12

Csaba másnap kedvetlenül ébredt. A reggelizőasztalnál csak a maga csészéjét látta. Máskor is történt már, hogy nem együtt reggeliztek. Aznap mégis kellemetlen volt neki.

Végiggondolta-fontolgatta már a történteket, és némi szorongással rosszallta, hogy mégis hát az este nem olyan hangon beszélt Idával, ahogyan illett volna. Ha Ida nem sír, hanem szembe­ágaskodik vele, és csökönyösen mentegetőzik, hogy így meg amúgy, nyugodtan folytatta volna a munkáját. De Ida még csak annyit se mondott a maga mentségére, hogy iszen a többi asszony is úgy cselekedett. Hogyan is képzelhető nagy záporban, egy esernyő alatt két különböző járású ember, hogy ne húzódna össze az esernyő nyele mellé.

Egy szó nem sok, annyit se mentekezett.

Pedig hát... mégiscsak sok volt az a lúg...

Szeretett volna legalább egy nyájas-udvarias jó reggelt bólintani Idának. El volt már készülve rá, hogy egy-két meleg szóval is enyhít a történteken. Valami ilyenfélét mond:

- Remélem, jól aludt, s nem nehezíti az a tegnapi kis kedvetlenség továbbra is a napját. Nem is érdemes reá. Feledjük, kérem. És bocsásson meg, hogy nem válogattam meg a szavaimat.

Valami efféle balzsamcseppeken gondolkodott. Mert az éj folyamán is mindig maga előtt látta Ida könnyes és halvány arcát. Mégis hát, akármint szól a szerződésük: szenvedésre is emlé­kezzen-e ez a szerencsétlen leány, ha majd a házasságuk terminusa elmúlt? Érezte, hogy könnyeket nem szabad többé azon az arcon látnia.

A reggelijét elköltötte, s várt kissé, hogy Ida előkerül. Helyette azonban csak Kati nyitott be: piaci kosár a karján.

Jó reggelt köszönt, s kérdezte: mit hozzon a piacról?

- A nagyságos asszony azt mondta, hogy nagyságos úr rendelkezik: mit hozzak?

- Miért rendelkezzek én?

- Hát, hogy ő beteg...

- Beteg?

- Igen, hogy ő ma nem jöhet a piacra.

- Hát mi baja?

- Nem tudom.

- Kérdezze meg, hogy bemehetek-e hozzá?

Kati elbámult. De aztán gondolta: talán Magyarországon így szokás. Letette a kosarat az ajtó előtt, és benyitott.

- Nagyságos úr kérdezteti, hogy bejöhet-e?

- Nem! - hangzott Ida ijedt szava - mindjárt felöltözök. Maga csak menjen a piacra, Kati. Vegyen, amit jónak lát.

Csaba fölkelt:

- De kérem, csak maradjon, ha beteg. Hívatok orvost.

- Nem kell, köszönöm. Menjen a piacra, Kati. Csukja be az ajtót.

Csaba nem szólhatott többet. Ott állt kissé, aztán bement a műhelyébe.

Az állványon a húsvéti kép maradt szombatról. Levette, s a Denevért állította a helyére. Szemlélte keserűn. Fogta a palettáját, és egy csomó kobaltot nyomott reá. Bekente vele a képet, csak épp a hold sárgáját hagyva szabadon, meg a halványka rozsdaszínt a hold mellett a felhőn. Bekente, letörölgette. Szemlélgette a szemöldöke alól.

A kép nyert valamit a lazúrral, de mégse elégítette meg. Egy vastag aranyrámát vett fel a sarokból. Beleállította a képet. Leült.

Szemlélte. Fejét rázta.

Az ajtaján akkor kopogtatás hallatszott.

- Tessék.

Ida nyitott be. Az arca halavány, mint este látta. A szeme bús. A haja csak épp hátrafésülve, mint a klastromban szokták.

- Parancsol valamit?

- Csak kérdeztem volna, hogy mi baja.

- Semmi. Köszönöm. Keveset aludtam. Gondoltam: Kati nálam nélkül is megfőzhet. Ő a szakácsné, nem én.

S behunyta a szemét. Visszavonult. Csaba utána lépett.

- Kérem, kisasszony.

Ida megállt az ebédlő közepén. Kérdőn, szinte megvetőn nézett Csabára.

- Csupán, hogy bocsánatot kérjek - udvariaskodott elmosolyodva is Csaba -, kissé ideges voltam tegnap. Zivatar idején mindenki ideges. Erre nem gondoltam az este. Ha gondoltam volna, mára hagyom. Ma bizonyára más szavakkal mondtam volna el. Kérem, csillapuljon le a keserűsége. Ismétlem, hogy hibásolom a hangomat, ahogyan beszéltem önnel. És igen meg­nyugtatna, ha olyan szíves akarna lenni, hogy nekem, vigyázatlan idegennek, megbocsátana.

- De kérem - rebegte nyílt szemmel Ida -, önnek teljesen igaz és jogos volt a hangja. Nekem való mentegetőznöm, hogy a világi szokásokat nem ismerem. Nem tudtam, hogy nem szabad elfogadnom legényembernek a figyelmességeit...

- De szabad, kérem.

- És esernyőjét...

- No, de hát kénytelen volt vele. Iszen úgy zuhogott a zápor...

