12

Annak a különös napnak a történetébõl sok beszéd kelt mind a frátereknél, mind az apácáknál.

Sokan emlékeztek rá, hogy Margitnak az a nagy bizalma az égben már kora gyermekségében nyilvánult. Aznapiglan csak a gyermeki együgyûség történetkéi gyanánt beszélgették, aznaptól kezdték komolyabb arccal is regélgetni.

Lám az öreg király is mindig valami különös tekintettel hallgatott a leánya szavára.

Egyszer, hogy hadba készült - tán hétéves volt akkor Margit -, azt kérdezte tõle:

- Mi vagyok én? Tudod-e?

- Hogyne tudnám, atyám, hát király vagy.

- Mi az a király?

- Király? Az olyan ember, akinek hada van.

- Hiszen te nem láttad az én hadamat soha.

- De azért tudom, hogy van. Sok vitéz, sok, sok, megszámlálhatatlan, mint az égi csillagok.

- No, és mi történik az én hadammal?

- Hát az, hogy magaddal viszed, és megfutamítod vele az ellenséget: megvered.

A király ezt jó jelnek tekintette, és gyõzött is.

Mások ismét arra emlékeztek, hogy Margit már kisgyermek korában szokatlanul ájtatos volt. Sokszor könyörgött Olimpiádesznek, hogy költsék fel õt is éjfélkor a matutinumra. S ha olykor nagy ünnepeken, húsvétkor, karácsonykor megtették, örömmel serkent fel az ágyából, és sietett velük a kórusra.

Arról is beszéltek az apácák, hogy tízéves még nem volt, amikor azon zaklatta õket, hogy adjanak neki is sanyargató övet.

- Nem való az még neked - mondották. - Majd ha professza lész.

Margit elpityeredett:

- Mikor leszek én professza?

Végre adtak neki néhány tehénszõr-szövetdarabot, és Margit boldogan viselte a böjtnapokon.

Az is kicsi korában történt vele, hogy szeretett volna olyan ruhát viselni, mint az apácáknak van: kámzsát, vélumot és skapulárét. Csak egy napra legalább!

Hát egy délután ráadták egy kis termetû apácáét, hogy ugyan hogy viselkedik benne. Beöltöztették a kámzsába, a skapuláréba, felszíjazták a derekán, hogy járni tudjon. A fejére tettek fehér és fekete vélumot, de az is leért neki térdig.

Margit mégis boldog volt. Mosolyogva nézte magát, s végigsimogatta a kámzsát, skapulárét. Aztán könyvet kért. Bement a templomba. Az apácák utána lestek, hogy mit mível. Hát Margit besietett, és nagyájtatosan letérdelt az oltár elé, s noha még nem ismerte a betûket, imádkozott a könyvbõl.

Mindezeket a gyermekkori emlékeket azelõtt csak megmosolyogták, a különös nap óta azonban álmélkodva kezdték emlegetni.

Azt is egykedvûen nézték addig, hogy néha a kompletórium után bent marad, és bent találják még matutinumkor is. Hol a Szent Kereszt oltára elõtt találják, hol Szent Erzsébet oltára elõtt, hol a maga kis fülkéjében. Az a kis fülke lassanként megtelt szentképekkel, feszületekkel. A szülõi, testvérei, rokonai ajándékoztak neki olykor aranyba, ezüstbe foglalt templomi csecsebecséket. A beavatás után egy házi oltárkát is kapott. Aranyozott ezüstbõl való, másfél araszos triptichon volt az. Szét lehetett nyitni, s akkor belõl három gyönyörûen festett ezüst táblácska volt látható. Szent alakok és angyalok képei ékeskedtek azon, ultramarinkék és karminpiros ruhákban; a fejükön igazi aranyból az aureola. Az oltárka aljába szentek apró ereklyéi voltak belerejtve. Persze a pápa is megszentelte.

