A következõ év tavaszán Marcellusz ismét
betoppant a szigeti fráterekhez.
Fáradt volt és
eltörõdött.
- Hiába, nem
bírom tovább! - mondotta. - Hatvan esztendõs elmúltam, nem nekem való a
szekerezés.
Le sem ült, csak
úgy állva kérdezett egyet-mást.
- Átnézek a
szórorokhoz - mondotta -, aztán ebédre visszatérek. Jertek át velem ketten.
A prior ránézett
Jancsira, és egy Tiburciusz nevû, örökké hallgató fráterre, aki akkoriban
került a klastromba Fejérvárról, s azt lehetett volna gondolni, hogy néma. De
mikor énekelni kellett, oly erõsen szólt, mint a kanászkürt.
Átmentek hát
kilenc óra tájban, napos, kedves, áprilisi napfényben.
Bejelentés nélkül
eresztették be magukat. S csak mikor már bent voltak, akkor tudta meg a
priorissza, hogy ott vannak.
A klastromban
csend volt. Marcellusz megelégedetten pillantott körül.
A kerengõn, a
napsütött részen valami tíz apáca varrt és vasalt. Nagyszombat volt aznap.
Készültek az ünnepre.
Hogy az apácák
megpillantották a frátereket, hozzájuk siettek, és örvendezõ arccal hajlongtak
Marcellusznak.
- Ugye,
hogy megtartjuk a veszteglést?
- De
dicsekedtek is vele! - mosolygott Marcellusz. - Hol van Margit?
- Bent van
a refektóriumban. Csütörtök estétõl, hogy a lábunkat megmosta, ma reggelig
böjtölt. Se nem evett, se nem
ivott, se nem ült, se nem szólt. Most iszik egy pohárnyi tejet.
Marcellusz a
fejét rázta:
- Nem szabad
annyira... Vigyázz reá.
- Nem lehet vele
beszélni, provinciális atyám. Aludni is alig aludt az éjjel, meg a múlt éjjel.
Csak reggel felé. Azt is csak az ágya elõtt, a gyékényen.
Egy harmincéves,
hosszúkás nyakú, szõke apáca megszólalt:
- Egy éjjel én is
vele voltam a héten.
- Vele?
Dicsekszel, ugye?
- Nem, atyám.
Csak hétfõn éjjel voltam vele. Könyörögtem neki, hogy hadd maradjak vele fenn.
- De hát minek?
Nem vagy te olyan ájtatos, mint õ.
- Éppen azért,
atyám, hogy én nem tudok annyira... Neki is ezt mondtam. Arra aztán megengedte.
De sosem engedte másnak senkinek.
- No, és
imádkoztatok, Kinga?
- E névre Jancsi
szívén fájdalom nyilallt át. Tehát ez volt az a... cudar!
Kék szemû, kissé
erõs állú nõ. Finom arca halvány, mint a sárgába árnyalódó fehér rózsa színe. A
szeme azonban szintén férfias erejû.
- Imádkoztunk -
szólt kegyes szemhunyással -, imádkoztunk.
- Nono, csak
valld meg, hogy hamar elfáradtál.
- Hát megvallom.
Csak eleinte imádkoztam buzgón, de nem vagyok bûnös benne. Margit elfelejtette,
hogy mellette vagyok, és susogni kezdett. Úgy imádkozott, mintha beszélne az
égi lelkekkel, olyan mámorosan. Én csodálkozásomban csak hallgattam. Soha nem
hallottam embert úgy imádkozni, ahogy õ tud.
És a szeme
elnedvesült.
Marcellusz
bólogatott:
- Lásd, lásd: ez
az igazi imádság, mikor a lélek is felszáll az imádságban Isten lábához.
S a priorisszához
fordult. Elkérdezte, hogy egészségesek-e?
- Bizony nem
mindnyájan.
- Hány a beteg?
Milyen betegek? No, megnézzük õket. Eredj elõre: készítsd õket a látogatásunkra.
Átmentek a
nagyudvarra. A nagyudvar úgy tele volt hosszan kifeszített zsinegeken lógó
kámzsákkal, harisnyákkal, vélumokkal, hogy a fákat se lehetett tõlük látni. A
következõ napi húsvét ünnepére száradozott a mindenféle ruha.
Amint ott
beszélgetnek a kávátlan konyhai kút mellett, kisiet Margit:
- Áve, jó
Marcellusz atyám! Isten hozott!
S hozzá fut. A
két kezébe ragadja Marcellusz kezét, s az ajkához emeli:
- Isten hozott!
Sápadt és
lesoványodott, mint a halál, csak szomorkás, nagy fekete szeme eleven. Néz
Marcelluszra édesen. S ahogy összedugja a két kezét apácaszokás szerint a
skapuláréja alatt, látni, hogy a könyöke foltos.
- Egészséges
vagy? - kérdi atyai örömmel Marcellusz.
- Ó, hogyne,
atyám! De bezzeg a múlt hetekben... Majd elvitt a víz bennünket.
- Víz? Micsoda
víz?
- Hát a Duna. Nem
tudod, atyám? Jaj, hiszen olyan rettegésben voltunk! Mindéjten által sütöttem,
fõztem, hogy legalább a betegeknek legyen.
- Úgy megijedtél?
Szepegtél, ugye? - évelõdött Marcellusz - hogy bemegy a víz a szobádba.
- Hiszen bejött.
Nem mondták? Bejött a víz, ellepte az udvart is, a refektóriumot is.
- A
refektóriumot? Ugyan, miket beszélsz. Álmodtál.
