Egy májusi
napon végre eltakarodott a munkások serege. A nagyudvarra vagy ötven szekér
ölfát hordtak. A konyhához szögellõ kõfal mellé embernyi magas tyúkól került. A
tyúkól mellé alacsony réceól és libaól.
Egy
fejérvári szekéren konyhai ládák és edények is érkeztek. Csuda volt elnézni,
hogyan szedik le róla a sok vaskondért - kettõt akkorát is közte, hogy Jancsi
elveszett volna benne, ha beleállítják -, rézüstöt, vaslábat, nyársat,
kislábost, nagylábost, csuprot, bögrét, fazekat, rostot, tálat, melencét,
mindenféle konyhai szert.
Már akkor a
kertben javában zöldült a saláta, a petrezselyem, a sóska. A gyümölcsfák is
szépen levelesedtek. Csupa zöld lomb volt a sziget mindenfelé.
A templom
készen állt. Nem volt valami nagy templom, de ékes faragású köveivel, magas,
csúcsíves boltozataival, aranyos oltárával minden egyéb templomot meghaladott
szépségében.
Nem volt
azon se vakolás, se meszelés, hanem valami soha nem látott mesterséggel úgy
épült, hogy a tégla vörösen maradt; a márványoszlopok, márvány ablakkeretek
azon fehéren fehérkedtek benne. A prédikálószék is fehér márványból volt
beléalkotva, és az oltár lépcsõi is.
A fõoltár
felett Boldogasszony Anyánk képe ékeskedett. Felhõkben ült az égi szûz, s
Jézuskát tartotta az ölében. A vállán égszínû palást pompázott. Lába alatt
igazi aranyból való holdat lehetett látni. A feje fölött pedig ezüstbõl
szerzett csillagok ragyogtak, de oly fénylõn, hogy az igazi csillagok se sokkal
fényesebbek.
A Szent Szûz
különben kissé meredt szemû volt, mintha azon csodálkozna, hogy hogyan kerül
oda. Vagy talán azon csodálkozott, hogy a festõ olyan keményre festette a
ruháját, mintha bádogból alkották volna.
De persze
Jancsinak nem így látszott. Abban az idõben sehol se volt rendes szemû
Mária-kép, se pedig omló könnyûségû ruha a szenteken.
Másik két oltár
is állt még ott. Egyik az apácák kórusa közelében. Afölött Szent Erzsébet
fehérruhás képe, amint a kötényében pirosló rózsákra bámul.
Másik oltár
fölött igazi fakeresztre feszített, márvány Jézus. Egy széttárt szárnyú, ezüst
galamb is függött ottan. Vékony lánc tartotta a magasban.
A templom
szentélyében téglaszínre festették már a vasrácsot, amelyik az apácák kórusát
elválasztotta a szentélytõl. A rács szélsõ részén, csaknem közepén a templom
belsõ falának, keskeny, páholyforma fülke ékeskedett. Az a királykisasszony
imádkozó helyének készült. De az is mögötte a rácsnak.
Jancsi sokszor
beosont oda, míg a templomot építették. És eltûnõdve nézte:
...Itt térdepel
majd ezen a tölgyfadeszkán.
Le is
térdelt oda, s benézett a fülkébõl. Éppen a Szent Kereszt oltárára nyílt onnan
a látás. Meg az ezüst galambra. De a fõoltárra is jól oda lehetett látni onnan
is. És épp oda lehetett látni az által-ellenben pompázó, aranyozott lábú,
kettõs trónszékre, amelyet az utolsó napokban állítottak oda. Erõs lábú, nagy
szék volt mind a kettõ és piros-bársonyos. A mennyezet is fölötte piros bársony
meg piros selyem. Piros selyemmel volt bevonva a fal is a két szék mögött. És
arannyal hímzett, kettõs korona ékeskedett rajta.
