18
Margit váratlan
halála nagy zavarodást keltett a két klastromban.
A provinciális
maga sietett át a havas téli éjszakán Budára, hogy ha ott a király, értesítse a
halálról. Ha nincs ott, lovas hírvivõk száguldjanak mindenfelé. És Fülöp
érsekhez is. Lodomér váci püspökhöz is vágtatást vigyék a lovasok a halál
hírét. A király bizonyára megkívánja, hogy jelen legyenek a temetésen.
Jancsi fráter a
fejét a két kezébe fogva könnyezte a kapusszobában Margitot. Imádkozni akart érte,
de nem bírt, csak a fejét ingatta, nyögdécselt:
- Istenem,
Istenem, mennyit szenvedett! Mért szenvedett? Miért... Gonosz, rossz emberek a
földnek bõségében töltöznek, és õ, a fehér lélek, a szegénység asztalánál a
morzsákat is alig ette.
...A külsõ világ
üresfejû asszonypávái a föld minden pompájába befoglalják hitvány szépségeiket
- õ, az angyali szépségû, alázatos, condrában járt, foltosban, rongyosban: még
csak egy pár kesztyûje se volt soha!
...És a
mindenféle giz-gaz emberek nagy evés-ivások után alusznak puha pihepárnán, õ
pedig, szegény, böjtökkel, szúrós övekkel sorvasztotta magát, s virrasztott a
templom fagyos éjében. Még a zord szalmaágyon se lehetett teljes alvása a
betegekre való gondja miatt.
...Mért élt így?
Hiszen nem arra született, hogy egy rideg klastromban hervassza el az életét!
...Mért gyötörte
magát? Mért vezekelt? Mért szolgált még a cselédeknek is? Holott õt, a
királyleányt kellett volna szolgálnia minden fõrendi leánynak, aki csak
körülötte volt.
...Nem neki való
élet volt! Hiszen Istennek se lehetett kedves látvány, hogy egy ártatlan
teremtés rongyokban jár, ájulásig imádkozik, és véresre vereti magát a böjti
éjszakákon! Balgatag rajongás! A kereszténység fájának is vannak bütykei,
vadhajtásai! Ki kellett volna õt venni onnan tizenkét éves kora után! Hiszen
élhetett volna a királyi palotában is imádságos, szép életet. Gyönge testét
hadd fedte volna selyem és aranyos bársony, szép fejét gyémántos korona! Hiszen
meghajolt volna õ koronás fõvel is Krisztus lábához. Lehetett volna ájtatos
királyné. Lehetett volna boldog keresztény anya, aki az ölében tanítja
ávemáriára a kisdedet, és boldogan csókolja meg az ámen után. De így élni, így
fonnyadni el egy királyleánynak! Ilyen nyomorúságban! Így halni meg, ily
elhagyottan!...
És a fráter szemébõl
könnyek szivárogtak.
Már a matutinum
is elmúlt, s az öreg provinciális még mindig nem tért vissza. Igaz, hogy a
fráter nem is gondolt reá. Csüggedt szívében mérhetetlen sötét szomorúságok
árjai terjedeztek. Szinte belekábult a sötétség e végtelen hullámaiba.
És amint így
gubbaszkodik bútól nehéz fejjel az ágyán, háttal az ágyfának támaszkodva, a
szemben függõ Mária-kép alatt fellobog a mécs a gyászos éji csendben.
Odapillant,
és ott is ragad a szeme.
Álmélkodva látja,
hogy a Mária-kép növekszik, szélesedik, terjedezik, világosodik; Márián a kék
kendõ halványul, fehérül, s változik fehérré, mint az apácák csuhája,
skapuláréja; a fején, vállán meg változik feketévé, mint az apácák véluma,
palástja. A bal kezében liliom. Illata is érzik. De hát hogy kerül a kezébe
liliom? A képen nem volt azelõtt liliom.
