10

A földesúr nézi a mezejét. És szól:

Ez a mezõ kopár. Földje régóta terméketlen. Árkot vonatok rá a patakból.

A mezõ valóban kopár. Henye bogarak, álmos gyíkok, vidám szöcskék, gondtalan tücskök, vadászó pókok és haszontalan hernyók tanyáznak elvadult füvei között, kövei között.

De ím, egy napon munkások jelennek meg, s ássák az árkot. Alkotnak belé zsilipet.

A mezõ sok apró lakója minderrõl a készülõdésrõl nem tud semmit. De hogyan is tudna. Látása csak a maga kis körére terjed. Véli, hogy a világ az az egy mezõ, és hogy azontúl nincsen már semmi.

De íme, egy napon felvonják a zsilipet, s a patak vize zúgva árad a mezõre. Elsodor minden bogarat, pókot, gyíkot, hangyát, tücsköt, hernyót.

Egy-egy kõ körül, egy-egy lyuk fölött forgatag keletkezik. Százával kereng és hánykódik a zavaros vízben hangya, hernyó, pók, katicabogár és ürge. Fejüket vesztetten kapkodnak, kapaszkodnak, evickélnek, kepickélnek, jobbra-balra.

S bizonyára így kiáltoznak:

- Ó, Istenem, mily szerencsétlenség!

A mezõ azonban az áradás után megéled. Nemesebb növények virulnak benne a nemesebb teremtmények céljaira. A zsilip alá malom épül. A malom zúgójában halacskák találnak alkalmas tanyát. A mezõ virágaira szorgalmas méhecskék látogatnak el, és zengedezve gyûjtik az édes élelmet. Az újabb bogárnemzedék is kövérebb földet, kövérebb füvet, szebb, jobb világot talál a régi helyén.

A világ ura a legnagyobb földesúr. A világ ura is ilyen áradást bocsát néha az országokra.

Az egyes ember csak azt érzi, hogy egy napon borzasztó felfordulás zúdul reá, s a szenvedéseknek szertelen-szörnyû forgatagába került. Nem tudja, hova kapjon, kapaszkodjon, hogy vergõdjön ki a veszedelembõl. Keserûségében fölkiált:

- Ó, Istenem, mily szerencsétlenség!

De a századokkal késõbb élõ ember látja, hogy a nemzet sorsa abban a szerencsétlenségben vált szerencsésebbé: tisztult és javult. Nemesebb fajú teremtések léptek a tökéletlenebbek helyére, s a földtekének azon a kis részén rendezettebb, virágzóbb az élet.

A tatárjárás is, lám, mikor rázúdult Magyarországra, véltük, vége a magyar világnak! A népesség összekavarodott, falvak és tanyák elpusztultak, a lakosság ezrével, százezrével menekült a városokba és várakba, nádasokba, barlangokba, erdõkbe, külföldre. Oly emberek, akik henyélve ültek a föld zsírjában, s mégis egymásra agyarkodtak, a veszedelemben össze­szorultak egy-egy kis helyen, s megosztották egymással az utolsó karaj kenyerüket is. A király, aki a görög udvarban megszédült a saját méltóságának magasságától, s uralkodását azzal kezdte, hogy tûzre hányatta a nemesek székét, amelyen azelõtt a királlyal való országos tanácskozásokban ültek, egyszer csak arra virradt, hogy az õ széke is elégett: birodalma vesztetten futott le a messze tengerre, és siratta megpusztult országát, megfosztott nemzetét, koronás nagyuraságát.

De lám, a tatárok eltakarodtak. Az ország népe visszatért a régi tûzhelyhez. Egyszerre milliók keze nyúlt munkához. Városok, várak keletkeztek. A király külföldrõl hívott be és telepített le értelmes iparosokat. A zsidóság is visszatért. Hozott portékát és pénzt. Magyarország alig tíz év folyamán nemcsak hogy kiheverte a tatárjárást, hanem még mûveltebbé, szebbé vált. Nagyobbodott is. Hatalmasabbá is erõsödött a nyugati államoknál.

A király az országrendítõ csapásban megértette, hogy nem a nemzet van a királyért, hanem a király a nemzetért. Öregségére megérte, hogy Magyarországot nemcsak helyreállítva látta, hanem föléje is emelkedve Európa legvirágzóbb, legerõsebb országainak.

És a fiával történt torzsalkodásai is, noha mind a ketten csak személyes keserûséget éreztek bennük, mily javára váltak a nemzetnek!

Az isaszegi csata után mind a kettõ mindenféle jutalommal, adománnyal iparkodott magához kötni a híveit. Barátjaikként bántak velük. A királyok barátjai pedig már lelki mívelõdésre is törekszenek.

A nemesség már nemcsak földbirtokos úr volt, intézõje is lett a nemzet sorsának.

A két király között nem történt többé viszálykodás. A kétes ügyeket mind a kettõ közös bíróságra bízta.