A külföldi kincsekbõl csak efféléket tartott meg Margit, azokat is csak a templom fülkéjében. Ha kelyhet ajándékoztak neki, vagy más nagyobb kegyes kincset, azt már odaadta különféle templomoknak: a pesti domokosok egyházának, a veszpréminek vagy a fejérvári Szent Katalin klastrom templomának.

Hát kezdtek figyelmezni az imádkozásaira is. Bámulták, hogy milyen hosszan és milyen ájtatosan imádkozik.

Megtörtént akárhányszor, hogy küldött érkezett a szülõitõl, s várakozott a vasablaknál. A sekrestyés szóror bement, és halkan szólította:

- Margit szóror! A vasablaknál várnak.

Margit nem felelt. A sekrestyés apáca azt vélte, hogy az imádságot akarja elvégezni, de negyedóra is eltelt. Akkor újra szólt neki. Háromszor-négyszer kellett szólítani, míg végre megmozdult. Sõt egyszer Marcelluszt még hosszabban is megvárakoztatta, s mikor Marcellusz emiatt ki is fejezte a kedvetlenkedését, csodálkozva nézett körül.

- Istenem, hát miért nem szóltatok mindjárt?

- Hétszer szólítottalak! - mondotta a sekrestyés apáca.

- Hétszer? Én csak egyszer hallottam, s arra mindjárt indultam is.

Egyszer, hogy a bátyját, Istvánt várakoztatta meg ilyképpen, az bizony bement a templomba, s rákurjantott, hogy a templom is rezgett belé:

- Margit! A Pilátusodat!

Szegény Margit majd elájult.

De bántotta is, ha zavarták. Olykor, mikor kitakarodtak a kompletóriumról, hátramaradt utolsónak, és megfogta a sekrestyés apácának, Nyitrai Eufrozinának a kezét. Kérõn nézett rá, s mivelhogy templomban nem szabad beszélni, a keze mozdulataival kérte, hogy zárja rá a matutinumig a templomot. Az apáca megleste, és elsusogta, hogy Margit hogyan imádkozott, mily esennen, mily édes ájtatossággal, mély fohászkodásokkal, hány véniát tett! Csodálkozó kérdéseikre aztán maga is elmondta, hogy Isten ünnepein, húsvétkor, úrnapkor, karácsonykor ezer pátert mond ezer véniával, a Mária-ünnepek elõtt való éjeken ávét ezer véniával, pünkösdkor ezer veni sanctét szintén ezer véniával.

Hogy hogyan bírja az a gyenge test? Mikor kérdezték tõle, elmosolyodott:

- Semmi az, atyámfiai. A szeretet mértéke a szenvedés.

- De hiszen a jó Istennek nem kell az, Margit.

- Tudom, de nekem kell.

Mindezt más szemmel kezdték nézni, más hangon susogtak róla.

Az énekvezetõ apáca, Váradi Katarina egyszer félrehívta:

- Kérlek, Margit, taníts meg engem imádkozni.

Margit elmosolyodott:

- Ugyan, ne tréfálj!

- Nem tréfálok, Margit. Igazán megvallom neked, hogy én nem tudok imádkozni. Én eddig csak elmondtam az imádságot, de mikor téged látlak imádságban, te úgy elváltozol, úgy megszépülsz... Kérlek, ne mosolyogj meg engem: taníts meg imádkozni.

Margit megértette.

- Hát jó, megtanítalak. Mielõtt imádkoznál, ajánld lelkedet és testedet Istennek. Mondd: a tiéd vagyon, én Uram, lelkem, testem, mindenem tiéd. Akkor aztán nemcsak az ajkad imádkozik, hanem az érzésed is. Érzéssel való imádkoznunk. A szavak csak vezetõi legyenek az érzésednek.

Aztán fígyelmezni kezdtek az apácák arra is, hogy valahányszor áldoztak, Margit az áhítatnak mily szepegésével szokta fogadni az Urat, hogyan borul le, hogyan tölti utána a fél éjjelt ájtatos imádságban. És nagypénteken, mikor a pap felmutatja a keresztfát és kiáltja: Ecce lignum crucis! (Íme a kereszt fája!) - mily jajszóval és zokogással terjeszkedik le a földre.

