- Vacsorára majd érte jövök - mondta -, bemegyek a szerkesztőségbe. Hány órakor vacso­rázzunk, kisasszony?

- Hétkor, ha nincs ellenére.

- Hétkor még nem lehet a fővárosban. Mondjuk: nyolckor.

Ida aggódva pillogott.

- Semmi pénz nincs nálam... egy fillér se.

- De hiszen nincs is kiadása - mosolyodott el Csaba. Azonban a mosolygás egyszerre elfagyott az ajkán. Elhalványult.

Vajon azt gondolja-e ez a nő, hogy a százezer koronával megugrik?

Kivette a tárcát a zsebéből. Ida elé tette az asztalra.

- Tessék - s az ajka szinte remegett -, vegyen belőle, amennyit óhajt.

S elfordult.

Végigment a szobán, hogy a sarka szinte lyukakat nyomott a padlóba.

Ida vállat vont:

- De hát minek, ha mondja, hogy nincs kiadásom?

Csaba még mindig halvány arccal tette zsebre a tárcáját, s hideg-udvarias bókkal elköszönt.

Vacsorára lementek az étterembe.

Csaba körülnézett. Nagy Ákost pillantotta meg, hogy ott ül a feleségével. Mind a kettő meleg ismerőse. Az asszony vagy tíz évvel idősebb Ákosnál, színpadon virult hölgy, még mindig csinoska, különösen esti világításban. Igaz, hogy jártas a púderek és arckrémek kezelésében, de hát ki-ki úgy kezeli a szépségét, ahogy neki tetszik. A bal szemfoga arannyal villog, ha mosolyog. Világos gesztenyeszín haja nappal vélhetőleg valamelyik fodrászkirakatnak az ékessége.

- Magatok vagytok-e? Vagy társaságot vártok?

- Csak magunk. Tessék.

Csaba kapott az alkalmon, hogy nem kell Idával külön unatkoznia.

- A feleségem - mutatta be -, Nagy Ákos barátom és kedves felesége.

- Feleséged? - lobbant meg Nagy Ákos. - Hát mióta vagy te házas?

- Régen: délután 2 óra óta. Most érkeztünk.

- Gra-tu-lá-lok! - örvendezett az asszony is. - No de ez igazán érdekes! Mi a neved, kedvesem? Az enyém Margit. Remélem: kellemes barátság kezdődik köztünk ettől a kedves perctől. Ülj ide mellém, belől. Ákos, engedd belől Idát.

A halat hozták Nagy Ákoséknak, egy tálacska kétkupacos majonézt. Az asszony maga elé vonta. Kivette az egyiket. Aztán, hogy utána a férje is vett, a maga tányérjáról áttette az egyik szép falatot.

Közben egyre csevegett.

- No és hogyan, hogy nem utaztok Idám egyenest tovább a nászúton?

Úgy ejtette ezt a szót: nászúton, mintha ananászt mondott volna vele.

- Az uramnak van itt némi elintézni valója - pillogott Ida.

- No, ezek mind egyformák, ezek a férfiak! Nem elintézhette volna a házassága előtt? Az én uram, mikor esküdtünk, újságot olvasott aznap reggel az ágyában, politikai beszédeket, és elfelejtette, hány óra. Hova utaztok?

- Münchenbe - felelte Csaba Ida helyett. Ida szeme megrebbent.

- Münchenbe - nyomta rá ő is -, Velence már nem komilfó.

- Igaz. Már csak szenzálok és krájzlerosok nászutaznak oda.

S közben az urát kínálta:

- Végy még, kedvesem, ebből a majonézból. Jó friss.

- Vedd ki te, angyalom.

- No, csak vedd ki, no.

- Deiszen - vélte Nagy Ákos, egy halszálkát piszkálva félre - Velence mindig Velence marad: az örök romantika városa. Utaznak krájzlerosok is, de lordok is. És éppen így, május elején a legkellemesebb. Csak ne csácsolj, Margit: ha mi is ma keltünk volna össze, egyebet se akarnál, csak Velencét.

- Nézd ezt a kezet! - bámult el Nagy Ákosné Ida kezét a csuklójánál megfogva és fölemelve - láttál valaha ilyen kezet?

- Valóban szép - bókolt rá Nagy Ákos -, ha a feleséged valami rút asszony volna, Csaba, mindjárt rámondanám: nem csodálom, hogy az ő kezét kérted meg. Ha csakugyan visszatérsz a szobrászatra, nem kell a várost beszaladgálnod modellért.

Csaba rápillogott Ida kezére.

- Hát nem emelgetett sajtárt - mondta tréfásan -, se nem kapált: most jött ki a klastromból.

- A klastromból? - csapta össze a kezét Nagy Ákosné - csak nem apáca voltál talán?

- Már majdcsaknem - mosolygott Ida -, ha Csaba nem ötlik elő...

Akkor nevezte először a keresztnevén az urát. El is pirult kissé.

Csevegtek, nevetgéltek. Ida is megvidámodott. De közben figyelgette is, hogy Ákosné hogyan viselkedik az ura iránt.

S ő is választott ki falatokat a maguk majonézéből. És ő is rakta keze szép hajlításával az ura tányérjára. Mikor aztán már csak egy kanálnyi maradt a tálban, ő is odakínálta Csabának.

- Vedd ki, kedvesem: nekem elég volt. No, csak vedd ki.

- Köszönöm, angyalom - játszotta Csaba is a házastársat.

Nagy Ákosné aranyfogának teljes előragyogásával nevetett:

- Milyen szemérmetesek még! Alig mernek egymásra nézni!

