10

Ida napokig nem bírt ránézni Csabára.

Csaba meg sem kérdezte, mi baja. A szokott udvariasságával köszönt neki, ahogy fél-idegen­nek szokás. Ült az asztalnál, ahogy vendéglői asztalnál ülünk olyannal, akit csak látásból ismerünk. S a beszélgetés csupán egy-egy kérdés volt, amelyre Ida tompa igen vagy nem szóval válaszolt.

A szomszédban Ida másnap kimentette magát, hogy hirtelen szédülés fogta el: le kellett feküdnie, s hogy a férje is majd később mutatkozik be: most minden idejét a munkája köti le.

Mosolyogva hallgatták.

- Előre gratulálok - bókolt a tanár.

Ida nem értette: mire?

A festőknél való látogatásukat is elhárította Ida.

- Kérem - mondta Csabának -, mentsen ki, hogy kellemetlen értesülések kedvetlenítenek, hazulról. Majd később. - Csaba nem kérdezte: mik azok a kellemetlen értesülések?

Dolgozott. Reggeltől estig szorgalmatoskodott a műhelyében: Legfeljebb ha egy órára sietett el. Kisebb-nagyobb papiros-csomólékkal tért vissza, s tovább dolgozott. Csak alkonyat után távozott hosszabb időre. Nem mondta, hova.

- Férfitársaság vár rám - mondta egyszer -, vacsorára ne várjon.

Azontúl is többször kimaradozott.

Ha otthon vacsorázott, akkor is gyakorta fölkelt, és a vázoló könyvével tért vissza a szobá­já­ból. A tányérja mellé tette, és gyors kézzel rajzolgatott. Vacsora után kiment, s éjfélig oda­maradt. Ritkán történt, hogy visszatért a szobájába, és hegedült. Ida nem hallgatta. Becsukta a köztük való ajtókat, vagy a konyhában foglalatoskodott. Szinte örült olyankor, hogy Csaba nem szólítja soha zongorához.

Egy délelőttön káposzta készült a konyhán, töltelékes, kolbászos, dagadó is benne. Kati mosolyogva csóválta reá a fejét:

- A magyaroknál minden más. Nem csodálom, hogy ott még az angyalok is mások.

- Angyalok? Miféle angyalokról beszél, Kati?

- Az égi angyalokról, gnädige. Minálunk olyan szárnnyal festik, hogy tolla van, fehér vagy szivárványszínű.

- Nálunk is, Kati.

- Dejszen, látom én, hogyan festi az úr: denevér-szárnyúnak festi.

S nevetett.

Ida nem tudta, miről van szó. Csabának a műhelyébe azóta be se pillantott. A vázlatkönyvei sem érdekelték.

Csaba abban az órában nem volt otthon: Ida benézett a műhelybe. Elámulva látta, hogy egy féléletnyi nagyságú, meztelen női figura vöröslik a vásznon, amint kiterjesztett karral és szétvetett lábbal repül. A vállából két olyanféle szárny vonul le a sarkáig, mint a denevér szárnya. A feje féloldalt úgy lóg, hogy az arcából csak az orra vonala látszik. Lecsüngő, fésületlen haja a bal combhajlásig ér, ott árnyékot vet jobbra a test völgyébe.

- Arról az olasz leányról festi - mondta Kati -, aki délutánonként idejár.

Ida fejében csak akkor kezdett derengeni a világosság: hát a festők eleven testről festik a képeiket? De mégiscsak utálatos! És az a szennyes olasz leány hogy lehet annyira ocsmányul szemérmetlen!

Ida akkor megenyhült valamennyire Csaba iránt. A látogatásukat is elvégezték a festőnéknél. Azok is beszéltek modellekről, hogy milyen drágák most, különösen az akt modellek. Tudta hát már, mi a modell - vagy ahogy ők ejtették: model -, és hogy a modell többször vetkőzik egy nap, mint ahányszor fürdik egy esztendőben.

Mikeyné kissé dicsekvőn mondta:

- Az én uram fiatal korában se költött modellre: én magam álltam neki.

Mosolyogva tette hozzá:

- De csak ruhásan persze.

A festők és festőnék kissé különös vendég-polgárai voltak Münchennek. Mikeyék csakugyan padlásszobában laktak, bár olyan padlásszobában, amely nem cselédnek vagy diáknak épült, hanem valaha valami festő bérelt magának egy nagy padlásrészt, és gipszfalakkal formáltatta meg tágas, nagy műteremmé. Fönt az ablakok: a mennyezeten.

