4

A klastromon százan is dolgoztak. Napestig zajlott mindenfelé a kalapálás, gyalu-csisszogás, dalolás, fütyülés, rendelkezõ kiáltások. De a szó mind német volt, vagy néha olasz. A festõ meg a kõfaragók talján földrõl jöttek. Magyar csak a jobbágymunkás volt, amelyik a habarcsot keverte, s fövenyt talicskázott a Duna-partról.

Jancsi serényen dolgozgatott az anyjával. A fákat is irtották már - három jobbágy fejszézte szapora csattogással. Közben elkészült a kút is. Jókora kút volt, de olyan bõven buzgott fel a víz benne, hogy alig ölnyire merült már a veder. A víz persze eleinte zavaros volt. A kútásók merítettek egy vödörrel, s abban csakhamar meghiggadt, megtisztult.

Jancsi is érdeklõdéssel kóstolta a vizet. A favágó munkások is odakíváncsiskodtak, s ízlelve ittak a vízbõl, mint a lúd.

- Duna-víz ez, valóságos Duna-víz - bizonyozott az egyik.

Mások arra vélekedtek, hogy homokízû víz.

Aztán a kútásók a kisudvarra vitték át a szerszámaikat: csákányt, ásót, kapát, köteleket, vödröket, és a kisudvaron kezdtek új munkát.

A kertészné arra gondolt, hogy neki is a kisudvarra kell áttérnie. Mert némelyik virág korán kívánja a földet, mint például a tulipán, a gyöngyvirág, a nárcisz meg a liliom. Abbahagyták hát a nagyudvar ásását, s átmentek a kisudvarra õk is.

A kútásók ott nem a középre szabták a kutat, hanem valamivel oldaltabb, mint látnivaló volt a körültornác négy szögérõl, hogy kereszt alakú út szeli majd által a kisudvart. Ki is mérték madzaggal az utat. A kertészasszony is ahhoz igazodott a dolgával.

A tavasz egy napos délutánján valami tíz fõúr lépett be a kisudvarra. Mind a tíz ékes öltözetû, piros sarus, kardos méltóság, és szakállasak és hosszúhajúak. Csak egynek volt beretvált az arca meg a bajusza is, egy ötvenéves forma, komoly úrnak köztük, de a haja annak is vállig érõ volt, s a ruhája éppoly kardos és virágos, mint a többi fõúré.

A kútásók félbehagyták a munkát és levették a süvegüket. Tiszteletes-halkan suttogták:

- A király...

Jancsinak csak eldobbant a szíve. Szinte megmeredten bámult a folyosóról beszállongó urakra. De nem látott köztük koronásat egyet se. Talán hátramaradt?

S várt, várt, áhítatos félelemmel.

Az urakra csak fél szemmel nézett. Látott õ már afféle urakat Fejérvárott. Térdig érõ, könnyû köntös volt rajtuk, meggy-színû, dió-színû. A derekukon sárga zsinóröv, kinek selyem-, kinek aranyfonatú. A sarujuk piros vagy borszínsárga. A süvegük kinek gerezdes fehér bársony, kinek kénszín-sárga bársony, kinek kék bársony, kinek piros bársony.

Egy igen fekete szemöldökû barát is hajlongott köztük. (Mintha szénnel festették volna a szemöldökét a homlokára.) A csuhája homokszín-fehér, köpönyege, vagyis mint akkor mondták: kápája fekete. A feje is meg van beretválva, csak épp egy keskeny, fehér hajkoszorú maradt körös-körül. Az arca sápadtas, de a szeme egészséges.

Olyan papot is látott már Jancsi Fejérvárott, csakhogy foltos csuhájúakat, házról házra koldulókat. Domokos barátok az olyanok.

Egy tizenhárom éves forma, telt arcú, szinte pufók fiú is lõdörgött az urak körül, villogó szemû, úri fiú. Vérszín bársony süveg ékeskedett a fején, pávatollas. A dolmánya is abból a bársonyból készült. Sárga zsinórövén gyöngyház markolatú, arasznyi tõr lógott. Látszott rajta, hogy valami nagyúri fajzat. Valami csupa vékony, vajszín szõrû kutyát rángatott zsinóron. Mert a kutya mindent meg akart szagolni, ami a földön hevert: ásót, kötelet, vödröt, röget, végül a kútásókat dühösen megugatta.

