|
1268-ban megint
akadt kérõje Margitnak.
A francia király
öccse volt az, Anjou Károly.
A pápa
segítségével beverekedett az olasz földre, és ott fejedelmi rangra kapott.
Vitéz és törekvõ ember volt, csak éppen hogy az egyik lábára sántított. De hát
baj is az? Mentül sántább valaki, antul eszesebb. S ha rá az ész mellett
királynak is rokona, a pápának meg éppen barátja, bizony félrecsaphatja a
süvegét.
Anjou Károly,
hogy még inkább megerõsödhessen, Magyarországra gondolt. Meg se nézte Margitot,
csak úgy zsákban elvette volna. A
pápa is izente a követektõl; hogy feloldja Margitot, ha hozzámegy.
Margitnak csak
éppen hogy megemlítették. Mosolygott reá:
- A pápa
felold? Én nem oldom fel
magamat.
Istvánnak volt
egy másik leánya is: Mária nevû, akkor tizenegy esztendõs virágocska. Ahhoz
fordították a követeket. A virágocska kerek arcú, barna gyermek volt.
Olaszoknak éppen szemükre való. Mindjárt elgyûrûzték. Két esztendõ múlván el is
vitték. Belõle sarjadt a száz év múlván koronákat viselõ magyar Anjou-család.
Az öreg, beteges
királyt a következõ év nyarán gyötrelmes gyász érte: a kedvesebbik fia, Béla
herceg meghalt.
Alig huszonöt
éves volt, viruló egészségû, jólelkû, fiatal ember. A király benne bízott, hogy
támasza lesz az öreg királynénak és Annának meg a híveinek, akik mellette
mindvégig megmaradtak.
Mind e
reménykedéseket a halál porba fújta.
Béla
Esztergomba vitette az ifjú herceg holttestét, a minoritákhoz, akiknek az öreg
úr konfrátere volt. S hetekig siratta.
Érezte,
hogy a halál õrá is feni már a kaszáját. Roskadt agg volt már. A sok bánat
megõrlötte, mint a vén fát a szú. A haláltól nem félt volna, de aggodalmak
gyötörték, hogy mi lesz a sorsa a feleségének? Meg a legidõsebb leányának,
Annának, aki Margit beavatása óta nála gyászolta az özvegységét. Meg mi lesz a sorsa azon híveinek, akik
mellette megmaradtak.
Mária királyné
sohasem bírta megbocsátani Istvánnak, hogy az apja ellen harcolt, sem Anna.
István is tudta, hogy az a két nõ örökre engesztelhetetlen, hogy azok ártottak
neki legtöbbet, s bizony aligha forgatott a fejében jószándékot irántuk.
Az öreg királyt
gyakran lehetett látni a sziget útjain, amint fekete ruhában, Anna leánya
karjára támaszkodva, rogyadozó lábbal sétál a fák alatt.
Olykor betértek
Margithoz, s õk azon sajnálkoztak, hogy Margit mennyire hervad. Margit meg az
apját nézte könnyes szemmel.
Végre is az öreg
király Ottokárt kérte meg, hogy halála után vegye oltalmába az öregasszonyt meg
Annát, az anyósát, meg ha valamelyik hívét István üldözné, fogadja magához.
Már akkor ágyban
fekvõ volt a király. A halálát mindennap várták. A két asszony már ládába rakta
a királyi kincseket. Anna lovai nyergelten álltak a budai istállóban.
Május 3-án,
1270-ben, kitûzték a fekete zászlót a szigeti palotára.
|