- És különösen, hogy vele táncoltam.

- De hiszen én biztattam, hogy táncoljon.

- Mégis jogos a megjegyzése, hogy túlságoskodtam. De életemben először történt, hogy férfi volt a táncosom, és érdekelt, hogy a különféle táncok milyenek, ha férfival táncoljuk és nem leánytársunkkal. Én kérek bocsánatot öntől.

Mindez hidegen, nyugodtan volt mondva. Ida bókolt utána, és mikorra Csaba megint szól­hatott volna, Ida már bement a szobájába.

Aznap délelőttre modellje volt rendelve Csabának: egy bádogoslegény, akit a legényegylet előtt fogott az előbbi héten. Munkátlanul ácsorgott ottan, és Csaba a húsvéti képének egyik figuráját látta benne. A modell ott várt már Csabára az ajtóban, mikor Csaba visszatért a műhelyébe.

Csaba a zsebébe nyúlt, s két márkát nyújtott neki.

- Ma nem festünk. Megizenem majd: mikor jöjjön.

Szinte remegett.

Idának a magaviselete minden más volt, csak az nem, amit várt. Nem tudott persze semmit arról a klastromi szokásáról, hogy ha az apácát dorgálják, az apáca nem azon kapkod, hogy a hibáját takarja, hanem még maga vádolja magát tovább, ha már a dorgálás megszűnt. Csaba csak olyan nőket ismert, akik gyerekesen tagadtak, vagy éppen szépre forgatták a hibájukat, vagy éppen szelet szél ellen: a vádat bizonygatták hibának. Akik az arcukat festik, mások haját fordítják maguk hajává, hajuk színét mérgekkel is megszőkítik, hamis ékszereket tudva viselnek, mért éppen az igazságot ne festenék, fordítanák, hamisítanák?

Érezte, hogy Ida került fölül. Ő is túlzott, mikor vádolta, de Ida még inkább túlzott, mikor a vádakra azt mondta, hogy igazak. Csakhogy az ő szemrehányásaiban volt valami rút-hideg kulimász, Ida magavádlásában meg van valami nemes tisztaság. Röstelkedett, bánkódott. Ha Idának a szíve olyan is, mint pecsétje-bontatlan levél, éreznie kell, hogy az a hétpecsétes titok mégse valami ronda aljasság.

- Ez a nő nem lehet aljas!

Nyugtalanul járkált föl és alá a műtermében.

Aztán megint munkára erőltette magát. Tiszta vásznat állított a kisebbik állványára, s a vázoló könyvében keresgélt.

Mióta az öreg Balázs elvette a kedvét a két nagyképétől, jobban csak apró vázolásokkal foglalkozott. Átjárt az Angol kertbe, vagy kiment Nymphenburgba, vagy az Isar mentén vázol­gatott. Néha az utcán is megállt, s vázolt hol embereket, hol lovakat, hol házakat, ha a nap világítása olyan volt, hogy rajzolni való árnyékot látott rajtuk. Egyik-másik vázlatát otthon színekben is felkente, s rámába illesztette. Volt már ötven afféle apró képe is, többnyire félig színes, vagy csak nagyjából színezett képek. A szobazugba tette, ha megfestette. Másnap már rámában látta a falon, mint Mikeyéknél is szokták.

Balázs apó halála óta sokat forgatta az elméjében azt a női arcot is, amelyet az öreg szeretett volna még megfesteni, már csak kegyeletből is az öreg iránt: egy elnyaklott, fehér női fej, fájdalmasan összehunyt pillák, a kékes finom árnyék a nyakon... Balázsnak ez csak fejkép lett volna. Ha Kaulbachnak a Halhatatlansága Balázsnak kerül az ecsete alá, nem lett volna abból egyéb, csak az a női fej, amely a szobrot megcsókolja. A fekete fátyolt a fehér ruhán leg­feljebb a vállon festette volna meg Balázs. És így festette volna meg Müller Júliáját is csupán két fejnek. S így aprózódott volna Böcklin Hullámjátéka is három különböző fejfestménnyé. A címei lettek volna talán: 1. Vigyorgó vén matróz. 2. Gambrinus haragot fúj. 3. Mikor a tündérnek szűk a cipője.

Az a Balázs ötlete valami szép nagy ideának a csonkája! A vázlatkönyvnek egy képén állt meg a figyelme: egy hétéves-forma gyerek egy tehenet vonszolna, de a tehénnek semmi kedve rá, hogy elhagyja a legelőt. Hát csak sandít a tehén nagy-megvetőn a gyerekre. A feje kissé félre van húzva, de a nyelve csak kanyarítja a füvet.

Fogta az ecsetet, és cinóbert mázolt a vászonra. A cinóberben aztán egy másik ecsetnek a nyele végével rajzolgatta bele a tehenet, fiút és fákat a könyve rajza szerint.

De megint csak letette a szerszámait. A fejét rázta.

- Nem jó. Nem oldalt való ez a tehén, hanem szembe: skurcba. De a fiú se lehet háttal a nézőnek: hiszen a képnek a kedvessége csakis azon fordul, hogy látható, mennyire bosszankodik a fiú!

- Nem jó!

Ez a borongás különben már hetek óta így sötétlett Csaba lelkén.