Vacsora után fölkísérte Csaba a feleségét a szobájába.

- Itt a villamosláng gyújtója. Itt a csengő...

- Köszönöm, iszen látom...

- Az ajtó bezárásáról bizonyára nem feledkezik meg. A cipőt ki szokták tenni, ha nincs több egynél.

- Van még egy pár.

- Holnap reggel eljövök nyolc-kilenc között. Együtt reggelizünk. Figyelmeztetem azonban, nehogy elsétáljon... Különben jobb is tán, ha most közlöm...

S megakadt. Gondolkodott. Borult szemmel pillogott maga elé.

- Leülhet, ha hosszú a közölnivalója - mondta Ida, ahogy valami bizonytalan hírt hozó idegen­nel szíveskedne, akit abban a percben lát először.

- Csak annyi - rázta a fejét Csaba állton maradva -, hogy nekem holnap tízkor el kell utaznom. Sajnálom, igen sajnálom, de fontos, vagy inkább sokmázsás családi ügy kényszerít reá. A vonaton jutott csak eszembe, hogy egy rongy faluban szállok ki, ahol nincsen hotel. Nem mehetne-e be három napra abba a klastromba? Vendégképpen.

- Nem.

- Vagy más női klastromba?

- A klastromokban csak apáca-vendégnek adnak szállást.

- Hát maradhat itt a hotelben három napra? Vagy van valami jó család ismerőse, amely vendégül látná? Megfizetjük, ha szegény. Megajándékozzuk, ha nem olyan.

Idának aggodalomtól táguldozott a szeme.

- Nincs senki ismerősöm - rebegte végre -, és tájékozatlan vagyok a világi élet útjain és forgóiban. De ha lehető az, hogy magányos nő meglegyen egy hotelszobában...

- Lehető. Mért ne volna lehető? A reggelijét felhozatja. Ebédre lemegy oda, ahol voltunk. Uzsonnára a másik terembe, az utcaiba. Van itt szemben egy cukrászbolt is... De hát nem, mégse hagyhatom itt.

És föl-alá járt a szobában, mintha a parkettet vizsgálná, hogy mi fából gyalulták.

- Itt hagyhat - mondta Ida.

- Nem. Mert maga az utcán lézeng... este is... Nem, nem, ez semmiképpen nem lehet!

S a székre roskadt. Gondba ráncolódott arccal könyökölt az asztalon, s nézett az asztal közepére.

Ida is lebocsátkozott a székre az asztalhoz, és szinte ijedten bámult Csabára.

Valóban az volt a szándéka, hogy sétálgat majd a városban: szemlélgeti az olyan kirakatokat is, amelyek előtt apácával nem időzhetett; megnézi a képzőművészeti múzeumot - oda se vitték el soha. A Városligetet is bejárja. Miért is ne járhatna ő is csakúgy az utcán, ahogy a főváros sok százezer lakója?

Nem értette Csabát.

- Nem, nem maradhat - rázta a fejét Csaba.

- De hát hova megy ön? - fakadt ki Ida - hogy ilyen sürgős...

- Az nem tartozik önre, kisasszony.

S a házaspár szeme oly hidegen állt egymáson néhány percre, hogy ha hőmérőt állítottak volna közéjük, jóval alól süllyedt volna a nullán.

- Az egyezségünk szerint - folytatta Csaba - idegenek vagyunk. Önnek férjhez kellett sietnie: nem tudom, miért...

- És önnek meg kellett házasodnia: nem kérdeztem: miért?

- Én se kérdeztem.

S néztek egymásra, hogy az asztal szinte megzúzmarásodott közöttük.

- Tehát egy évet együtt töltünk. Megígértem, hogy korrekt férj leszek. Ön is megígérte, hogy korrekt feleség lesz. Ajtó mögött idegenek vagyunk.

Ida pillogott, de azért nyugodtan, szinte üzleties komolysággal mentegetődzött:

- Szinte restellem, hogy túlléptem a vonalon a kérdésemmel: hova megy? De csak a szavakban hibáztam: azért kérdeztem, hogy... ne érezzen koloncnak engem...

- Hát pedig ez másképp meg nem oldható.

- Sajnálom.

- Kötelezi-e magát, hogy három napig... lehet, hogy négy napig is... nem mozdul ki a hotelból? Vagy velem jön, és keresek szállást önnek arra a néhány napra abban a faluban. A tanítónál vagy a jegyzőnél. Van ott talán vendéglő is.

- De hát ön is ott marad?

- Nem: én továbbmegyek. Az a falu csak vasúti állomás. Másik faluba megyek. Onnan meg negyedik faluba. - Ida feje lecsüggedt.

- És mért nem mehetek én is abba a faluba? Nem zavarnám, amennyire lehet... mondtam már...

- Ez megint nem tartozik önre.

- Hát akkor inkább itt maradok. Nem mozdulok ki a hotelból.

- Ígéri?

- Ígérem.

Csaba fölkelt. Meghajolt. Ment.

Az ajtókilincsnél azonban megállt, mintha megkövült volna a lába.

- Nem hagyhatom itt! Mégse hagyhatom itt!

- De én itt akarok maradni.

- Akar?

Ida pillogott.

- Bocsánat: csak az érzésemben volt az akarok. Tudom, hogy egy évig engedelmességre vagyok kötelezve a világ előtt. Tehát korrigáljunk: inkább itt maradnék.

- Nem maradhat - mondta röviden Csaba.

S bókolt, és távozott.