S a mellkép
nõttön-nõ, teljes alakká magasul. Napfényhez hasonló, remegõ sugarak aranyozzák
körül. Fején a keskeny korona tündöklik. S az arca is finomul, fehérül. Egyszer
csak azt látja, hogy átváltozik az arc Margitnak arcává.
De olyan
álomi szépségû, mint amilyennek Margitot a beavatáskor látta. Még a szempillái
is olyan árnyékosak. Ajkai mint vékonyka finom rózsalevél.
Szent
elrémüléssel bámul reá.
Ávét
rebegne. A nyelve nem mozdul.
Borulna
eléje, de mintha minden tagja ólommá vált volna.
Margit
pedig lassan elõleng a körüle lengõ fényességben a kertbõl, s közelebb,
közelebb... A nézése nyájas és jóságos és szomorkás, mint mindenkor. Fölemeli
vékony kis kezét, mint amikor a pap áldásvetésre készül:
- Jó fráter - szólal meg ismert kedves
madárkahangján. - Mért homályos néked az
én szenvedésem?
Nem láttad-e, mily romlottságban él ez a nemzet?
Mily állatiságba süllyedtek a dús fõnemesek is?
Nem láttad-e, mennyien jöttek a cifra, kevély és
elhízott asszonyok a szigetre, ékszerekkel terhelten? Jöttek, jöttön-jöttek,
jártak az én meglátogatásomra. Nem láttad-e, hogy megindulnak az én
alázatosságomon, az én szegénységemen, az én ájtatosságomon? És nem láttad-e,
mint hozzák el az ország minden részébõl gõgös leányaikat, hogy az én példámra
Isten felé nézzen legalább egy tagja a családnak?
Nem láttad-e, hogy azok a lányok hogyan forgatták
még a klastromban is a szülõik rangját, vagyonát, pompáját az elméjükben? S
hogyan indult meg a lelkük a királyleány alázatosságának és ájtatosságának
példáján?
Nem láttad-e, hogyan terjedt az én imádságos,
szent életemnek híre szét az országban? Hogyan ejtette gondolkodóba az állati
tobzódásokhoz szokott szíveket? Hogyan ismerték meg kicsinységüket az én
alázatos nagyságom láttára? Hogyan ismerték meg szívük keménységét, mikor azt
látták, hogy én a legszegényebb betegen is magam töredelmével könyörülök?
Hogyan néztek azután a földi kincseikre, mikor látták, hogy én rongyokat öltök
fel és mennyei kincsekre szegzem a szememet? Hát nem láttad, hogyan fordult a
testi világban élõk lelke a lelki világ felé?
Tusakodhatsz-e még azon, hogy én nem egy királyi
férjnek éltem, és nem egy-két gyermeknek, hanem minden királyi asszonynál
magasabban: az én Uram Krisztusom örökfehér jegyeseként, s minden kisdednek
imádkozásra tanítójaként. S épp te sajnálsz-e, hogy nem palotában éltem? Avagy
nem helyezed-e te is a méltóságos szép liliomot szemét-földbe? S ha bárki is
belép arra a rút helyre, ugye, nem a rútságokat látja ottan, hanem csak a
liliom nemes fehérségét? De a te liliomod elhervad, én pedig, Istennek e földre
ültetett lilioma, századokon át fehérlek majd a nemzet emlékezetében...
A látomány
eltûnt. Fényköde is széjjelmúlt. Homály ült a szobán és mély csend, mint elõbb.
Jancsi
megdörzsölte a szemét, hogy talán még látná... De nem látott egyebet, csak a
mécsének lobogó sárga lángját a Mária-kép alatt.
Mennyi idõ lehet?
Nem tudta. Valóságot látott-e, vagy csak álmot? Az illatát mintha érezné.
- A liliom...
Megrázkódott,
mint az álomból ébredõ, s fölkelt ültébõl. Mintha még mindig az álom-alakot
látná, álmodó arccal lépett ki az ajtón.
A klastrom
néma. A folyosó homályos. Tehát még éj van.