A sok imádkozás mégis megviselte az egészségét.

Olimpiádesz asszony egyszer pogányul leszidta érte a szerzet elõtt:

- Te mindig a földet túrod az orroddal! - mondotta - mintha a földben lakna az Isten!

Egy rövid hasonlatot is mondott a földtúrásról, amely nem illett arra a helyre.

Margit alázatosan hallgatott. Az arcán se látszott semmi ellentmondó gondolat.

De az apácák megbotránkoztak Olimpiádesz durvaságán, és aznap sok rosszalló suttogás kélt a klastromban.

Margit pedig folytatta az imádkozásait.

Azokban a napokban a kórházban is feküdtek egynehányan, és sopánkodtak, sírtak is azon, hogy elmulasztják a betegség miatt a zsolozsmákat. Mert hiszen az olvasós imádságokat csak elmondták volna, de az officiumok latinul voltak, azokat nem bírták megtanulni. Margit hát bement hozzájuk kompletórium után, s a könyvbõl mécsesnél olvasta nekik, és mondta velük mind a zsolozsmákat: matutinumot, primát, terciát, szeksztát, nonát, vesperást és kompletó­riumot.

Minderre kezdtek figyelni az apácatársak.

Még olyat is kezdtek már megjegyezni, hogy Margit egyszer a portára ment, vagyis a hátulsó kapura. Húst adtak ott be, és se Margit nem tudta, hogy húst fognak beadni, se pedig az õ élemedett korú apácatársa, Sennyei Kata.

Az udvaron nagy volt a sár. Már nem akartak visszatérni teknõért, hát Margit levetette a skapuláréját, abba göngyölte a húst. Az öreg Katalin is akképpen cselekedett.

Mikor a konyhára érnek, Kata szóror kedvetlenül látja, hogy a skapuláréja elszennyezõdött. Néz Margitnak a skapuláréjára is. Látja, hogy az tiszta. Hát elkeseredve fordul félre.

Margit ránézett, és elmosolyodott:

- Miért haragszol, Kata szóror? - mondotta. - Bizony azért haragszol te, hogy az én skapulárém tiszta maradt. Kérlek, múljék el haragod!

Kata csodálkozva beszélte el odabent, hogy Margit megismerte a gondolatát.

- De belát ez mindenkinek a lelkébe - bizonygatta akkor Ajkay Alincza, egy Margitnál négy évvel fiatalabb apáca. - Advent második vasárnapján történt, hogy vacsoránál egyszer csak elállt a lélegzetem. A mellem úgy elszorult, hogy azt hittem, rögtön meghalok. Egyiktek sem ügyelt rám, pedig ugyancsak kínlódtam. Vacsora után fölkeltetek, s mentetek a templomba. Én pedig ott maradtam a helyemen, és csüggedt szívvel gondoltam: íme, beteg vagyok, és nem sajnál senki: bezzeg, ha otthon volnék, lennének ápolóim! Mikor visszatértetek, Margit hozzám jön, és megölel:

- Alincza, mi bajod?

Kitérõen válaszoltam: - Semmi.

Megfogta a kezemet, és a szemembe néz:

- Alincza! Micsoda gondolatokat forgatsz a fejedben? Hogy vetemedhetel olyan gondolatokra, hogy egy kis betegségért elhagyod a szerzetet!

Én csak elhûltem, hogy ennyire belát a lelkembe. Nem feleltem neki, de három nap nem mertem a szeme közé nézni.

Szabina, Margitnak a bizalmasa, szintén elmondta, hogy vele is történt ehhez hasonló.

Egy adventi napon megharagudott az egyik apácatársára, és annyira gyötörte a harag, hogy szinte betegen ült este az asztalnál.

Margit mit sem tudhatott errõl. Senki se tudott róla s klastromban, legfeljebb az, akire mérgelõdött.

