9

Este Marcellusz atya visszatért a szigetre. Ugyanakkor megjelent a szerzetben a generális is. Fáradt volt, és egy szót se beszélt. A vacsorán a biblia-olvasást folytatták, csakhogy latinul. Az ebéd és vacsora között csak annyi volt a különbség, hogy a tálalást fönt kezdték a generális fráternél.

Jancsi csak vacsora után látta a hálószobájukat. Öten háltak benne: õk ketten meg Dsidsiken, Timó, és egy harmadik fiatal fráter, aki délben az asztalnál szolgált. Az is tizenhat éves forma legényke volt, nappal is álmos szemû, hallgatag szõke fiú. Azt Máténak hívták.

A szobában hat ágy volt. De se lepedõ, se vánkos, csak keményre töltött szalmazsák, és takarónak egy könnyû gyapjúpokróc.

A novíciusok lefekvés elõtt megmosták a lábukat a kútnál, s újra felszíjazták a sarujukat. A dormitóriumban aztán egy szót se szóltak egymáshoz. Jakab jellel mutatta meg Jancsinak a helyét. Nagy ágy volt az, de csak maga feküdt benne. A Mária-képük fölött kis pohármécs égett. Annak a lángja csak éppen a képet világította meg, s idõnkint sercegett.

Jancsi mindjárt elaludt, ahogy lehajtotta a fejét, s talán legkorábban ébredt.

Elbámult, hogy hol van. Aztán meg azon csodálkozott, hogy mind a négy novícius csuhásan fekszik az ágyban. Még a saru is rajta van a lábukon, szíj is a derekukon.

A kápolna harangja megcsendült. Arra a négy novícius fölserkent. Mintha a hajuknál fogva rántották volna fel õket, úgy ugrottak ki az ágyból.

Jakab az ajtóhoz sietett. Nyikorintott egyet a kulccsal, s tártan hagyta.

A kelõ nap fénye pirosas fénnyel özönlött be a szobába. Kakasszó hangzott az udvarról. Reggeli levegõ friss lehelete járt egyszerre a szobában.

Jakab széket tett a szoba közepére, s a székre tálat. A tálba vizet öntött a kupából.

Elsõnek Timó mosdott. A többi is derékig levetette a csuháját, s várt Timóra, hogy végez. A mosdás csak licslocs, egykettõre megvolt. Száraz agyaggal mosdottak. Amelyik megmosdott, kiloccsantotta a tál vizét az udvarra.

A négy fráter aztán a Mária-kép elé csoportosult. Latinul egyszerre mondották az ávemáriát, utána meg felváltva a szent mondásokat.

Jancsi jámboran mögéjük állt. Keresztet vetett, mikor õk vetettek, fejet hajtott, mikor õk hajtottak, és álmélkodott, hogy mennyire tudnak latinul. De mégis elunta aztán.

Szórakozottan nézett körül. A szeme megállt az egyik ágyon. Valami furcsa vánkos van ott. Timónak ágya az. Közelebb hajol, akkor látja, hogy a vánkos nem egyéb, mint egy tuskó.

A fráterek végezték már az officiumot, Jancsi megszólalt:

- Timó bácsi...

Többet nem mondhatott. Timó visszakézzel oly gyorsan csapott a szájára, hogy az orra vére is kipreckelt.

A fiú sírva fakadt.

Jakab mérges arccal fordult Timónak, és heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit, mint ahogy a siketnémák szoktak beszélni.

Aztán megragadta Jancsi karját, és a tálhoz vonta. Lerántotta róla az inget, és megmosdatta. Közben a fülébe súgott:

- Lám, mondtam: ne beszélj!

De Jancsi még törülközés közben is sírt, bühögött. Gyûlölettel nézett Timóra. Aztán a tatár fiúra fordult a szeme. A tatár a fejét a válla közé vonva nevetett.

Akkor meggyûlölte a tatárt is.

Kiléptek a folyosóra. Ott az álmos szemû Máté nekifordult Timónak:

- Ne haragudj azért, amit mondok: nem lett volna szabad megütnöd a fiút. Nincs még beöltözve.

- Megsértette a helyet! - felelte Timó indulatosan. - Ha egyszer bent van, tisztelje a regulát.

S kérdõn nézett a többi novíciusra.

- Nincs igazad - mondotta Dsidsiken mosolygó szemmel.

És Jancsihoz fordult:

- Megijedtél?

Jakab is a fejét rázta:

- Durva voltál, Timó, bocsáss meg. A fiú csak tegnap érkezett.

- De tudnia kellett a veszteglésrõl.