Az urak eközben jobbra-balra szemlélõdtek. Benéztek minden ajtón. Betértek az ebédlõbe is. Onnan bizonyosan átmentek a konyhába s a nagyudvarra.

A kisudvaron halkan beszéltek a munkások:

- A király szomorúnak látszik.

- Mindig ilyen õ.

Jancsi elbámult. Hát köztük van a király? Hogyan, hogy õ nem látta?

Ekkor az egyik úr megjelent az átjárón, és intett a kútásóknak:

- Gyertek csak!

A három ember sietést engedelmeskedett.

Jancsi is utánuk lódult. Az urak ott álltak a nagyudvaron, a kút mellett.

- Ez a kút nem jó helyen van itt - mondotta az õszes, komoly úr, akinek az arca barátságosan volt beretválva. - A kút a konyha mellé való.

S a konyha felé lépkedett. Megállt a konyhától tíz lépésnyire. Rádobbantott a földre: - Ide ássátok.

Az egyik munkás odafutott az ásóval, és kifordított egy nyomat földet.

A beretvált arcú úr aztán egy deákféle, fiatal úrhoz fordult, aki papirost tartott kezében:

- A provinciális úr keresi itt az ajtót. Csak nem járnak a nagyudvarra a konyhán által?

- Ide vasajtó kell - szólalt meg a vastag szemöldökû barát -, dupla-záros vasajtó, vagy vassal borított tölgyfaajtó. Ez a regula.

És a konyha mellett való falra mutatott. Az urak visszatértek az épület belsejébe.

Jancsi odasomfordált az egyik kapás jobbágyhoz:

- Bácsi, melyik volt a király?

- Hát vak vagy? - felelte az ember.

- Dehogyis.

- Hát az, amelyik a kutat máshova igazította.

- Az a beretvált képû?

A munkás nem felelt. Beleköpött a markába, és serényen dolgozott a kapával.

Jancsi legott utána lopakodott a társaságnak. Az urakat a kisudvar közepén találta, amint az út irányán tanakodtak. Jancsi már akkor látott a királyon valami királyit. Jóságos szemû, nyugodt beszédû ember volt. A két szemöldökét mély ránc választotta ketté. Õrajta volt a legegy­szerûbb ruha: gyékény-szín köntös és arany-karimás, fekete bársonysüveg. Csak a kardja volt ékesebb a többiénél: mély tüzû gránátok égtek rajta, kivált mikor a napsugár odatûzött.

A király ott is hibát talált. Nem tetszett neki, hogy az udvarra kereszt alakban mérték az utat.

- A klastromi regula kívánja-e? - kérdezte a baráttól.

- Nem, nagyméltóságú uram - felelte a barát -, a regulákban nincs errõl szó.

Még azidõben nem voltak a királyok felséges urak.

- Akkor valami kerekded virágágyat tegyetek ide középre - mondotta a király. - Hiszen unalmas a szemnek ez a sok szöglet!

Lágy hangja volt, szinte bús, de a karja mozgása fiatalos, a melle domború. A hajában már õsz szálak csillogtak.

Az építõmesterek tisztes távolban álltak az udvaron. A király magához intett egyet.

- Mi nyelven beszélsz?

A mester valami idegen nyelven felelt. A király azon a nyelven magyarázta meg, hogy mit akar. S legott kikerekítettek egy jókora kört az udvar közepére.

Az egyik munkás megtaszította Jancsit:

- Co te kölyök! - susogta - mit lábatlankodol itten!

Jancsi röstelkedve húzódott a jobbágymunkások közé.

A munkások halkan beszélgettek:

- Hogy megnõtt a télen a kis Pesta királyfi! - mondotta az egyik.

S a kutyás úrfira nézett.

Jancsinak megint eldöbbent a szíve. Hát az ott a királyfi? No, nem vélte volna. Pedig látszik rajta, szép tiszta arcán, bátran villogó, fekete szemén, meg hogy olyan finom alkatú a kutyája.

Mégis olyan volt neki, mintha a király meg a fia álruhában volna. Az õ felfogása szerint csupa aranyban, gyémántban szoktak csillogni a királyok. Darabig bámulta õket, minden mozdula­tukat. Azután a kíséretre fordult a figyelme.