- Mennyi ötletem volt azelőtt! – mormogta - én most olyan vagyok, mint szüret után a szőlőhegy. Az én múzsám meghalt.

Fel és alá járt a szobájában, s a fejét rázogatta:

- Az én múzsám meghalt.

Egyszer csak megáll, mint a kakas, mikor kukorikolásra emeli a fejét, és szinte kiált maga elé:

- A múzsa meghalt! Megvan a nagy kép! Balázsnak a képe! A Haldokló múzsa!

Ceruzát és papirost ragadott, s gyors kézzel vázolt egy női figurát, amint az olajfák között, görög sziklák alatt, virágos gyepen haldoklik: a szép múzsa-leány. S körülötte köznapi földi emberek állnak bambán, sajnálkozó szemmel.

A bambán és a sajnálkozó szemmel persze még csak a fejében volt meg, s nem a papiroson, de máris látta, ahogy nagy kedvvel vázolgatta.

Csak a múzsa fejével nem boldogult.

- Ezt modellről kell rajzolnom. De ide szép modell kell. Valami kórházban szenvedő, barna leány, akinek az arcbőre fehér, finom és vértelen.

Fogta a vázoló könyvét, zsebbe való festékes dobozát, kalapját.

Elmenet benézett a konyhába, de csak Katit látta ott.

- Nem jött ki a nagyságos asszony?

A leány megint elbámult, hogy Magyarországon milyen különösek a szokások!

- Nem - mondta aztán -, még nem volt idekint.

Csaba gondolkodott. Annyira gondolkodott, hogy percekig ott tűnődött a konyha előtt. Aztán, hogy útnak eredt, a lépcsőházban megint megállt, és gondolkodott.

Végre is megfordult, visszatért. Az ebédlő ajtaján nyitott be, s az volt a szándéka, hogy Idát megkérdezi: csakugyan nem beteg-e?

Kopogtatott Idának az ajtaján. Semmi válasz.

Hm, talán átment Millnerékhez?

Abban a percben megnyílik a műhelyének az ajtaja, s Ida lép ki. A feje be van kötve menyecs­késen. A kezén könyékig vont, sárga szarvasbőr kesztyű. A kezében portörlő rongy és színes tollporoló. Rábámul Csabára. Az arcát pirosság futja el.

- Véltem, hogy elment - mondja zavarodottan.

- Hogyan, hát maga takarít a műhelyemben?

- Kati el van foglalva. Különben se bíztam rá soha.

- Ezt nem is tudtam. Fogadja az elmulasztott hálás köszöneteket egy bokrétában.

S lekapta a kalapját. Meghajolt.

- Attól tartottam - mentegetőzött Ida még pirosabban -, hogy elmázolja a friss festéseket. Itt takarítottam az ebédlőben, aztán hallottam, hogy elmegy, hát gondoltam...

Annyira meg volt zavarodva, hogy be se tudta végezni a mondatát.

De aztán összeszedelőzködött:

- Bocsánat - mondta -, hogy csak úgy engedelem nélkül belépek a képei közé.

- De én kérek bocsánatot, hogy nem magam ajánlottam: tessék, amikor tetszik. Ez éppúgy a maga szobája is. Nem is sejtettem, hogy érdeklődik a munkáim iránt... Kérem, engedje meg, hogy megmagyarázzam... mert ez igen kellemesen lep meg engem... és máskülönben nem értené...

Választ nem is várva fogott a képei és vázlatai magyarázatába, hogy melyik mi lenne, mi hiányzik még ebből meg abból. És ha meglesz, milyen lesz.

A Denevér-képet se hagyhatta említés nélkül.

- Ezzel nem vagyok szerencsés - mondta a fejét elborultan rázva -, Denevér volna a címe, de korábban kezdtem bele, hogysem a rajzot jól megfontoltam volna.

Ida hallgatva állt, mint ahogy az iskolában a tanítvány áll a professzor előtt, mikor érthetetlen valamire kell figyelnie. Csak mikor a Denevért magyarázta Csaba, akkor szólalt meg:

- De kérem, ez igen szép idea. - Csabának megörvendett a szeme.

- Szép idea, ugye szép idea? Hát érthető?

- Érthető.

- És nem rút ez a rajz, hogy így ki van feszítve?

- A denevér is rút. Az a két vércsepp; a domináns a képen: a szenvedés... a tragédia.

Mélyen behunyta a szemét. A zsebébe nyúlt. Összehajtogatott, fehér papiroskát vont elő onnan.

- Tegnap - mondta a papirost bontogatva - kérdőre vont ön, hogy hol vettem a gyűrűmet. Bocsánat, de nem bírtam azonnal felelni. Tessék: atyám levele. Ez megfelel a kérdésére.

S letette az állvány sarkára a levelet. Fordult is egyben, hogy kimegy.

Csaba azonban felkapta a levelet, és visszanyújtotta:

- Köszönöm: nem olvasom el. Bocsásson meg, ha fájdalmat okoztam a kérdésemmel. Egy percre rá már magam is rosszalltam: De az a zivatar... Zivatar idején különösen ideges vagyok. Kérem: ne nehezteljen érte.

- A gyűrű volt ebbe beletakarva - felelte Ida anélkül, hogy Csabára ránézett volna -, nem neheztelek.

