3

A szekeret délután átszállította a hidas. Jó széles, erõs alkotmány volt az. Elfért rajta négy szekér is. Körös-körül vastag korlát zárta be a félõs állatokat. Két ember vonta át kifeszített, vastag kötélen. A szekeres is megpökte a markát, és vont.

Lukács deák már várt rájuk a parton. Szótlanul vezette õket a fák és bokrok között tört szekérúton a sziget közepére.

Négyszögre szabott, téres-tágas új épület állott ottan. Még csupasz tégla minden fal, de már a tetõt cserepezte a munkások raja. Az épület elején magas hátú, szép kis templom állt a nagy házzal egybeépítetten. A tornyon is megkezdõdött már a tetõzés. Fenn a tornyon valami borjú-hangú ember nótázott - németül:

Bi dem brunnen stuont ein boum,
da gesach ich einen troum,
ich was von der sunnen
gegangen zuo dem brunnen...

Lukács úr hosszú kõfal mellett vezette õket tovább. A kõfal is új volt és magas. A déli vonalon széles kapuhely. Bent nagy udvar. A kapu két erõs tölgyfa-szárnyát még akkor a gyepen gyalulták. A sarkvasak már benne álltak a kõben.

A deák beigazította a szekerest az udvarra. Õ maga elöl haladt.

Jancsi sohase látott akkora udvart. Fák is álltak benne, öreg fák. Ketteje nyírfa volt, a többi tölgy. A tölgy még csak nem is rügyezett - még rajta barnultak a tavalyi levelei is -, de a dereka mégis zöld volt: borostyán kúszott fel rá magasan.

Az udvar déli két sarkán két vakolatlan ház állt. Nem nagy házak. Az ácsok akkor rakták fel az egyikre az ollófákat. A másik már be volt cserepezve. A tetejére keresztet is tettek, mint kápolnákra szoktak. Az udvar másik két belsõ sarkán is állt egy-egy ház a fõépülethez ragasztottan, de még födetlen mind a kettõ.

A deák a keresztes házhoz vezette õket.

- No, itt a beteg-házban rakodjatok le. Oda a sarokba. A nagyobbik szobába hordjatok be mindent. Ez a nagy udvar lesz a veteményeskert. Ezt kell elõször is felásnotok, beültetnetek. Aztán... gyertek csak...

Nagy lépésekkel vágott át az udvaron a napkeleti belsõ sarok felé. A falnál félölnyi mély csatornát kövezett három munkás.

- A Dunába szolgál ez a...? - kérdezte a deák.

- Oda - felelték a munkások a süvegüket megemelintve.

A deák tovább haladt, az udvar belsõ sarkának. Széles ház állt ott a fõépülettel egybeépítetten. Még vakolatlan az is.

A deák belépett az ajtón. Jancsiék utána. Tágas, alacsony terem. A terem közepén két nagy, terjedelmes tûzhely. A sarokban kenyérsütõ kemence - az is temérdek.

Az egyik tûzhelyen szén- és hamurakás füstölgött. Kívülrõl a nap besütött az ajtón, s megvilágította a kõvel-téglával vegyesen rakott falakat. A deák egy hosszúkás nagy terembe nyitott a konyhából. A teremnek két magas, kettõs-szárnyú ajtaja nyílt befelé.

- Az ebédlõ, ugye? - kérdezte a deák egy munkástól, aki épp kõlapot rakott ottan.

- Nem tudom, uram - felelte a munkás.

Az ebédlõbõl meszes-bûzû folyosóra jutottak ki. Sok kis ajtónyílás egysorjában. Az ajtók még nincsenek felrakva. A folyosó vonala közepén világosabb boltozatos átjáró van ott a belsõ udvarra. Csak kis udvar az; körös-körül tornác. Csupa oszlop és oszlop. Mind fehér kõoszlop. Alacsony kõkorlát is persze, hogy az esõ a tornácra be ne verje a sarat.

- No - szólt ismét a deák -, hát ez lesz a virágoskert. Ha amazt elvégeztétek, ezt ássátok. Úgy dolgozzatok, hogy mikorra idejönnek az apácák, itten virág nyíljon. Hoztatok-e magvakat?

- Hoztunk - felelte az asszony -, magvakat is, töveket is.

Visszatértek a folyosóra, onnan az ebédlõbe, onnan a konyhára, onnan a nagyudvarra.

A nagyudvar közepén kutat kövezett három munkás.

- Deák uram - kérdezte alázatosan az asszony -, mikor jönnek ide az apácák?

A deák vállat vont:

- Mikor már minden kész. Talán Szent György napja után.

- Ezek a vadfák itt maradnak?

- Maradnak a ménkût! Mingyárást állítok embert, aki kivágja õket. Ássatok addig a kórház elõtt.

S otthagyta õket.

De a kapunál megint visszafordult:

- A munkásoknak itt a konyhán fõznek minden délben. Ti is kaptok, csak gyertek ide bátran a fazekatokkal.

Még vagy kétszer visszatért.

- Nehogy ezt a nagyudvart mind megássátok: csak felét.