...A király barátai ezek - vélekedett tiszteletesen. Vajon melyik közöttük Ákos fia Ernye? Az apja emlegette azt nemegyszer, meg a kerti munkások. Azt mondták róla, hogy mikor a király lóhalálában menekült a mohi csatából, a tatárok utána száguldottak, és el is érték volna, le is vágták volna, de az utolsó pillanatban, mikor a király lova lerogyott, Ákos fia odaadta a maga lovát a királynak, s õ maga egy szál karddal állta el a tatár lovas csapat útját. Összevagdosták, dárdával is megszúrták, ló is megtiporta, mégis életben maradt. Melyik lehet az a halhatatlan vitéz?

Nézte emezt is, amazt is. Sebhelyes arcút látott hármat is az urak között. Az egyiknek a jobbja csonka is volt. Melyik lehetett?

A király rendre járta a kis szobákat, nagy szobákat. Közben-közben mondott valamit, de semmit se haragosan.

- Siessünk, siessünk - ismételte többször is -, május elsõ hetére el kell készülnie mindennek!

A király azon évben a csehek ellen fegyverkezett, s május közepén indult is.

Még egyszer körülpillantott a kisudvaron, aztán a barát figyelmeztetésére egy nyugatnak nézõ terembe fordultak be mindnyájan, az egyetlen terembe, amelynek a tornácra is nyíltak ablakai, meg a belsõ folyosóra is.

- A mívelõ-házat nézik - mondta halkan az egyik munkás. - Ebben fonnak-varrnak majd az apácák.

- A király korán öregedik - mondta tiszteletes-halkan a másik munkás. - Haj, az idõ megviseli a királyokat is!

- A sok háború. Minden esztendõben hadakoznak. És mindig õ vezeti a hadat.

A másik vállat vont:

- Az a mestersége.

Az urak elvonultak. Kimentek a templom elé. Ott is nézgelõdtek, tanakodtak.

A templom elõtt lovászok várták õket. Lóra ültek, és elporoszkáltak a fák közt az új vár felé.

Jancsi habozott, hogy utánuk menjen-e. Közben a figyelme egy halomka fényes kõre fordult. A templom elõtt hevert az a kõ, szépen, csoportba rakottan. Olyan volt, mint a kõsó otthon a prépost éléstárában: birkafejnyi darabok; de a kõsónál fényesebbek s nem olyan morzsolódók.

Egy fiatal, zsíros hajú olasz munkás ült a fényes kövek mellett. Széles vasú kés volt a kezében. Tuskón elõtte egy buckó a fényes kövek közül. És a munkás, vigyázatos-ügyes kézzel, vékony, szinte átlátszó lemezeket szelt a kõbõl.

Jancsi elbámult ezen a mesterségen. Csakhamar megértette, hogy mire valók a lemezek. Egy másik olasz munkás ült a templom ajtajában, és valami éles szélû vaskarikával tenyérnyi kerek lapokat metszett a lemezekbõl.

Egy inasfiú - fekete szemû olasz az is - összeszedte a kerek lapokat, s bevitte a templomba, miközben folyton brekegett, mint a béka.

Jancsi utána sandalgott. Nézte, hogyan hágdos fel a létrán a fiú, létráról állványra, állványról megint a létrára és a felsõ állványra. Ott az ablakban dolgozik a harmadik olasz: ólomszalagba foglalja a kerek lapokat - ablakot szerkeszt.

Jancsi visszatért, és fölvett titkon egy szeletkét, amely a karikás olasz környékén hevert. Megtapogatta, simítgatta, hajlítgatta, megcsodálta.

Még akkor híre se volt az üvegablaknak. A templomokra máriakõbõl raktak karikás ablakot. A házakon csak lantornás ablakok voltak, vagyis marhabél, szívhólyag vagy olajos vászon volt az ablak mindenütt, még az urak házán is.

Jancsit marcangolni kezdte a vágyakozás, hogy a csodás kõbõl egy buckót elemeljen.

Hogyan lehetne?

Körülnézett. Mindenfelé dolgoztak, talicskáztak, kopácsoltak. Az ajtókon ki-kilépett valaki; az ablakokból is ki-kiötlött egy fej. A brekegõ fiú is gyakorta visszatért. Nézõk is ácsorogtak mindig a templom körül. Akkor is lézengett ott két fehér csuhás, fekete öves szerzetes. Azokról tudja már, hogy premontreiek.