Hát az az egy szoba volt Mikeyéknek az ebédlőjük is, hálószobájuk is, gyermekszobájuk is, s egyben műterem is. Minden bútoruk más, még szék se volt ott kettő egyforma. De minden bútoruk faragott, kastélyba illő. És a szőnyegek se látszottak bazáriaknak. A falnak a színét senki se mondhatta meg náluk: milyen - úgy tele volt aggatva képekkel. Mind apró kép, és mind igen színes, mintha valami papagájkirálynak a megrendelésére készülne. De állványon egy nagy megkezdett kép is, valami görög csatakép, csak két-három színben még. Két viaskodó, életnyi nagyságú férfi elöl, valami várnak a fala alatt.

Egy kis borzeb csahitolt rájuk, hogy beléptek. De egy barna fiúcska - nyolcéves kis-Mikey-miniatűr - mindjárt a hóna alá kapta, s örvendezve kiáltott:

- Csaba bácsi! Isten hozta nálunk!

- Csodálkozol, ugye - mosolygott Mikeyné -, hogy csak így lakunk? De hát gyermekünk nincs több ennél a kislegénynél, és Pista úgy megszokta legénykorában ezt a szobát, hogy nem cserélné el ötszobás parkettes lakással se. Én meg nem rontom a kedvét. Ha pincében lakna, ott is csak megvolnék vele. A szeretet minden, kedvesem - s ezt bizonyára éppen neked nem kell magyaráznom. Mi még most is a mézeshetekben vagyunk, kilencedik éve.

Mikey nem volt otthon. Az asszony mindjárt ki is mentette, hogy az ura májusban már gyakorta kijár. Az apró tájképek a köznapi költségekre mindig készpénz. Csak esős és szeles napokon dolgozik odahaza a nagyképén.

- Ugyan, Peti, vidd ki a kutyádat! Azt hiszed, mindenkinek kedves az a kis dög!

A kis arcú szobrásznénak már pompásabb volt a lakása. Négyszobás lakás: külön az ebédlő és szalon, a műterem meg nem is abban a házban.

Gyertyán zsiráfos előkelősége otthon már nem volt annyira szembeötlő. Különösen, hogy a kisleányát, egy hétéves kis szőke babát, az ölében hozta be a szalonba azon kék flanell paplankában, ahogy az ágyában feküdt.

- A mi Klárikánk - mutatta be gyönyörködő szemmel Idának -, kissé a torkocskája fájt, de már semmi baja, csak épp hogy ma még fekszik.

A leányka pirosan szégyenkedett. Teljesen az anyja kicsiben, mint ahogy a rózsabimbó hasonlít a már kinyílt s kissé hervadó nagy rózsához.

Ida az ölébe vette, és szemrehányón fordult Csabának:

- És maga egy szót se szól, hogy itt gyermek van: hogy hozhattam volna neki valami kis édességet.

- Én magam se tudtam - mentegetőzött Csaba -, mi Imrével csak a Luitpoldban találkozunk.

Aztán persze az asszonyok is viszonozták a látogatást, s Idának csakhamar annyi asszony barátja kerekedett, hogy néha öten is uzsonnáztak nála. Csevegtek, zongoráztak, danoltak is. Néha Csaba is bekukkantott hozzájuk a műhelyszobából, csak azonmód, ahogy volt: a munkászubbonyában. Mentegetőzött, hogy folytatnia kell a munkáját, s kérte őket, hogy csak mulassanak.

A festőnék értik, mi az, mikor a festő ég. Némelyiket annyira fűti a szentlélek, hogy még lámpásnál is folytatja a munkáját. Többnyire tárlatra készül az olyan kép, tehát terminusra. S nem szabad kérdezni: mit fest?

Az asszonyok hát csevegnek tovább.

Néha Millnerné is beül közéjük, s akkor németül folytatják. Ida is jól beszél németül, bár kissé osztrákosan, de ő beszél legkevesebbet. A klastromban nagy gyakorlatai vannak a nyelv fékezésének, s aki ott nőtt fel, mindig különbözik az egyszerre kotkodácsoló asszonyok fajtájától. Persze, néha olyan témákról is fordul szó, amelyek igen asszonyiak. Olyankor Ida kissé elpirulva hallgat. Ha pedig kérdezik, csak az asszonyi nyelveknek az a szokása menti ki a zavarából, hogy más témára szökkennek.