De az öreg királyt mégis megviselte a fiában való csalatkozás. Azokban az években meg­öregedett. Még a külseje is - hogy öregségére szakállát, bajuszát megeresztette - egy sírja felé vánszorgó, bús aggastyánnak a képe volt.

A következõ két évben pihentek a fegyverek. A cseh király, mióta elvette Béla unokáját, elcsöndesült. Olyan szerelmes volt a feleségébe, hogy a cseh nép már gúnyolódott is rajta. Béla király az isaszegi csata után csak benne bízott már, hogyha netalán újra feltámadna ellene a fia, legyen erõskezû szövetségese.

A harmadik évben (1268-ban) a szerbekkel volt egy kis rendigazító háborúnk. Mácsai Béla hercegnek a birtokában pusztítottak a szerbek, s a királyuk, Urosz nem zabolázta meg õket. Az öreg király az unokája védelmére jókora hadat küldött.

A hadat István pozsonyi ispán vezette, s vele a sereg fõi voltak Csák Domonkos és Csák Mihály és Itemér fia Imre. Persze az a két had szállott alá, amelyik Isaszegnél egymás ellen harcolt.

A szerbeket maga Urosz vezérelte, s akkor is kemény, jóvérû, tüzes nép volt a szerb. Bizony erõsen megharcoltak a magyarokkal.

De csatát vesztettek.

Maga Urosz is foglyul esett, s minden vezére. Még a kincstárosának fiát is elfogták.

Budán a királyi udvarban éppen különféle követek idõztek, görög, bolgár, cseh, francia és tatár követek, mikor a had eleje az elnyert zászlókkal és a foglyokkal nagy zenge-zungával megérkezett.

Az öreg királynak még egyszer volt hát örömnapja is.

- Mind Európa láthatja most - mondotta -, hogy a magyar fegyver elsõ a világon.

S hogy az elõkelõ foglyokat eléje vezették, fölkelt a trónusról, és Uroszhoz lépett.

A szerb királynak nem volt összekötve a keze, mint a többinek. A fegyverét is meghagyták. Fején a koronás sisak ragyogott, ahogy elfogták a hadban.

Bús volt és sápadt. Nagy bajusza összelógott a szakállával.

Bizonyosnak érezte, hogy Béla azonnal felakasztatja.

Béla király hozzálépett, és kezet nyújtott neki:

- Nem foglyom vagy, hanem ha akarod, barátom.

S nagy-szép barátságosan karonfogta, s maga mellé ültette a trónusra.

Urosz meghatottan nézett reá. A szeme megtelt könnyel.

- Bölcs és nagy király vagy! - rebegte hálásan - nem vesztettem semmit, csak nyertem, hogy megismerhettelek.

És mindjárt tanácskozásba fogtak, hogy lányok és fiúk tekintetében mi a családi állapot.

Urosznak a legidõsebb fia, Dragutin nõtelen, Istvánnak meg van már maholnap férjhezmenõ leánya, a tízéves Katalin - azok bizony megismerkedhetnének.

Urosz a magyar nemzetnek leglelkesebb barátjaként tért vissza. A fia még azon esztendõben eljegyezte Katalint.

A szerencsés hadjárat nagy örvendezést keltett mindenfelé. A klastromokban is tedeumot énekeltek, és különösen örvendeztek azon, hogy a hadjárat egyik nyeresége, egy megbecsül­hetetlen értékû feszület - Krisztus igazi keresztfájából való - a királyhoz került.

Arannyal volt borítva az a feszület, s gyöngyökkel, ékkövekkel kirakva. Az egyik Csák-fi kapta váltságul Urosz királynak a vejéért, meg a szerb kincstáros fiáért.

Aztán minden klastromban fordultak meg látogatók, akik elmondták, hogy micsoda szeren­csével harcoltak, micsoda adományokat, birtokokat, kitüntetéseket kaptak a királytól.

Egy október-végi estén, a vacsora elõtti órában Jancsi a kapusszobában a mécseskét igazgatta, amely a kereszt és Mária-kép között világolt a falon.

Hogy az öreg György fráter meghalt azon az õszön, Jancsit tette meg a prior éjjeli kapusnak, ami azonban csak annyi változás volt, hogy azontúl a kapus-cellában hált. Sose csengetett ott éjjel senki.

Az ágyát is megvetette a hideg és a nedves cellában, hogy azonnal lefekhessen a komple­tórium után. Künn õszi esõ zuhogott, szél is suhogott. Szomorú, nehéz sóhajtásokkal volt teljes a sziget esti csendje.

Talán az idõjárás okozta, hogy Jancsi maga is sóhajtott egyet, mintha nyomná valami a lelkét. Vagy talán az okozta, hogy Jakab fráternek egy bátyja járt bent aznap, s eldicsekedett, hogy faluval ajándékozta meg a király. A Vág mellett van az a szép falu.

Jancsi fráter arra gondolt: mi más életet élnek odakünn az emberek!

Sose volt még a világon olyan szerzetes, akinek egyszer-másszor eszébe ne fordult volna, hogy vajon ha kint él a többi között, milyen folyású volna az élete.