Befordult a klastromba, s helyet keresett a kõnek.

A klastrom folyosójáról, mindjárt a kaputól balra, a templom bejárata nyílott, szemben vele a festett terem. Oda nem lehetett rejtenie a követ.

A festett terem mellett egy különös szobát talált. Az ablakok ott is csakúgy a magasba nyíltak, mint a többi cellában, de oldalt lent is volt egy kerek ablak a szoba falán, s duplán vasrostélyos. Hogy az az ablak nem világosságért készült, nyilvánvaló volt: rajta egy másik kisebb szobába lehetett belátni. Annak a kisebb szobának meg a kisudvarra nyílt az ajtaja.

Oda se lehetett a követ eldugnia. S mindenütt jöttek-mentek, dolgoztak a munkások.

Hát nappal nem lehet lopnia a fényes kõbõl. De este...

Körülvizsgálta a klastromot, hogy künn hol találkozna valami alkalmas rejtek. A klastrom közelében, észak felé, nagy meglepõdésre egy másik épület fehérlett elõ a tavaszi lombok zöldjébõl: templom, és vele egybeépült nagy ház, tehát klastrom az is.

A templom nyitva volt. Bekandikált.

Fehér csuhás barátot látott benne nagy porfellegben: a templomot söpörte.

...Ez a premontreiek klastroma! - gondolta elámulva Jancsi.

Aztán az ötlött eszébe, hogy közel lehet a királyi kastély is: a sziget felsõ végén mutatta a szekeres - megnézhetné a királykisasszonyt...

Uccu, neki is lódult. Az út jó vezetõ. Ugrálva nyargalt. El is érte a kastélyt hamarost.

Hát szép kastély volt. Nem is annyira kastély, mint inkább váracska. Tornya is nyulladt középen. Széles kõkapu elöl. De a kapuban ím egy lándzsás katona áll, és nézi a földet nagy unalommal. Vajon beleszúrja-e a lándzsáját minden idegenbe?

Mégis bevizsgálódott. Kert nem látszott belõl, és semmiféle aranyalmafa. Csak kopár udvar látszott, és az udvaron néhány úriember. Az úriemberek cseresznyeszín piros és fehér sávos ruhában mozogtak. Mindnek egyforma volt a ruhája. Egy terebélyes, nagy vörös szõnyeget tartottak négy sarkánál, s kettõjük botokkal pufákolta.

...A királykisasszony bizonyosan hátul a kertben sétál - tûnõdött Jancsi. - Vagy pedig a palotában fésülködik, ezüsttükörbõl, aranyfésûvel.

S képzeletében átlátott a falon. Látta a tündérképû leányt, amint földig érõ napsugár-haját aranyfésûvel fésüli egy mezítlábas királyi szolgáló.

Darabig ott ólálkodott. Aztán megint a máriakõ jutott az eszébe.

Visszaandalgott a sziget balfelõli partján. Útközben letört egy fûzfagallyat. Sípot csinál majd abból. Megtanul rajta egy-két nótát. Aztán ha már szépen folyik a nóta a sípból, este holdvilágnál odalopódzik a királykisasszony ablaka alá. Ott fújja-titillázza. S a királykisasszony kikönyököl majd az ablakon, és a nóta végén szól: - Ki vagy te?

Szép volt ezt elgondolnia.

Az úton egy sáros pocsétához ért. Megkerülhette volna, de már hogy mulasztana el egy nagy ugrást, ha lehet! Visszatért egypár lépést, és nekiszaladt: nagy lendülettel átugrotta.

Az ugrás nem úgy sikerült, ahogy õ gondolta: a két lába félszárig szottyant bele a sárba. De hát baj is az? Itt folyik a Duna, van abban elég víz egypár lábnak a megmosására.

És térült volna is a partnak, de egy különös járású parasztasszonyt pillantott meg az úton. Az asszony indigó színû, durva, kék ruhába volt öltözve, és egyre csak az égre nézett. A szeme félig be volt hunyva. Olyan volt, mintha aludna. A kezében bot volt, a hátán hátikosár. Lassan lépkedett. Az arcára olykor rásütött a nap. Fakó volt az arca, mint a ruhája. Mikor a nap rásütött, mosolygott. Mikor meg árnyék vetõdött reá, felvonta a szemöldökét.