A legutóbbi uzsonnán is ugyancsak tűpárnára került: Millnerné elmondta, hogyan ismerkedett meg az urával még iskolásleány korában. Fekete, vén kecskét vezetett valaki az utcán, és ő félve húzódott egy kapu-sarokba egy tizenhárom éves fiú mellé.

- Ne féljen - biztatta a fiú -, felrúgom azt a kecskét, ha idefordul.

Akkor ismerkedtek meg. S másnap a fiú már köszönt neki. Mind a ketten elvörösödtek. Harmadnap már hazakísérte az iskolából, s akkor már csak a kapuban vörösödtek el, mikor kezet szorítottak. S tíz év múlván elvette, minden különösebb színváltozás nélkül.

Erre persze Mikeyné se hallgathatta el, hogy ő olyanformás került össze Mikeyvel, mint a halász a nagy hallal, amely a halászt rántja bele a vízbe. Lányokkal uzsonnázott együtt egy fonyódi kertben, s a lányok azon sopánkodtak, hogy a legényemberek ma már csak enye­legnek, de nem udvarolnak. Házasságra meg nem is gondolnak.

- Egy mosolygásommal szerzek magamnak komoly udvarlót, aki, ha akarom, férjem is lesz - fogadkoztam a lányoknak -, amikor nekem tetszik.

A leányok ugyancsak kételkedve néztek reám. Némelyik gúnyos mosolygással is, mert hiszen már akkor huszonhárom éves is elmúltam. De hát nem azért nem mentem én férjhez, mintha nem akadt volna kérőm. Csak hát válogattam.

A lányok nem hitték.

- Hát ott jön a parton három fiatalember, csak az öcsémet ismerem köztük. Mondjátok meg, melyik legyen egy óra múlván az udvarlóm?

A fiatalemberek még oly távol voltak, hogy az arcukat még nem lehetett látni. Egy fehér­nadrágosra mondta az egyik: no, hát azt.

Az öcsém akkor, elsőéves jogász, szinte mindennaposan hozott uzsonnára egy-két barátját. Igen pajtáskodó természetű fiú volt. Hogy befordulnak, látom, hogy a fehérnadrágos jóval fiatalabb nálam. Vázoló könyv a hóna alatt. Az öcsém úgy mutatta be, hogy festőnövendék. Hát nem is gondoltam házasságra, csak épp hogy megmutatom a lányoknak: mitől kábul a légy. Csak azzal az eggyel beszélgettem, csak őrajta volt mindig a szemem, és csak őrá mosolyogtam. Másnap már virágot hozott. Harmadnap már délelőtt is ott festett a ház előtt. Ősszel már arról beszélt, hogy neki a pályája megtörik, ha nem tanulhat tovább Münchenben, de engem meg nem bír elhagyni. Hát mit tehettem egyebet szegénnyel, hogy a pályája meg ne törjön?...

Aztán a szobrászné is elcsevegte, hogyan került házasságba az urával. A többi asszony is.

- De hát most már rajtad a sor - fordult Millnerné Idához -, hiszen a te házasságod még friss történet. A virág el se hervadt még a menyasszonyi koszorúdban.

A kis arcú szobrászné örömmel tapsolt:

- Az első huszonnégy órát apróra!

Ida csak az arca nyugodt színének köszönhette, hogy nem látták, mennyire megzavarodik.

- Az én házasságom története egy dallal kezdődik - kezdte mosolyogva -, de Millnerné nem értené meg, ha előbb el nem játszanám. Ti ismeritek.

S a zongorához ült, s rákezdte a Repülj fecském nótáját. Gondolta: mikorra annak a hosszú nótának végére ér, más lesz a témájuk az asszonyoknak. Hát nemcsak hogy nyújtotta a cifrázatokat, hanem maga is toldott bele. Persze a nyomás a szívén a karjait is bágyasztotta. A tilinkót utánzó cifrázatok fokozatosan halkultak, s enyésztek az ujjai alatt alig hallható zenei sóhajtásba. Ida akkor megint összeszedte az erejét, s a dal a következő részében hangot hangra erősítve jutott az újabb tilinkócifrázatokra. De megint elbágyadt, hogy gondolkodott: micsoda történetet koholjon, ha netán mégis... Hát megint elbágyadt, megint halkult, megint elhalt az ujjai alatt a tilinkó hang. Ő maga alig eszmélt rá, hogy mivé válik így a dal a zongorán, de a hallgatói szinte pillantani se mertek édes elálmélkodásukban.

