2

A következõ tavaszon, még alig szikkadt a föld, az asszony elõszedte az ásót, gereblyét a kamarából.

- Gyere, Jancsikám - mondotta -, fogd azt a gereblyét. Hadd lássák, hogy csakúgy megmívelõdik a kert, mint mikor szegény apád élt.

Vaskos karú, dimbes-dombos asszony volt az özvegy. A lába is vaskos, a válla is erõs. Máskülönben alacsony és tömzsi, mint a fia. Mindig ettek mind a ketten, hát nem csoda, hogy kövérek voltak. A prépost házánál mindenki kövér volt. Csak a prépost volt sovány. De a prépost jobbára Budán élt a királynál.

Hát ahogy belefognak a munkába, megjelenik ám Lukács úr, a prépost deákja a kertajtóban. Köpönyeg van rajta, vadgalamb színû; az oldalán kard; a fején behorpasztott, fehér bárány-süveg.

- Asszony - szólt oda méltóságosan -, hagyd abba az ásást. Ezentúl nem az lesz a dolgod.

Mert méltóságoskodó ember volt Lukács uram, mint a pulyka, noha csak otthon, a prépost házánál. Budán a pulyka se méltóságos. Igaz, hogy abban az idõben nem is volt még pulyka Budán, de Fejérváron se, és sehol se Európában. De Lukács úr mégis olyan méltóságos volt és olyan veres nyakú, mint a pulyka. A cselédséget õ kormányozta. Õ rendelte el: ki dolgozzék a tanyán, ki dolgozzék bent a városban. Akkoriban a cselédek még jobbágyok voltak.

Az asszony elfehérült, még a szája széle is elfehérült. Ijedten és alázatosan nézett a deákra. Elijesztette az a gondolat, hogy a kövér házból kiteszik õket, ki, valami sovány tanyára.

- Szedd össze mindenedet - rendelkezett tovább Lukács úr -, ásót, kapát, gereblyét. Az uram azt parancsolja, hogy holnap gyössz Budára, a Szigetre.

- A Szigetre? - hebegte az asszony.

- Oda. A király kalastromot építtet ottan, apáca-kalastromot. Annak a kertjét te fogod megmívelni, beültetni. Mikorra beköltöznek az apácák, minden zöldüljön benne.

S az érdemes férfiú sarkon fordult, és otthagyta a kõvé vált kertészasszonyt.

Az udvar közepén azonban megállt, megfordult, visszatért.

- Julis, azt is parancsolja a prépost úr, hogy szedj össze mindenféle magvakat, gyökereket, csemetefákat és mindenféle kerti jót. Te tudod, hogy mi hol áll. Holnap reggel lovas szekéren jöttök Budára.

Az asszony a két markába fogta a fejét. Mihez kapjon elõbb? Ahogy a tekintete a fiára fordult, megbotránkozva látta, hogy a fiú üstöke mennyire megnõtt, és milyen bozontos.

- Haj, lompos élhetetlenje! - kiáltotta. - Így mennél-e a király elejbe? Hozd ki tüstént az ollót meg a széket!

A gyerek elvörösödve kullogott be a székért, ollóért. Máris úgy érezte, mintha a király elõtt állna. Az asszony jókora virágcserepet kapott fel a földrõl. A cserepet rányomta a fia fejére fülig, s elnyírta alatta a fiú haját.

Jancsi azon éjjel keveset aludt. Sohasem járt Budán. Csak a mesékbõl hallotta, hogy ott lakik a király. Némelyik mese arról is szólt, hogy a parasztfiú hogyan barátkozik össze a király­kisasszonnyal. Bizonyára új szûr van akkor a parasztfiún. Más mese arról szólt, hogy a királykisasszonyt sárkánynak kell odaadni, de egy bátor legény megszabadítja, s van aztán lakodalom!

Álmodott Jancsi aranyról, ezüstrõl, koronás emberekrõl és koronás asszonyokról, és egy új szûrrõl reggelig.

Napfölkelte után Lukács úr megint benézett a kertbe.

Látta, hogyan fel van ott halmozva mindenféle kis zsák, magvas zacskó és gyökeres kosarak. A szekér is ott állt már a kert végén.

Lukács úr lóra ült, és elügetett Budára.

Kertészék csak déltájt érkeztek a Gellérthegy alá. Hûvöske tavaszi nap volt az. A hideg kékre fázlalta Jancsinak a kezét és pirosra az orrocskáját. A Gellérthegy sziklái között fehérlett még helyenkint a hó. De az út mellett már zöldikélt a pásztortáska meg a fû.

A hegy tetején még akkor nem volt vár, se semmiféle építmény. Csak egy magas faoszlop meredezett rajta. Az oszlopon kétoldalt fogak látszottak. Olyan volt messzirõl, mint valami földbe szúrt, óriás halgerinc.

A kertészné elöl ült egy negyvenéves forma, csontos pofájú paraszt mellett, aki a szekeret hajtotta. Jancsi hátul, a szûrébe burkolódzva, a zsákokon. Olykor irigykedve nézett a szekeres nagy, kopott, fekete prémes süvegére. A préposttól kapta azt a szekeres. Molyrágta medve-süveg volt, rövidre nyírt szõrû, borzas. A szekeresnek a füle szinte kétfelé konyult tõle. De úgy szép a süveg, ha bõ.

Az ember beszélgetett az asszonnyal:

- Nem gondolsz-e férjhõ-menetelre?

- Isten ments - felelte az asszony, mintha megcsiklandozták volna. - Meg aztán ki venne el engem?

És szemérmesen mosolygott maga elé.

