Még alig
pitymallott, mikor Jancsi megébredt. Szokatlan volt neki a kemény szalmazsák.
Az anyja mindig puhán hálatta.
Hát ébredt.
Óvatosan nyitotta meg az ajtót. Friss, harmatos reggel. Ébredõ madarak csirikolnak a fákon. Az udvaron a
fehér kakast pillantotta meg. A kút vedrén ült a nemes állat, és
belenyújtogatta a nyakát. Ivott. A madzag már csak a fél lábán lógott alá
hosszan. Miért nem szállt vissza, ha már kiszabadította magát a kötelékbõl?
Jancsi elhajtotta
a kakast a vedertõl, és maga dõlt ivásnak. Aztán gondolkodva nézett a vízre.
Arra gondolt, hogy nem vetett rá keresztet. Ezen a szigeten nem tanácsos
keresztvetés nélkül inni a vizet.
De most már késõ.
Lerántotta az ingét, és megmosdott a vederbõl. Nem szeretett mosakodni - az
igazat megvallva -, de tartott János baráttól, hogy meglátja mosdatlanul, és
rákiált: Ohó!
Aztán azon
gondolkodott, hogyan szólhatna az anyjával. Megkérdezné tõle, hogy beszélt-e
Lukács úrral. És ha beszélt, mit mondott Lukács úr? Csakugyan ki van-e hát õ
zárva végképpen? Vagy hogy csak az apácák nem szeretik a fiúkat? Pedig hát õ
nem rendetlenkedett volna. Vajon visszaküldik-e Fejérvárra? De ki ad ott neki
ennie?
A folyosó
ajtajára nézett. A kulcs rajta volt, de tolóretesz is zárta. Jancsi arra
gondolt, hogy kimegyen, és újra felmászik a fára. Ha meglátja az anyját,
kurjant neki.
Elvonta a
reteszt, a kulcson is fordított. Visszatekintett, hogy János barát nem ötlik-e
elõ valahonnan. A ház csendes volt, az ajtók mozdulatlanok.
Kilépett.
Az ég már
piroslott. A nap fellõtte a felhõk közé az elsõ aranynyilát.
A Duna felõl
emberi beszélgetés hallatszott. Asszonyi karattyoló hangok. A hangok
közeledtek.
Két piros kendõs
parasztasszony tûnt elõ a lombok közül, meg egy tipegõs járású, fekete kendõs
öregecske, s mögötte egy tizenhat éves forma fiú.
Az asszonyoknál
fakupa volt, mindeniknél kettõ. A fiú hátán két nagy köpülõ, a kezében meg ásó.
A köpülõk nyélfája a lombokat horzsolta. Az asszonyok mezítláb voltak, a fiú
csizmában.
A kapu elõtt
megálltak, és tétován tekingettek körül. Jancsin is megállt az egyik asszony
szeme.
- Te fiú -
mondta neki -, hol itt a csengõ? Mer aszonták, hogy csöngessünk.
Jancsi a
kapuhoz futott, és megrántotta a csengõgombot.
A kapun
kisvártatva zörrenés hangzott belülrõl. Egy apáca vörös-álmos szeme jelent meg
a kerek lyukon.
- A tejet hozták
meg?
- Azt,
tisztölendõ szóror, meg a két köpülõt.
- Köpülõt? Hiszen
van minekünk.
- Lukács úr
parancsolta...
Erre a kapu
középsõ deszkái megmozdultak, és elsétáltak szépen balfelé. Jancsinak ámulatára
egy olyanféle szekrény tûnt elõ, aminõt a sekrestyében látott, csakhogy
nagyobb, és polc nem volt benne egy se. Egy ötéves gyerek belefért volna állva.
A szekrény szurkos festékszagot lehelt.
- Tegyék ide bele
- hangzott belülrõl az apáca szava.
Az egyik asszony
beletette a szekrénybe a tejet. De csak két kupa fért be. Nagyok voltak a
kupák.
A szekrény
befordult, és a tej is vele. A szekrény másik fele üresen fordult kifelé.
- Hány kupával
hoztatok? - kérdezte belülrõl az apáca.