Jancsi
mindezt nagy érdeklõdéssel szemlélte. Minden padot megült a templomban. A
kóruson is a két csoport padot, sõt alattuk is elment négykézláb.
A kóruson
egy nagy fatáblára feszület volt festve. Meg is csókolta Krisztus lábát szép
ájtatosan, s ugyancsak csodálkozott, hogy szájára ragadt a festék.
De neki mindent
meg kellett tapasztalnia. A kettõs trónszéket is egy kivigyázott pillanatban
nagy kedvvel megülte, s megsimogatta. Ha véletlenül a koronát is ott találja,
bizonyára a fejére teszi azt is.
A
klastromot sokan megnézték, leginkább papok, barátok és fõurak.
- Ilyen még
nem volt Magyarországon! - csodálgatták.
Egy felhõs
napon a harangot is felhúzták csigán. Három harangot húztak fel. A nagyobbik
akkora volt, mint egy közepes nagyságú rézüst. A kisebbik akkora, mint egy
kiskondér. A három harangot valami püspök megszentelte elõbb. Jancsi bizony nem
sokat nézte. A szeme egy asszonnyal foglalkozott, akirõl azt susogták, hogy a
királyné.
Valósággal
a királyné volt. Vastag derekú és telt arcú, sárgásan halvány asszony. Térdig
érõ, virágos, meggyszín bársony palástot viselt, a nyakán aranykapcsosat. A
fején éppolyan bársonysüveg volt, mint a palástja, csakhogy gyöngyös, fehér
gyöngyös. Csak a szeme volt szokatlan fekete és nyugodt, hideg tekintetû; meg a
fejét hordozta kissé magasan - máskülönben nem volt rajta semmi királynés.
Három úri
asszonyság kísérgette. Azokon derékhoz simuló köntös volt. Kettején
kénszín-sárga, egyen ibolyaszínû.
Egy hatéves
fiúcska is volt velük. A kézben szíjból font, nyeles ostorka. A nyél piros, az
ostor fehér. Azt mondták, hogy Béla herceg az, a királynak a kisebbik fia.
No, nem
látszott hercegnek. Minduntalan kirántotta kezét az asszony kezébõl, és az
ostorkájával a pillangók után akart szaladni. Vagy le-leguggolt, s keresgélt a
földön heverõ épületszemétben. Kavicsokkal szeretett volna játszani, de nem
engedték.
- Béla,
Béla! - szólt rá az anyja haragosan. - Ne rosszalkodj!
A kis
herceg keze minduntalan bepiszkolódott. Az egyik kísérõ asszony türelmesen
törülgette a kezét is, meg olykor az orrát is.
A harangok
felhúzása után megnézték a klastromi királyszobát s a templomot. Aztán
elsétáltak a Duna felé, mert egy fehér pillangó is arra röpült, és Béla herceg
jobban érdeklõdött a pillangó iránt, mint a klastrom iránt.
Alighogy
elmennek, a király jelenik meg ismét. Három fekete köpönyeges barát kíséri, meg
a prépost, meg három fõúr. Rendre nézik megint a klastrom minden részét.
A barátok
Domokos-rendûek. Vajszínû csuhát viselnek, és fekete csuklyás palástot. A fejük
teteje kopaszra van beretválva. A halántékuk is, a fülük möge is. Alig három
ujjnyi haj maradt a fejükön. Süveget nem viselnek.
Mind a
három domokos sovány ember és koros. Az egyik, a fekete szemöldökû, már járt
ott a királlyal. A provinciális volt az, vagyis az ország minden Domokos-rendi
szerzetének a feje. De még nálánál is feljebbvaló úrnak látszik egy hajlott
hátú és ráncos kezû barát. A király idegen nyelven beszél vele, s a barát
minduntalan a mellére emeli csontos, aszott kezét. Bólogatva mondogatja:
- Szi-szi, majeszta.