- De kérem...

- De kérem: teljesen jogos volt a kérdése. Férjnek joga van rá, hogy tudja: hol szerezte a felesége az ékszerét...

- De bocsánatot kérek...

- Nincs miért.

- De igen, kérem: szíve mélyéből bocsásson meg nekem. Fogadom, hogy soha többé nem történik ilyesmi közöttünk. Nem is értem, hogyan fordulhatott úgy ki a kerekem a sarkából. Hát nyújtsa a kezét...

Ida szomorkás vonásai egyszerre meghidegültek. A szeme szigorúan, szinte férfiasan nyílt Csabára.

Nyugodtan válaszolt:

- Egy idegen azt mondja nekem: Pardon. Erre azt felelem: Semmiség. De kezet nem nyújtok neki.

Azokban a napokban aztán Csaba gyakorta kimaradozott. Volt úgy, hogy reggel elment, este későn tért haza. Az ebédje, uzsonnája, vacsorája ott tespedt a sütőben. Csak épp hogy a reggelijét itta meg. Ment a vázlatkönyvével, néha a festőládikájával is, amelyhez hozzá volt csatolva egy összehajtogatható székecske és vékonylábú állványocska is. S későn este tért meg. Olyankor csak éppen hogy hegedült egyet, aztán mindjárt lefeküdt.

Idával nem is találkozott.

Ida a hazahordott vázlatokból láthatta, hogy Csaba a környéken dolgozgat: erdei vagy mezei részeket fest, néha egy-egy gyermekarcot is vagy állatfejet vagy vénasszonyt, vénembert.

Egyszer, egy esős napon ült csak otthon. Az apró képeit javítgatta, egészítgette. Egy skatulya színes krétát vett aznap. Fogott egy-másfél arasznyi, hamvas színű papirost, és azon próbál­gatta a krétákat. Ida a másik szobából a nyitott ajtón át nézte, A próbálgatás egyszer csak arcképpé kezd alakulni, s megjelenik a papiroson egy szőke hajú hölgy, afféle pirosképű, falusi kisasszonyfej, csak épp hogy a homloka kissé férfiasan magas, de az álla gyermekien gyönge kis hegyeske áll. Csinos hölgy volna, ha a szemöldökét barnábbra vonta volna meg Csaba. Várta, hogy a ruhája is megszíneződik a hölgynek a nyaka alatt, de az csak néhány színes folt maradt. Csaba mindjárt rámába is nyírta, üveges rámába, és akasztotta a sarokba tett íróasztalnak a falára.

Ida tűnődve nézegette:

- Be ismerős.

De aztán megint kinaposodott az idő. Csaba lódult, néha már hajnalban.

Ida egyszer arra gondolt, hogy talán... talán az ő hidegsége űzi Csabát ki a házból. Nem, hát annyira mégse szabad talán idegennek lennie, hogy a hajlékától is megfossza a címzetes férjet. Bizalmaskodnia nem szabad, de szenvednie se. Hiszen ami igaz, igaz: olyan udvarias ember, hogy főrangú hölgyeknek lehetne lovagja, ha nem zivataros az idő. És hát kár annak a drága hölgynek. Ami igaz, igaz: szép fiatalember, s bizonyára nemeslelkű is. Más nő talán azt cselekedné...

S nem lett volna nő Ida, ha arra nem gondolt volna, hogy ő szebb és különb amannál, s csak a kezét kellene kinyújtania, és Csaba éppúgy porolná a zsebkendőjével a cipőjét, mint Csorba Matyi.

De szinte irtózattal hárította el magától azt a gondolatot, hogy más nő elől elhúzzon akár egy tányér tejeskását is.

Csak teljen le az év, csak legyen ő magányos elvált asszony, bizonyos felőle, hogy nem is egy Csorba Matyi szedi szívére még az árnyékát is.

Mégis hát a legelső ebéd után, amelyen együtt ültek, megszólalt:

- Engedjen meg egy kérdést, Balogh úr.

- Parancsoljon, kisasszony.

- Ön mostanában ritkán dolgozik itthon. A hiábavaló költségekről nem is szólok, hogy előre nem mondja meg a konyhán. De némileg nyugtalanít, hogy talán miattam kellemetlen itthon tartózkodnia. Máskor is vázolgatott az utcán és kívül a városon, de ebédre, vagy legalábbis vacsorára mindig hazatért.

Várt kissé, hogy Csaba szól, de hogy Csaba is várakozón nézett reá, folytatta:

- Amennyiben miattam kerülné az asztalt, könnyen segíthetünk a bajon: külön tálaltatunk. Kötelességemnek éreztem, hogy ezt megajánljam.

Csaba a fejét rázta.

- Nyugodjék meg, kisasszony, nem azért történik. És engedje megjegyeznem, hogy ez ismét oly szép vonása az ön gondolkodásának, aminőt más nőben ritkán találunk. Én most három nagyképen is dolgozom egyszerre, ha szabad a magam ügyeiről beszélnem...

- Tessék.

- Mert ön annyira szigorúan vigyáz a szerződésünk minden vonalára és így az idegen-pontra is, hogy csak külön engedelmével beszélhetek a művészetemről.

- De kérem, erről teljesen idegenek is beszélhetnek.