Egyszer csak Csaba ajtaja is megnyílik. Bedugja a fejét. Bókol az asszonyoknak:

- Mindjárt jövök - susogja nyájas-halkan.

És csodálkozó szemmel tekint az ajtó mellett való sarokba: a zongorára és Idára. Ida arca álmodozó volt. Lehajló fejjel végezte a nótáját egy szép zenei sóhajtásban.

- Gyönyörű volt! - tapsoltak az asszonyok.

Csaba még mindig ott állt, s bámult a feleségére.

- Hozza a hegedűt is! - kiáltotta neki Mikeyné.

- A hegedűt is! - visszhangozta a szobrászné is.

Szinte ugrált a széken, annyira örült, hogy szép kettőst hallanak.

Kis idő múlván Csaba is belépett a hegedűjével. Sajnálkozva mutatta, hogy két húrja hiányzik.

Alig távoztak el az asszonyok, egy fehér szakállas, bús kis öregúr csengetett az ajtón, egy modern ruhába öltözött, sovány Mikulás. A haja is vállig érő, nyíratlan, nagy fehér fürtök. Hervadt levél-szín, csontos arcában mélyen besüppedt apró, fekete szemek. A kezében nefelejccsel szegélyezett, szép kis gyöngyvirág csokor, ezüstpapiros bolti virág.

Csaba még otthon volt, de csak magányosan. Ida, hogy az asszonyokat a lépcsőig kísérte, betért Millnerékhez, Millnerné húzta be, hogy játssza el az ő urának is azt a wunderschönes magyar Liedet, mert az ő ura még ilyet sose hallott.

- Balázs bátyám! - fogadta ugró örömmel Csaba az öregurat - no, hálistennek! Mégiscsak van hát olaj a lámpásban! Gyere, ülj le. No, igen örülök.

- Hát van, de nem sok - mosolygott az öreg, s leült -, azt a keveset is csak a feleségednek köszönhetem. Azért is jöttem, hogy... Hallom Kätchentől, hogy nincs itthon. Sajnálom. Neki köszönhetem... Kérlek, tedd a pohárba ezt a virágot.

- A feleségemnek? - álmélkodott Csaba -, hogyhogy?

- Hát nem tudsz róla? Nem te mondtad neki?

- Nem. Mit?

- Hát hogy gondoskodott rólam. - Csabának leesett az álla.

- Gondoskodott?

- Látom, hogy nem tudsz róla. Hát mikor nálam jártál, másnap délben ő maga jött el. Hozott egy bögre levest. Jó erős húslét, hogy Krisztus Lázárja másodszor is talpra állt volna tőle. Még a szobámat is összerendezte. Te Csaba, téged igen szeret a jó Isten, hogy ilyen angyalt osztott párodul. De hát hol van?

Csaba csak nézett, mint az iglói fakutya.

- Nem tudom. Tán a szomszédban.

- Aztán meg a rákövetkező nap is, a cselédetek... De mindennap, mindennap... Nem, Csaba, hát ezt nem fogadhatom el. Teljes életemben irtóztam minden szívesség elfogadásától. Nekem a legnehezebb szó a világon a köszönöm. Köt. Soha nem bírtam elviselni semmiféle köteléket. Még a hála kötelékét sem. Még az ilyen angyali köteléket sem.

- Ugyan, ne beszélj már ilyen zöldségeket! Gyere inkább, nézd meg: min dolgozom. És mondj rájuk akármit: mentől rosszabbat.

Bevezette a műhelyébe.

Két vászon állt ott a két állványon. Egyiken egy iparosféle család asztalnál kis petróleum­lámpás körül. A fejek csak tehénrépaszín gömbök még: két nő és három férfi. Egy fiú is hátul könyököl. Az egyik férfi olvas. A többi arc feléje fordul.

A másik kép a denevér-szárnyú nő. Az már közel a befejezéshez.

- Gyújts rá, Balázs bátyám. Jó gyenge havannák.

Az öreg nézte, pislogta. Rágyújtott egy szivarra. Megint csak a képet nézte.

- Mi lesz ez? Valami szimbólum?

