Este Marcellusz
atya visszatért a szigetre. Ugyanakkor megjelent a szerzetben a generális is.
Fáradt volt, és egy szót se beszélt. A vacsorán a biblia-olvasást folytatták, csakhogy
latinul. Az ebéd és vacsora között csak annyi volt a különbség, hogy a tálalást
fönt kezdték a generális fráternél.
Jancsi csak
vacsora után látta a hálószobájukat. Öten háltak benne: õk ketten meg Dsidsiken, Timó, és egy harmadik fiatal
fráter, aki délben az asztalnál szolgált. Az is tizenhat éves forma legényke
volt, nappal is álmos szemû, hallgatag szõke fiú. Azt Máténak hívták.
A szobában hat
ágy volt. De se lepedõ, se vánkos, csak keményre töltött szalmazsák, és
takarónak egy könnyû gyapjúpokróc.
A novíciusok
lefekvés elõtt megmosták a lábukat a kútnál, s újra felszíjazták a sarujukat. A
dormitóriumban aztán egy szót se szóltak egymáshoz. Jakab jellel mutatta meg
Jancsinak a helyét. Nagy ágy volt az, de csak maga feküdt benne. A Mária-képük
fölött kis pohármécs égett. Annak a lángja csak éppen a képet világította meg,
s idõnkint sercegett.
Jancsi mindjárt
elaludt, ahogy lehajtotta a fejét, s talán legkorábban ébredt.
Elbámult, hogy
hol van. Aztán meg azon csodálkozott, hogy mind a négy novícius csuhásan
fekszik az ágyban. Még a saru is rajta van a lábukon, szíj is a derekukon.
A kápolna
harangja megcsendült. Arra a négy novícius fölserkent. Mintha a hajuknál fogva
rántották volna fel õket, úgy ugrottak ki az ágyból.
Jakab az ajtóhoz
sietett. Nyikorintott egyet a kulccsal, s tártan hagyta.
A kelõ nap fénye
pirosas fénnyel özönlött be a szobába. Kakasszó hangzott az udvarról. Reggeli
levegõ friss lehelete járt egyszerre a szobában.
Jakab széket tett
a szoba közepére, s a székre tálat. A tálba vizet öntött a kupából.
Elsõnek Timó
mosdott. A többi is derékig levetette a csuháját, s várt Timóra, hogy végez. A
mosdás csak licslocs, egykettõre megvolt. Száraz agyaggal mosdottak. Amelyik
megmosdott, kiloccsantotta a tál vizét az udvarra.
A négy fráter
aztán a Mária-kép elé csoportosult. Latinul egyszerre mondották az ávemáriát,
utána meg felváltva a szent mondásokat.
Jancsi jámboran
mögéjük állt. Keresztet vetett, mikor õk vetettek, fejet hajtott, mikor õk
hajtottak, és álmélkodott, hogy mennyire tudnak latinul. De mégis elunta aztán.
Szórakozottan
nézett körül. A szeme megállt az egyik ágyon. Valami furcsa vánkos van ott.
Timónak ágya az. Közelebb hajol, akkor látja, hogy a vánkos nem egyéb, mint egy
tuskó.
A fráterek
végezték már az officiumot, Jancsi megszólalt:
- Timó bácsi...
Többet nem
mondhatott. Timó visszakézzel oly gyorsan csapott a szájára, hogy az orra vére
is kipreckelt.
A fiú sírva
fakadt.
Jakab mérges
arccal fordult Timónak, és heves kézmozdulatokkal magyarázott valamit, mint ahogy
a siketnémák szoktak beszélni.
Aztán megragadta
Jancsi karját, és a tálhoz vonta. Lerántotta róla az inget, és megmosdatta.
Közben a fülébe súgott:
- Lám, mondtam:
ne beszélj!
De Jancsi még
törülközés közben is sírt, bühögött. Gyûlölettel nézett Timóra. Aztán a tatár
fiúra fordult a szeme. A tatár a fejét a válla közé vonva nevetett.
Akkor meggyûlölte
a tatárt is.
Kiléptek a
folyosóra. Ott az álmos szemû Máté nekifordult Timónak:
- Ne haragudj
azért, amit mondok: nem lett volna szabad megütnöd a fiút. Nincs még beöltözve.
- Megsértette a
helyet! - felelte Timó indulatosan. - Ha egyszer bent van, tisztelje a regulát.
S kérdõn nézett a
többi novíciusra.
- Nincs igazad -
mondotta Dsidsiken mosolygó szemmel.
És Jancsihoz
fordult:
- Megijedtél?
Jakab is a fejét
rázta:
- Durva voltál,
Timó, bocsáss meg. A
fiú csak tegnap érkezett.
