ELSŐ RÉSZ

1

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, bele­kapasz­kodott tréfából egy paripának a legyezõjébe. A paripa oldalba rúgta.

Attól fogva János kertész nem volt többé víg ember. Hívhatták torba, névnapra, lakodalomra, nem ment el. Csak búsult és fogyott. Csak lézengett a kertben.

Egy õszi napon, mikor már vetkõztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszi­barackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.

- Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.

A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendõs gyerek volt akkor; pufók, mint a kulacs, és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyû munkára, aminõt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. (Nem volt még akkor iskola Magyar­országon, csak egy-két papi-iskola, de az se gyerekeknek.)

Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.

- Én már nem sokáig élek - kezdte az apja azon a rekedt-susogó hangon, ahogyan a mell­bajosok beszélnek. - Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.

Búsan pillantott a gyepre, a gyepen sárgálló baracklevelekre. Aztán folytatta:

- Ha meghalok, a prépost úr a helyembe maraszt. Mindent értesz már, mindenféle kertészi míveletet. Anyád is ért mindent. De lásd, az okos kertésznek vannak titkai...

A gyerek pislogott. Tehát titkokat fog megtudni. Vajon kincset ásott-e el az apja, mikor az ellenség járta az országot?

A beteg szeretettel nézett a fiúra:

- Elmondok neked egyet-mást. Mindennap egyvalamit. Hogy megtarthasd. A fejedben. Mert látod: minden ember... annyit ér... amennyit... tud. Ha olyat is tud... amit más senki se... akkor mindenkinél többet ér... Ígérd meg, hogy... amiket elmondok... senkinek... el nem mondod... Csak mikor... te is halálodat érzed... mint én... akkor... Annak mondod meg... akit... legjobban szeretsz... Ígéred?

A fiú rábiccentett.

- Tulajdon édesanyádnak se.

A fiú biccentett.

A kertész pihent kevéssé. Aztán halkabban folytatta:

- Hát melyiken is kezdjük... A hagymás növényeken. Tudod, hogy a hagymánkat mindenki bámulja. A világon sehol akkora hagyma nem terem... mint a mi kertünkben. De ha más kertben szaporítják... csak kicsi hagyma... válik abból.

Köhögött. Elhajtott egy legyet a keze fejérõl, és körülpillantott.

- Hát annak a titka: ...a hagymába lyukat szúrsz. Árral. Vagy szöggel. Aztán magot nyomsz a közepébe, hagymamagot... Úgy ülteted...

A fiú bámult, pislogott.

A beteg a mellére tapasztotta a tenyerét, mintha le akarná fogni a köhögést, és susogva folytatta:

- Nem érted? A mag az élet. A hagyma a rothadás. Az élet a rothadásból kikél... De minden növevénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelû lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az õszibarack. Ismét más növevények a társas életet szeretik, mint a hangyák vagy a farkasok, vagy az emberek: a fenyõfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa. De berkenyefát soha ne ültess... A berkenyefa... nem terem addig... ameddig az ültetõje él...

A köhögés újra elfogta. Kínos, mély köhögés. Szinte érezni lehetett, hogy valami szaggatja a tüdejét.

Intett a fiúnak, hogy menjen a dolgára. A mellére tapasztotta a tenyerét: köhögött.

Késõbb felkelt, és holmi reves fát és korhadt csontot törögetett malomkövön. Aztán homokot kevert bele. A homok után a szemétdombhoz ment: egy lapát szemetet vett onnan. A szemetet megszitálta. Vakondok-túrásból is szedett fekete földet. Egybevegyítette valamennyit. Ládács­kába eresztette. Vizet öntött reá.

A fiú érdeklõdéssel nézte. Akkor már arra gondolt, hogy íme: ez is valami titok.

Az apa megint magához intette:

- Látod: így készítsd a nemes virágnak való földet. Mentül nemesebb, antul több szemét aprajába ültetjük.

Fogta az ásót, és intett a fiának.

A kert sarkába vezette. Ott egy bokor elszáradt levelû liliomtõ állott.

Intett a fiúnak, hogy ássa ki.

A földbõl négy liliomhagyma fordult elõ. Fölszedette. A kötényébe rakta.

Aztán a kertnek a másik sarkába mentek.

Intett a fiúnak, hogy ásson. A fiú kétarasznyi gödröcskét ásott. Négyet. Egyik gödröt a másiktól távolacskán. Egyiket orgonabokrok közé, másikat vadrózsa-bokrok közé, harma­dikat, negyediket csak a sövény mellé, ahogy az apja a keze intésével megjelölte.

Mikor elkészült vele, az apa újra intett neki, hogy hozza el a szemétkeveréket.

A fiú futva ment és térült.

Mindenik gödröcskét megtöltötték szemétfölddel.

Közben a kertész susogott:

- Lásd: ritka méltóságos virág ez... Szemétsöpredékben díszlik legszebben... Csendet szeret... félrehelyet... Ahol kevesen járnak, ott nõ magasra...

Közben elültette a négy hagymát. Betaposta gondosan.

Aztán bevánszorgott a házba, lefeküdt. A felesége ebédre hívta. Intett, hogy nem eszik még. A fiát hívatta. A szobából kiküldött mindenkit.

- A liliom... várj...

Nem bírta tovább folytatni. A feje lekókadt. Meghalt.

Jancsi hetekig tûnõdött: mit mondott volna az apja? A liliom az õ kertjükben igaz hogy nagyra nõtt, és az illata is csodásan erõs volt, különösen éjjel. Jancsi azelõtt azt vélte, másutt is csakolyan az a virág. Mit mondott volna még róla az apja?

Hátha az anyja tudja? Az anyja is sokszor dolgozott a kertben. Ojtani is segített. Hátha neki is elmondott egyet-mást az apja a természeti rejtelmekbõl?

Egy decemberi napnyugtakor az anyja korpát kevert a disznóknak. Megkésett kissé: sietett. Jancsi a szakajtókosárból ejtegette mellette a korpát a dézsába.

- Édesanyám - szólalt meg -, a liliomról... mit nem tud más kertész?

Az anyja rábámult:

- Mit nem tud? Hát hogy a fekete fenébe tudjam én, hogy mit nem tud? Törõdök is én avval, hogy mit tud, mit nem tud! Éppen az nekem a gondom! Eredj a pokolba az ilyen ostoba kérdésekkel, mert mingyá hozzád kenem ezt a kavarófát!