- Gondolat. Még nem értheted, Balázs bátyám. Noha ez már a héten megkészül. A másikat még csak úgy modell nélkül nagyolom. Hát csak erről a nőről szólok, és igen érdekelne, hogy mi a véleményed. Tetszhetik-e ez valakinek? De hát tessék: ülj le. Várj, ezt a díványpárnát is ide teszem. Hát a kép címe: Denevér. Értelme: gyermekkoromban láttam, hogy parasztok kapura, istállóajtóra denevért szegeznek fel. Bizonyosan babonából. Mindig megsajnáltam a kis állatot...

- Értem. Szép gondolat.

- Hát abból a sajnálatomból született ez az idea: nőnek ábrázolom a denevért. Ide, a keze csuklója alá festődik majd a szeg, meg a bokája mellé. Egy kis vér is piroslik majd a szeg alatt.

- Érdekes. Új.

- Hátul fakó deszka látszik, mintha ahhoz volna szegezve. Fal volt előbb, mállott istállófal, de szebb tán, ha mögötte is látszik valami. Egyetlen aggodalmam, hogy a színezés kontármunka lesz. Két éve nem volt ecset a kezemben.

- Hát ez a másik kép?

- Ennek a címe: Biblia; és ezzel mindent megmondtam. Egy férfi bibliát olvas; a többi áhítattal hallgatja. Az arcok, szemek megfestésén fordul a műnek a sikere. Ha azt az áhítatot ráfest­hetem, amit elképzelek...

Az öreg ült, és egykedvűen nézte a képet.

- Hm.

- Igen érdekelne, hogy mi hiányzik ebből a képből? Mi a baja? Mert érzem, hogy valami hiányzik belőle, de nem találok rá, hogy mi.

- Hm. Hát persze...

- Azért is hagytam abba, és kezdtem a Denevért. Maga az idea, lehetetlen, hogy rossz volna.

Az öreg bólogatott.

- Jó. Mind a két képednek jó az ideája.

- Ó, be örülök!

- És boldog ember vagy, hogy ilyen nagy alkotásokra robogó kedvvel és energiával dolgozol.

- Még altomban is.

- Ifjúságomban nekem is voltak ilyen ideáim, de sose haladtam tovább egy-egy arcnál. Az emberi arcon oly sok minden van... Egy-egy szemkifejezés, orrszín, állvonal, árnyék a szem alatt, állon, áll gödrében, vagy arc horpaszán... Az arcnak a színe és puhasága. Láttál te valaha jó arcot képen? Én soha.

Legyintett.

- Mind olyan, mintha kesztyűbőr volna vagy festett fa vagy porcelán. És milyen más a negyvenéves arcbőr meg a húszéves. A délutáni fáradt arcnak a bőre meg a reggeli. A kissé izzadságtól fénylő, meg a mosdás után való arc. Hát még a sokféle világosság! A sokféle ajak. Csak ülj le oldalt valami koncerten, és ne nézz egyebet a nőkön, csak a szájukat.

- Néztem már, Balázs bátyám, s éppen koncerten.

- De csak a vonalait nézted. A színeit nézd, az árnyékait nézd. És az arc és áll színeit is mellette. Én azokat mind láttam. Egy-egy vonás vagy szín vagy árnyékfolt olyan gyönyö­rűséget keltett bennem, amilyen a felfedezők gyönyörűsége, amikor olyasmire bukkannak, amiről nem tud a világ. Hát megvolt már az arc, de el-elfogyott a kenyerem. Enni muszáj. Kimetszettem azt az arcot a vászonból, s vittem a vámpírnak. Később már nem is festettem egyebet, csak arcokat. De nem portrékat, nem... A portréfestészet mesterség...

S lógatta a fejét. A szivar elaludt a kezében.

Csaba várakozó szemmel hallgatott: leste, mint mond hát mégis az öreg?

Végre fölemelte a fejét, és a két képre tekintett meg Csabára.

- Mind a két képed rossz. No, azért ne rogyj meg. Barátod mondja, nem kritikusod. Az ideád szép, a formád rossz. Ha arra a képre ráírod, hogy Biblia, azért az még nem Biblia. Lehet az Tatár Péter is. A petróleumlámpás gondolata éppenséggel nem szerencsés. Fényhatásokkal nem szabad brillíroznod itten. Félrenyomná az ideát. Én inkább nappal olvastatnám, pince­ablakon át, fölülről jövő világosságnál. S lenne a kép címe: Húsvétvasárnap. A bibliának a tokján, az asztalon lenne a Biblia szó. Aztán még valami: itt minden arc áhítatos, még a gyermeké is. Festenél még egy gyermeket, kis három-négy éveset, akinek a játékán a figyel­me. Mondjuk: kismacskával enyeleg...

