17

Mindezek a beszédek kijutottak a klastromból a fráterekhez is.

- Milyen gyermekek ezek az apácák! - mondotta Dezsõ lektor. - Ezek vagy sírnak, vagy nevetnek. Már elõre félek a böjttõl, amikor minden héten magamat is megríkatnak.

- Jó lesz elküldenünk mégis orvosért - vélekedett a provinciális. - Hol jár vajon?

Senki se tudta.

Az orvost mindig hívják, hol jobbra, hol balra. Posta nincs az országban. Levéllel csak a fráterek gyalogolnak egyik klastromból a másikba. Az orvosról csak annyit tudhatnak, hogy hol járt legutóbb. Csak nagy véletlen, ha akkor találják meg, amikor keresik. Mégis hát szét­megy az üzenet, s valahol eléri az orvost. Patika minden klastromban van.

Szó fordult arról is, hogy Gerárd mestert hívják, István királynak az orvosát, vagy Garcián mestert, Mózes nádornak az orvosát, az még öregebb. De lehetetlen, hogy világi emberek lépjenek be a klastromba. Margit sem engedné meg.

- Elmúlik a baj anélkül is - vélte Marcellusz. - Az ilyen megfázás nem halálos. Aztán õ meg is van szokva a hideggel. Mikor a múlt héten hetes volt, mezítláb futott át egyszer a hóban a kórházba. Nem árt az ilyennek a hideg!

Másnap szombat volt. Margitról ismét tudakozódtak. Ismét hõ gyötörte az éjjel, de délután javult az állapota. Estefelé semmi jele nem mutatkozik a hõnek.

- Már fel is kelt volna - jelentette a priorissza a vasablaknál -, de kezét se bírja, oly gyenge. Legalább a kámzsáját, skapuláréját adjuk rá, azt kérte. Most úgy fekszik: takaró nélkül, kámzsában, skapuláréban, és véli, hogy már semmi baja sincsen.

- No, hál’ istennek!

Az az est Szent Piroska estéje volt. A sötétség korán leszállt. Az idõ lágyult valamelyest. A sötétségben nagy hópelyhek szállongtak keringve, s fehér prémmel borították be a szigeti fákat, bokrokat, földet, templomokat, klastromokat, Duna befagyott jegét.

A fráterek még el se végezték a kompletóriumot, csengetés sírt át az épületen.

Jancsi fráter legott fölkelt a térdeplésbõl, és az ajtóra siet. Kinéz.

A két apáca fekete palástos alakja áll a hóban, az ajtó elõtt.

- Fráterek - mondja rezgõ hangon az egyik -, jertek át: utolsó kenettel.

Jancsi megrendült.

- Margit szóror?

A két apáca bólintott. Megfordultak, sietve visszatértek.

Jancsi szinte feje-vesztetten rohant a kápolnájukba.

- Utolsó kenetet kérnek! Margitnak!...

Regulák ellen való vétség volt, hogy kiáltott, és a szóror szó nélkül mondta a Margit nevet, de maguk a fráterek se jegyezték meg. Egyszerre fölserkentek.

- Ó, Istenem! - mormogta elképedten Marcellusz - hát annyira volna?!

Sietést indultak. A királyleány halálának gondolata megrendítette valamennyiüket, hogy egy­mást rang tekintete nélkül elõzgetve tolongtak ki a kápolnából.

Az apácáknál már tárt ajtó várja õket.

A templomban szövétnekes apácák járnak-kelnek. Valamennyi szeme mintha megnagyobbo­dott volna. Egyik-másik ajka mozog, mint aki magában imádkozik.

A sekrestyében már elõ van készítve minden: a karingek, a violaszínû stóla, a kehely, a szent kenet aranyedénye, a szentségtakaró fátyol.

A templomban nem szabad beszélni. Mihály fráter mégis megszólal: - Hát annyira van?

Az apácák könnyes szemmel bólintanak.

A provinciális sietõ kézzel ölti a karinget, veti nyakába a stólát, markolja a kelyhet. A Szent Kereszt oltárához siet. Levonja az ezüst-galambot, és kiveszi belõle az ostyát. Helyezi a kehelybe.