Akkor is volt ott
egy bokor pesti pap. Mind
levette a süvegét, s mind meghajolt a királynak. Aztán, hogy a király belépett
az épületbe, halkan beszélgették, hogy az idegen barát nagyméltóságú francia
ember. Vagy hogy nem is francia, hanem német. Csak azért beszél olaszul, mert a
király az olasz nyelvet jobban érti. Humbertusz a neve. A pápa küldte
Magyarországba a királynak a kérésére. És hogy Humbertusz úr iktatja majd a
királyleányt az apácák közé.
Egy
szederjes arcú és vastag nyakú pap volt a magyarázó. Bajuszt is viselt és
szakállt, de oly ritka volt a szakálla, hogy az arca átlátszott rajta. Talán
azért, hogy beszéd közben mindig vakarászta a szakállát.
Már akkor a
klastrom is be volt bútorozva. Bizony nem valami pompásan. Festetlen
tölgyfaágyak, négy is egy-egy szobában, sõt az egyikben nyolc is. Az ágyakban
keményre tömött szalma-derékalj, s egy ujjnyi vastag gyapjúpokróc, magaszínû.
Az ágyak elõtt, a szoba kövezeten gyékény. A falon deszkára festett Mária-kép,
ki kancsal, ki meredt szemû. A kép fölött feszület. A szögletben búbos. A búbos
mellett mosdó-pad. A padon négy sárga cseréptál és négy vörös korsó.
Volt
egynéhány magányos szobácska is, amelyben csak egy ágy volt és egy mosdótál.
A papok azt
mondták, hogy az olyan egyes szoba a fejedelemasszony szobája, meg a sekrestyés
apácáé. De még másik kettõ is volt olyan egyes. Az egyiket, a folyosórács
mellett, csakhamar kitalálták, hogy a kapus apácáé lesz. De a másikat a papok
nem tudták mire vélni, hogy ki lakik majd benne.
Egyik azt
mondta, hogy a cirkatriksz, aki éjjel a cellákat járja. Másik arra vélt, hogy a
királykisasszony fog abban lakni.
Jancsi
elszörnyülködött. Az egyes szobák is éppoly dísztelenek voltak, mint a
négyesek. Csak éppen hogy a földjük be volt téglázva nagy lapos téglákkal. A
többi szoba mind földes volt, mind. Melyikben lakik majd a királykisasszony?
- És így
hálnak majd - folytatta a szederjes képû, magyarázó pap. - Se lepedõ, se
vánkos, se dunyha, se paplan, csak ez a cserge. Boldog szegénység!
Jancsin
hideg borzongott át. Ridegek voltak a szobák, és mészszagúak. Még a méh is ha
betévedt, egyet kanyarodott benne, s vissza-kidöngött az ajtón vagy az ablakon.
Szinte
örült, hogy a papok a házi kápolnába tértek. Az valamennyire szebb látvány.
Hátul a falon az életnyi nagyságú feszület. Alatta karos tölgyfa-szék, háttal a
feszületnek. A karosszéktõl hosszú sorban két karaj aprószék. Középen kerek
üresség. Oltár nincs benne. A falnak oldalt egy felötlõ dísze is van: egy
barátnak a képe. Valami szent baráté, mert aranytányér fénylik a fején, és
csillag a homlokán. A barát úgy van festve, mintha prédikálna. A lába elõtt kis
barna kutya ül. A kutya egy lángoló végû szövétneket tart a szájában.
- Szent
Domonkos - mondogatják a papok a süvegüket megemelve.
A legszebb
terem mégiscsak az, amelyikben a magyar szentek képei ékeskednek. (No, szépen
kipingálta az a nagyhajú!)
Vörös és
fehér márványlapokkal van az bekövezve. Hatszögû kockák. A fehérek szép rendben
váltakoznak a vörösekkel.