- Hát három nagyképpel foglalkozom. Kettőt ismer ön. Azt mind a kettőt újrafestem majd. A harmadik képnek a címe lenne: A Múzsa halála. Pán halálát már sokan megénekelték, meg is festették. Mért ne festhetném én meg a Múzsa halálát? - gondoltam. És fel is vázoltam már háromféleképpen. Kihozom, ha megengedi.

- Láttam. Bocsánat, hogy láttam.

- Örülök, hogy látta. Semmi titkolni valóm ön előtt. Csak éppen hogy festőnéknek ne említse a képeim címét. A képet megnézheti akárki, de a cím titok. Az ilyesmi kimegy, aztán más hamarabb megfesti, akkor már a téma nem új. De hiszen ön tud hallgatni. Néha dermesztően tud hallgatni. Idegennel szemben különben én is. De mégis örülök, hogy beszélhetek valakivel a témáimról. Nők csak az egy zeneművészethez értenek. Orvosok értik, hogy idegalkatnak a dolga ez: a fül idegei azon idegekkel vannak kapcsolatban, amelyek... Ez különben nem tartozik ide. Hát: a nők, ha nem is értenek a festőművészethez, de megérzik, ami egyik-másik képben értékes. A művelt nők. Hát engem igazán hálára kötelez, ha megengedi, hogy a témámról szóljak. Ez egyúttal magyarázat a kimaradásaimra is.

- Tessék. Az a haldokló nő, ugye, akit körülállnak?...

- Az.

- Nem tudom, mi, de láttam rajt, hogy valami grandiózus téma.

- Az volna, kisasszony. És már hozzá is fogtam. Már találtam is egy bajor leányt a női kórházban. Már úgy is volt, hogy hozzáfogok. De tudja talán, hogy esténkint néha kimaradok: a Luitpold egyik zugában találkoznak esténkint a magyar festők. Odavetődik néha Hollósy is, egy igen nagy tudású, derék mester. Azon az estén arról beszélgettünk, hogy mennyire azonos törvényeken alapul a festészet a költészettel. Hollósy véletlenül azt mondja:

- Ha Berzsenyinek csak egyetlenegy igazi magyar professzora is van, aki ledörög a katedráról: - Pokolba már egyszer azokat a fene görög s római isteneket, nimfákat és múzsákat! Mi közünk nekünk a görögökkel és rómaiakkal! A görögök és rómaiak fantáziájának avas ron­gyai­val! Kacatba valók! - akkor Berzsenyiből olyan nemzeti költőnk vált volna, hogy ahhoz foghatót nem szült ez a földteke.

No, az én témámat ezzel megölte. Éreztem, hogy rettenetesen igaz a szava! Ott a témám most: fel van vázolva. A csoportosítás új, éppen nem színpadias. Az az előre hajló asszony, azok a kimeresztett szemű, durva arcú parasztok, s az a csupa-finomság leány... kár, hogy az a kórházi hölgy már csaknem harmincéves, de talán sikerül megfehérítenem az arcát. Sárgás már.

- És bizonyára nagylábú.

- Az nem volna baj: a festő rajzolhatja a nagyot kicsinek, a rövid lábszárt hosszúnak. De a szín, a szín... Se porcelánarcot nem festhetek, se kréta-arcot, se márványarcot. Azt kerestem. Utcán, falvakban, kórházakban. Most már hát találtam volna, de kiesik az ecset a kezemből, ha arra gondolok, hogy múzsát festek.

A fejét rázta, s búsan nézett maga elé.

- Hát csak vázolgatok, ami elém jön. Év végére csak elővakarodik tán valami...

Ida habozva nézett reá:

- De azt nem künn festette - szólt végre -, azt a szőke nőt...

Csaba szeme elborult:

- Nem, azt emlékezetből.

Ida nem bírt uralkodni a nyelvén.

- Bizonyára kedves önnek - rebegte egykedvű színnel. Csaba szeme elnedvesült.

- Kedves-e?

S a nyelvén volt, hogy mondja: Az én jó húgom.

De nem mondta.

Ahogy a vonaton nem mondta. Ahogy azon a falusi állomáson nem mondta. Ahogy sanctua­rium­nak érezte a családja körét és profanálásnak, ha ezt az üzleti házasságot odabocsátja. A húgának is fájdalmas lett volna, hogy őérte, őmiatta...

Hallgatott. Ida várt kissé, aztán visszasegítette a beszélgetést a kerékvágásba.

- És hát csak úgy, emlékezetből? - Csaba vállat vont:

- Nincs benne semmi csodálatos. Ha valakit úgy nézek meg, hogy igazán megnézem - már hát akár szeretetből, akár hogy valami kellemetlen okból -, benne marad a szememben a képe. Akit sokszor láttam, holtomig is. Akit csak egyszer láttam, ideiglen. Semmi csodálni való nincs ezen. Barabás sok képét festette ígyen fiatal korában. Látom, hogy nem hiszi.

- De hiszem.