Azután meg azért tért vissza, hogy megmutassa: melyik felét ássák az udvarnak: nehogy a konyha mellett ássanak, vessenek. Mert hely kell a tüzelõfának is.

Az asszony megnézte a beteg-háznak nevezett házat. Ötablakos, tág szoba, s benne egy nagy búbos. Belõle még két kisebb szoba nyílik. Tornáca is van a kórháznak, boltíves, oszlopos. Mind a három szoba üres még. Téglatörmelék, gyaluforgács, lábszemét, mészszag, kõszag minden szobában.

Behordták oda a holmijukat: kis zsákot, nagy zsákot, ruhabatyut, szerszámokat. Csak a csemetefákat hagyták künn az udvaron.

- Aztán, ha erre jársz - mondotta az asszony a szekeresnek -, meglátogass ám bennünket, Miklós.

- Jó-jó - mosolygott a szekeres -, megnézlek.

Simított egyet a kemény sörtebajuszon, és kezet nyújtott.

- No, ne szorítsd úgy a kezemet! - sikkantott az asszony - bizony még csontot tör bennem!

Amíg így évõdtek, Jancsi megszökött tõlük. Mi van beljebb? Meg hát a királyi palota...

Átosont a konyhán s ebédlõn vissza a folyosóra. Sorra kandikálta a cellákat. Mind üres volt és kõmívesmunkától szemetes. Fölfedezte, hogy a folyosó patkó alakban épült. A külsõ ablakok rajta olyanok, mint a várfalakon a rések. A napfény ahogy besütött a réseken, olyan volt a folyosó, mintha arany gerendái volnának.

Jancsi a folyosónak Óbuda felõl való sarkán egy festetlen ajtócskára bukkant. Mi lehet ott és odább? Az ajtó félig nyitva volt. Terpentin-szag áramlott ki belõle. Jancsi bevizsgálódott.

Hát megint egy nagy terem. Valaki létrán áll, és a falat festi: egy nagy hajú emberke. Koronás vitézt fest. Páncélba van öltözve a vitéz, és bárdot tart a kezében. A feje fölött szent sugár köre. De csak vörhenyes vonásokkal van még vázolva minden.

A fal másik felén egy másik, koronás ember-rajz: fehér a szakálla, ráncos a homloka, kettõs kereszt a kezében. Egy asszony is áll a falon: az is koronás, és fiatal. A lábánál koldus térdel, bokros-szakállú, rongyos. Az asszony valamit nyújt neki. De a keze feje még nincs megfestve.

Jancsi bámult érdeklõdéssel nézte, hogyan vonogatja a vörös krétát a festõ. A koronás vitéznek a lábát rajzolta. Vasat rajzolt reá, lábszárvédõ vasat. No, ügyes kezû ember.

Jancsi talán estig is ott bámészkodott volna, de megpillantott a padlón egy ujjnyi kis vörös krétát. Körülnézett: van-e még valaki a teremben? A festõre is lesett. Lehajolt, és zsebre vágta a krétát.

De odább is igyekezett mindjárt. Persze nem azon a kis ajtón illant ki, hanem egy nagyobbon. Megint folyosóra bukkant. A folyosó folytatása volt a patkó alakúnak. Tehát körös-körül vonul el a ház belsejében a folyosó.

De nem szemlélõdött tovább. Egy munkás kék festéket tört az ajtó elõtt, vörhenyes márványlapon. Körülötte csupa festékmaszat volt a föld. A ruháján is tarkállt a kék, vörös, fehér és mindenféle festékpiszok. Jancsi kémlelõn pillantott reá. Tovább inalt.

Valami szép, fehér márványküszöböt talált. Azon elbámult. Sose látott még márványküszöböt. Nagy, széles ajtóhely. Mi lehet belõl? Boltozatos terem. Magas, ékes vasrácsozat. A rács nyílásán át megint egy terem, még nagyobb terem... prédikálószék áll benne. Az is fehér márvány.

Tehát templom, nagy, hideg templom. Nem akkora, mint a fejérvári, de mégis nagy. A márványküszöbös, vasrácsos terem meg az apácák kórusa. Látott már ilyet otthon is, Fejérvárott.

Levette a süvegét, és visszafelé fülelt: robog-e valaki utána a kréta miatt?

Nem robogott senki.

Jancsi belopakodott a rácsig. Átdugta a fejét, s bevizsgálódott a templomba. Három kõoltárt látott odabent. De csak készületlen oltárok voltak. Egyik a nagy oltár, oldalvást meg két kisebb.

A templomban még állványok meredeztek. A téglák közül kifehérlett egy-egy karcsú már­vány­oszlop. Kõmûvesek dolgoztak ottan. A téglák közeit simították. A magasból kiáltás hallatszott:

- Moalte!

Az egyik kõmíveslegény volt a kiáltó. A templom ablakában állott. Az ablak keskeny volt, és olyan magas, mint a kõmíveslegény. Pedig hosszú ember volt az a kõmíveslegény, még az orra is hosszabb, mint más emberfiáé.

