9

Ida aznap még délelőtt, csupa véletlenül, egy német asszonysággal ismerkedett meg, az emeleti szomszédjával. A német asszony egy matrózgalléros fiúcska ruhát kefélt künn a lépcső mellett, mikor Ida hazatért Katival a délelőtti bevásárlásokból. Kati kisztihanddal köszönt, hát Ida is bólintott. Az asszony meleget sugárzott Idára.

Ida megállt.

- A bérlői vagyunk Danaueréknak - mondta kedvesen -, magyarországiak. Nem tudjuk: szokás-e itt a szomszédos lakók meglátogatása? Az uram neve: Balogh. Az én nevem: Ida.

Az asszony örvendezett. Ő meg hát Millnerné, és a keresztneve Jozefin. Az ura egyetemi tanár. Hét éve házasok. Egy fiacskájuk van: Fritz, de az most az öreganyjánál van három napra Thalkirchenben, hogy forogjon kissé a falusi tavaszban. Volt egy leánykájuk is: Tinike, de az meghalt három éve tavaszon, kanyaró vitte el. Ó, oly bájos kis eleven és okos teremtés, hogy ahhoz fogható nem találkozik.

S az asszony szeme elnedvesült, és Ida szeme is elnedvesült. És Millnerné ismételte, hogy oly bájos kis teremtés. És Idán látszott, hogy nem kételkedik.

- Engedje meg - folytatta mindazonáltal Millnerné -, hogy kihozzam az arcképét, hogy lássa: nem az anyai bagolyszem beszél a gyermekéről. Vagy hát csak egy percre is, hogy Fritznek a képét is megnézze olajban. Jöjjön beljebb liebe Nachbarin, csak egy percre, hiszen tudom, hogy délelőtt ön is el van foglalva.

Mikor kijöttek negyedóra múltán, már csak a keresztnevükön szólították egymást. És Ida ismerte már fényképekről Millnernének meg az urának minden családját és rokonságát fényképen és olajban és gvasban és vízben és mindenféle lében, meg hogy Millnerné csak a gyermekének és a családjának él, az ura pipázik, ő zongorázik; a szobát minden csütörtökön vikszelik; sárgarépát sohasem főznek, de a borjúcsülöknek ott kell illatoznia minden szerdán az ebédlőasztalon az ura előtt, meg hogy a prémes kabát bélését ha kifordítani nem is lehet, de megfordítani lehet, hogy Raff Joachim most a legnagyobb zeneszerző, hogy Millnernének van egy kitűnő teasüteményről receptje, az udvari szakács maga írta le, hogy Millneréknél poloska nincsen, és hogy Millnerné két pár fülbevalót örökölt egy olyan nagynénjétől, akitől nem is várta, mert annak az ura gyarmati ezredes volt Kamerunban, de letette a rangját, és a jövedelmesebb gyarmati árukereskedés pályájára tért át nagy szerencsétlenül.

Viszont Millnerné is tudta már, hogy Ida klastromban nevelkedett, és hogy az apácák unalmasan pedánsak, hogy a paprikás szufflé csak mese, hogy Ida is zongorázik, poloska náluk sincs, és színházat nem látott belülről még soha.

Délután Ida már át is látogatott az asszonyhoz. Mentegetőzött, hogy csak egyedül, mert a férje nappal el nem mulasztana egy órát se a festésből. Aztán még két német asszony vetődött oda látogatóba. Egyszer csak a tanár úr is hazakerült, egy kedvesen udvarias sárgaszakáll, csak épp hogy a felső fogai hosszúak, és csakhamar előragyogtatta elmésnél elmésebb ötleteit, és tréfálkozó kedvét, mintha nem is egyetemi tanár volna, hanem népmulattató művész. A hölgyek minden szaván nevettek. Ida is velük. Életében először látott humorizáló, kedves férfit. A hosszú fogakat már a harmadik mondásánál éppen a komikus ötletekhez illőeknek érezte. Nem is gondolta azelőtt, hogy német nyelven annyi tréfás szójáték lehetséges. Hát a vidámság paradicsomában érezte magát.

- Mondja csak, kedves Ida - édesedett el az egyik német hölgy -, a magyar nők mind ilyen szépek, mint maga?

- Nem - felelt helyette a tanár -, mustrából mindig a legszebbje kerül külföldre. De hát ha a férjét is ismernénk: éppen hozzá illő, derék, szép ifjú ember. Látszik, hogy magyar. Noha csak látásból volt eddig szerencsém, nagy sajnálatomra: a lépcsőházban háromszor is köszöntünk már egymásnak.

- Ugyan hát hozza át egy percre a kedves férjét - könyörgött Millnerné -, hogy mindjárt együtt első vizitnek írhassuk be a látogatásukat. Itt ül öt percet, aztán visszabocsátjuk a munkájához. És mi majd csak esti órákban viszonozzuk a látogatást, mikor már nem fest. Hozza át, kedves Idám: hadd lássanak ezek a hölgyek egy igazi szép magyar férfitípust is.