- Nem hiszi. Hát megmagyarázom: azok, akik nem festők, ha egymásnak szólanak, vagy akár hosszabban is beszélgetnek, csak a szemébe nézegetnek egymásnak. De akkor se a színeit, vonalait nézik a másik szemének, hanem a mozgását. Mert a szem egészít a mondáson. A szem mondja meg, amit a mondás elrejt, vagy céloz, vagy hamisít. A festő azonban mindig a színe­ket és vonalakat látja mindenben. Mikor erős a világosság - napfény, gyertya, villamosláng -, akkor meg éppenséggel. Mert a festőnek az árnyék minden. Az arcban is. A szem árnyéka, az orr árnyéka, az arcnak oldalárnyéka, áll árnyéka, nyak árnyéka. A szín szinte másodrendű valami. No, de untatja ez magát: jobb, ha bizonyítok, s akkor mindjárt hisz is.

Nyúlt a vázlatkönyvéért, és tiszta lapra fordított benne. A ceruzájával halvány kört kerített. Dolgozott kézzel, egyre erősebb és erősebb vonalakkal.

Ida az asztalra könyökölt, és nézte.

Nem telt belé öt perc, ámulva ismert az apjára a rajzban. Csaba aztán kiszakította a lapot, és odanyújtotta:

- Tessék.

- Köszönöm.

És Ida szeme is elborult. Fájdalmas emléke volt neki az apja képe.

Csaba csak nézett reá.

- Önt is lefestem szívesen, ha óhajtja, vászonra, színekben. Az ön arca alkalmas is lenne nekem némi változtatással. Nem mertem kérni eddig.

Ida ijedten kelt fel a székéről. Csengetett Katinak, hogy hordja el a terítéket.

Csaba is fölkelt. Sóhajtott.

- De hát önnek különben is egészséges az arca. Színes. A szeme azonban...

- Nem: Engem, kérem, hagyjon ki a gondolataiból. Még csak fotográfiát se csináltattam magamról soha. - Voltaképp attól ijedt meg, hogy Csaba órákon át nézegetne reá. Nem, őrá ne! Nézegessen csak arra, akinek a képét aranyláncon viseli, és akivel levelez. A minap is jött levele, gyászkeretű női írás a cím. Valami távoli rokon gyászának lehetett a feketéje, mert Csaba csak éppen összevonta a szemöldökét, erősen összevonta, de a szeme nem nedvesült el. S még abban az órában válaszolt.

Csaba sóhajtott, s betért a műhelyébe.

Ida a varró-asztalkájához ült, s azon tűnődött, hogy mi az az év végére? Mikor Csaba azt mondta: Év végére csak elő vakaródik tán valami. Hát év végére... Bizonyára a házasságuk évének a végére. Akkor tán mindjárt egybe is kel azzal a falusi findzsával.

Csaba is csak tűnődött a műhelyében. Föl s alá járt s őrölte a gondolatait.

- Már megint elvadítottam magamtól. Tudhattam volna, hogy nem fekszik ide abba a pózba, ahogy a múzsa-leány. Pedig hát mind a kettőnkre kellemesebb lenne, ha jó barátokként együtt járnánk ki a környékre, itthon meg beszélgetnénk, mint két jó cimbora szokott. Tavasszal iszen úgyis elválunk.

Megállt. Gondolkodott. Aztán megnyitotta a kilincset.

- Kisasszony - mondta csak úgy az ajtóban maradva -, alig merem kérdezni, de mégis hát megkérdezem: nem volna-e rá kedve, hogy olykor kijöjjön velem? Hiszen Millneréknél se mulathat mindig. A festőnékhez meg maga nem jár, hát azok is egyre ritkábban jönnek. Fél óra, és kint vagyunk a városból a zöldben. Én festegetek, maga meg leheveredik, és olvasgat. Vagy mellém ül. Vagy sétálgat. Mégis hát levegőn van, és szórakozik.

Ida még a varró-asztalkánál ült, s lehajtott fejjel dolgozott valamin. Hogy Csaba benyitott, gyors mozdulattal rejtette a munkáját az asztal fiókjába.

Csaba javaslatára habozva nézett maga elé. A klastromi és apai ház rabságának emléke nyomta még a szívét. Valóban, az a sok kedves kép, amellyel Csaba meg-megtér egy-egy délutánjáról... kellemes lenne látnia a valóságban is.

Végre fölemelte az arcát:

- Örömest mennék - mondta nyílt-komolyan -, de attól tartok, hogy ön akkor nem érez idegennek.

Csaba éppoly nyílt-komolyan felelt:

- Hát érezni nem érzem mindenkor idegennek, megvallom. Ma is hát, hogy itt láttam a maga szíves gondozó kezét, egy pillanatra elfeledtem, hogy idegenek vagyunk. De hát nem látunk-e olykor merőben idegeneket is, hogy egy úton egymáshoz csatlakoznak! Néha be se mutat­koz­nak egymásnak, beszélgetnek barátságosan. Még meg is kínálják egymást a szivartárcájukból vagy élelmükből. Aztán: jó napot - jó napot -, megy egyik jobbra, a másik balra. S egy óra múlva már nincs az elméjükben egymásnak a képe.

- Ha így fogja fel, megpróbálhatom.

- De semmiképpen se afféle szívességből, amilyen a műhelyem takarítása.

- Nem: inkább az ön részéről érzem szívességnek. És hát, hogy megnyugodjon, mondjuk: viszonzásul fogadom el a takarításért.

- Hát én már indulnék.

Ida az órára tekintett.

- Már három óra. Majd csak holnap, vagy amikor megyen megint.