Kompletórium után Margit rátette a vállára a kezét:

- Szabina, mért engeded, hogy, a szívedet harag gyötörje? A harag nem használ neked. Sem annak, akire haragszol. De ha megbékülsz vele, a te lelked is megcsendesedik, az övé is. Kérleld meg õt. Annál szebb, ha õ a hibás.

Addig beszélt, míg végre Szabina meglágyult, és a harag elmúlt a szívébõl.

Akkor kezdtek figyelni arra is, hogy Margit milyen rossz ruhákat visel.

Neki olykor a szülõi csináltattak külön, finom gyapjúszövetbõl való kámzsát, skapulárét, bársonyból a kápát, és fekete és fehér selyembõl a vélumot. Még aranyhímzéseket is varrattak a kámzsájára, a kápájára. Övszíjat meg csináltattak aranyosat, ékköveset. S beküldték vagy bevitték a ruhát, a provinciális engedelmével együtt, hogy viselje ünnepeken, vagy amikor meglátogatják.

Õ mindig elfogadta az ajándékot, de még csak fel se próbálta, hanem bevitte a mívelõ-házba, és ott szétfejtette. Varrt a fekete bársonyból és fekete selyembõl rekviemre való papi palástot; a fehér selyembõl és az aranyhímzésbõl oltárvánkosokat, oltárterítõket.

S nem viselt másféle apácaruhát, csak amilyet a többi, sõt évrõl évre rosszabbat.

A társai órákig elválogattak olykor a ruhatárban, hogy a lehetõ legfehérebb kámzsát, skapulárét öltsék magukra, s a legfeketébb kápát és vélumot, s a legfényesebb övszíjat válasszák, õ meg felszedi a sárból is a foltokat, azokat varrja rá a könyökére, térdére. Még a cselédapácák is különb ruhában járnak.

A ruhatáros, Betámi Margit, egyszer beszólította:

- Kérlek, Margit, iszonyat már nézni, hogy micsoda ruhában jársz te! Királyanyád, úgy hallom, bejön ma, talán atyád is vele. Válassz egy jó ruhát.

Margit megszeppent:

- Igazán? De azért újat ne adj. Találunk a viseltesek közt is.

Másnap látta, hogy megcsalták. Visszavitte a ruhát:

- Jézus szerelmére kérlek, add vissza azt a rongyosat. Igen megszoktam.

- Már elégettük! - felelte diadalmasan Betámi Margit.

Akkor aztán a királyleány nyugtalanul leste, melyik apáca veti le és cseréli meg jobbal a ruháját. Rögtön ott termett a nyomában, és azt vette fel.

Mindezekrõl némelyek csodálkozással susogtak odabent. Egyik arról is tudott, hogy éjjel, mikor Margit imádkozik, fény van a fején.

Ezt nem hitték el.

Késõbb, a halála után vallotta esküvel Szerennay Ilona (a pápa követe elõtt), hogy õ látta a fényt 1267-ben, mikor sekrestyés volt, s bebocsátotta éjjeli imádkozásra Margitot a templom­ba. Szólt is Margitnak.

- Te Margit, tûz van a fejeden!

Margit a fejére tapintott:

- Kérlek, ne szólj róla senkinek.

Szabina más csodákat is tudott. Egyszer, hogy õk ketten voltak hetesek a konyhán, rákot fõztek vacsorára, s a fazék érthetetlen okból meggyulladt. Szabina elijedt. Nem tudta, hogyan vonja ki a fazekat a tûzbõl. Margit ezt látva, meztelen kézzel benyúlt a lángok közé a fazékért, és kivonta. Sem a kezének, sem a ruhájának nem ártott a tûz.

