|
Másnap Margitnak
is elmondták, hogy szülõit látták, és hogy mennyire féltek.
Margit
elmosolyodott:
- Miért? -
susogta. - Vajon éntõlem is annyira féltek-e, ha meghalok?
- Ne beszélj
halálról - rívadt rá Erzsike könnybe áradt szemmel. - Margit, ne beszélj ilyet!
- De csak hadd beszéljen!
- mondotta Makonyai Margit. - Inkább beszéljen akár a halálról, csak legalább
beszéljen. Tegnap ugyan meg voltam ijedve, hogy elállott a szavad.
Margit
szeretettel nézett reá, aztán újra megszólalt:
- Kérlek, jó
atyámfiai, temessetek engem a Szent Kereszt oltára elé. Ha pedig oda nem lehet,
temessetek az imádkozó helyemre.
- Mégiscsak
hallgass inkább, Margit, hogysem ilyeneket beszélsz! - fakadt ki könnyekben a
makonyai hercegleány is.
Mert eszébe
jutott, hogy néhány héttel elõbb egy Beáta nevû apáca halt meg, s akkor este
kompletórium után Margit maga elé révedezõ szemmel szólott:
- Én következek.
Akkor is kérte
õket, hogy ne temessék a kisudvarra. Õ több idõt töltött a templomban, mint a kisudvaron. Õ a porában is ott
szeretne lenni az oltár elõtt.
A három
apáca a kezét a szemére szorítva ült az ágy mellett.
- Ne sírjatok -
susogta Margit. - Mi sírni való van a halálon?
A terembe
Erzsébet asszony lépett be, a priorissza, és vele a hosszú nyakú Rátoldy Kinga,
aki egy tányér ételt hozott.
A priorissza a
betegre nézett. Látta, hogy nyugodt az arca. Rászólt a szórorokra:
- Így
vigasztaljátok-e?
- Hogyisne - sírt
fel a makonyai hercegleány -, mindig a temetésérõl beszél.
- Hát mit
beszélsz te a temetésedrõl? - dorgálta a fejedelemasszony Margitot is. - Talán
azt gondolod, hogy olyan könnyen elbocsátunk téged! Nem, Margit. (És akkor
ellágyult a szava.) Neked még soká kell itt szent példaképül állanod elõttünk!
És akkor
maga is elpityeredett.
- Egyél egy
kis levest!
- Egyél -
könyörgött Kinga is.
És míg a
priorissza egy párnával feljebb magasította Margit fekvését, Kinga megmerítette
a kanalat:
- Étesselek?
Margit maga
próbálta a kanalat megfogni, de visszaejtette. Aztán úgy evett vagy két kanál
levest, hogy Kinga etette, mint a gyermeket.
- Istenem, hogy el
vagy gyöngülve! - szólt aztán Kinga is könnyre fakadva.
Letette a tányért
az ágy mellett álló asztalkára, s letérdelt az ágy elé. Ráborult Margit kezére,
és zokogott.
- Csak legalább
egyszer megütnél engem!
A priorissza nem
értette ezeket a szavakat. Csak
kevesen tudták a klastromban, mit jelentenek.
Kinga azon rút
jelenet óta csodáló híve lett Margitnak. Mindig a kedvét kereste, és egyike
lett a legájtatosabb apácáknak.
Margitot estefelé
újra hõ szállta meg. Éjfél után, hogy a forrósága csillapodott, a bátyját, a
királyt említette, hogy szeretné látni, de mikor mondták, hogy nincsen Budán,
megnyugodott, s bágyadtan rebegte:
- Hát jó: majd
megjön.
|