- Igen jó megjelenésű, fiatal magyar úr - dicsérte a tanár bővebben is Csabát -, látszik, hogy intelligens körökben forgott ember. Szerencsémnek érzem, ha...

A két másik vendég nő is segített:

- Ugyan hát hozza, míg mi is itt vagyunk. Szerezze meg nekünk azt az örömet, hogy megismerjünk egy kedves, fiatal házaspárt.

Ida örömmel szökkent. Őt is bizsergette, hogy úgy dicsérik. Csabával meg hát csakugyan dicsekedhetik, ha éppen férjének tudja a világ.

Sietett meleg fejjel. És már a nyelvén játszott a szó:

- No hát most az egyszer én kérem, csak öt percre. De oly kedvesen érdeklődnek szomszédék, hogy nem háríthattam el...

A szalonjukba érve azonban hűvösebbnek érezte a levegőt. Megállt.

Vajon Csaba nem torpan-e meg a hirtelenjében való hívástól? De hát a világ előtt házaspárok ők: dokumentálniuk való mindenképpen. És hát Csaba is nem elhurcolta-e őt csak ezen a címen az öreg Balázshoz, és várakoztatta másfél óra hosszat egy cipőtisztító széken, egy pár félig száraz, rongyos harisnya mellett. És hát Csaba hogyan beszélgetett hozzá hazafelé jöttükben: szinte megfeledkezett arról, hogy maguk között idegenek. No, hát már nem is olyan vadidegenek: nem maradhatnak olyan mereven a fagyvonal alatt.

A festőszoba csendes. Talán nincs is itthon?

Ida óvatosan kézzel nyomta meg a kilincset, s belesett.

Belesett...

Mit láthatott bent, hogy az arca egyszerre eldermedt? A két szeme, mint aki éjféli kísértetre borzad...

Semmi kísértet: csak a minap ott látott barna bőrű leány áll lebontott, piszkos, fekete hajjal és térdig meztelen lábbal Csaba díványán, és unatkozó arccal épp akkor köti a derekán szennyes céklaszín alsószoknyáját.

Ida bevonta az ajtót, és a hálószobájába támolygott. Ott is a legbelső sarokba rogyott a székre.

S olyan undorodással húzta a válla közé a fejét, hogy szinte rázkódott belé.

Pedig hát Csaba kereste, míg tanáréknál időzött. Kati ugyanis egy kis szabadságot kért Idától délutánra, hogy az anyját meglátogassa, és Csabának a modellje, az olasz leány fázott.

Hideges volt aznap az idő, mint ahogy májusban gyakorta hideges. A modell levetkőzött, de borzongott.

- Hideg van itt, Herr Maler.

Csaba kiszólt Katinak a konyhára, de Kati persze nem felelt.

Ment hát Ida szobájába, hogy megkérje: gyújtasson Katival tüzet, mihelyt előkerül, a műhely kályhájába.

De persze Idát se találta a lakásban.

Már az előbbi estén is fűtöttek. Gondolta: talán valamelyik kályhába be van készítve a gyújtós. Átvitte volna a maga kályhájába. Nyitogatta, nézte a kályhákat. Utoljára még Ida háló­szobájába is bement. Ott se látott egyebet hamunál.

De micsoda különös, fekete hamu? Mint valami kis háztető. És valami kapocsforma is oldalt, mint a tűzben megbarnult sárgaréz szokott lenni.

Jobban beszemlélődik a kályhába: látja, hogy könyv, kapcsos könyv, elégett kapcsos könyv sötétlik ottan. Ida széjjelnyitotta, és úgy állította bele a parázsba.

Hm.

Vigyázatos kézzel emeli ki. A könyv szétesik. De a korommá égett felső táblán feketén-fényes betűkkel olvasható:

NAPLÓ.

Hm.

A közepén még a papiros is fehér, vagy kétujjnyi a könyvből. Azon a kis maradék papiroson csak épp a kezdőszavak olvashatók. Magyar szavak.

Hm.

Mért égette el Ida a naplóját?

Hm.

Bizonyosan attól tartott, hogy valaki elolvassa. De hát ki tud magyarul más a házban? Csak ő egymaga. Ida tehát azért égette el a naplóját, hogy az ő kezébe ne kerüljön.

Hm.

A kapocs kulccsal zárható, tehát a kisasszony attól tartott, hogy álkulccsal nyitja majd meg az a valaki, aki ért a házban magyarul - és megtudhatja a könyvből: miért kellett a kisasszonynak olyan sürgősen férjhez kaptatnia?

Azon az estén Ida nem jelent meg a vacsoraasztalnál.

Csaba még csak Katit sem kérdezte, hogy hol az asszonya.