- De tudnia
kellett a veszteglésrõl.
- Tudta -
felelte Jakab -, de nem szokta.
- Jó - szólt
komolyan Timó -, a mester elé terjesztem.
Fel és alá jártak
az udvaron. Jancsi már nem haragudott a tatárra, de azért kedvetlen volt.
Érezte, hogy hibát követett el, de abban a pillanatban megfeledte az intést.
Kíváncsi volt maga is a mester ítéletére.
Az udvar
harangocskája másodszor is csendült. Betértek a templomba.
A szerzetnek az
oltár körül volt padja. Két csoportban ültek, jobbról és balról, mint püspöki
templomban a kanonokok. A prior jobbról ült legelöl.
Imádkoztak,
énekeltek, de mindent hangosan és latinul. Hol az egyik csoport zúgott
egyszerre, hol a másik. Olykor egy rövid szóra hosszú mormogással imádkoztak,
olykor meg a hosszú szóra csak röviden felelt a másik csoport.
Jancsi nagy
magauntában a plafon-festményt nézegette. A mennyországot ábrázolta a festmény.
Középen egy öreg szakállas, félmeztelen ember, mellette egy fiatal,
hasonlóképpen félmeztelen, nagy keresztet tartva. Fölöttük fehér galamb.
Körülöttük püspökök, papok, apácák és angyalok. Másféle úr is látszott vagy öt,
csak szûrös-gatyás ember nem volt a társaságban.
A hosszú
imádkozás után mise következett. A misét Rudolf orvos munkálta. Akkor már külsõ
hívek is ültek hátul a padokban.
Mise után azt
vélte, hogy vége a reggeli ájtatosságnak, de a szerzet továbbra is ott maradt.
Felváltva imádkoztak, mint mise elõtt.
De már arra
Jancsi mégse volt kötelezve, hogy azt is végigunakodja: Jakab megérintette a
kezét. Az öt novícius lábujjhegyre kelt: kimentek.
Fölsiettek az
emeletre, és seprût fogtak: sorra söpörték a cellákat.
Jancsi persze
Jakabbal söpört. A cellák egyformák voltak. Csak a lektor szobája különbözött a
többitõl. Tágabb is volt, világosabb is. Az asztalnál sok teleírt papiros
hevert. Téntaszagot lehelt ott még a fal is.
A papiroslapokon
fekete barázdák vonultak végig. Oly vastagon írt a barát, hogy bizonyára elírt
egy nap egy bögre tentát.
De tenta volt
bõven. Apró cserépedényekben állt mindenféle színû. Volt ott kék is, piros is,
sárga is, sõt egy aranyos is. A fedõkrõl lehetett látni, melyik milyen színû.
Az íróasztal az
ablakfülkében állt. A tetején egy félbehagyott lap, meg sok tentás orrú, vastag
lúdtoll. Alól, egy rekeszben, köpcös, csatos, bõrkötésû könyvek.
A szoba közepén,
egy másik asztalon, három beírott lap hevert. Bizonyára száradni tette oda a
barát.
- Hozzá ne nyúlj
egyhe se! - intette Jakab. - Te csak a padlót söpörd!
S ronggyal
törülte körül az asztalt meg a tentás szilkéket. A papirosokra csak ráfújt.
A lektornak nem
volt ágya, csak feszület az ablak mellett. A feszület mellett ott is korbács
lógott.
Jancsi buzgón
söpört. Egyszer kiszemlélõdött az ablakon.
Látta, hogy a barátok
sétálnak odalent, és beszélgetnek. Timó alázattal áll a mester elõtt, s a
mester a tenyerét rázogatva beszél neki.
Jakab rászólt:
- No, ne
málészkodj! Gyere!
Átsiettek egy
másik szobába. Közben Jancsi benézett a tárt ajtón át valami három cellába. Bizony
azok se különböztek a többiétõl. Csak épp a könyvespolcon hevert több-kevesebb
könyv. De sehol se több háromnál.
A söprés nem
tartott tovább negyedóránál.
Akkor õk is
lementek.
Az udvaron Timó
összeszólította négyüket, akik egy szobában háltak, és komolyan szólott:
- A mester is
rosszallja, hogy ezt a fiúcskát megütöttem. Csak dorgálni lett volna jogom.
Ezért, kisfiú, arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem!
És fél térdre
ereszkedett a gyermek elõtt.
Jancsi bámulva
nézett reá. Így még nem beszéltek õvele. Nem tudta, mit szóljon.
- Megbocsátasz?
Jakab a fülébe
súgott:
- Nyújtsd a
kezedet, és mondd: megbocsátok.
- Megbocsátok -
rebegte Jancsi.
Timó magához
ölelte a fiút, és megcsókolta.
|