- Hattal,
tisztelendõ szóror - felelte a fekete kendõs asszony. - A köpülõk nem férnek
bele ebbe a szekrénybe.
- Hát várjatok -
felelte az apáca -, megnyitom a kaput.
Vártak,
várakoztak. Jancsi az asszonyokra bámult. Az öregasszony ráncos képû volt és
aggódó nézésû. A másik kettõ naptól égett arcú, elégedettebb tekintetû. Jancsi
azért bámulta meg õket, mert nekik szabad bejárniok. Furcsa, hogy nekik szabad,
neki nem: holott neki az anyja is bent lakik.
Valamelyik fán
rigó szólalt meg, mélyhangú, öreg rigó, és hosszan tilinkózott.
A két fiú
összenézett: mind a ketten elmosolyodtak.
- Rigó - mondotta
a köpülõs fiú.
- Az - felelte
Jancsi.
Végre
kulcsnyikorintás hallatszott a kapu közepén fölül, azután egy másik
kulcsnyikorintás a kapu közepén alul. Azután egy koppanás következett, a
koppanás után roppanás meg reccsenés. A festéktõl beragadt a kapu, azért
recsegett. De végre is kitárult.
- No, gyertek be
hát!
A három asszony
belépett. A fiú is a nyomukba indult. Hogy Jancsi a fiú mozdulatát meglátta,
uccu neki: besurrant a szoknyák között.
Mikorra az apáca
kilökhette volna, õ már a konyhánál nyargalt. - Ejdes anyám! - kiáltotta torka
erejébõl.
Az anyja épp
akkor lépett ki álmos, dagadt szemmel. Két tejesfazék volt a kezében. Boglyas
hajára rá volt ragadva egy szalmaszál is.
- Ejdes anyám!
- Jaj, édes
eggyem! - rivadt meg egyszerre az asszony. - Jaj, elválasztanak bennünket! Hun
háltál? Ettél‑e? Jaj, édes eggyem! A süveged is itt van. Jaj, édes
magzatom, de nem tudhassa az ember, mire verrad, mire fekszik ez keserves
világba!
Több cseléd is
jött elõ a konyha mellett álló házikó ajtaján. Ásítoztak, nyújtózkodtak. Cserépfazekakba
öntögették a tejet a kupákból.
Az apáca
türelmetlenkedett:
- Julis, ne
óbégass! A fiadról gondoskodnak. De ide nem szabad a gyereknek bejárnia.
- Legalább egy
kis tejet hadd adjak neki.
Kapta is mindjárt
az egyik fazekat, és a fiának a szájához emelte.
Jancsi nem
kérette magát: úgy ivott, hogy kétfelé csurgott a tej a fazékból.
Julis asszony
otthagyta fia kezében a fazekat, s beszaladt a süvegért. A fejére nyomta a
gyereknek fülig. Jancsi úgy bevedelt a tejbõl, hogy mind a két pofáján
csöpögött.
Az apáca aztán
kilökdöste.
- Maguknak is
megmondom - komolyodott a tejes asszonyokra -, hogy máskor ide fiúval ne jöjjenek.
Jancsi visszatért
a barát-házba. A két barát is fölkelt már. A folyosón, a kereszt elõtt
térdeltek, és váltakozva imádkoztak:
- Domine labia mea aperies.
- Et os meum annunciabit laudem tuam.
A toronyból
hajnali harangszó zendült.
János barát intett
Jancsinak, hogy õ is térdeljen le, Jancsi hát mögéjük térdelt, és unatkozott.
Késõbb aztán
elmentek az apácák templomába, misére. Jancsit is magukkal vitték. De õk ketten
elõrementek a templomi sokaságon át a sekrestyébe. Jancsi hátul rekedt a
szenteltvíz-tartónál. Onnan nem láthatott egyebet, csak köntös-hátakat.
A mise
megkezdõdött. De nem orgonával, csak énekszóval. Orgona még akkor nem volt
Magyarországon sehol. Külföldön is csak ritka helyen. (S ahol volt is, pokolba
kívánták, annyira visított, zörgött és nyikorgott.) A hívek énekeltek, és
váltakozva imádkoztak.
Jancsi látta,
hogy elõre nem juthat, hát elunakodott, és kifordult a templomból.