Margit
rábámult, s az apácákra, akik Judit szubpriorisszával Marcellusz mellett
mosolyogtak. Csakugyan volt
vízáradás a szigeten. De mikor látták, hogy Marcellusz nem tud róla, s
képedezve hitetlenkedik, mulattatta õket is, a frátereket is Margit
megzavarodása.
- Hát nem hiszed
talán, atyám?
- Már hogy hinnék
ilyet? Miket beszélsz! Ugyan, eredj az ilyen mesékkel!
Margit
összecsapta a kezét, s az égre nézett:
- Ó, mennyei
Szûzanyám! - fohászkodott fel - te tudod, hogy soha hazugság el nem hagyta az
én ajkamat! Esedezve kérlek, bizonyítsd meg valamiképpen, hogy most is igazat
szólottam!
Abban a
pillanatban eljajdult a cselédlány a csatorna elõtt, s félreugrik.
Odanéznek.
A csatorna száján
sárga víz bugyog fel, magasra hányva tajtékzó fejét. A kõfal alól is, az ölfa
alól is csillogva kígyózik a víz mindenfelõl a kerti úton. Firtyeg-fortyog
innen is, onnan is, a földbõl, s nõttön-nõ... terjedez...
- Jézus! Mária! -
ijedeznek az apácák.
S futnak a víz
elõl. A víz azonban még sebesebben fut és terjedez. Mikorra a refektóriumba
bejutnak, már csobogva járnak a vízben.
Futnak tovább ki
a folyosóra. Ott is víz. Sikoltozva összevissza futkosó apácák.
- Jézus! Mária!
Jaj, kapd el a földrõl azt a ruhát! Kapát, ásót ide! Földet a küszöbökre,
hamar! - Futkosnak, kapkodnak, sikoltoznak. Egy apáca a kisudvar kútjának a kávájára
ugrik, s még ott is térdig emeli a csuhája alját. De nem néz most oda senki.
Az öreg
Marcellusz is ugyancsak ugrál, lohol a fráterekkel. Az apácák a kapitulum-ház
felé futnak, hát õk is.
Nyomukban a víz.
Csak elterjed elõttük is. A kapitulum-házban sincs maradás.
- A templomba!
S tocsognak a
saruk a vízben.
De bizony nem
juthattak el addig. Fel kellett ugrálniuk a kerengõ deszkázott kõkorlátjára.
Ott kellett várniuk jó félóra hosszat, míg a víz szirtyegve-szortyogva annyira
megapadt, hogy újra leszállhattak.
- Margit hol van?
- A beteg-házban
- feleli egy apáca -, oda futott a vízen által.
No, zavaros nap
volt!
S még ráadás is
következett.
Aznap este, hogy
lefekvésre készülnek a fráterek, veszettül megrázza valaki a kapucsengõt.
Rázza, rángatja, szinte sikoltoz a csengõ. S dörömbölnek is az ajtón.
Hárman is
kifutnak a fráterek, hogy mi az. Hát apácák jajgatnak a vasablaknál:
- Jaj,
fráterek - kiabálják - jertek át tüstént! Egy cselédünk beleesett a kútba!
Jancsi lódul
a kulcsokért a priorhoz. Megkiáltja közben a társainak is a bajt. Azok is
futnak, kötélért, létráért. Szaladnak át öten is a vaksötétségben, rút esõsre
fordult idõben egymást taszigálva, vizes kátyúkban csoppanva. Alig bírnak oda találni az apácákhoz.
De a kapus apáca
már nem eresztette be õket.
- Már kihúztuk! -
lihegte. - Térjetek vissza. Köszönjük...
- De hát mi
történt?
- Jaj, jaj, jaj!
Azt se tudom, hogy mondjam el! Épp a kompletóriumot végeztük, s visszatértünk a
refektóriumba. Az esõ megered. Margit kicsenget a refektóriumból a cselédházba.
Jönnek a cselédek a forgóhoz. Margit azt mondja a cselédjének:
- Te Ágnes, kint
hagytad, ugye, az esõn a kámzsámat?
- Kint ám -
feleli Ágnes.
- Te rendetlen! -
szólt rá kedvetlenül Margit. - Nem látod, hogy esik az esõ? Mit veszek holnap
magamra?
- Futok érte! -
mondja Ágnes.
Alighogy ezt
kimondja, egy percre rá sikoltozást hallunk. Aztán egy másik sikoltást:
- Kútba esett!
Hamar, az Istenért! Kútba esett!
Futunk a
vasajtóra. Be van már zárva. Kapkodunk, futkosunk: hol a kulcs? Hol a kulcs?
Margit rémülten
rángatja a vasajtó kalincsát:
- A kulcsot! A
kulcsot hamar!
Olimpiádesz
összecsapja a kezét:
- Magit! Margit!
Mit tettél! Ilyen idõben küldeni a leányt... Megölted! Megölted azt a leányt!
- Nem, nem! -
sírja Margit. - Nem halhat meg! Hozzatok világot!!!
S fut a
kapitulum-házba. Borul a Mária-kép alá. Sírva kiáltja:
- Ó, Szûzanyám!
Ha kedves neked valamennyire a szolgálatom, ne engedd elveszni azt a szegény
leányt!
Közben
megtaláljuk a kulcsokat. A szubpriorisszánál voltak. Sietünk ki. Hamar a
vedret, kötelet!
Hát éppen ideje
volt: Ágnest harmadszor vetette fel a víz. Csak alighogy tudott kapaszkodni a
kövekben, míg a vedret ledobhattuk neki.
|