Egy nap meg, Szent Kereszt felmagasztalása ünnepén, szeptemberben, arra kérte Szabinát, hogy diszciplinálja. Kimentek éjjel a refektóriumba. Sötét volt ott. Szabina nem is tudta, hogy hogyan fogja a sötétben ostorozni, de ahogy Margit lebocsátotta a kámzsáját, a terem egyszerre megvilágosult. A fényesség Margitnak a testébõl áradt. Margit maga is ijedten pillantott körül. Újra felvonta a kámzsát. Akkor a terem megint elsötétült.

Mindezek a hírek ki is szivárogtak a klastromból. A fráterek csodálkozva hallgatták.

Marcelluszt egyszer, hogy megint visszatért a körútjából, a beteg apácák arra kérték, hogy parancsolja meg Margitnak: mondjon gyógyító imádságot a betegségükre.

Mert mióta az árvíz meg az Ágnes cseléd megmenekülése történt, senki se nyugodott bele, hogy betegség is van a világon, vagyis hogy a klastromban. Margit imádsága megindítja a Dunát is, elcsillapítja a vihart is, eloltja a tüzet is, hát nincs többé betegség.

Ezt a hitet csak fokozta, hogy holmi apró bajokkal Margithoz futottak, és neki tulajdonították, hogy a bajuk elmúlt. Az öreg Eliána szóror egyszer éjjel nyitott be hozzá. Margitot még imádságban találta a gyékényen, az ágya elõtt.

- Édes Margitom! Az ujjam annyira fáj, hogy nem alhatok tõle. Ha vagyon nálad valami ereklye köved vagy csontod, segíts rajtam. Ez itt, ez az ujjam...

Margit elmosolyodott, és megszorította a fájós ujjat:

- Csak eredj, feküdj le békén: elmúlik.

S a fájás azonnal megszûnt.

Persze másnap reggel az apácák mind értesültek a csodás gyógyulásról, s a frátereknek is elmondták.

Hát érthetõ, hogy akik a kórházban feküdtek, panaszkodtak Marcellusznak, hogy õk betegek.

Marcellusz máskor összeszidta volna õket, de már akkor õ is csodálkozva forgatta az elméjében Margit kiválóságát. Ráparancsolt:

- Micsoda dolog ez? Hol vagyon a te könyörületességed és irgalmasságod?

- Ó - nyögött fel a nagytestû Erzsébet az egyik ágyban. - Ne szólj ilyen szavakkal vele! Engem, tehetetlent õ egymaga emelget ki az ágyból. A többi olyankor kifut.

Margit szótlanul, szemérmes elmosolyodással állt ott. Aztán, hogy a provinciális eltávozott, besietett az imádkozó helyére, és megteljesítette a parancsát.

Akkor aztán a fráterek is kezdtek hozzá küldözgetni:

- Imádkozzál értem.

Nyáron egyszer Jancsi frátert is elleli a negyednapos hideg. Pontosan megszállja a nyavalya délután öt órakor. Rázza, hogy a foga is vacog belé. Aztán meg elönti a forróság. A fráter belesoványodik, csak lézeng, mint a kísértet. Rudolf orvos ád neki mindenféle füvet. Hasztalan: egyik sem ûzi el a bajt. És a hideglelés magától sem szûnik el.

Télen az utolsó útjából kerül haza Marcellusz, elszörnyed, hogy Jancsira néz.

- Beteg vagy?

- Fél esztendeje - feleli Jancsi bágyadtan.

- Küldtél már Margithoz?

- Nem.

- Hát mért nem?

- Nem merek én olyan nagy asszonynak...

- Micsoda? Azonnal jössz velem!

S mennek a vasablakra. Hívatja Margitot.

- Nézd, Margit, ezt a nyavalyást. Nem mer neked szólni.

Margit ránéz a szemöldöke alól Jancsira:

- Mi bajod, jó fráter?

- Negyednapos hideg jár, Margit szóror.

- Mikor volt rajtad utoljára?

- Épp ma várom.

- Hát jó: imádkozom érted. De imádkozzál te is, és megszabadulsz, Jézus Krisztus nevében, a bajodtól.

Jancsi frátert aznap elhagyta a hideglelés.