Jancsi még beljebb szemlélõdne, de jaj, megindul a nagy vasrács, és dõl befelé. Vélte, hogy rádõl a templom! No, nem dõlt rá, se õ nem dõlt be, csak a rács közepén a vasajtó indult meg, az is csak a sarkán fordult be lágyan. Akkor látta, amennyire ijedt szem láthat, hogy a rács közepe ajtó, kétfelé nyíló vasajtó. Még a kulcs is benne van, két vaskos, új kulcs, belülrõl záró.

A szíve lükögött. Visszavonta az elmozdult vasajtót, és jobbra-balra tekingetett, nem szidja-e valaki össze?

Nem nézett rá senki. A kõmívesek fütyültek, danoltak. A süveg a fejükön.

Jancsi megbotránkozott ezen. Ha nem is kész még a templom, mégiscsak Isten háza!

Visszafordult, és óvatosan lesett a folyosó azon pontja felé, ahol a festéktörõ embert látta.

Az ember már nem volt ott.

Jancsi nem mert arra visszatérni, ahol a festõ dolgozott. Elkanyarodott hát a folyosó keleti ágán, s meg is találta az ebédlõt a déli szögleten, a Pest felõl valón. De a folyosón épp egy nagy feszületet cipelt két munkás. Bevitték a Budára nézõ sarkon egy nagy szárnyas ajtón. Az megint érdekelte. Mi van ottan?

Hát megint egy nagy üres terem. Hideg, mint mindenütt. Az asztalosok ablakrámákat faragnak benne.

A feszületet a fal mellé állítják. No, szép életnyi nagyságú Krisztus függ rajta! Ki van pingálva a vér a fején, lábán, két kezén, mintha most serkedezne élõ-eleven melegében.

Nem nézte, sokáig. Hátha a festõ keresi a krétát?

Visszaosont a folyosóra, s hátra vigyázva szemlélgette a szobákat.

Üres cellák voltak, kicsik, nagyok, bolthajtásosak, földjük is téglázott. Az egyikben elrejtette a krétát egy deszka alá. Aztán óvatosan pillantott szét, hogy kémleli-e valaki? Nem kémlelte senki. Átfutott az ebédlõn és konyhán a nagyudvarra.

A kórházból az anyja szoknyája lebbent elõ. Ásót hozott ki az asszony.

- Hun vagy mán, no! - kiáltott a fiára. - Bontsd elõ a korai magvakat, oszt gyere. Hozd a gereblyét is.

S mindjárt ott az udvar sarkán megmérte egy tekintettel a helyet; a háta mögé is tekintett. S benyomta az ásóját a földbe.

Estefelé elpiroslott az ég. Jancsi már belefáradt a gereblyézésbe. Köhintett: szólni készült az anyjának, hogy végeznek-e már? - de megpillantja, hogy a veres nyakú deák közelget meg a prépost. Nézegetnek, meg-megállnak, szemlélõdnek a nagyudvaron.

Jancsi lekapta a süvegét, és a préposthoz futott, kezet csókolt neki. Az anyja is kezet csókolt.

- No, asszony - mondta nyájasan a prépost -, látom, hogy dolgozol. Azt mondták, hogy minden kerti munkát értesz, az uradtól megtanultad.

Sovány, barna ember volt a prépost, apró szeme szinte elveszett alacsony szemöldöke alatt. Fekete bársonysüveget viselt. Arasznyi hosszú, ritkás szakállát marokkal simogatta. Méltóságos volt még a földön terjengõ árnyéka is.

- Mindent értek - felelte alázatosan az asszony -, csakúgy, mint az uram.

A prépost csak simogatta a szakállát.

- Hát lelkem, azért hívattalak ide, mert itt is maradsz. Tudod, hogy apácák költöznek be ebbe a hajlékba. Te is be fogsz öltözni apácának, másodrendû apácának, szolgáló apácának.

Az asszony csaknem elrogyott ijedtében.

- Az apácáknak ugyanis kell egy magadfajta kertmíves asszony - folytatta a prépost. - Veszprémben nem volt nekik. De a király itt mindenrõl gondoskodik. Tudod, hogy a király a leányának építteti a klastromot. Nincs mért aggódnod. Lesznek más magadfélék is a klastrom­ban. Csak a konyhán lesz dolgotok, meg a mosókonyhán és más efféle házi mívelkedetekben.

Az asszony csak bámult, mint az orrba csapott tehén. A nevét is hiába kérdezték volna tõle.

- No hát csak dolgozzatok - bólogatott a prépost jólelkûen.

S visszatért a deákkal az épületbe.

Jancsinak a szíve örvendezve dobogott. Tehát a királykisasszony itt lakik majd! És nem is sokára! És együtt élnek! Egy házban! Egy kertben!

A földre bámult. Képzeletében megjelent egy olyan nyúlánk, koronás nõalak, aminõt a festõ odafenn a falra pingált, csakhogy fiatalabb.

Hát olyan tündéri szépségû királyleányt lát õ majd itten élõ-eleven, igazi valójában.

Köhintett és szólott:

- Anyó! A tulipánhagymákat elhoztuk-e?