- Hászen fiatal vagy még - fûzte tovább a szekeres. - Harminc esztendõs se vagy talán.

És az asszony arcára sandalított. Ostoros kezével egyet simított disznósörtéhez hasonló, kemény szálú bajuszán. Az asszony vidáman sóhajtott:

- Harminckettõ.

- Még az se sok. Még avval elvesznek. Ahun a: Buda vára.

A várat akkor építették a hegyen. Magas falak csupa négyszögletû, fehér kõbõl. Egy megkezdett palota is látszott a várhegyen. Sok ökrös szekér nyikorgott az úton. Nagy halom kövek hevertek mindenfelé.

A hegyoldalon egynéhány régi ház állt összevissza. Ó falak, új tetõk. Az ablakokon vasrostély. Azok bizony kívül maradtak a várfalon.

Jancsi álmélkodva nézte a várépítkezést. Aztán a Dunára fordult a tekintete. A Duna szélesen folyt és sárgán. Híd nem volt rajt egy se. A túlsó parton egy városka látszott. Valami kétszáz kis földszintes ház, s köztük két új torony meg egy tetõtlen, kormos. A házakon jobbára új cserépzsindely vöröslött.

- Az ott Pest városa - magyarázta a szekeres. - Az a csonka tornyú templom benne a domokos barátoké vót. Abban öltek meg a tatárok százkilencven barátot egyrakáson.

Jancsi elborzadva nézett a városra. Az akkori Pest csak magja volt a mostaninak. A Halas-piacnál volt az alsó vége, a felsõ meg a Kishíd utcánál. A város keleti kapuja ott volt, ahol ma a ferencrendiek temploma áll.

- Ott halt meg Bánfi Buzád - folytatta a szekeres. - Ösmertem. Gyóntam is neki egyszer húsvét elõtt. Szép fehér hajú, öreg barát volt. Öles ember. Nincs most ahhó fogható a domokos barátok közt. Karddal védelmezte az oltárt. Húsz tatárt levágott, míg végre maga is vérébe dõlt.

Meggyihikelte a lovakat, s tovább beszélt:

- Veszettül pusztítottak ott a tatárok. De hogy a Dunán nem bírtak akkor átkelni, hát a leölt embereket egybehordták a parton. Magas halmokat raktak a halottakból. Én is láttam.

A lovak fáradtan bólogatva haladoztak tovább. A szekeres hallgatott.

Aztán megint megszólalt:

- Én is özvegy vagyok. Mán három esztendeje...

- Aztán mér nem házasodik meg kend? - kérdezte lágyan az asszony.

A szekeres mosolyogva vonogatta a vállát:

- Minek? Vén is vagyok má rá...

- Dehogyis vén. Ilyen ember még nem vén.

A szekeres megint a vállát vonogatta, s elgondolkodva hallgatott. Az asszony is.

És úgy szemszögbõl egymásra pillantottak.

Egyszer aztán a szekeres a távolba mutatott az ostorával.

- Ahun a Sziget, a Nyulak szigete.

A mai Margitszigetre mondotta. Tekintetes, szép sziget volt az akkor. Hosszabb és szélesebb is, mint most. Közepén két templomtorony nyúlott ki a még leveletlen fák közül. Az alsó végén szintén várépítkezés látszott. A sziget többi része csupa leveletlen fa és bokor. Egy-egy sárga folt köztük láthatóképpen fûzfa.

- Ott lakik most a király - eredt újra szava a szekeresnek. - Ott lakik a sziget felsõ végén. Ahun látszik is mán a fekete fedelû kastély. Az esztergomi érseké volt az, de a király lakja, mivelhogy nincsen érsek. Azt mondják, hogy a pápa nem ad érseket. Mert a király is mást akar, a pápa is mást. Tudja fene. Az urak is csakúgy veszekszenek, mint a magunksorabeliek. Tudja fene...

- Bár a mi prépost urunkat tennék meg érseknek - vélekedett az asszony.

A szekeres vállat vont:

- Mit nyernél vele?

Aztán kinyújtotta a nyakát:

- Látszik mán Szent Pál falva is. Ott a fák közt, az érseki palota elõtt. Vár-e ugyan a komám? Ha várna, ebéddel várna.

- Ott lakik a komája?

- Ott. De nem tudhassa, hogy jövök.

- Van énnálam egy egész sonka. Az ebéd felõl gondja ne legyen.

- Abbezony jó lesz. Köszönöm, Julis. Látjátok-e a sziget közepén azt az új tornyot?

- Látjuk.

- No hát oda viszlek benneteket. Az a kalastrom.

Magas, karcsú torony vöröslött ottan. Még dolgoztak rajta. Körül volt építve kõmûves-állványokkal. A kereszt ezüstösen csillogott már a torony tetején.

Jancsi vélte, hogy álmodik. Hogy õ láthatja ezentúl a királyt! Ott fog ásni, nyesni, ültetni, gyepet nyírni a királyi palota közelében! Megismerkedik a királlyal, a királynéval, királyfiakkal, királykisasszonyokkal! Aztán majd a király ott sétál, és megszólal:

- Mit mívelsz, Jancsi fiam?

Felhévíz falunál, vagy ahogy ma mondjuk: Császárfürdõnél lekanyarodott a szekér a Duna-partra. Két malom is kelepelt ott. A víz fehéren gõzölögve omlott a malomkerekekrõl a folyásba. Egy ködmenes ember mosta benne buzgón a lova lábát. Egy barátféle öreg meg a maga lábát áztatta alább.

- No, itt leszállunk - mondotta a szekeres. - Meg is ebédelhetünk. A hidas majd általjön értünk.