Az ilyen gondolatok persze nem akkor jelennek meg, mikor a nyomorúság, békétlenség, szerencsétlenségek nyögése vetõdik el-be a klastrom falai közé, hanem mikor azt látja-hallja a szerzetes, hogy ez vagy amaz az ismerõse milyen szerencsés, milyen boldog!

Hátha õ is olyan szerencsés, olyan boldog lett volna!

Lám, mikor Bajcsynál jártak, Bajcsy úgy megszerette, hogy akár fiának is fogadta volna. Esztergomban is nem megajánlották-e, hogy egy rend vitézi ruhát, lovat és fegyvert adnak neki azonhelyt, ha csatlakozik a hadhoz.

Vajon ha akkor elmegy a vitézekkel... Hány embert jutalmazott meg a király! Hát még most a szerb háború után! Hiszen úgy hullott a nemesi levél, a birtokadomány, a zsákmányolt kincs, mint a megrázott fáról a gyümölcs!

...Mit várhatok idebent? - borongott keserû tûnõdéssel a fráter. - A társaim már mind misések, azok is, akik utánam léptek be a szerzetbe. Parancsolgatnak nekem. A kezüket kell csókolnom, mikor gyónok. A második asztalnál kell ülnöm, mikor eszek. És vigyáznom kell, hogy mikor szólnak hozzám, valahogy fel ne nézzek a szemükbe. Örökös szolgája vagyok nálamnál fiatalabbaknak, tudatlanabbaknak...

...Bezzeg, ha kint volnék, én is tekintetes úr volnék, és családos. Volna feleségem, szép gyermekeim, meleg tûzhelyem. Vajon az mind elkárhozik-e, aki nem szerzetes? Nem lehet-e odakint is istentisztelõ, tökéletes tisztaságú az ember?

...Uram, Teremtõm, távoztasd el tõlem e gondolatokat!

A Mária-kép elé könyökölt, és imádságba fogott. De csak az ajka mozgott. Az elméje megint csak arra fordult, mikor Bajcsy igaz elcsodálkozással mondotta:

- Be kár, hogy szerzetes vagy! Ilyen erejû vitézek kellenének az országnak!... Az élet élet!

Ebben a pillanatban megsiramlott a csengõ.

Jancsi megrezzent.

Ki lehet? Mit akarhat?

Fölkelt, és kilépett a folyosóra. Fogta a folyosói mécset.

Sietett az ajtóhoz.

Ahogy a kerek-ablak fatábláját elnyitja, a külsõ sötétségben nem lát senkit.

- Ki van itt?

- Jancsi fráter! - szólal meg a sötétségben egy tompa, szomorú férfihang.

Jancsi elhûlve ismerte meg Ábrisnak a hangját.

- Mit kívánsz? - kérdezte álmélkodva.

- Nálad van-e a kulcs?

- Nálam.

- Eressz be!

Jancsi gondolkodott, hogy vajon beeresztheti-e? De aztán gyorsan megítélte, hogy beeresztheti. Elvégre, ha Ábris el is hagyta a szerzetet, mégiscsak tagja a szerzetnek. Az õ ügye, hogy beszámoljon vele, hova ment, honnan jött, mit mívelt.

Megnyitotta hát az ajtót. A mécset magasra emelte. Rábámult:

- Mi akarsz?

Az ember belépett, és vizes bundaszagot árasztott maga körül.

- Csak gyerünk beljebb - mondotta búsan.

- A prior fenn van-e még?

- Fenn - felelte Jancsi. - Hiszen még kompléta elõtt vagyunk.

S kitárta a szobája ajtaját. A mécsese lángját feljebb vonta.

És Ábrahámra nézett.

Az ember beteg arccal, megfehérült szakállal, bajusszal állt elõtte. Termetében is meg volt roskadva.

- Jelentsd a priornak, hogy megjöttem - mormogta maga elé.

És esõtõl átázott, farkasbõrös mentéjét a sarokba ejtette. A süvegét is utána dobta. Vállig érõ, fehér-õsz haja szétbomlott a fején.

Fekete dolmánya volt alól, s fekete nadrágja. Sarkantyús csizmája sáros bokáig.

- Mi történt veled? - hüledezett Jancsi.

- Meghalt a fiam! - szakadt ki a fájdalmas szó Ábris mellébõl.

Leült az ágyra, és a fejét ingatva susogta:

- Meghalt! Meghalt!

Jancsi elmeredten bámult rá!

- Meghalt?

- Meghalt. A hadban... a szerb földön!

- És visszatérsz?

Ábris bólintott.

Jancsi vélte, hogy álmodik.

- De hát, szerencsétlen - hebegte -, tudod, hogy...

- Tudom.

- Már egy évet vezekeltél. Most két évet kell... kenyéren, vízen...

- Tudom.

- Megvetnek, mint a varas kutyát. Senki nem méltat szóra...

Ábris bólogatott:

- Tudom. Jelentsd a priornak.