- Tudta - felelte Jakab -, de nem szokta.

- Jó - szólt komolyan Timó -, a mester elé terjesztem.

Fel és alá jártak az udvaron. Jancsi már nem haragudott a tatárra, de azért kedvetlen volt. Érezte, hogy hibát követett el, de abban a pillanatban megfeledte az intést. Kíváncsi volt maga is a mester ítéletére.

Az udvar harangocskája másodszor is csendült. Betértek a templomba.

A szerzetnek az oltár körül volt padja. Két csoportban ültek, jobbról és balról, mint püspöki templomban a kanonokok. A prior jobbról ült legelöl.

Imádkoztak, énekeltek, de mindent hangosan és latinul. Hol az egyik csoport zúgott egyszerre, hol a másik. Olykor egy rövid szóra hosszú mormogással imádkoztak, olykor meg a hosszú szóra csak röviden felelt a másik csoport.

Jancsi nagy magauntában a plafon-festményt nézegette. A mennyországot ábrázolta a festmény. Középen egy öreg szakállas, félmeztelen ember, mellette egy fiatal, hasonlóképpen félmeztelen, nagy keresztet tartva. Fölöttük fehér galamb. Körülöttük püspökök, papok, apácák és angyalok. Másféle úr is látszott vagy öt, csak szûrös-gatyás ember nem volt a társaságban.

A hosszú imádkozás után mise következett. A misét Rudolf orvos munkálta. Akkor már külsõ hívek is ültek hátul a padokban.

Mise után azt vélte, hogy vége a reggeli ájtatosságnak, de a szerzet továbbra is ott maradt. Felváltva imádkoztak, mint mise elõtt.

De már arra Jancsi mégse volt kötelezve, hogy azt is végigunakodja: Jakab megérintette a kezét. Az öt novícius lábujjhegyre kelt: kimentek.

Fölsiettek az emeletre, és seprût fogtak: sorra söpörték a cellákat.

Jancsi persze Jakabbal söpört. A cellák egyformák voltak. Csak a lektor szobája különbözött a többitõl. Tágabb is volt, világosabb is. Az asztalnál sok teleírt papiros hevert. Téntaszagot lehelt ott még a fal is.

A papiroslapokon fekete barázdák vonultak végig. Oly vastagon írt a barát, hogy bizonyára elírt egy nap egy bögre tentát.

De tenta volt bõven. Apró cserépedényekben állt mindenféle színû. Volt ott kék is, piros is, sárga is, sõt egy aranyos is. A fedõkrõl lehetett látni, melyik milyen színû.

Az íróasztal az ablakfülkében állt. A tetején egy félbehagyott lap, meg sok tentás orrú, vastag lúdtoll. Alól, egy rekeszben, köpcös, csatos, bõrkötésû könyvek.

A szoba közepén, egy másik asztalon, három beírott lap hevert. Bizonyára száradni tette oda a barát.

- Hozzá ne nyúlj egyhe se! - intette Jakab. - Te csak a padlót söpörd!

S ronggyal törülte körül az asztalt meg a tentás szilkéket. A papirosokra csak ráfújt.

A lektornak nem volt ágya, csak feszület az ablak mellett. A feszület mellett ott is korbács lógott.

Jancsi buzgón söpört. Egyszer kiszemlélõdött az ablakon.

Látta, hogy a barátok sétálnak odalent, és beszélgetnek. Timó alázattal áll a mester elõtt, s a mester a tenyerét rázogatva beszél neki.

Jakab rászólt:

- No, ne málészkodj! Gyere!

Átsiettek egy másik szobába. Közben Jancsi benézett a tárt ajtón át valami három cellába. Bizony azok se különböztek a többiétõl. Csak épp a könyvespolcon hevert több-kevesebb könyv. De sehol se több háromnál.

A söprés nem tartott tovább negyedóránál.

Akkor õk is lementek.

Az udvaron Timó összeszólította négyüket, akik egy szobában háltak, és komolyan szólott:

- A mester is rosszallja, hogy ezt a fiúcskát megütöttem. Csak dorgálni lett volna jogom. Ezért, kisfiú, arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem!

És fél térdre ereszkedett a gyermek elõtt.

Jancsi bámulva nézett reá. Így még nem beszéltek õvele. Nem tudta, mit szóljon.

- Megbocsátasz?

Jakab a fülébe súgott:

- Nyújtsd a kezedet, és mondd: megbocsátok.

- Megbocsátok - rebegte Jancsi.

Timó magához ölelte a fiút, és megcsókolta.