Lekerült a
Dunára, hogy megnézze a kincsét: ott van-e még, ahova elrejtette?
De lám, a
szigeten át valami idegen öltözetû sokaság vonul. Csupa kék és barna köpönyeg
és hegyes nemezsüveg. Az asszonyokon is kék és barna kendõk és szoknyák.
Lovakat, marhákat is hajtanak. Izzadt képû férfiak és szeplõs képû asszonyok
mind gyermekekkel és batyukkal terhelten. De még többen ülnek ágynemûvel,
ekével, kaszával, más efféle gazdasági szerszámokkal megrakott szekereken.
Mind szõke ember és kék szemû, hegyes orrú, sovány arcú. Gyermek is ül
mindenféle korú, sok, különösen a szekerek ágynemûi közt. Egy kis hatéves,
borzas kölyök kedvetlenül áll fel, és ásít, aztán unalommal bámul Jancsira. A
szekér végén fiatal asszony ül nagykedvetlenül, és szoptat. Három hidas is jár
fel-alá a Dunán Budáról a szigetre, a szigetrõl Jenõre, hogy átszállítsa õket.
No, töméntelen ember! A budai parton még többen nyüzsögnek.
Szászok õk mind.
Akkor költözködtek a király meghívására a Szepességbe.
Jancsi elunta
õket: másfelé fordította a rúdját. A sziget-végi várépítkezés vonzotta. Oda
lódult el. A keresztes vitézeknek raktak ott fészket, a johanitáknak. A nagy,
sokmázsás köveket csigákon vonták a magasba. Látni lehetett, hogy kettõs falat
raknak. A két fal közét apró kõvel töltik meg, és oltatlan meszet szórnak
idõnkint az apró kõre.
- Soha, míg a
világ áll - mondotta egy nemes úr a nézõk között -, ez a vár el nem pusztul.
Mert az oltatlan mész ott ég meg a kövek között, és követ a kõvel úgy
összefogja, hogy a két fal eggyé válik.
A klastromnál
volt kõmívesek is ott dolgoztak már valamennyien.
A borjú-hangú is
ott danolt már, csakhogy valahol lent:
Bi dem brunnen stuont ein
boum.
Jancsi tíz óra
felé eszmélkedett arra, hogy talán keresik is.
Hazanyargalt.
Tûnõdve állt meg
a barátok háza elõtt: bemenjen-e, vagy megvárja, míg kijönnek érte?
A nap verõfénnyel
sütött az apácák kõfalának oldalára. Belülrõl kacagást hallott, mint mikor
gyerekek hancúroznak. Csakugyan hallatszott is egy kiáltás:
- Magosabbra!
Magosabbra!
S egy másik
kiáltás:
- Fuss, Erzsi!
Fuss!
Jancsi fülelt.
Odabent
játszanak. Bizonyosan a leányok, s köztük Margit is.
Gondolta,
felmászik a fára, s megnézi õket. De még feleúton se volt a fa felé, egyszer
csak egy szürke kis szõrlabda huppanik le a magasból épp a lába elibe.
Jancsi ránéz a
labdára, és megfordul a klastrom felé, hogy vajon fut-e valaki a labda után?
Nem fut senki.
Hogy is futhatna? Ereszkedik vissza le sebten: felkapja a labdát. No, finom
szõrlabdácska, tehénszõrbõl való. Ez éppen jó lesz õneki! S már dugta is a
kebelébe.
De ím, egy
fehérruhás leányka lebben fel az ölfa tetején - fekete nagyszemû. Jancsinak
csak eldobban a szíve: a királykisasszonyka!
Valóban Margit
volt. Ahogy feljutott az ölfa tetejére, aggódva pillantott hátra. Aztán a
tenyerét a szájához tette: szólott könyörgõn Jancsinak:
- Édes fiúcska!
Dobd vissza a labdát!
Jancsi elvörösödött.
- Ihol e!
S feldobta a
labdát.
Margit feléje is
kapott, de a labda elröppent a keze mellett. Nevetve ugrándozott le az ölfa
tetejérõl.
Jancsi piros
arccal bámult arra a helyre, ahol a királyleány állott. Mint aki álmon tûnõdik.
|