Beletop mindjárt a sárba - gondolta Jancsi.

És a markába vihogott.

A fák közt lappangva kísérte az asszonyt, nehogy az megneszelje.

Az asszony közeledten-közeledik a pocsétához. Jancsi nevet. De egyszer csak lódobogás veri az utat délfelõl.

Az asszony hallgatódzik. A kezét maga elé nyújtja: letér az út mellé. Megáll egy galagonyabokor mellett.

A lombok közül csakhamar elõválik a lovas: István királyfi.

Erõs szügyû, sárga paripán ül a királyi kölyök. A paripa tüzes szemmel hányja a fejét. A kutya elõtte viháncol, de megpillantja az asszonyt: nekiront, és feszült lábbal ugatja dühösen.

Az asszony kinyújtja a botját. A kutya annál mérgesebben csahol.

A királyfi odanéz.

- Tisza! - kiált a kutyára.

S ódalt hajlik a lovon, hogy az asszonyt jobban lássa.

Abban a pillanatban megtop a ló. A fejét a két elsõ lába közé vágja, és felrúg.

A királyfi úgy röpül róla, mint a zsák. Meg is fordul a levegõben. Háttal huppan az útra, csaknem a sárba. Darabig csak mozdulatlanul fekszik, de felrándul aztán, felugrik, és a lóhoz fut.

- Szellõ! Szellõ!

A ló a Duna felé keringel, de a királyfi végre is elkapja a kantárszárat.

- Szellõ! Szellõ!

A paripa a fejét rángatja, és persze a legénykét is.

- Szellõ! - kiáltja a királyfi már haragosan.

A ló még inkább rángatja a fejét. Mindenképpen szabadulni akar.

- Szellõ! - rikolt megint a királyfi.

Már a képébõl kikelt, oly dühös.

A paripa azonban tovább is csak makrancoskodik.

A királyfi kirántja a tõrét, s úgy vágja a ló szügyébe, hogy markolatig benne marad.

- Dögölj meg hát, disznó!

A ló elrándul a kezébõl, és a fejét oldalt vongálva robog el, le a Dunának.

A királyfi kikerekedett szemmel néz utána.

- Hogy a bécsi nyavalya essen beléd!

Csak akkor nézett végig magán s pillantott az asszonyra is.

- Te vagy az oka! - kiáltott reá.

S olyat rúgott a kutyáján, hogy a kutya elnyikkanva ugrott a fû közé.

- Vak vagyok - mentegetõzött az asszony panaszosan.

Akkor már másik lódobogás is hallatszik. A falombok közül egy fiatal, piros-fehér ruhás lovász válik elõ. Megrettenve állítja meg a lovát, s leugrik. A kezével veregeti a port a királyfi térdérõl, hátáról.

- Hogyan történt? - kérdezi ijedten.

És a királyfi süvegét is fölveszi. Leüti róla a port a térdén.

- Eredj - feleli sápadtan a királyfi. - Keresd meg azt a szegény lovat. Beleszúrtam a tõrömet. Várj. Vezesd el elõbb ezt a vak asszonyt a sár mellett.

Jancsi mindezt szinte reszketve nézte a fák közül. Félelmes volt néki a királyfi arcának elváltozása. Aztán meg különös, hogy olyan hamar lecsillapodott.

Mégis attól tartott, hogy a királyfi õt is megszidja.

Elsurrant a fák közt, mint az egér.

Csak a premontrei klastromnál lassúdott meg. Onnan már nyugodtabban tért vissza a maguk klastromához.

Megint a máriakõre gondolt. Végigmérte a szemével az utat a Dunáig. A tekintete megállapodott egy fûzfán. Öreg fûzfa. Úgy áll, mint a részeg ember. Már elõbb is látta, hogy a víz szélén áll az a fa. Oda rejti majd a követ a vízbe.

S mivelhogy úgyis meg kellett mosnia a lábát, oda oldalgott. Gondosan meggázolta a helyet a fa körül. Egy mélyedést ki is tapogatott a fától vagy két lépésnyire a Duna felé.

- Ez lesz a jó hely a kõnek!

És mikor besötétedett, meg is cselekedte, amit szándékolt.