- Köszönöm - rebegte Csaba -, értem.

- Itt ez a másik kép. Mi a címe?

- Denevér.

- A cím jó. Az nem jó benne, hogy szétterpeszkedik, mint valami X. Ez, Csabám, pecsét­nyomó-stílus.

Csaba elszontyolodottan hallgatott, de a szeme hálás figyelemmel tapadt a kisöreg arcára.

Az öreg a fejét rázta.

- Az ilyen, állattal összekombinált emberi testnek a festése nem a valóság színeivel jó. Ha a kép nem valóság, a színezése se lehet valóság. Lazúrozd kékkel: holdvilágnak a világítását áraszd rá. A kompozíció hibája különben csak az, hogy a lábát is szétfeszítetted. Ilyet még a pompeji freskókon se láttam. Művészibb volna, ha csak fönt van a két vasszeg, s a lába csak lelóg. Akkor egymás mellett lóg a két erőtlen lábszár, és soványka lábszár! Nem ilyen primadonnás... Bizonyosan arról a talján modellről festetted...

- Köszönöm, igen köszönöm, jó Balázs bátyám.

- Örülök, hogy megértesz. Más fiatal festő az orrát kunkorgatja, ha világosítom, javítom.

Felkelt. Sóhajtott, mint az öregek szoktak, akik mindig fáradtak már.

- De hát hetvenéves szemmel már azt is megértem; ha valakinek azt mondom: ez meg ez a hiba, azt érzi, hogy nem a képe a nyomorék, hanem az ő agyveleje. Nem tudott a nyomorékságáról, hát kínos hallania. Mentül igazabb a szó, antul kínosabb a hallása. A nyomorék úgy érzi, hogy neki valamiképpen nincs annyi joga az életre, mint az épnek. De hát nehogy te is ezt érezd, Csaba. Te nem vagy nyomorék, csak nincs a szemednek ötvenéves gyakorlata. Majd megjön. Ebben a korban csak ideáid legyenek, a tapasztalatodat meghordja hozzá az idő. No de Isten áldjon, Csabám. Igen sajnálom, hogy életed kedves őrzőangyalával, azzal az édes kis teremtéssel, nem beszélhettem. Mondd meg, hogy elutaztam. Hálás kézcsókomat add át.

- De hát gyújts rá, Balázs bátyám.

- Köszönöm, már a szivar sem ízlik.

S beletette a szivart a hamu-kagylóba.

Csaba kapta a kalapját és felöltőjét. Szerető figyelemmel kísérte az öreget az utcán is.

- Te még keresed magadat, Csaba - folytatta lent is az öreg -, és én kész szívvel segítenélek benne, hogy meg is találd magadat. De mindenkinek más a szeme, a gusztusa. És ami fő: minden igazi művész hoz magával valami újat, ami előtte nem volt. Vagy ha volt is, hát nem olyan tökéletesen. Hogy tudhassam én, hogy mi lesz az az új, amit te hozol? Hiszen ha tudnám, akkor már nem lenne új.

S lekoppantotta a botját, megállt.

Az utca túlsó felén egy fehér napernyő billent félre, s egy apró, fekete szemű, fiatal nő kanyarodott sietve eléjük: Kendernek a Miluskája.

- Jó napot, Balázs bácsi! Jó napot, Balogh! Nagy újság! - lihegte kipirosodott arccal -, óriás újság!

Csaba elmosolyodott.

- Pista képet adott el?

- Az semmi! De ma reggel óta Kenderné vagyok, Kender Istvánné, valóságos: Kender Istvánné!

- Gratulálok.

- Mondja meg ezt Idának is. Igen sírtam. Egyszer részegen megvallotta az uram, hogy Ida miért nem jön hozzánk. - Rögtön itt hagylak! - rivalkodtam rá - ha azonnal nem rendezed az ügyet. Hát ő azonnal kelt volna is, hogy járuljunk a paphoz, de már éjfél volt. És másnap reggel már megint vonakodott. De én már pakoltam, és igen sírtam, és igen sírtam, és igen pakoltam, hát nekifogott, és sok káromkodással befejezett egy képet. Még ma elviszi a házassági bizonyítványt, vagy holnap.