Az a terem
is be van már rendezve. Nagy faragott diófaasztal áll a közepén, és a
szögletben fényezett, fehér márvány-kandalló. Az ablakok akkorák, hogy ajtó se
nagyobb másutt. Zöld gyapjúkárpit függ rajtuk - vastag zsinórral vonható félre.
Az ablakokon rács ékeskedik. Vasból vert virágok díszítik azt a rácsot. De csak
lantorna van ott is az ablakrámákra feszítve. Az egyik ablak szárnya nyitva
van. Ki lehet látni rajta a budai hegyre.
- Ez a
királyi családé - magyarázza a pap. - Ide jönnek, mikor Margitot meglátogatják.
Nézzétek ezt a padot...
A fal mellett
nyújtózó, szép faragású padra mutat. Bükkfából van a pad. Két ülõ oroszlán
tartja. De székek is vannak a teremben, diófából faragott székek. Legfölül
korona van ráfaragva mindenikre.
Széles,
zöld kárpit takarja a terem hátuljának a felét is. Ismeretlen virágok vannak
reá hímezve selyemmel a négy sarkán; a közepén meg egy felhõkön álló angyal,
amint egy nagy rózsaszínû kagylóból virágot perget a földre.
Az egyik
pap vigyázatosan félrevonja a kárpitot. Ágy látszik ottan és szék. De az ágyban
nincs még szalmazsák se.
- Ez
bizonyosan a királynénak készült - véli csodálkozva. - Itt is hál hát néha.
- Persze -
szól egy másik. - Mihelyt érsekünk lesz, a király visszaengedi neki a szigeti
kastélyt. Hiszen az érseké az.
A fejét
rázza rá a szederjes képû.
- Nem hiszem. A
lánya most már itt él ezentúl. Megtartják az érseki kastélyt nyaraló-háznak. Ád
az érseknek mást. Így hallottam.
Jancsi
csodálkozva hallgatta mindezeket a beszédeket. Már akkor tudta, hogy a királykisasszonynak
Margit a neve, és hogy nem a szigeten van, hanem Veszprémben, és már apáca. Ez
nap indultak Veszprémbõl, és az éjjel Fejérváron hálnak. Holnap déltájt
érkeznek a szigetre.
A papok
beszélgetését egy nagy csoport munkás zavarta meg. Valami karcsú, fekete
szekrényt állítottak be a folyosóra, a kápolna szögletébe. A szekrény felsõ
része óra volt. Belül két vizes edény.
A felsõ edényt
legott megtöltötték vízzel. Az órásmester megigazította az óra mutatóit. Az
alsó edénybe csepegõ víz hajtotta az órát, halk kottyogással.
Aznap Miklós szekeres is meglátogatta õket.
Az asszony
könnyes szemmel panaszolta neki, hogy a prépost apácaságra parancsolja.
A szekeres
kenyeret vont elõ a tarisznyájából. Egy deszkalapra ült, és nyugodtan pofázott.
- Ne búsulj -
mondotta vigasztalón -, ha az urunk azt parancsolta, hogy itt dógozz, hát itt
dógozol. Majd egyszer eszibe jut, hogy otthon is van kert, aztán hazarendel.
Nem való vagy te apáca-életre.
Ott ült, ameddig
evett. Sokat evett, és keveset beszélt. Az asszony egy fontra való szalonnát
hozott ki neki. Azt is megette, de oly komolyan ette, mintha kötelességbõl
enne.
Akkor már nem a
kórházban laktak, hanem a konyha mellé épült házban.
A kórház tele
volt új ággyal. A nagyteremben nyolc ágy volt, a mellette való kis szobában
kettõ. A harmadik szobácskába egy nagy rézüstöt és egy erõs fakádat tettek. A
fõépületben is volt olyan kádas szoba.
Vajon a
királykisasszony is abban a rút fakádban fürdik-e majd?
Nem lehet az -
gondolta Jancsi. - A királykisasszonynak bizonyára aranykádat hoznak be és
selyemtörülközõt.
|