Négy barát felragadja a baldachint. Egy ötödik levonja az örökmécset, és szövétnek forma, ezüst nyelû lámpást gyújt a lángjánál.

Bent a házi harang kong, szinte szünettelen. A folyosó-rácson belül a két priorissza áll. Mind a kettõnél égõ viaszgyertya. Mellettük felsorakozva a klastrom minden apácája.

A rács kettõs ajtaja már ki van tárva. Hogy a fráterek belépnek, megindulnak az apácák is. Elöl egy szövétnekvivõ apáca, utána a kereszttel Makonyai Margit (talán épp azzal a könnyû fekete kereszttel, amellyel Margit gyermekkorában érkezett a szigetre), utánuk a két priorissza és Bodoméry Erzsi, aki a templomi öröklámpás lángját viszi a nyeles ezüst-lámpásban. Aztán egy másik apáca, aki a szenteltvíz-tartó ezüst-vedret viszi a bal karján. A negyedik apáca kézi csengettyûvel csenget elõttük.

Hosszú sorban haladnak utánuk az apácák. Elöl a fiatalok, hátul a vének, utánuk a fráterek, azok közt is vagy nyolcan égõ szövétnekkel, aztán a mennyezet-vivõ fráterek; a mennyezet alatt Mihály provinciális a fátyolba takart aranykehellyel; leghátul a paraszt-fráterek, köztük Jancsi fráter is.

És valamennyien tompa fahangon recitálják a graduálét:

Tehozzád emelem föl szememet, ki a mennyekben lakozol!

Miképpen szolgáknak szeme vagyon urokon, és miképpen szolgálóleánynak szemei asszo­nyán, azonképpen a mi szemeink a mi Urunkon Istenünkön, míg nem könyörül mirajtunk!

Könyörülj rajtunk, ó Uram! Könyörülj!...

Ily szomorú zúgással haladnak át a havas kis udvaron, át a havas nagyudvarra. A hópihék ritkásan szállongnak. A szövétnekek sercegve égnek, és fekete füstjük szurok- és viasz-szaggal lebben olykor az éneklõk közé.

A nagyudvaron néhány cselédapáca lapátolja sietõ kézzel a havat a beteg-ház útjáról.

A menet odaérkeztekor félretérdelnek a hóba, és mélyen lehajtják a fejüket.

- Békesség e háznak! - kezdi Mihály fráter, hogy az ajtón belép.

- És minden lakójának! - mormolja rá a két szerzetes.

A beteg ágya a kórház nagyobbik szobájában áll. A többi ágy üres, csak a legszélsõben fekszik egy beteg, a négy hónapja szenvedõ Szerennay Erzsébet.

Két viaszgyertya nyulladt lánggal ég egy fehér terítõvel takart asztalkán, a beteg ágya mellett. Õ maga kámzsában, skapuláréban, a sarucska is a lábán; halálra vált arccal, hanyattan fekszik a magasra dúcolt párnán. A fejére ráadták a vélumot is akkorra. A két kezében kis fafeszületet szorongat a mellén. A feje félig be van süppedve a párnába.

A pap belépésére félig hunyt szeme megrezdült, de nem néz a papra, nem néz senkire. Látszik az arcán, hogy az élet lángja csak az utolsó rezgéseiben tartózkodik még benne: minden percben ellobbanhat.

Mihály fráter aggodalmasan bámul rá. Lebocsátja a szentségtartó kelyhet az asztalkára. A kenetes ezüstcsészécske ott van már, s mellette tisztított fehér csepû és egy kis ezüstcsengõ. Mihály fráter az izsóp-nyalábhoz nyúl. Meghinti vele a beteget, és a szoba minden fala irányába hint vele.

A fráterek és szórorok elképedten állják körül az ágyat. Oly váratlan, oly elképzelhetetlen, hogy Margitra alig nyolcnapi betegség után az utolsó kenetet kelljen adni.

Az egyik szövétnek kék fényporral serceg az ajtóban. Mihály letérdel az ágy elé, s reszketõ mély hangon kezdi az imádságot:

...Isten, emberi gyöngeségünknek oltalma, terjeszd ki segedelmednek erejét a mi betegünkre...