- De nyolckor nyugszik a nap.

- Holnap korábban ebédelhetünk, ha akarja.

- Hát jó: holnap. Ha nem esik.

- Ha nem esik is, esernyőt ezután mindig viszek magammal.

S az ajkán mosolygás futott át.

Csaba kis idő múlván megint benyitott. Idát nem látta a szobában.

- Kisasszony! - szólt hangosan a hálószoba felé. Semmi válasz, semmi lépés.

Csaba a varró-asztalhoz sietett, s kivonta a fiókot.

Vagy három pár lyukas harisnyáját látta benne. A legfelsőbe bele volt tűzve a tű és a stoppoló pamut.

Attól fogva hát Ida is kijárt Csabával a környék falvaiba, mezeire, s az Isar fűzfás, mocsaras mellékeire. Esernyőt nem vitt ugyan magával, mert hiszen nem mindig tánc közben jön a zivatar, de vitt a vállán egy könnyűke gyapjúplédet.

Leheveredett olykor Csaba mögött, mindig bal felől, hogy a készülő képre is odaláthasson. Olvasgatott. Vagy ha Csaba gyermeket festett, vagy asszonyt, beszélgetett velük kedvesen. De figyelmeztetgette is őket, ha kimozdultak a rajz szerint való elhelyezésükből.

- A fejét csak úgy tartsa, kedves, ahogy előbb.

Csaba sohase kezdett Idával társalgást, hogy előbb engedelmet ne kért volna reá. Viszont, ha Ida azt érezte, hogy Csaba többet cseveg már, mint amennyi idegennek megengedhető, elhidegülve nézett reá vagy másfelé. És Csaba azonnal elhallgatott.

Egyszer Ida fél könyéken hevert Csaba mögött, s az Illustrierte Zeitungot olvasta. Az úton vette. Mindennap vett az útra valami folyóiratot vagy újságot. Néha regényt vitt magával.

Csaba oldalt tekintett, s a szeme rajta maradt Idán. Ida egy vén fűz árnyékában hevert; a kifeszített, kék napernyő is a feje mögött a fűben. Nyersselyem blúz volt rajta, maga-szín selyem. Széles fehér gallér a nyakán. Kék lüszter szoknyájához igen illett a sárga félcipőcske. A fűz lombjai közül hosszúkás foltokban sütött rá a nap. Az arcát a kék napernyő keretezte, s Piroskás volt a hőségtől. A kalapja mellette a gyepen. A haja lazán árnyékolta fehér halán­tékát.

- Kisasszony, szíves engedelmével...

- Tessék.

- Megengedheti-e, hogy egyszer magunk között is Idának szólítsam?

Ida szempillái kettőt rebbentek. Komolyan felelte:

- Ha valami oka van rá, szívesen. Egyszer.

- Ida, maga oly szép... Maga nem is tudja, hogy milyen szép!

- De tudom - felelte Ida nyugodt-komolyan. S tovább olvasta az Illustrierte Zeitungot.

Csabának az a kérelem volt a nyelvén, hogy legalább egy kis vázlatot hadd kapjon róla a vásznára, úgy, ahogy most fekszik, azonban érezte, hogy Ida a mondottak után megtagadná a kérését. Ebben a percben ismét idegenek.

Ritkábban történt, hogy Ida szólt Csabának, Csaba néha oly bús arccal ült mellette, különösen mikor vonaton mentek ki valahová, hogy a nők született anyai érzésével kérte a vázlat­könyvét, s mondott egyes képekre megjegyzéseket, mindig dicsérő megjegyzéseket.

- Ez a lóvásár itt, ahogy a rossz gebét a zsidó árulja, s a cigány a bankóját kínálja érte, remek kép. Az a ravaszság mind a kettő arcán... Miért nem festi ezt meg nagyban?

- Csak ötlet. Kisképnek való. Lehet, hogy valamikor megfestem.

Ida értett is már akkor valamit a festőművészethez. Július elején nyílt meg a Glaspalast kiállí­tása. Csabával az első hetekben háromszor is végigszemlélte. Csaba készséggel magyarázta neki a képek művészi értékeit és gyengéit. A festőismerősök közül is mindig lézengett ott egy-kettő. Azokat is figyelemmel hallgatta: hogyan disputálnak. Az aktokat már nyugodt szemmel nézte, s tudta, mi a jelentősége annak, mikor a művész bőrről beszél meg vonalakról. Mégis hát a meztelen képek előtt nemigen időzött.

Hát szólt egy-két szót valamelyik vázlatról. Tudta már, hogy Csabának azonnal arra fordul a figyelme, és készkedvvel magyaráz: a homloka redői elsimulnak.

De hát mi baja Csabának? Hiszen pénzgondjai nincsenek, a következő április végéig nincse­nek. Azutánra meg lesz annyi képe, hogy ha csak képkereskedőknek adja is el, megél megint egy évig. Azon egy év folyamán megint festhet. Mi baja? Mért távozott el attól a nőtől más országba, ha szereti? Talán már nem is szereti? Akik szeretik egymást, keresik egymást. Ha a szél kétfelé fújja őket, térden is visszamásznak egymáshoz. Ha tengert vetnek közéjük, a lelküket küldik által a tengeren: levélben találkoznak. Csaba nem írogat levelet, nem is igen kap. Két levele jött, mióta itt vannak. Tehát már aligha szereti. De ha nem szereti is, Csaba mégiscsak olyan férfi, aki apróhirdetés útján adja el a szívét, mint valami varrógépet vagy gramofont.