A két férfi szótlanul és mosolyogva hallgatta a karattyolást. Végre Kenderné tovább száguldott apró szemeinek boldog ragyogásával, s ők is folytathatták az útjukat.

Darabig hallgatva lépkedtek, és Csaba elgondolkodva.

Aztán megragadta az öreg karját:

- Megmondom én neked, Balázs bátyám: mi az, amit én keresek, és nem találok. Mikor legutoljára itt jártam, két szobornak a képével volt tele a lelkem. Az egyik: Carpeaux táncos csoportja. A másik a genfi Berthelier-szobor. Azt mondtam, no hát megtaláltam a művészet kulcsát: eksztázis a neve. Most idejövök, hogy megtanuljam a szobrászat mesterségi részét, hát rám zuhan két kép. Egyik Dagnan-Bouveret-nek a Máriája. A másik már előbbről ismerősöm: Böcklin Hullámjátéka. Hol van ezekben az eksztázis? Mert hiszen Böcklin képén csak az a vízbe merült női kéz a valami.

Az öreg elmosolyodva állt meg:

- Hetvenéves koromban találtam rá. Hát: az eksztázis.

- Az eksztázis? Hát mégis az eksztázis!

- Az eksztázis. De nem az az eksztázis, amelyet a mű fejez ki, hanem az az eksztázis, kedves Csabám, amely a művet létesíti. Az eksztázis az a szent tűz, amelyben a gyémánt terem. Kis lobbanás: kis gyémánt. Nagy, erős tűz: nagy gyémánt. De hát beszéljünk magyarul: eksztázis helyett elég rezgést mondanunk, lélekrezgést. Azt a rezgést örökíti meg a művész. Mert annyira gyönyörködik a rezgésében, hogy marasztani akarja: holnapra is, holnaputánra is meglegyen, teljes életére meglegyen.

S tovább indulva folytatta:

- Mint ahogy a veleje-szegény gazdag elteszi az aranytálat, az elefántcsont feszületet, az igazgyöngy füzért, amelyben a szeme gyönyörködött, hogy teljes életére gyönyörködhessen benne, meg hogy a társaságát is gyönyörködtethesse vele; mentül több embert; mind a világot; és ha meghal, megmaradjon az a gyönyörűség a fiainak, a leányainak, azok társaságának, mind a világnak, továbbra is. Hát a művész is, hogy meglegyen, megmaradjon. Ez az isteni legyen!... Ezen elgondolkozhatsz...

S megállt, hogy ezt mondta.

- De hát a művész olcsóbban jut a maga kincséhez, gyönyörűségéhez. Ingyen. Dehogyis ingyen! - fakadt ki egyszerre magasabb hangon - dehogyis ingyen! Irtóztató árat fizet érte. Az ifjúsága örömeit fizeti oda érte: aj, sok szenvedés, nélkülözés, sok felhő, sok tövis, sok keserves év az ár...

S továbbindult. Búsan rázott a fején...

- De hát mégis azt érzi, hogy ingyen. Ingyen jut a gyönyörűségéhez. És: ő is elteszi magának. Vászonra vagy márványra. Vagy kótára. Vagy ha költő, rímekbe köti. No mármost: (s megállt, megragadta Csaba kabátjának a felső gombját, mintha bele is rázogatná, amiket mond) - a szent szellő mindenkit megérinthet: szép rezgések mindenki lelkében keletkeznek, de nem mindenki tudja vászonra, kőre, papirosra marandósítani. Csak a művész! A művész, az igazi művész! Mentül igazibb művész, antul sikerültebben. Legsikerültebben az a művész, aki azt a szép-rezgést úgy tudja formába önteni, hogy aki az alkotását nézi, vagy hallja, vagy olvassa, csak azt a szép-rezgést érzi, amelyet a művész érzett, mikor a műve fogant, mikor a művet alkotta, és befejezte.

S lekoppantotta a botját.

Csaba úgy érezte magát, mint Saul, mikor a felső világosság leütötte, elöntötte a sugaraival.

Nem is hallotta már, miket cseveg továbbad az öreg. Csak mikor a kapuja elé értek, s az öreg megint arról a finom árnyékról beszélt, amely egy vértelen, fehér női arc nyakán látható.

- De hol szerezzek olyan arcot? - kesergett a kövezetre koppantva az öreg - csak lányokon van olyan finom arcbőr, és csak kórházban olyan fehér. Nem, addig nem halhatok meg, míg azt meg nem festem!

A következő héten meghalt az öreg.