A bent fekvõ másik beteg apáca mozdul és tápászkodik, és fölül az ágyában. És bal kézzel a nyakához nyomja a dunyhája csücskét. Elmeresztett szemmel bámul Margitra és az egybegyûltekre. A haja rövidre van nyírva és borzas. Zavarában nem is ügyel arra, hogy két sovány karja vállig meztelen. Igaz, hogy nem is néz rá senki. Az imádságban mindenki térdel, s a fejüket lehajtva hallgatják a földet is megrendítõ imádságot:

...Kérünk Szent Urunk, mindenható atyánk, örökkévaló Istenünk, hogy, e beteget ne hagyja el e nehéz órában õrzõangyala... Terjessze föléje védõ szárnyait...

Az imádság végeztével a beteg apáca visszahanyatlik az ágyába, és a fejére vonja a dunyháját. Két szolgáló apáca beviszi ágyastól a belsõ szobába. A két szerzet kivonul a ház elé, és letérdel. Csak maga a provinciális marad bent, hogy Margit ha még szólni tud, az utolsó gyónást végezhesse, s megáldozzon.

Mit gyónhat, ha gyónik az ártatlan lélek? Talán azt, hogy nem imádkozott eleget?

De hát gyónik.

Künn az apácák és fráterek együttesen mormolják térden a bús zsoltárt:

...Uram, ne fedj engemet te haragodban... Irgalmazz énnekem... Siralmammal, könnyeimmel mostam éjjelenkint én ágyamat és leplemet... Elhervadott orcám a szomorúságtól...

Jancsi fráter egy fölpillantásában Kingát látja az ajtó mellett. Szövétnekkel térdel ott az apáca, s a szövétnek vörös fényében mintha tûzcseppek görgedeznének le az arcán a szemébõl.

- Ámen! - hangzik belülrõl, hangosan, Mihály fráter szava.

S egyben csengetés is.

Vége a gyónásnak.

Kelnek a térdelõk, ismét bemennek.

Az utolsó kenet következik. Mihály fráter rendre érinti a szent olajba mártott csepûvel Margitnak a fülét, halántékát, kezét, lábát. A keze remeg. Minden érintésre imádságot mormog.

A priorissza fehér gyolccsal törli le az érintések nyomát. Annak is remeg a keze, s el van változva az arca az ijedtségtõl.

Egy apáca hátul hangosan fújja az orrát.

A szubpriorissza kiveszi az egyik viaszgyertyát a tartóból. Az a szokás a klastromban, hogy a haldoklónak égõ viaszgyertyát helyeznek a kezébe. De hogy Margit a kedves kis feszületet tartja, a szubpriorissza nem tudja, mit cselekedjen. Csak áll, s néz õ is ijedten, könnyes szemmel.

Margit minderrõl alig tud már. Csak keblének gyenge remegésébõl látszik, hogy még él.

Következne, hogy a két szerzet a mindenszentek litániáját mormolja, de Margit már alig lélegzik. Viasz-szín arca mozdulatlanul nyugszik a fehér párna völgyében. Sötét-pillás szeme: mint egy reszketõ szárnyú fekete pillangó. Látszik rajta, hogy csak egy perc, és az élet földi lángja ellobban belõle.

Mihály fráter könnyes szemmel bámul rá. Elfelejtette-e megindultságában, hogy a szertartások szerint mi következik? Vagy talán azt érezte, hogy ennek a tiszta léleknek e földtõl való megválásában nincs helye bûnbánó zsoltárok mondásának, szentek segítségül hívásának? Valami vigasztaló imádságra készült az ajka, de nem tudott egyébre gondolni, csak Krisztusra, hogy a halottakat is feltámasztotta. Ha Krisztus itt is csodát cselekedne... Az elméje arra a bibliai jelenetre fordul, mikor az Urat sürgõsen hívták Bethániába, s Márta besietett a házba, hogy értesítse Máriát. Ez a bibliai jelenet fordult a gondolatai közé. Az ajka végre a nagy csendben megmozdul: remegõ hangon, szinte kiáltva mondta a bibliai Márta szavait:

- Az Úr Jézus itt van, és hív téged!

Margit szeme megnyílt. Maga elé bámult a levegõbe. Fehér arcán üdvözült mosolygás vonult át:

- Látom...