A havazás
már elszûnt. A szakadozott felhõkön át levilágít a háromnegyedében telt hold.
Hideg, tiszta téli éjnek csendje hallgat a szigeten.
Fejére
vonta a csuklyáját, és andalogva lépkedett a könyvkötõ cellához a kerti
kulcsért. Ott függött még az ajtófélfán. Be kellett volna adnia este,
kompletórium után, az ajtókulccsal, hátsó kapu kulcsával együtt, a priornak, de
a nagy zavarodásban nem gondoltak a kulcsokra, sem a kert kulcsaira.
Leakasztja
a kulcsot, és belép a hótól fehérlõ kertbe. Csöndesség hallgat ottan is. A
fákon nagy pamatokban ül a hó. A bokrok szinte megdõlnek a rájuk hullott fehér
tehertõl. Kiálló karókon hósüvegecskék. Minden csendes, csak a lába alatt ropog
a friss hó. És õ lépked, álmodó arccal, lépked a hóban.
Megy a
kerti háznak. Feltárja az ajtót.
Bent a
liliomok virágjukban állnak.
Fogja a
sarlót. Összemarkolja tövön valamennyit, s egy metszéssel elvágja.
Ó, hogy
illatuk nincsen!
Dehogy
nincs; hiszen ott van egybegyûjtve a kis szilkében a nyár minden liliomának és
rózsájának az illata!
Fogja a
szilkét. Beroppantja ujjának egy nyomásával a papirost rajta, s megöntözi vele
a liliomok kelyhét. A szilkét eldobja.
S
megfordul. Átandalog vissza a kerten, mint az alvajáró. Áthalad a klastrom
udvarán, folyosóján. Az ajtóban benne még a kulcs. Megfordítja. Kilép.
A sziget
holdvilágos. Csendes. Fehér erdõ.
Fehér világ. Fehér ünnep. Csak az ég kék egy tisztáson, a felhõk között; egy
tisztáson, amely olyan alakú, mint a sziget a Duna vizében. Sötétkék. És azon a
kék tisztáson sûrûn ragyognak a téli csillagok.
De micsoda
különös, finom illat... Ah, hiszen az õ gyûjtött illata!
Az volt a
szándéka, hogy becsenget az apácákhoz, és beadja a virágokat, de a templom
ajtaját, ím, nyitva találja. Elfeledték? Igaz, hiszen halott van a templomban:
ilyenkor nyitva van a templom éjjel is.
Belép.
A templomban
vörös világosság. Mély csöndesség. A fõoltár elõtt alacsony, fekete ravatalon,
magas égõ gyertyák közt fekszik Margit. Úgy fekszik, mint a halálos ágyán: az
apácaruhájában. Két összekulcsolt kezében a kis fafeszület.
A ravatal körül a
nagy viaszgyertyák lobogva égnek a hideg csöndességben. Két apáca térdel ott:
egyik jobb felõl, másik bal felõl, imádkozó zsámolyra borulva, homlokukat
összekulcsolt öklükön nyugasztva.
Imádkoznak-e?
Alusznak-e? - Jancsi nem kérdezte õket.
Megállt a halott
elõtt, és bús álmélkodással nézte, hosszan nézte a halotti szépségében nyugodt,
mozdulatlan arcot.
Mily szép a
halálban! Vonásainak szögletessége elsimult. Homloka derült. Az arca színe mint
kisleány korában. Szemének szép fekete pillái mozdulatlanul sötétlenek a fehér
arcban. Mintha boldog álma volna...
Jancsi
hozzálépett, s odafektette a kis nyaláb liliomot a mellére:
- Neked
neveltem. Téged illet, Istennek lilioma!
S ahogy
lehajolt, ajkát gyöngéden rányomta a halott hideg kis kezére.
Aztán,
ahogy kiandalgott a templomból, egyszerre a homlokára tapasztotta a kezét, és
mély lélegzettel nekidõlt az ajtó mellett a falnak. S az arcát könnyek öntötték
el.
A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.
Vége
|