A nyelvén volt néha, hogy megkérdezi: min búsul? De idegenek nem kérdezhetnek ilyesmit egymástól soha. Pedig hát Csaba megmondta volna:

- Azon búsulok, hogy csalódtam magamban. Építőmesternek éreztem magamat, véltem, hogy nagy paloták, kastélyok, várak születnek az elmémben, aztán hát íme a valóság: apró madár­kalitkák azok, amiket alkotok. A múzsa halála az én művészetemnek is halála.

Egy július végi napon villamoskocsin mentek ki a városból. Onnan meg gyalogosan sétáltak feljebb az Isar gyümölcsfás, kaszálós mellékén. Az idő kissé szeles és borultas volt. Csaba hiába tekingetett jobbra és balra, nem talált kedvére való tájrészt vagy más festeni valót. Ha nincs árnyék, nincs kép. Hát csak mendegéltek.

Végre úgy öt óra tájt egy malomnak a kertje alatt állott meg Csaba.

Ida felnézett, hogy ugyan mi fogta meg Csabának a szemét? A komlótól zöld alacsony kerítés? Vagy a féloldalt dűlő, félembernyi kis korhadt tilalomfa, rajta még a Verboten szóból is kiporlasztotta az idő a magánhangzókat. De azért a rétet nem tapossa senki. Vagy a kerítésből kiemelkedő méhes? Bizonyára a méhes. Nádból a hátulja a méhesnek, és egy magasra nőtt napraforgó áll őrként mellette. De egy vén diófa is másik felől. A malom fölött fehér galambraj szállong.

Csaba kérdően nézett Idára:

- Uzsonnázunk? Itt a malomban bizonyára találunk valamit.

- Lehet.

- Ha egyebet nem, aludttejet. Ennyi járás után legjobb az aludttej.

Fölkerültek a rét széléről a kert mellett a malomba. Betértek.

Nagy gazdasági udvar. Disznószag. Hízott récék, lúdak, tyúkok. Egy tizenöt éves félparaszt-forma fiú épp akkor céloz a flóbertjével a tetőn ülő galambokra. S durr...

Az egyik galamb csak kalimpál lefelé, s oda hull fél szárnnyal vergődve egy kis huppanással eléjük.

A fiú diadalmasan néz a jövevényekre, azok meg a galambra. Tiszta fehér galamb. Hever a földön hanyatt, véres fél szárnnyal. Már nem mozgatja a másik szárnyát se. A feje is holtan félrecsügg. Szájacskáján szivárog a vér.

Csaba nézi szinte megkövülten.

Ida megszólal: - Angyal-tragédia.

Csaba arca olyan bámulattal fordul Idára, mintha akkor változott volna leánnyá valami varangyos békából.

De nem szól semmit.

A fiú eléjük lépett, és kérdezte tőlük, hogy kit keresnek? A diadal öröme az arcán.

- Uzsonnát kérnénk. Aludttejet, ha van.

A bajor parasztnépnek nem szokatlan az ilyen óhajtás.

- Van aludttej is. Tessék: be a kertbe, a diófa alá. Mi mindig ott uzsonnázunk.

- Méhes van ott - vonakodik Ida -, máshova nem ülhetünk?

- Nem csípnek ezek, nagyságos asszony.

- Nem ám, magát. Minket nem ismernek.

- Hát akkor tessék be a szobába. Van mézünk, kávénk, vajunk, aludttejünk. Van itt minden.

- Aludttejet hozzon.

Ida még mindig nem érti, hogy Csaba mért nézett olyan különösen reá. Bent a szobában aztán, mikor magukra maradnak, Csaba megszólal, mint aki bortól mámorosan lelkesedik valamiért:

- Ida, megvan a kép! Magának köszönhetem! Magának! Megszorítom a kezét, ha nem engedi is. Megvan a kép! Megvan!

Olyan sugárzó volt, annyira rezgett az örömtől, hogy a szeme is nedvedzett belé. És Ida meg se botránkozott a bizalmasságon, ha már neki köszöni Csaba az örömét.

- Hogyhogy? - ámuldozott.

- Hát Angyal-tragédia. Maga mondta ki! Én csak éreztem. De maga teremtette meg az ideát!

- Nem értem.

- Nem érti: még csak nem is érti? Mondtam, ugye, hogy a nők... Hát nem érti? A múzsa helyett festek angyalt, fehér szárnyú, fehér angyalt! Hever a földön véres szárnnyal! Véres ajkkal! Haldoklik. És az emberek, a földi mamlaszok ott állnak buta rettenettel, és bámulnak. Ó, Ida, hogy meg nem csókolhatom magát!

Már akkor Ida is értette. A szíve repesett az örömtől, hogy ő magatudatlanul is olyan szép ideát termelt, amelytől, íme, egy festő szinte részeg. Büszke volt az ideájára, és ő is látta már a képet.

- Jó, jó - pillogott boldogan -, de hát itt az aludttej. Adja a tányérját. A fölét én nem szeretem.